20. Fejezet

Sziasztok!

Nálatok is eltelt egy hét, mert nálam is...

Bár nem igazán szoktam ilyet csinálni, most mégis megköszönöm, sőt, ajánlom a 20. fejezetet Mononak és Vehpotsenak, akik hagytak nyomot maguk után és írtak pár sort az előző fejezetről. Köszönöm Nekik!

Na, de mi is vár ma rátok: egy meghitt, boldog, egy új Karácsony, néhány emlékkel megfűszerezve. Ahogy azt a cím is előrevetíti, azért minden nem lesz idilli. Sőt! Most kezdődnek csak igazán a bonyodalmak. Destinynek nem maradt sok ideje, és döntenie kell! Vajon a helyes utat választja, vagy a saját csapdájába esik bele?

Jó szórakozást, kellemes olvasást kívánok! :))

puszi, Ivcsi

20. fejezet – Destiny szemszöge

Emlékek, rémálmok

Egymás kezét szorítva egyre beljebb sétáltunk a nappaliba, miközben alaposan szemügyre vettem a szoba közepén felállított Karácsonyfát. Csodaszép volt. De most teljesen máshogy festett. Nem úgy, mint gyermekkoromban, mikor még az egész család együtt volt...

- Dess. Mit szeretnél? – kérdezte Chace és leült velem szemben a padlóra.

Nem válaszoltam... Éreztem, ahogy a könnyek lassan végigfolynak az arcomon és én képtelen voltam bármit is tenni ez ellen.

- Csak ne sírj, jó? – kérte a bátyám. – Bármit játszhatunk, amit csak szeretnél! – bíztatott.

- Azt akarom, hogy anyuék ne veszekedjenek! De főleg ne Karácsonykor... – a hangom elcsuklott és ebben a pillanatban nagyon egyedül éreztem magam. Egy fiatal, tíz éves kislány, aki a Karácsony éjjeleket a szobájában gubbasztva töltötte és hallgatta, ahogy a szülei egyre hangosabban kiabálnak egymással, lent, a földszinten. Bár tudtam, hogy mellettem van a bátyám, nekem a szüleimre is szükségem lett volna.

Chace nem próbált tovább győzködni. Ehelyett a karjába húzott és ringatni kezdett, míg el nem nyomott az álom...

Ez a Karácsony most más volt... Valami megváltozott.

- Destiny! – Ashley hangja térített vissza a valóságba, az emlékeim közül. - Kijönnél velem egy percre? – nézett rám, majd rögtön felállt.

Ám ahelyett, hogy időt hagyott volna nekem, amíg átgondolom a választ, megragadta a karom és egyenesen a konyha felé kezdett húzni.

- Mi ennyire sürgős? – mosolyogtam, de Ashley arca nem tükrözött semmi hasonlót.

- Hogy gondoltad, hogy elhozod Robertet? – halkan beszélt, de a szavai élesen csattantak. A mosoly odafagyott az arcomra. Abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, mi ütött belé. Rideg volt. Távolságtartó...

- Nem értelek.

- Destiny! Tisztában vagy azzal, hogy maximum két heted van és el kell őt hagynod? Vagy meggondoltad...

- Nem! – vágtam közbe határozottan. Ez volt ez egyetlen, amiben biztos voltam. Ám abban már közel sem, hogy miként is viszem véghez a tervem...

- Akkor? – ült le a konyhapulthoz.

- Nem tudom. Én... félek. Félek, hogy fájdalmat fogok okozni neki.

Ashley nem szólt semmit. Leugrott a székről és szorosan magához ölelt. Nehezen, de vissza tudtam tartani a könnyeimet...

Kevesebb, mint két hét. Kevesebb, mint két hetem maradt és örökre magam mögött kell hagynom a szeretett férfit.

- Rám mindig számíthatsz... – súgta a fülembe Ash. -... de ezt a döntést magadnak kell meghoznod.

Az este további része nagyon csendesen telt. Három éve most volt először igazi Karácsonyom. Már csak egy ember hiányzott: Anyu!

