15. Fejezet

Sziasztok! Jelentem itt vagyok és meghoztam a következő - szám szerint tizenötödik - fejezetet. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem egész gyorsan eltelt ez a hét is. Csak a hétvégék ne lennének ilyen rövidek! Péntek este végre/sajnos be is havazott - legalábbis errefelé - és lassacskán Karácsony. Ivu már ugyis ezt várja február óta, ugye? ;) Na de ne szaladjunk ennyire előre! Mint gondolom azt, ti is sejtettétek, hogy ma Robert szemszögéből íródott rész következik. A mai fejezetben kiderül, hogy Fi tényleg látja-e Desst. Valamint már egy hiányolt személy is tiszteletét teszi pár mondat erejéig ( ne mosolyogj Meli, nem biztos, hogy egyre gondolunk :P ). Destiny pedig ismét a frászt hozza Robra, vajon mivel??? Reméljük, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Az ajánlatunk továbbra is áll, ha szerda délutánig megvan a 10 komi, Ivett rakja fel a frisst. Szerény véleményem szerint megérné belehúzni, ha elolvastátok, rájöttök miért. A fejezethez ajánlott zene: Hilary Duff - Fly Kellemes olvasást! xoxo: Csillu 15. Fejezet - Rob szemszöge Tények Hirtelen megtorpantam. Követtem Fiona tekintetét, így egyenesen Destiny szemébe néztem. Értetlenség futott át az arcomon, míg Dess-én meglepettség tükröződött. Leguggoltam a kislány mellé. Meg akartam győződni róla, hogy biztosan mindhárman ugyanarról a személyről beszélünk. - Kire gondolsz? - A lányra, aki a kanapédon ül. - jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. Kérdőn pillantottam Destiny-re, de ő lehunyta a szemét… Pontosan tudtam, hogy mire készül. - Ne menj el, kérlek! Egy végtelennek tűnő percig, még csukva tartotta a szemét, majd kinyitotta, és rajtam hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá. Lassan újra elindultunk. Leültettem Fionát a fotelbe, aki a világ minden kincséért sem vette volna le tekintetét Destiny-ről… Én pedig a kanapén foglaltam helyet. Úgy éreztem, akár ez is fontos információ lehet a számunkra: vajon ez az apró kislány miért látja Destiny-t, ugyanúgy, mint én? - Ő itt az egyik barátom… - De nem is hasonlít Ashleyre! - vágott közbe Fi. - Miért, nekem csak egyetlen lány barátom lehet? - vontam kérdőre, mire ő egyszerűen megrándította a vállát és visszafordult a számára még idegennek tűnő nőhöz. - Mi a neved? Az enyém: Fiona Eve Facinelli. De nyugodtan hívhatsz Fi-nek! - mosolygott. - Rendben, Fi. Engem Destiny Evans-nek hívnak. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - Te tényleg Rob barátja vagy? - Igen… Miért, ez talán furcsa? - nevette el magát Dess és eléggé furcsa pillantást küldött felém. A két lány nagyon hamar és könnyen megtalálta a közös hangot és a témát, ami mindkettőjüket érdekelte: méghozzá a pasik személyében. Vagyis főként én voltam a beszédtéma. Fiona volt Peter lányai közül a legkisebb és egyben a legkíváncsibb is. Gyakran történt ehhez hasonló, mint a délutáni. Peter mostanság igen sűrűn vette igénybe a segítségemet, hogy vigyázzak a kis csöppségre. Természetesen Fionának nem mondtuk el, kicsoda Destiny valójában… Mivel ugyanúgy nézett ki, akárcsak a többi ember, így nem tűnt fel neki semmi. - Fiona, figyelj csak! Meg kell ígérned nekünk valamit. Senkinek nem szabad beszélned Destinyről, rendben? Ez legyen a mi kis titkunk. - Szuperül tudok titkot őrizni, Rob! - somolygott. Bólintottam és ezek után már csak reménykedni tudtunk, hogy nem fog lebuktatni minket. Az idő gyorsan haladt előre, és mi épp egy mese közepén tartottunk, mikor megszólalt a csengő. Fiona hangosan fújt egyet, mintha ezzel akarná jelezni, mennyire nincs ínyére még a hazamenetel. Majd mikor felálltam, hogy ajtót nyissak, kérlelően nézett rám. - Ne nyisd ki! Talán azt hiszi nincs itt senki. - De Fiona, ezt mégis kitől hallottad? - kérdezte a kislánytól Dess. - Apu mindig ezt mondja, ha valaki csönget… - vont vállat. Én csak mosolyogtam és közben kitártam a bejárati ajtót Peter előtt. - Szia. Gyere csak be! - Köszönöm, de sietnünk kéne. Tudod, Jenny-nek nem szóltam ezekről a tőled származó „bébiszitteres” délutánokról, és már így is késésben vagyunk… - Ígérem, hogy még találkozunk, de most menned kell. - halottam Destiny-t. - Szia Fiona! A kislány pár pillanat múlva elszalad mellettem, egyenesen az apja ölelő karjaiba. Nem sokkal később, már kettesben Destinyvel azon agyaltunk, vajon mi lehet az oka, hogy Fiona ugyanúgy látja őt, mint én. A papírt egyre több és több tény, vagy információ lepte el, ám még így sem jutottunk a rejtély végére… És az volt az érzésünk, még csak a közelében sem járunk a megoldásnak! Napok teltek el, lényegében teljes tehetetlenséggel, már ami a Destiny ügyet érinti. Egyszerűen nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Nekem muszáj volt elkezdenem a munkát, ahová Destiny is elkísért minden egyes nap. A több órás próbákat, vagy végigülte, dúdolta az éppen elhangzó dalokat, vagy ő is tanulta a táncokat. Ilyenkor nagyon nehezen tudtam türtőztetni magamat, hiszen én láttam mit csinál, de nem szólhattam hozzá, vagy nem nevethettem rajta. Néha az volt az érzésem, direkt provokálni akar… De amikor táncolt… Teljesen elfeledkezett a színpadról. Lehet, hogy ez az egész, ha másra nem is, arra jó, hogy észrevegye magában a tehetséget és ne féljen ezt megmutatni. Még mindig elevenen élt bennem az az emlék, mikor először láttam őt táncolni. Azelőtt, még csak nem is sejtettem, hogy valakiben lehet ennyi tűz és érzelem, amit a mozgással tud kifejezni. Ott és akkor biztos voltam benne, hogy nem szabad őt elengednem, sem a musicalből sem pedig az életemből… És most itt volt velem! Bár nem úgy, ahogy azt elképzeltem… Kinyújtottam a karom az ágy másik oldalára, ahol Destiny szokott feküdni. Ám most, csak a levegőt fogtam. Ő nem volt ott! Hirtelen felpattant a szemem, de ezzel is csak alátámasztottam, azt, amit már az előbb is megállapítottam: Destiny nincs itt. Villámgyorsan felöltöztem és kimentem a nappaliba, majd a konyhába, az erkélyre… Végigjártam az egész lakást, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten rogytam le a kanapéra és csak reménykedtem benne, hogy nem ment el… Végleg! Megszólalt a telefonom, és még magamat is meglepő gyorsasággal kaptam utána. - Halló? - Szia Rob? Mi az csak nem üldöznek? - röhögött Kellan. - Nem. - válaszoltam kelletlenül, de már sokkalta nyugodtabban. - Mit akarsz? - Ez így nagyon kedves… De jól van, csak azt akarom tudni otthon vagy-e! Meg kéne beszélnünk valamit. Hirtelen beugrott egy lehetséges helyszín, ahová Destiny mehetett… - Nem Kellan! Éppen a kórházban vagyok. Nagyon fontos? - Igen. - rövid volt a válasz, de annál több megvetést hallottam ki belőle. Tisztában voltam vele, hogy Kel nagyon nincs oda azért, ahogy ezt a Destiny-vel való kapcsolatomat kezelem, de mivel a barátomnak tekintettem, azt hittem ennél sokkal több támogatást várhatok tőle. - Rendben, akkor gyere oda! - mondtam, majd megszakítottam a vonalat. Semmivel sem törődve, egyenesen a kórházba indultam. Ám bármennyire is siettem volna - mintha csak pont nekem akarnának keresztbe tenni - minden piros lámpát kifogtam… és a kórháztól öt percre, a forgalom hirtelen megállt. Öt méteres araszolással sikerül csak megtennem, a maradék távot, majdnem fél óra alatt. Ezek után nagyon reméltem, hogy Destiny ott van, és nem hiába vártam ennyit, az idejutásért. Felsiettem az emeletre, de mielőtt beléptem volna a kórterembe, ismerős hangokra lettem figyelmes. A szobában Kellan állt, és beszélt valakihez… És tökéletesen biztos voltam abban, hogy nem egy orvossal, vagy egy nővérrel! Nem lehetett más, csakis… Destiny! Fiona Eve Facinelli

14. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb hét elteltével kapjátok meg a 14. fejezetet. De mindenekelőtt szeretnénk megköszönni, azt a 9 kommentet, ami jött. Ez is valami! :) Persze az ajánlat továbbra is él: ha megvan a 10 komment szerdáig, akkor egy héten két friss résszel boldogítunk Titeket. Szóval hajrá!!!

Csak rajtatok múlik…

Most pedig néhány szót magáról a fejezetről: Destiny szemszög következik. És emellett feltűnik az Evans család még egy tagja… és éppen ezért, már előre látom, mennyi megválaszolatlan kérdést fogok okozni ezzel a fejezettel, de ígérem, hogyha elérkezünk a végéhez, akkor egyetlen lezáratlan esemény sem marad. Szóval türelem! Előbb-utóbb mindenre megkapjátok a választ.

A másik dolog, ami szót érdemel az a cím: nézzétek el nekem, hogy egy kissé faramucira sikeredett, és ennek ellenére szeretném leszögezni, hogy ez nem csak úgy égből pottyant, hanem van jelentéstartalma! ;)

Na, azt hiszem éppen elég lesz, hiszen már most egy kisregényt olvashattok és a fejezet még el sem kezdődött…

Jó olvasást és a véleményeteket ne tartsátok magatokban, inkább osszátok meg velünk! :)

Ajánlott zene: Cecilia Westbrook: New Moon Song

14. Fejezet - Destiny szemszöge

Új fejezet

- Robert! És most mi lesz?

- Mire gondolsz egész pontosan?

- Hát… mit fogunk csinálni? Egyszerűen megvárjuk, míg felébredek?

- Nem azt mondtad, hogy van egy angyalod? Ő nem tud segíteni?

- Már egy ideje nem mutatkozott előttem. Azt hiszem, rá nem számíthatunk…

- Rendben. Akkor nekünk kell kitalálnunk valamit.

Ezen muszáj volt mosolyognom, bár tudtam, hogy ez az egész beszélgetés nem egy kellemes téma.

Mindenképpen tenni akartam valamit. Kizártnak tartottam, hogy tehetetlenül üljek és várjak a csodára…

Szükségünk volt egy megvalósítható ötletre, méghozzá minél előbb.

De mindenekelőtt, szerettem volna véghezvinni egy tervet, amit már majdnem egy hete fontolgatok. Konkrétabban, Chace látogatása óta…

Minden egyes nap, ő járt a fejemben. Újra látni akartam. Újra találkozni vele! És ebben, mindössze egyetlen ember lehetett a segítségemre.

- Szeretnék kérni tőled egy szívességet! - fordultam vissza Roberthez, amint meguntam az ablakból elém táruló városképet.

Épp, valami papírok után kutatott a nappaliban.

- Hmm… Hallgatlak! - mondta, de még csak rám sem nézett. Még mélyebbre merült a szekrény tartalmának feltérképezésében.

- Mit keresel ennyire? - nevettem el magam.

- Ezt! - mutatott föl egy lapot, majd becsukva a szekrény ajtaját, leült és kezébe véve egy tollat rám szegezte a tekintetét.

Teljes bizonyossággal állíthattam, hogy a papíron nem volt semmi. Fogalmam sem volt, mire készül. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni…

Leültem mellé, és a pillantásom először a fehér lapra, majd Robertre szegeztem.

- Szépen összeszedünk mindent, amit eddig az állapotodról tudunk. - válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet. - De akartál kérni valamit!

- Igen. Szeretném újra látni a bátyámat. Hallani a hangját, vele lenni… Hiányzik!

- Oké. És én ebben, hogy segíthetek?

- Mivel te ismered Ashleyt, valószínűleg Chace-t sem lesz nehéz megtalálni.

Valamivel dél után elindultunk Ashley lakására. Robert ma úgynevezett szabadnapot kapott és így az egész nap a rendelkezésünkre állt.

A délelőtt nagy részében, azon agyaltunk mi minden történt velem a kómába kerülésem óta.

De nem jutottunk túl sokra, így úgy döntöttünk kicsit kiszellőztetjük a fejünket. Pontosabban elindultunk Ashleyhez.

Egy nagyon magas épület előtt parkoltunk le. De, ennél jobban nem tudtam szemügyre venni, mert Robert egyből elindult a bejárathoz.

A kilencedik emeleten szálltunk ki a liftből és a 27-es számú ajtó előtt állva vártuk, hogy kinyissák előttünk.

Ám odabentről nem jött válasz. Hosszú percek teltek el, de senki nem nyitott ajtót.

- Sajnálom. Úgy látszik nincs itthon. - nézett rám Robert, bűnbánóan.

Majd egy szó nélkül, megfordult és megnyomta a lifthívó gombját.