Az egész délután során régi fényképeket nézegettünk, és én egyre inkább meggyőződtem a felől, hogy apu és Chace kibékülése nem csak átmeneti. Tényleg sikerült megbeszélniük a dolgaikat és végre tényleg olyannak láttam őket, amilyennek mindig is kellett volna lenniük: apának és fiúnak.

- Majd én nyitom – pattantam fel Robert mellől, hogy ajtót nyissak a vendégünknek. – Te? Mit keresel te itt?! – szegeztem neki a kérdést, amint szembetaláltam magam Hayleyvel.

- Családi Karácsonyról volt szó és a nagybátyám kért meg, hogy érjek ide a vacsorára. Bemehetnénk? – tett felém egy lépést, de szerencsére én gyorsabban reagáltam...

Kiléptem a verandára és behúztam magam mögött az ajtót.

- Semmi keresni valód nincs az otthonomban! Én nem akarom, hogy velünk ünnepelj. Menj haza és élvezd az újabb szerelmed társaságát! – keltem ki magamból.

- Destiny! Állj le, oké? Még valami kárt teszel a babában.

A meglepettségtől először meg sem bírtam szólalni...  Még jobban kétségbe estem és még inkább biztos lettem abban, hogy az unokanővéremet nem engedhetem Robert közelébe.

- Fogalmam sincs, mire célzol, de az lesz a legjobb, ha most szépen elmész.

- Destiny... – csóválta meg a fejét. – Felesleges tagadnod! Chace mindent elmondott. És ő még csak nem is sejti, milyen jó kezekbe adta az eddig féltve őrzött titkodat... – villantott felém egy magabiztos mosolyt.

Időm sem volt reagálni. Az ajtó hirtelen nyílt ki mögöttem, ezzel pedig minden reményem szertefoszlott.

- Minden rendben? – kérdezte Robert a hátam mögül. – Szia! – nyúlt el mellettem, hogy kezet foghasson az unokatestvéremmel. – Téged még nem ismerlek. Robert Pattinson.

- De nagyon remélem, hogy ez nem marad így sokáig. Hayley Sparks – húzta széles mosolyra az ajkait, miközben elfogadta a felé nyújtott kezet. Én pedig már most vesztesnek éreztem magam.

- Bemegyünk? – nézett rám Rob, ám mindösszesen egy apró bólintásra futotta tőlem.

Hayleyt mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta. Úgy éreztem, hogy az asztal körül ülők közül csak én látok az álarc mögé. És az idő múlásával Robert is egyre inkább bedőlt neki. Apun és a bátyámon már meg sem lepődtem, hiszen ők semmit sem tudtak a köztünk lévő gyűlöletről...

Én viszont tökéletesen láttam, hogy mit akar. Tönkretenni engem, mindegy milyen áron! Bosszút akar. És én tálcán kínáltam neki a lehetőséget...

- Azt hiszem megkedvelt a családod – bújt be mellém Rob és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.

- Vagy inkább te kedvelted meg őket túlságosan... – morogtam az orrom alá, de biztos voltam benne, hogy Rob minden szavamat tökéletesen halotta.

- Dess! – ragadta meg a vállam és maga felé fordított. Én pedig most az egyszer álltam a pillantását. – Mit akarsz ezzel?

- Talán Hayley egy kicsit közelebb került hozzád a vacsora során – fontam keresztbe a karom, a mellkasom előtt.

Robert, a helyett, hogy magyarázkodásba kezdett volna, széles mosoly kúszott az arcára. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, de ezzel csak azt érte el, hogy még inkább eluralkodjon rajtam a düh. Hosszú percekig egyikőnk sem szólalt meg és Rob arcán levakarhatatlanul ott ült az a magabiztos vigyor.

Úgy döntöttem nem fog érdekelni! Hátat fordítva neki, egészen a fejem búbjáig betakaróztam és megpróbáltam az álmok közé menekülni...

- Dess? – húzta le rólam a fedezékem. – Csak nem vagy féltékeny?- érdeklődött és, bár nem láttam az arcát, biztosra vettem, hogy mosolyog.

- Nem Robert! Nem vagyok féltékeny. Én, csak féltelek Hayleytől – vallottam színt, holott tökéletesen tudtam, az egészből valószínűleg semmit nem ért. És a meglepett arckifejezése pontosan erről árulkodott.

- Nem igazán értelek.

- Robert! Csak egyet ígérj meg nekem. – Néztem mélyen a szemeibe. – Bármi történjen is, soha ne bízz meg Hayleyben!

- Megígérem – bólintott.

Álmomban egy tükör előtt álltam. Az arcom semmit sem változott, ám ahogy egyre lejjebb vittem a tekintetem észrevettem mi változott meg rajtam...

A jobb kezem a már szépen gömbölyödő pocakomra siklott és finom köröket leírva simogattam. Mire a bent lapuló egy apró rúgással reagált a mozdulatra. Elmosolyodtam, majd a pillantásom újra a tükörképemre tévedt...

Az arcom hófehér és sápadt volt. A lábaim remegni kezdtek és képtelen lettem volna akár egyetlen percig még talpon lenni. Leültem a kanapéra és vártam, hogyan tovább...

Néhány perc múlva megszólalt a csengő és én, bát kissé nehezen, de sikeresen feltápászkodtam az ülő helyzetemből, majd lassan az ajtóhoz indultam. Hayleyvel találtam szemben magam és azt is pontosan tudtam, hogy miért van itt.

- Nem mered! Nem teheted meg! – kiáltottam.

- Óh, dehogyisnem! Ugyan úgy, ahogy azt te tetted velem.

- Kérlek… - halkítottam a hangomon. – Ez teljesen más. Itt nem rólam, hanem a lányomról van szó.

- Miért mi a különbség? Az én esetemben is a gyerekről volt szó és te mindent elrontottál! Én most miért ne tehetném meg. Robertnek joga van tudni mindenről, és ha te nem, majd én elmondom neki.

- Kérlek, ne! – kértem újra.

- Te sem tartottad tiszteletben az én kérésemet...

Felriadtam. A szobában még sötét volt. Amint függőleges helyzetbe tornáztam magam az agyon, egyből Robert felé fordultam, de úgy tűnt nem ébresztettem fel.

A könnyek potyogni kezdtek a szememből és csak most vettem észre, hogy egész testemből remeg és verejtékben úszok. A hajam is csurom víz volt...

Halkan kiosontam a fürdőszobába, hogy lemossam az arcom és megnyugodhassak, ugyanis valami furcsa ok miatt Robert mellett képtelen voltam ésszerűen gondolkodni.

19. fejezet

Sziasztok!


Elnézést - ismét - ezért a kései időpontért...
A másik, amiről muszáj Nektek beszélnem, azaz, hogy a most következő fejezet az én írásomban a 20. rész lenne. Valójában a 19. fejezet egy kis kitérő lett volna. És, hogy miért csak lett volna? Az én hibámból... Egyszerűen nem tudtam megírni vagyis inkább befejezni a fejezetet. Így ez a rész, a blog történetéből kimarad, de ígérem, hogyha egyszer kapható lesz könyv formátumban, akkor ez mindenképp egy meglepetésrészként fog szerepelni... ;)))

De akkor most következzen a folytatás: egy nagy ünnephez érkeztünk, ami a családról szól... De, hogy az Evans családnak is minden klappolni fog-e, azt még nem tudhatjuk! :)
Tovább bonyolódik Destiny és Robert kapcsolata, és hogy mi is lesz a vége, arra még egy ici-picit várnotok kell! :))

Jó szórakozást és senki ne tévedjen el az időben! Nálunk még csak szeptember van! :D

puszi, Ivcsi

19. Fejezet – Destiny szemszöge

Apja, lánya

Izgatottan léptem be az étterem ajtaján. Bár még sosem jártam itt, mégis olyan ismerősnek tűnt minden. Követtem a pincért, aki időközben apu asztalához vezetett.