- Várj! - szóltam utána. - Azt hiszem, van egy ötletem.

Megvártam, míg visszajön hozzám, majd beavattam az elméletembe:

- Ugye, én képes vagyok egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a helyemet. Esetleg, be tudnék jutni a lakásba, hogy biztosak lehessünk benne, tényleg nincs itthon.

- Úgy látom, ez nagyon fontos neked. Próbáljuk meg!

- Kösz, csakhogy van itt aprócska zökkenő.

- Mégpedig?

- Ha valahova el akarok jutni, teljes pontossággal kell magamban elképzelnem az adott helyszínt. De nekem fogalmam sincs, hogy néz ki Ashley lakása.

- Óh, oké. Szóval, mit szólsz a nappalihoz?

- Tökéletes. - bólintottam, aztán lehunytam a szemem.

- A szobában a halvány bézs és a lila színek uralkodnak. Van egy tört fehér kanapé, kis sötét -, és világos lila díszpárnákkal. A mögötte lévő falat, fehér és lila hullámok díszítik. Egy halvány barna szőnyeg van a jobb oldalon, az ablak felől, amit egy vajszínű függöny rejt el. A szoba másik oldalán pedig egy étkezőasztal áll. Azzal szemben egy tükör…

Pár perc múlva kinyitottam a szemem. A látvány, ami elém tárult egyszerűen lenyűgöző volt. Minden úgy nézett ki, ahogy az Robert elmondása alapján kialakult a fejemben.

A nappaliból nyíló ajtó szerencsére nyitva volt. Így hát, nekiláttam a lakás feltérképezésének.

Először a konyhát találtam meg, majd felfedeztem a folyosó végén lévő fehér ajtót.

Innen nem volt tovább… Az ajtó csukva, tehát nem juthatok be.

Lassan odaléptem és hallgatózni kezdtem.

Biztos voltam benne, hogy női hangot hallok. Majd egy férfi is megszólalt. Méghozzá egy nagyon ismerős férfihang…

Aztán, a hangok egyre közelebbinek tűntek. Másodpercek múlva pedig az ajtó is kinyílt. Egy nő, valószínűleg Ashley lépett ki és ment el mellettem.

A résnyire nyílt ajtón, bár csak egy pillanatra, de láttam az arcát. Biztosan tudtam, hogy Chace az!

Gyorsan "visszamentem" Roberthez…

- Most csengess! - mondtam, mire zavartan tekintett rám, de megnyomta a csengőt.

Nem telt bele öt perc, és Roberttel Ashley nappalijában foglaltunk helyet.

- Szia. - jött be Chace, majd leült velünk szembe. - Miben segíthetek?

Robert, úgy tett, mintha kinézne az ablakon, de ő rám nézett, valami segítségért.

- Kérd meg, hogy meséljen rólam!

Egy aprót bólintott, majd visszafordult a bátyámhoz.

- Igazából Destiny-ről szeretnék beszélni veled. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon hihetetlen… De az a kevés idő, amit együtt töltöttünk, nagy hatással volt rám. Szeretném őt jobban megismerni.

- Ez érdekes! Még soha senki nem mondott ilyet a húgomról… Tudod ő mindig is egy csendes természet volt és a táncon kívül semmi sem érdekelte igazán. – nevette el magát.

Ahogy lefestette a személyiségemet, akaratlanul is felvillant bennem egy-egy emlékkép azokról az időkről. Hiányzott a tánc, nagyon is! De most tudtam, hogy nem ez a legfontosabb. Jelen pillanatban az életemért kell küzdenem…

Robert újra felém fordult és rá kellett jönnöm, hogy valamilyen reakciót vár tőlem. Hirtelen magam sem tudtam, mi lenne az, amit tudni szeretnék. Nekem bőven elég volt az is, hogy ilyen sok idő elteltével, végre ismét láthatom és szemben ülhetek vele, holott tudtam, hogy ő ebből semmit nem érzékel.

Mire feleszméltem a gondolataimból, Robert és Chace már egy újabb kérdés-felelet játékba kezdtek, aminek én kifejezetten örültem. Már nem kalandoztam el. Sokkal inkább figyeltem a bátyám válaszait.

Mintha ez a három év meg sem történt volna. Még ez sem tudta tönkretenni a kettőnk között lévő kapcsolatot. Chace hangjából tökéletesen kihallottam azt, mennyire büszke rám, de emellett a félelem is felcsendült, hogy talán soha többé nem láthat…

Sokáig beszélgettek, aminek én kifejezetten örültem. Rob néha-néha megakadt, ezért muszáj voltam én feltenni egy kérdést. Ilyenkor úgy éreztem, mintha én folytatnék eszmecserét Chace-el. Robert minden egyes kérdésemet belefűzte a mondanivalójába.

Olyan volt, mintha egy új fejezet nyílt volna az életemben, mind a család, mind a szerelem terén…

Roberttel a hazavezető úton nem szóltunk egymáshoz.

A lakásba érve azonban megeredt a nyelvem, és nem győztem meghálálni neki a mai délutánt.

A szóáradatomat a csengő zavarta meg.

Robert gyorsan az ajtóhoz sietett, miközben rám nézve a mutatóujját a szája elé tette, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben.

Bólintottam egyet, majd az ajtó kitárult egy számomra idegen férfi előtt.

- Peter! Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte és kezet fogott a férfivel.

- Szia. Egy szívességet szeretnék kérni tőled! - amint ezt kimondta, mögüle egy szőke hajú kislány bújt elő, de még mindig az apja lábába kapaszkodva.

- Szia Rob! - köszönt udvariasan és kis mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Szia Fiona. Szóval, vigyázzak rá? - nézett újra a férfire.

- Csak ha nem gond… Tudod Jenny-nek a lányok iskolájában van dolga, nekem pedig el kell mennem. Te vagy az utolsó, akire számíthatok.

- Persze, nem gond. Itt maradhat! Vigyázni fogunk… fogok rá.

- Óh, oké. Akkor köszönöm. 8-ig itt vagyok érte. - majd a kislányhoz fordult: - Tessék, szót fogadni Robertnek.

Egy puszit nyomott a feje búbjára, elköszönt Roberttől, majd már itt sem volt.

Hirtelen arra eszméltem fel, hogy Fiona és Robert kézen fogva közelednek felém.

A lány egyenesen az én szemembe nézett… Majd megrángatta Robert pólóját.

- Rob, Rob! Ő kicsoda? - kérdezte és közben rám mutatott.