- Szia – ültem le vele szemben.

- Szia. Örülök, hogy itt vagy – mosolygott rám.

Eddig magamnak sem tudtam bevallani, de őszintén hiányzott apu. Több mint négy hónapja nem találkoztunk és ez nekem felettébb szokatlan volt. Sosem töltöttem még távol tőle ennyi időt.

Kikértük az italokat, majd én is – apu példáját követve – az étlapot kezdtem tanulmányozni. A tekintetem egyből megakadt a lasagne-n. Fogalmam sincs, miért, de erős késztetést éreztem, hogy ezt rendeljem meg...

- Kislányom. Ugye hazajöttök Karácsonyra? – kérdezte apu, az arcomat fürkészve.

Gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot. Kutatni kezdtem az emlékeim között, hogy hányadika is van ma, de őszintén szólva egyáltalán nem tudtam, milyen dátumot is írunk épp.

Egyetlen egy kapaszkodóm, a baba volt. Most már kicsit több mint nyolc hetes. A felismerés villámcsapásként hasított belém: mindössze egy hónapon maradt, amit még Roberttel tölthetek...

- Destiny! – hallottam meg a nevem, mire azonnal felkaptam a fejem.

- Hmm?

- Azt kérdeztem, otthon töltitek-e a Karácsonyt, velem?

- Igen, vagyis én biztosan.

- És a bátyád? – láttam rajta, hogy csalódást okoztam neki.

- Sajnálom, de én nem dönthetek helyette. Megpróbálok hatni rá...

- Köszönöm.

A vacsora hátralevő részében, inkább apu beszélt. Kíváncsi voltam, mi van otthon, így aztán mindenről – még a legapróbb részletekről – is kifaggattam.

- És Hayley? – tértem át az unokanővéremre. Bár mi gyűlöltük egymást, apu nem tudott a kettőnk közt lévő rossz viszonyról.

- Képzeld, végre talált magának egy rendes barátot! Nekem az a Dave soha nem volt szimpatikus.

- Remélem Robert szimpatikus neked! – hárítottam, mivel tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Dave miattam hagyta el Hayleyt.

- Egész jó srácnak tűnik. Bár szeretném egy kicsit jobban megismerni.

Pontosan tudtam mire akar ezzel célozni.

- Nem lesz rá szükség – motyogtam, de talán a kelleténél egy kicsit hangosabban. Apu kíváncsian kezdett méregetni.

 - Miért nem?

- Azt hiszem, sem a helyszín, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük. Mindent el fogok mondani, de még nem most... – töröltem le egy könnycseppet az arcomról.

- Rendben, Destiny, ahogy érzed. De, akkor gondolom, nem hozod magaddal New Havenbe.

- Még nem tudom.

Alig volt egy hét vissza Karácsonyig és én egyedül kortyolgattam a reggeli kávémat a nappaliban ücsörögve. Robert tegnap elutazott New Yorkba, egy sajtótájékoztatóra, amit az ügynöke – ha jól emlékszem Stephani – szervezett.

Hirtelen felsejlettek bennem a szavai, miközben arról próbált meggyőzni, hogy menjek vele.

- De, hát miért nem? – kérdezte, újra, csalódotton, mikor a válaszom ismét egy határozott nem volt.

- Mert csak hátráltatnálak. Hidd el! Jobb lesz, ha most pár napot külön töltünk. Karácsonyra hazaérsz és még meglepetést is tartogatok a számodra.

Miközben beszéltem, egyre közelebb és közelebb lépdeltem hozzá, majd mikor már teljesen elvesztem abban a gyönyörű kék szempárban, az ajkait vettem birtokba.

- Kérlek – susogta, amint elhúzódtam tőle.

Tagadólag megráztam a fejem, ő pedig sóhajtott egyet. Bíztam benne, hogy megértette: én nem megyek vele New Yorkba...