Ashley nappalija:

13. Fejezet

Sziasztok! Ez a hét nagyon- nagyon lassan telt el... Igazam van? Bár a hétköznapokon pont az ellenkezőjét éreztem, mostanra már hiányzott az, hogy felrakhassam az újabb fejezetet. És, ha már itt tartunk! Van Nektek egy ajánlatom! :) (Magáról a fejezetről nem tudok mit mondani, szerintem magáért beszél! :D Talán csak annyit, hogy most Robert szemszögéből is megismerhetitek milyen volt a visszatérés...) Szóval, az ajánlatom pedig így hangzik: mivel én - pont ezen a héten - végleg befejeztem a történet írását (igen - igen, ennyire előre jártam!) bevezethetünk heti két frisst... De még mielőtt bárki elkezdene önfeledten ugrándozni, jelzem, hogy ennek van egy feltétele. A vasárnapi friss ugyanúgy megmarad, DE ha összejön szerda délután 5 óráig 10 komment, akkor automatikusan megkapjátok az új részt! Szerintem egyáltalán nem kérünk sokat és ha Ti ezt teljesítitek, akkor végre meghallattatik a Ti kérésetek, és heti két részt kaphattok... ;) Természetesen - mint már említettem - a vasárnapi friss rendszerint érkezni fog! Remélem mindezek után jó élmény lesz az olvasás! :D Ajánlott zene a fejezethez: Selena Gomez: Trust in me u.i.: Bepótolom a komik megválaszolását, ígérem!!! :( és nagyon sajnálom, hogy ennyire elmaradtam velük... 13. Fejezet - Robert szemszöge Bizalom Amint leraktam a telefont, Destiny után indultam, aki az erkélyen állva csodálta a kivilágított várost. Hihetetlen nagy boldogság járt át, hogy újra itt van velem, a lakásomban… És meg tudom őt érinteni! Mosolyogva léptem ki a teraszra, miközben felpillantottam az égre. Egy hullócsillag siklott át az éjszakai égbolton. Közvetlenül Destiny mellé álltam. - Mit kívántál? - Titok! - mosolyogott rám. - Ki telefonált? - Ashley. Az egyik legjobb barátom… - kezdtem bele a történetbe, de mivel láttam, hogy Destiny-t egyáltalán nem köti le a mondanivalóm, témát váltottam: - Nem fogod kitalálni, hogy kicsoda Ashley barátja! Dess még mindig szótlanul állt mellettem ezért kénytelen voltam én megválaszolni a saját kérdésemet: - A bátyád, Chace! - Mi van Chace-el? - kapta rám hirtelen a tekintetét. - Pontosan ezt mondtam az előbb, hova figyelsz? - kérdeztem. - A tesód és Ashley, most együtt vannak. - Úgy érted, hogy járnak? - kérdezősködött tovább. - Igen. - bólintottam. - Tehát akkor nem lehet a te barátnőd… - motyogta, leszegett fejjel. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy mégis mire célozhat ezzel. Végül óvatosan a vállára tettem a kezem és magam felé fordítottam: - Ezt mégis miből gondoltad? - Egyik nap, amikor a kórházban voltál, megszólalt a telefonod, annyira örültél, hogy ez az Ashley felhívott és azt hittem több is van köztetek! - Nem, nincs! Szigorúan csak barátok vagyunk, méghozzá a legjobbak! - Igen, most már tudom. - közölte, mint egy egyszerű tényt. Hosszasan ácsorogtunk kint a teraszon, miközben én megválaszoltam Destiny végeláthatatlan kérdéssorozatát. Mindent tudni akart Ashley és Chace kapcsolatáról… És a történetbe azt a kis apró momentumot sem felejtettem megemlíteni, hogy én mondtam el Chace-nek, hogy mi történt Destiny-vel. - Én egyáltalán nem akartam, hogy Te emiatt rosszul érezd magad. - mondtam gyorsan, miután észrevettem a tekintetében rejtőző szomorúságot. - Nem! Éppen ellenkezőleg. El sem hiszed mekkora öröm volt újra látni a bátyámat! - De hát, akkor miért sírsz? - Mert… mert, hiányzik! És ő nem láthat, nem ölelhet meg engem. Én láttam a szemében a kétségbeesést, tudom, hogy fáj neki, ahogyan nekem is, de mindkettőnknek el kell fogadnunk, hogy talán soha többé nem találkozunk. - Destiny! Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Még nem tudom, hogyan, de ki fogunk húzni a pácból. Ha meg kellett volna halnod, már megtörtént volna. És én éppen azért vagyok itt, hogy segédkezet nyújtsak neked! És… és… Még azt is elfelejtettem, mit kezdtem volna mondani, mert Destiny lassan a derekamra kulcsolta a karját, majd a fejét a mellkasomra fektette. Sejtelmem sem volt, mi lehet ez a hirtelen változás, de nagyon hamar beláttam, hogy őszintén szólva nem is érdekel… Egyszerűen csak ki akartam élvezni, ezeket a csodás pillanatokat. Reggel nagyon korán megébredtem. Rögtön átfordultam a jobb oldalamra, hogy megbizonyosodjak a felől, Destiny még mindig itt van! Itt volt… mellettem! Az egyik könyökömre támaszkodva, sokáig néztem őt. Erős volt a késztetés, hogy megérintsem, de ellenálltam a kísértésnek! Nem akartam őt felébreszteni… Olyan édesen aludt. Az arca most gondtalanságot tükrözött. Az ajkai apró mosolyra húzódtak. A haját, a kis réseken beszűrődő fény, halvány vörösre festette. Bár a göndör tincsei szabálytalanul terültek el körülötte, ő még így is csodaszép volt… mintha egy valóságos angyal feküdt volna ott. Pár perc múlva kinyitotta gyönyörű szép, kék szemét, majd a mosolya még szélesebbre húzódott, miközben felém fordult. Óvatosan kinyújtottam felé a kezem, és egy kósza tincset kisimítottam az arcából. Az ujjaim végigsiklottak puha, hideg bőrén… Éreztem, ahogy beleremeg az érintésembe. Gyorsan elhúztam a kezem, ám Dess hirtelen utánakapott és az arcát a tenyerembe hajtotta. - Nem félek tőled. - mondta csendesen. - Nem teszek olyat, ami okot adhatna a félelemre! - Köszönöm. - Micsodát? - értetlenkedtem. Eszembe jutott, mi történt, mikor legutóbb valamit megköszönt. Csak remélni tudtam, hogy most nem fog ugyanaz újra lejátszódni, és nem megy el… - Most éppen azt, hogy bízhatok benned. Vártam… hogy mi következik most. Vártam, hogy teljenek a percek, amik most ólomsúlyként nehezedtek rám. Vártam… Ám Destiny egy tapodtat sem mozdult. Végig mélyen a szemembe nézett, várva… egy reakcióra. - Bízhatsz bennem. Ígérem! - mosolyogtam. Biztos voltam benne, hogy most már nem megy el. Itt fog maradni velem… Bár pontosan tudtam, hogy ennél több nem lehet köztünk, azt is tudtam, hogy az érzelmeim ellen semmit sem tehetek! Képtelen vagyok letagadni előtte azt, amit iránta érzek… Én a konyhában sürögve szerettem volna, valami ehetőt összehozni reggelire, amin Destiny igencsak jól mulatott. Néhány instrukcióval ellátva próbálta megkönnyíteni az ügyetlenkedésemet, de be kellett látnunk, hogy a helyzet reménytelennek bizonyult. Miután levettem a tűzhelyről a teljesen szénné égett rántottának nevezett valamit, Dess hangos nevetésben tört ki. - Jól van. Azt hiszem a főzés nem az én szakterületem. Valami ötlet, kedves főszakács kisasszony? - Hmm… Van! - jelentette ki vidáman. - Házhozszállítás. - Tökéletes! - szalutáltam, majd a telefonomért indultam a nappaliba. Egy fél órán belül meg is érkezett a reggelim. Kényelmesen megterítettem, aztán nekiláttam a rántottának, és egy második bögre kávénak. Destiny, bár végig szemben ült velem, ő még csak egy falatot sem ehetett. - Ez jobban néz ki, mint a tiéd! - bökött a tányéromra. - Rendben, felfogtam. Még csak a konyha közelébe sem megyek. - Azt jól is teszed! - helyeselt, egy hangos kacaj kíséretében. Kivételesen vidámnak tűnt ezen a mai napon. Úgy látszik, ez az egész mesébe illő fordulat, mindkettőnket merőben megváltoztatott. Nagyon régen éreztem magam ennyire felszabadultnak. Destiny a legjobbat hozza ki belőlem és mellette igazán önmagam lehetek…