Elmosolyodtam az emléken. Örültem, hogy így döntöttem. Legalább volt időm gondolkodni.

A fejemben már egy kész terv bontakozott ki, ami csak arra várt, hogy megvalósuljon... Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mennyi embernek fogok fájdalmat okozni, de ezt a lépés meg kell tennem! Hazaköltözöm...

***

- Destiny! Indulhatunk? – hallottam meg Robert mély és rekedtes hangját a hátam mögül.

A háló ajtófélfájának dőlve állt és komolyan meg kellett küzdenem azért, hogy egy értelmes mondatot ki tudjak csikarni magamból. Meglepett az a látvány, ami elém tárult...

- Csak még egy perc – mondtam, azzal visszapördültem a fiókhoz és tovább kutattam a keresett tárgy után, közben mély levegőket véve, hogy lecsillapítsam magam. Ám minden próbálkozásom hiábavaló volt, ugyanis Rob perceken belül hátulról átkarolta a derekamat én pedig úgy éreztem, abban a percben végem van. Eddig a pillanatig úgy éreztem, hogy nem követek el óriási hibát azzal, hogy elhagyom Robertet. De egy csapásra, mintha minden megváltozott volna! Most tudatosult bennem igazán, mekkora hibát készülök elkövetni...

Lassan néztem fel rá, ő viszont nagyon is nyugodtnak látszott...

- Nem ezt keresed? – nyúlt el mellettem és az éjjeliszekrényről leemelt egy apró, fekete dobozt. Felpattintotta a tetejét, majd óvatosan kiemelte belőle az ezüstláncot és a nyakamba akasztotta.

Néhány perccel múlt el nyolc óra, mire kigördültünk a fehér BMW-el a mélygarázsból és a LAX felé vettük az irányt. A gép pontban tíz órakor indul New Havenbe. Tehát kevesebb, mint négy óra múlva újra találkozom az apámmal, a bátyámmal, a sógornőmmel és valószínűleg az unokatestvéremmel...

- Min gondolkodsz? – térített magamhoz Robert, már a gépen ülve.

- A bátyámon. Fogalmam sincs, hogy mivel tudtam végül meggyőzni, hogy velünk legyen Szenteste. Szerintem Ashley nagyon jó hatással van rá... – méláztam, amire Robert csak egy széles mosollyal válaszolt.

- És apukád? Vajon elég szimpatikusnak fog tartani? – faggatott tovább Robert.

- Csak nem fél valaki?

- Nem! – vágta rá azonnal.

- Te félsz! – nevettem el magam.

- Rendben. Talán egy kicsit.

- Rob! Nyugi. Ha nem kedvelne, nem kért volna meg, hogy hozzalak magammal.

Az arcán lévő mosoly, már közel sem volt olyan őszinte, mint az imént.

- Gyere – ragadtam meg a csuklóját. – Ő csak az apám, nem valamiféle szörnyeteg.

Húzni kezdtem magam után, miközben én is alaposan szemügyre vettem a nagy házat, amiben felnőttem. Régen jártam itt, és amint átléptük a bejárati ajtót éreztem igazán, hogy itthon vagyok! Hiányzott...

A nappaliból ismerős hangok szűrődtek ki, így egyenesen elindultam a szoba felé. Ám az ajtóban kicsit megtorpantam. Nem számítottam arra, ami majd odabent fogad, de be kell, valljam kellemes érzések töltöttek el. Mindannyian háttal voltak nekünk, és mivel nem csaptunk nagy zajt, így nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket...

A testvérem és az apám a kanapén ültek, egymás mellett. Ash pedig a fotelben. Mind a hárman az asztal fölé hajoltak és szinte biztosra vettem, hogy egy fényképalbumot lapozgatnak. Önfeledt kacaj tört föl szinte egyszerre belőlük.

Hihetetlen boldogság járt át, hogy Chace újra beszél az apánkkal...