12. fejezet

Sziasztok! Azt hiszem ez a hét bőven túlszárnyalta a szokásost… Köszönjük a kommenteket, végül is szép számmal gyűlt össze. De ahelyett, hogy itten nagy filozofálgatásokba kezdenék, inkább térjünk át arra, mi vár rátok a mai részben… A cím és úgy maga a fejezet is egy nagyon fontos momentumot tartalmaz, aminek a későbbiekbe (jóval később!), igen nagy szerepe lesz! :) Erre csak felhívtam a figyelmet…: P Újabb Destiny szemszög, de most visszatér mellé valaki, akit szerintem már hiányoltatok. De hogy miként lépnek túl a nehézségeken, amit a sors állított eléjük? Destiny elmondja Robertnek és ezzel együtt ti is fontos információkkal gazdagodhattok! A mai részhez pluszba még egy idézetet is kaptok, ami nagyon passzol ide! A zenéhez pedig csak annyi lenne a hozzáfűznivalóm, hogy főként a refrénre figyeljetek… Ajánlott zene: B.O.B. feat. Hayley Williams – Airplans Kellemes olvasását!

12. Fejezet - Destiny szemszöge Kívánság "Habár a legtöbb ember úgy hiszi, hogy az agyunk irányítja a cselekedeteinket, de gyakran megesik, hogy a szívünk veszi át az irányítást. A legörültebb dolgokra késztet minket. De arra is rávehet, hogy új dolgokat próbáljunk. Mert ha kitárjuk, a szívünket felfedezhetjük a szerelem világát. És kellemesen csalódhatunk azokban, akiket már régóta ismerünk.De sajnos a szívünk nagyon érzékeny. És mikor összetörik, minden összeomlik körülöttünk. Teljesen elhomályosul a szív." Egy újabb hét telt el. Mások talán örültek ennek, nekem viszont minden egyes nappal csökkent az esélyem, hogy újra normális emberi életet élhessek. Három hét… és sem Anael, sem pedig Robert nem keresett az utóbbi időben! Robert-et még csak-csak megértettem, de Anael-re most borzasztó nagy szükségem lett volna. Ám hiába hívtam, ő egyáltalán nem mutatkozott előttem. Egyik délután, hirtelen elhatározásból, elmentem a Los angelesi lakásomra. Semmi sem változott. Minden ugyanúgy állt, mint amikor azon az estén kiléptem a lakásból és eddig a pillanatig, nem is jöttem vissza. Beléptem a szobámba. Elsőként a könyvespolcra tévedt a tekintetem. Mindig is imádtam olvasni! De ebben a helyzetben, erre képtelen vagyok. Tovább sétáltam, majd leültem az ágyra és az éjjeliszekrényemre pillantottam… Egyetlen apró tárgy volt ott. Méghozzá, egy gyönyörű kis ékszerdoboz. Bár tudtam, hogy lehetetlen, mégis erős késztetést éreztem arra, hogy megérintsem. Lassan a kis dobozka felé közelítettem a karom, majd néhány másodperc múlva, már a kezemben tartottam. Meg tudtam fogni… De vajon miért, mégis hogyan, és miért pont ezt a tárgyat? Annyi kérdésem lett volna, ismét… ám senki nem válaszolt rá! Felnyitottam a fedelét… üres volt. Pontosan tudtam, hogy minek kéne benne lennie, mégsem volt ott. Egy nyaklánc, amit még anyukámtól kaptam. Amit az óta soha sem vettem le, mindig a nyakamban hordtam… Tehát, még most is ott kell, hogy legyen, rajtam! Gondolkozás nélkül lehunytam a szemem, és a kórházi szobámba képzeltem magam. Pillanatokon belül, az ágyam mellett álltam, csakhogy nem voltam egyedül… Azt reméltem talán nem vesz észre és gyorsan eltűnhetek. Ám, amint kimondta a nevem, minden reményem elszállt. - Dess, kérlek! Maradj itt. - Robert, nem tehetem… - De hát nem menekülhetsz folyton előlem. Két hete próbállak felkeresni, eddig sikertelenül. És most itt vagy! - De nem szabadna, hogy itt legyek. Nem szabadna, hogy veled legyek! - Mégis miért? Egyetlen szó nélkül, újra itt hagynál? Legalább magyarázd meg! – kérlelt, és közben egyre közelebb jött hozzám. - Állj! Állj meg… Nem érhetsz hozzám! Hirtelen megtorpant, és értetlenül meredt rám. - De hisz, nem is tudlak megérinteni… - csóválta a fejét. - De, és pontosan ez a baj! Ezért tűntem el. - Tudod, még mindig nem egészen értelek. - Szóval… - kezdtem bele. Mindent az elejétől a végéig elmondtam. Hogy mi miatt tud engem megérinteni, mit mondott Anael, és mi történik velem akkor, ha megcsókol… Robert az egész „mesét” a széken ülve hallgatta, majd amikor befejeztem a mondanivalómat, rám emelte a tekintetét. - Ígérem, hogy nem foglak megcsókolni… Csak kérlek, maradj velem. Destiny! Hiányzol! - De mi lesz, ha elveszted a fejed, vagy én? Hiszen mindketten pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk közömbösek egymás iránt. - Vagyis szerelmesek? – mosolyodott el. - Robert! Te nem lehetsz együtt egy olyan valakivel, mint én. Szerelmes vagy egy szellembe! Ezt te sem gondolhatod komolyan. - Dehogy is nem! Teljesen komolyan. Én, igenis szeretlek, és azt akarom, hogy ezt te is lásd be. Elmosolyodtam. Az a férfi, akit már az első pillanatban megkedveltem, épp az imént vallott nekem szerelmet. - És biztos vagy benne, hogy működni fog? Már meg tudsz érinteni… Gátat is tudsz majd szabni az érzelmeidnek, hogy ne csókolj meg? - Megígérem, hogy vigyázni fogok rád! – lépett oda hozzám és lassan, óvatosan a karjaiba zárt. Most nem ellenkeztem. Vágytam rá! Biztonságban éreztem magam az ölelésében. Most először hagytam, hogy ne az eszem, hanem a szíven irányítson. Bármennyire is próbáltam magamban elfojtani a Robert iránt érzett érzéseimet, azok újra és újra gyötörtek, és most végre nem kellett ellenállnom nekik. Megint vele lehettem, de csakis egyetlen feltétellel… Ennél több soha - legalábbis, amíg ismét emberi alakot nem öltök - nem lehet köztünk! Robert hirtelen elhúzódott tőlem, és teljes testével az ágyban fekvő énemhez fordult. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, ám amint a szobába lépett egy nővér, minden világossá vált. Valószínűleg bolondnak néznék Robertet, ha valaki meglátná, ahogy a levegőt öleli… Míg a nővérke, el nem hagyta a szobát egyikünk sem szólalt meg, ám mihelyst egyedül maradtunk, visszafordult hozzám. - Menjünk haza! - mondta, és amint észrevette a kétkedő tekintetemet, bíztatásként rám mosolygott. Egyáltalán nem az volt a baj, hogy nem bíztam benne. Nagyon is hittem neki! Sokkal inkább az gondolkodtatott el, hogy értette azt, hogy: "haza"? A töprengésem nem tartott sokáig, mert kérdés nélkül megragadta a kezem és kisétált velem együtt a folyosóra. A kocsiban ülve, sem szólaltam meg, viszont úgy vettem észre Robert nem bírja ezt a hallgatást… Biztosra vettem, hogy többször nézett rám, mint az útra! Fogalmam sem volt, hogy jutottunk át a városon. - Kérdezz! - pillantottam rá. - Csupán arra lennék kíváncsi, hol töltötted az elmúlt két hetet? - A kórházban. - feleltem egyszerűen. - De hát, akkor hogy hogy nem vettelek észre? - merengett, mintha saját magától várná a választ. - Szerintem ezzel a szellemléttel, kaptam egy különleges képességet. Téged sokkal erősebben hallak, mint más embereket. - Ezt, hogy érted? - Például, én végig a kórházban ültem, de azért nem vettél észre, mert amikor meghallottam, hogy a szoba felé tartasz elrejtőztem a szekrényben… Lehajtottam a fejem. Így, hogy hangosan is kimondtam, eléggé elszégyelltem magam, amiért ilyen gyerekesen viselkedtem! Robert halkan kuncogni kezdett, és én úgy tettem, mintha nem hallanám… Elfordultam tőle és a várost kezdtem vizslatni. Rádöbbentem, hogy este még nem is láttam Los Angelest. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem, merre is járunk, feltűnt, hogy ez a környék nagyon is ismerős nekem. A Music Center tere előtt hajtottunk el, majd egy hirtelen jobb kanyar következett és a motor leállt. - Miért jöttünk ide? - kérdeztem, de közben a gyönyörűen kivilágított épületre meredtem. - Van egy kis dolgom, de tíz perc és itt vagyok. Ígérd meg, hogy nem mész sehova! - nyúlt óvatosan az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Megígérem… Itt foglak várni! Kiszállt az autóból, és a bejárat felé indult… Eltelt öt… tíz… tizenöt perc, de Robert sehol sem volt. Míg várakoztam, magam elé képzeltem a színház termet… a hatalmas nézőteret, a vörös, bársonyhatású székekkel, a színpadot, amin táncoltam, két oldalt a vörös függönyökkel. Amint feleszméltem, rá kellett jönnöm, hogy már nem a kocsiban ülök. A színpad egyik végében álltam, a függöny takarásában. Azt hiszem, meg kell tanulnom használni a teleportálási képességemet… - kórholtam magamat. A terem csendjét egy zongora hangja törte meg. Tettem egy pár lépést, hogy megtudjam, ki az… Robert játszott! A dallam nagyon ismerős volt. Dúdolni kezdtem, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá. Leültem a színpad szélére és énekeltem: "Arról a napról álmodok, Amikor felébredsz és rájössz, Amit kerestél végig itt volt előtted! Mi ketten… összetartozunk!" "Hozzám tartozol!"- vízhangozta Robert, majd levette kezét a billentyűkről és rám nézett. - Csodálatos hangod van! - Köszönöm. - mondtam csendesen. Nagyon régen énekeltem… és egészen eddig a pillanatig nem is éreztem rá késztetést, hogy a tehetségemet ebben a műfajban is megcsillogtassam. Nekem mindig is a tánc volt az első… És talán pont ez volt az oka, hogy apu és köztem nem mindig volt felhőtlen a viszony. Gyermekkoromban megtanított zongorázni és csiszolta a hangom, mégis inkább a tánc felé hajlottam. És pontosan így volt ezzel Chace is. Azzal az apró különbséggel, hogy ő sem aput, sem pedig anyut nem követte a karrier-pályán. Ő kialakított magának egy saját utat, amiben örömét leli, és csinálni is szereti! Ez pedig a színészet. Nem sokkal később, már Robert nappalijából nyíló erkélyen álltam és elmerülten csodáltam az éjszaka fényeit. Leírhatatlanul gyönyörűek voltak a kivilágított épületek. A telihold és az éjfekete égen ragyogó csillagok, majd egyszerre, a semmiből egy vakító fehér fény suhant át az égen… egy hullócsillag. Bárcsak, visszaforgathatnám az időt, a vacsoráig! - Mit kívántál? - kérdezte Robert, közvetlenül mellőlem. - Titok! - mosolyogtam. - Ki telefonált? - Ashley. Az egyik legjobb… Már nem figyeltem arra, mi lesz a mondat befejezése. Sokkal inkább lekötött egy emlék… Amikor ez az Ashley felhívta a kórházban, és Robert majd kiugrott a bőréből. Robert tovább beszélt, annak ellenére, hogy engem, cseppet sem kötött le a mondanivalója… Ám, egyetlen szó megragadta a figyelmemet! - Mi van Chace-el? - Pontosan ezt mondtam az előbb, hova figyelsz? - kérdezte, kissé gunyorosan. - A tesód és Ashley, most együtt vannak. - Úgy érted, hogy járnak? - bukott ki belőlem. - Igen. - bólintott. - Tehát akkor nem lehet a te barátnőd… - motyogtam, leszegett fejjel. - Ezt mégis miből gondoltad? – fordított maga felé. - Egyik nap, amikor a kórházban voltál, megszólalt a telefonod, és annyira örültél, hogy ez az Ashley felhívott és azt hittem több is van köztetek. - Nem, nincs! Szigorúan csak barátok vagyunk, méghozzá a legjobbak. - Igen, most már tudom. Kifaggattam, hogy és miként sikerült összejönniük a bátyáméknak… és ezzel egy időben azt is megtudtam, hogy Robert volt az, aki beavatta Chace-t az állapotomba és ő küldte be hozzám, a kórházba. Amiért nagyon hálás voltam neki!