- Sziasztok – törtük meg az idilli pillanatot, mire mindenki felénk fordult. 

Közlemény

Sziasztok Olvasók vagy épp nem olvasók!

Úgy látszik nem nagyon hatott meg Bennetek az, amit a legutóbbi fejezet elején olvashattatok, úgyhogy szeretném még inkább azt a kis szöszenetet a figylemetekbe ajánlani!

De most nem ezért hoztam létre ezt a bejegyzést. Kicsit mesélni szeretnék Nektek:

Most már lassan 3 hónapja, hogy nekikezdtem egy projectnek és úgy tűnik az első részét sikerült is teljesítenem. Egyelőre nem árulok el semmi a konkrétat. Még két lépés előttem áll, utána pedig az idegtépő várakozás következik...
Dehogy miről is beszélek, arról csak később tudhattok meg pontosabb információkat. :)

Most pedig pár szó, a blog további életéről: 
Nemrég felájánlottam Nektek egy lehetőséget, amit úgy vettem észre (legalábbis eddig), hogy nem nagyon akartok kihasználni. Így hát az már biztos, hogy a legközelebbi frisst szeptember 19-én fogom hozni.
Dehogy ez lesz e az utolsó fejezet a blogon, az csak rajtatok múlik...


Hogy mit akarok ezzel mondani? Egyszerű...
Az utóbbi időben eléggé eltűntetek és nem igazán értem, hogy miért! Nagyon szeretnék erre magyarázatot kapni...
És, ha Titeket nem érdekel a továbbiakban ez a dolog, akkor engem sem fog! Ez így elég keményen hangzik, de most már nem tudom mi mást tehetnék.
Én is belefáradtam ebbe, ahogyan valószínűleg Ti is. Majd a saját magam szórakoztatására befejezem a 2. részt és a barátaim és a családtagjaim olvasására bocsájtom és tudom, hogy innen is fog érkezni negatív és pozitív vélemény egyaránt. :)

Nem a kommentek hiánya miatt "sírok", de egyszerűen nem értem hova tűtek a régi olvasóim, akik a kezdetek óta itt voltak velem... Hiányoztok és szeretném, ha kűzdenétek azért, hogy fennmaradjon a blog, ha már a rendszeres olvasóim közé tartoztok.
Ha pedig olvasol, akkor jelezd annyiban, hogy itt vagy! Nem feltétlenül kell a vélemény, mert kaptam már sok pozitívat és negatív kritikát Tőletek. Sokkal inkább az, hogy legyen, akinek írok...

A BLOG TOVÁBBI SORSA A TI KEZETEKBEN VAN! HAJRÁ!

Ivcsi.

18. Fejezet

Sziasztok!

Mivel nem volt időm, hogy külön belefogjak egy összegzésbe ezért most itt a fejezet elején osztanák meg veletek pár, közérdekű információt, pontokba szedve. Lássuk mindjárt az elsőt:

1. A blog már a facebook-on is aktívan jelen van, és ha minél többen lájkoltok, akkor hamarosan egy, a bloghoz kapcsolódó nyereményjáték vár rátok! :) Az oldalon sávon kattintsatok a „facebook logó”-val ellátott képre!

2. Az előző összegzésben felkértelek benneteket, hogy vegyetek részt egy kis közvélemény-kutatásban. Az eredmény egy egészen szép – 13 – szám lett, amit ezúton is szeretnék megköszönni. Viszont ezt az utóbbi két fejezetnél nem láttam viszont. És ezt – őszintén szólva – nem tudom mire vélni. Ha már nem tetszik az, amit írok, akkor nem folytatom, csak mondjátok meg! Úgyhogy most nem egy hetet, hanem kereken 14 napot kaptok arra, hogy kifejtsétek a véleményeteket a fejezettel/fejezetekkel kapcsolatban.