11. Fejezet

Sziasztok! Igazából egy szavam sem lehet, hiszen teljesítettétek a feltételemet. És nektek sem lehet (de a kommenteket örömmel várom, mert ha lustálkodtok, ilyen kivételes alkalomra soha többé nem kerül sor), mivel én betartottam a szavamat és hoztam nektek + egy fejezetet. Itt kell megemlítenem az ötletgazdát: Vehpotse-t! :) Szóval a fejezetről annyit, hogy ez az én személyes kedvencem. Destiny szemszögéből íródott, és párhuzamosan játszódik azokkal a napokkal, amikor Robert találkozott Chace-el... De lehet, hogy nem csak Robert, hanem valaki más is részese lesz egy új találkozásnak! Hmm... Ki tudja? Ha elolvasod a fejezetet, talán kiderül. Utószóként annyit, hogy a vasárnapi friss természetesen életben van, bár csak estefele kapjátok meg, mivel Csillu fogja felrakni. Remélem már azt is nagyon várjátok, de persze előtte gyarapítani kell a komik számát, hogy meggyőzzetek minket, érdemes volt ez a kis kitérő! ;) Ajánlott zene: Camp Rock 2 - Wouldn't Change A Thing (Nevetni nem ér... higgyétek el, hogy passzol :D) 11. fejezet - Destiny szemszöge Egyedül… Nehezen tudtam csak megbarátkozni a gondolattal, hogy most már senkire sem számíthatok. Teljesen egyedül vagyok, ebben a tehetetlen állapotomban… Senkivel sem beszélhetek, senki nem láthat, senki nincs, aki segíthetne rajtam! Egyetlen emberen kívül… Csakhogy őt soha többé nem láthatom. Vagy ha mégis, akkor az egész biztos az életembe kerülne. Bármekkora fájdalmat is okozott a hiánya, a képzeletbeli listámon, előrébb helyezkedett el az a pont, hogy megmentsem az életemet, minthogy szerelembe essek, és hirtelen vége szakadjon mindennek. Mert most, bármi is voltam - szellem, vagy a lelkem - nem lett még vége a földi életemnek, én még mindig éltem! Ugyanolyan emberi érzéseim voltam, mint bárki másnak. Csupán annyi különbséggel, hogy ennek senki nem lehettet szem-, vagy fültanúja. Minden nappal, egyre jobban gyötört a bűntudat, amiért csak úgy otthagytam, egyetlen szó nélkül. Nem mondtam miért teszem, nem akartam, hogy ő is szenvedjen emiatt… Inkább leléptem, újra. Fájt, igenis fájt, hogy soha többé nem láthatom ebben a helyzetemben. És ki tudja, mi lesz, ha magamhoz térek! Ha egyszer, egyáltalán magamhoz térek… Fogok- e emlékezni erre az időszakra, vagy csak egyszerűen rá? Semmiben sem voltam biztos! Minden annyira gyorsan történt, hogy még időm sem volt ezekre a dolgokra gondolni. Most viszont, az agyamat elöntötték az ilyen, és ehhez hasonló gondolatok… Az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam, ha egy nap felébredek, nem akarom elfelejteni, a Robert-tel töltött időt! Őt soha nem szeretném kitörölni az emlékeim közül. Ő az egyetlen, akibe kapaszkodhatok, az egyetlen, aki hitt nekem, az egyetlen, aki segített nekem… Nélküle talán már rég egy földalatti sírban, nyugodnék békében. És én eltűntem volna… Ha Robert nem lenne, én sem lennék. Tudtam, hogy ez így van. Hinni akartam, hogy ez így van… A napjaimat főként a kórházban töltöttem, saját magam mellett. Minden egyes nap, minden egyes percében a kórtermem egyik székén ültem, az ajtó mellett. Sosem mentem közel az ágyban fekvő testhez. Nem éreztem rá késztetést, és még a kíváncsiság sem gyötört. Csak ültem ott, és néztem, ahogy az orvosok, a nővérkék, az ápolók néha be-bejönnek a szobába. Csavargatnak valamit a gépeken, az egyik megnézi az infúziót, a másik a szív verését vizsgálja egy hosszú percig, a harmadik megigazítja a párnát, az orvosok pedig borzasztó unalmas és egyhangú párbeszédet folytatva egymással, figyelik a beteget. A beteget, aki történetesen én vagyok! Így telt el három nap. Bár egyáltalán nem követtem az idő múlását… a nappalok és az éjszakák teljesen egybeolvadva teltek egymás után. Ez is csak úgy tűnt fel, hogy a negyedik nap reggelén a nővérke fennhangon kijelentve a mai dátumot (szeptember 1.), lépett be a szobámba. Hirtelen felkaptam a fejem. Annyi minden kezdetét vehette volna ezen a napon és én itt fekszem egy kórházi ágyban, teljesen tehetetlenül! Az iskola, a próbák a musicalben, és anyu szülinapja… Megnyílt előttem egy új ajtó, mikor megkaptam a felvételi értesítőt a főiskoláról. Ha lassan is, de egyre jobban hozzászoktam, hogy anyu már nincs velünk, és a táncpróbák, vagy maga a szerep egy lehetőség lett volna az újrakezdésre. De az egészet elpuskáztam, és majdnem az életembe került a figyelmetlenségem. Elmerengtem azon, mi mindent csinálnék máshogy, ha azon a bizonyos estén nem lépek ki az étterem ajtaján… Ebben a pillanatban a gondolataimat összezavarva, hasított a tudatomba egy hang! Közeli volt, túl közeli… Nem tehettem mást, minthogy a szekrénybe rejtőztem és csendben hallgattam, ahogy a szobába lépve, becsukja maga mögött az ajtót, és lassan az ágyam felé közelít. Sokáig csak csendben figyelte a mozdulatlan testet, majd az ablakhoz lépett. Talán egy óra is eltelt, mire újra megmozdult. Csak állt ott, és elmerült a kilátás tanulmányozásában. Napokon keresztül, minden reggel bejött, eltöltött itt egy órát, majd elment. Ám, ahogy teltek a napok, tovább időzött az ágyamnál. Kissé bátortalanul néha megérintette a kezemet, végigsimított az arcomon… Ezekben a percekben, hihetetlenül furcsa érzés járta át egész énem! Hiányzom neki… Amilyen gyorsan férkőzött ez a gondolat a tudatomba, olyan gyorsan tova is tűnt. Egy telefon rezgése zavart meg… Robert kivette a zsebéből a mobilt és egyből a füléhez emelte. Fogalmam sem volt, kivel beszél, egészen a második megszólalásáig: - Ashley! De még mennyire, olyan régen beszéltünk. – mondta, rég nem hallott örömmel a hangjában… A beszélgetés nem tartott tovább, két percnél, ám nekem annál többet jelentett. Robert már túllépett rajtam… Fogalmam sincs mit képzeltem! Egyszerűen csak azért látogat meg a kórházban, hátha összefut velem, és akkor a szemembe mondhatja, hogy soha többet nem akar látni és hagyjam őt végleg békén. Csakhogy én is pontosan ugyanezt szeretném. Teljesen kitörölni őt… Nem láttam, mást lehetőséget, minthogy ezt szemtől szemben közöljem vele. Egyetlen másodperc alatt, a szoba közepére kerültem, az ablak mellé, ahol eddig Robert állt, de már nem volt ott. Megfordultam, végigpásztáztam az egész szobát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy teljesen egyedül vagyok! Elment, méghozzá ahhoz a lányhoz, akivel telefonon beszélt. Talán két hete történt, az a baleset, aminek következtében, most itt fekszem a kórházban. Két hete költöztem ide, Los Angelesbe. Két hete találkoztam először azzal a férfival, aki hiába okozhatná a halálomat, neki köszönhetem az életemet! Két hete nem aludtam… Azonban ma reggel a fotelben kucorogva nyitottam ki a szemem, és mivel semmi sem rémlett, hogy mi történt a délután és a mai reggel között, biztosra vettem, hogy átaludtam az éjszakát. A szoba fényárban úszott. Lassan sikerült csak megszoknom ezt az éles, vakító világosságot. Először az ágyam irányába néztem, majd a tekintetem az ágy végénél csupa feketébe öltözött, alakra tévedt. Ismerősnek tűnt, de mivel nem láttam az arcát nem tudtam, hogy ki lehet az. Sorra vettem azokat a férfiakat, akik esetleg számításba jöhetnek, hogy engem meglátogassanak. Első gondolatom, Robert volt… De ezt rögtön el is vettetem, mert ő már rég észrevett volna. Kizárt! – gondoltam magamban, miközben felálltam és közelebb sétáltam… a bátyámhoz! Ő volt, teljesen biztos voltam benne, hogy nem lehet más, csakis Ő! Chace… A három éve nem látott testvérem, ott volt velem. Semmi sem érdekelt – pedig tömérdek kérdést tettem volna föl neki – csak arra tudtam gondolni, milyen régen láttam és mennyire hiányzott, eddig a pillanatig! Hirtelen emlékek tömkelege öntötte el az elmém, és legszívesebben a karjaiba vettettem volna, magam! De ez ebben az állapotban lehetetlennek tűnt… Csak álltam vele szemben és elidőztem az arca feltérképezésében. Semmit sem változott mióta utoljára láttam… Bár a haja kissé megnőtt, és tény hogy sokkal jobban fésüli, mint annak idején. A szeme sokkalta sötétebbnek tűnt, mint legutóbb, de most valami egészen mást is felfedeztem benne: szomorúságot és egyben örömöt… Az arcomon, mélyről jövő boldogság rajzolódott ki, mely egy egyszerű mosoly kíséretében a külvilág tudtára adta, vagyis adta volna – ha lát valaki – hogy mennyire boldog vagyok! Most éreztem csak igazán, hogy már nem vagyok egyedül. Eddig meg voltam róla győződve, hogy Robert az egyetlen, akire számíthatok, de most már tudom, hogy nem rá kell várnom. Van nekem egy bátyám, aki mellettem áll…

Összegzés... (3)

Sziasztok!

Tisztában vagyok vele, hogy egy kicsit megcsúsztam mindennel (ezzel az összegzéssel és a kommentekre való válaszokkal is), de igyekszem minél előbb pótolni az elmaradásomat!

• Először is szeretném köszönteni azt a három embert (Szarafina, Kiki95, Pet), akik az elmúlt időben csatlakoztak a rendszeres olvasóinkhoz!

• Aztán, örömmel láttam, hogy egy-egy fejezethez érkezett komik száma nagymértékben gyarapodott, aminek kifejezetten örülök. Remélem ezt a nagyfokú fellángolást a továbbiakban is észre fogom venni… :)
• A harmadik dolog, ami említésre szorul, az az, hogy mint észrevettétek lezárult az október közepe táján indított szavazás. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki részt vett benne és bár nem volt túl meggyőző a válaszok aránya, de nagyon remélem ez a továbbiakban változni fog…
• Egy utolsó pontként pedig, a fejezetek hosszúságáról szeretnék pár szót szólni... Egyrészt értem én, hogy nem elég egy hétre, de azért van heti egy friss, mert még nincs annyi olvasónk és kommentelőnk, aminek a száma meggyőzne minket arról, hogy megérné a heti két friss. Persze szívből köszönjük annak aki mellettünk áll, már kezdetektől, vagy közbe csatlakozott hozzánk, ennek ellenére mi többet szeretnénk. És még valami: pontosan tudjátok, hogy imádom a függő részeknél abbahagyni és azt ne tessék a rovásomra írni, hogy egy-egy rövidre sikerül! :) Mindezt nem bántásból írtam le és nagyon remélem, hogy az érvelésem meggyőző volt... :P

Most így hirtelen más nem jut eszembe, de egy hónap múlva ismét jelentkezni fogok egy ilyen kis szösszenettel.

 

Végül, de nem utolsó sorban, pedig van hozzátok egy ajánlatom:

Vehpotse kérése meghallgatásra került és Csilluval arra gondoltunk, ezt akár teljesíthetjük is, de ez főként rajtatok múlik…

Azt terveztem, hogy szerda délelőtt 10-óráig várom azt a 6 kommentet, amit kiszabtam, annak fejében megkapjátok szerdán a 11. fejezetet.

De mivel a mai napon Shelby-nek köszönhetően megérkezett a 6. megjegyzés, ezért holnap reggel megkapjátok a beígért részt.

Persze azért ez nem azt jelenti, hogy továbbra nem várjuk a kommenteket, mert nagyon örülnék neki, ha még lenne! :)

Szóval holnap egy kivételes és rendhagyó frissítési időpont! Nagyon remélem, hogy értékelni is fogjátok…

Csók, puszi: Ivcsi