3. Tehát ez az jelenti, hogy szeptember 12-én nem lesz a blogon új rész! A következő frissre szeptember 19-ig várnotok kell. Én pedig addig várok a kommentekre. Számbéli megkötés nincs, de tudjátok, hogyha szorgalmasak vagytok, akkor én is az leszek! ;))

4. Persze én sem vagyok makulátlan: a megválaszolatlan kommenteket még a mai napon megválaszolom, Minä-nak és Csillunak.

5. Utolsó pontkánt pedig csak annyit szeretnék megosztani Veletek, hogy Csillu jóvoltából az oldal két díjjal is gazdagodott. De mivel én kampányolok Benina mellett, ezért a díjakhoz adott feladatokban és a továbbításában sem veszek részt, csupán megosztom az olvasóimmal, hogy Nekünk ilyen is van! :)
Szóval, íme a díjaim:

És akkor néhány szó a fejezetről: Mint azt az előzőnél már megemlítettem egy folytatásos fejezetről van szó, tehát a 17. fejezet ezen a héten folytatódik. :)
A hangulat egyre fokozódik. Örömkönnyek vagy épp fájdalmas könnyek lepik el a szemeket. Egy gyönyörű kastély, két szerelmes és a násznép... kell más egy jól sikerült esküvőhöz? Bizony, hogy nem, hacsak ezt a meseszép nászt valaki meg nem zavarja... :D

 
Jó olvasást és ne felejtsétek el megnézni a fejezet végén lévő képeket és az alábbi linken a fejezetben is felcsendülő dalt meghallgatni sem! :) (Bruno Mars - Rest of my life)

 

 

18. fejezet – Destiny szemszöge

Esküvő és más bonyodalmak II.

Türelem. Azt hiszem ennél jóval többre lesz szükség. Főként időre...

Meg akartam állítani a percek múlását! Tudtam, hogy el fog jönni az a nap, mikor el kell hagynom Robertet, de most úgy érzem, ez az idő vészesen közel van.

- Gyere – nyitotta ki Robert az ajtót és felém nyújtotta a kezét.

Mosolyogva karoltam bele, majd együtt indultunk a kastély kertjébe. Ámulva figyeltem minden egyes díszt. Mivel már sötétedett, az utat halvány fények világították meg, az asztalok viszont nagy fényárban úsztok.

A vendégek többsége már megérkezett és lassan el is foglalták a helyeiket. Robert és én Ashleyék két oldalán kaptunk helyet, de az ifjú házasok, még sehol nem voltak, így kihasználva a távollétüket, átcsúsztam a Robert melletti szabad székre és szorosan hozzábújtam.

Ő rögtön átkarolta a derekamat és egy finom csókot lehelt a homlokomra. Nagyot sóhajtva hajtottam fejemet a vállára és figyeltem a bejáratot, mikor tűnnek fel Ashleyék...

Hosszú percek teltek el, miközben Robert az ujjaival a hátamat cirógatta, ezzel nyugtatva engem...

Fogalmam sincs miért, de nem tudtam kikapcsolni. Valami már reggel óta nyugtalanított... Egy érzés folyamatosan ott motoszkált bennem. Valamit megéreztem.

Hirtelen kaptam fel a fejem, mikor a kert végében, egy ismerős alakra lettem figyelmes. Gondolkodás nélkül pattantam fel és mit sem törődve Robert értetlen arckifejezésével, gyors léptekkel szeltem át a köztünk lévő távolságot. Ahogy egyre közelebb értem, annál inkább biztosra vettem, kivel is állok szemben.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem egy cseppet sem kedvesen, mert pontosan tudtam, hogy nincs rajta a meghívottak listáján.

- Én is örülök, hogy látlak... – lépett felém és megpróbált átölelni, ám én kitértem az útjából. - ... kislányom. – fejezte be a mondatát, majd leengedte maga mellé a kezeit.

- Miért jöttél?

Bár én sosem voltam rosszban az apámmal, tiszteletben akartam tartani Chace kérését. Apu nem volt meghívva az esküvőre, most pedig mégis itt van. A reggel óta érzett feszültség, egy perc alatt tovaszállt. Megvolt az ok! Ettől féltem...

- Destiny! Minden rendben? – lépett mögém Robert.

- Nem igazán. Van egy betolakodónk – mutattam, a még mindig előttem ácsorgó férfira. – Azt hiszem meg kell mutatnunk neki merre is van a kijárat – mondtam szinte közömbösen.

- Ugye most csak viccelsz? Nem lehetek itt a saját fiam esküvőén?

Mielőtt bármit is mondhattam volna, Robert megelőzött:

- Mr. Evans?

- Igen. És önben kit tisztelhetek?

- Robert Pattinson – nyúlt el mellettem Rob és kezet fogott az apámmal.

- És Ti együtt vagytok? – érdeklődött, áthelyezve rám a tekintetét.

Mindössze egy apró bólintásra futotta. Az asztaloknál ülő barátok és rokonok, hatalmas éljenzésbe és tapsviharba kezdett, így számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy megérkezett az ifjú pár.

- Menj el, kérlek – suttogtam apunak, ám ő tagadólag megrázta a fejét. – Kérlek! –nyomatékosítottam a szavaimat, de már késő volt...

- Mi folyik itt? – hallottam meg Chace hangját és egyre közeledő lépteit. Megállt mellettem. – Hogy kerülsz ide? – kelt ki teljesen magából. Még én is megijedtem a hangsúlytól és félénken bújtam Robert biztonságot nyújtó karjaiba.

Nem akartam megint egy veszekedést végigasszisztálni! Három éve bőven elég volt, főleg, hogy utána a bátyám egyszerűen kisétált az életünkből és én azt hittem sosem fogom őt többé látni. Nem akartam, hogy újra megismétlődjön mindez, így minden bátorságomat összeszedve, kettejük közé álltam.

- Elég! – szóltam rájuk határozottan. – Semmi szükség rá, hogy botrányt csináljatok. Az lesz a legjobb, ha te most szépen hazamész – néztem jelentőségteljesen az idősebb Evansre – és ha mindketten megnyugodtatok, leültök és megbeszélitek egymással a történteket.

Beletörődve bólintottak én pedig büszke voltam magamra, amiért képes voltam kiállni eléjük. Robert elkísérte a bátyámat, vissza az asztalokhoz. Ketten maradtunk.

- Meddig maradsz? – fordultam vissza az apámhoz, amint Roberték kellő távolságra kerültek tőlünk.

- Még nem tudom.

- Most viszont tényleg menned kéne – indultam el, de csak remélni tudtam, hogy követni fog.

Követett.

- Velem vacsoráznál holnap?

- Legyen – válaszoltam egy perc mérlegelés után. Végül is nekem nincs veszíteni valóm. Amúgy is szükségem van apura, a tervem megvalósításában.

- A Matteo’s-ban foglak várni, este nyolckor.

Bólintottam, majd becsuktam az ajtót.

Lassan mentem vissza a helyemre, majd leültem a bátyám melletti szabad székre. Ő rögtön felém fordult, kíváncsi tekintetét rám függesztve, ám nekem eszem ágában sem volt elmondani a holnapi szándékaimat.

- Elment – közöltem, majd az előttem lévő tányér tanulmányozásába kezdtem.

Chace bólintott, én pedig csak remélni tudtam, hogy az este hátralévő részében nem fog kérdezősködni. És ez így is lett.

Őszintén szólva egy szabad percünk nem volt, egymásra... Az események felgyorsultak és a következő pillanatban, már a táncparketten találtam meg, Robert karjai közt.

Készségesen fontom a karom a nyaka köré és hagytam, hogy vezessen egy gyönyörű lassú számra, melynek szövegét a fülembe suttogta:

- „As I stand here before my woman, I can’t fight back the tears in my eyes, oh how could I be so lucky, I must've done something right, and I promise to love her for the rest of my life...”

Nem sokkal később, már a csodaszép tortacsodát majszoltuk. A tortán gyönyörű, rózsaszín marcipán szalag húzódott így sem a látvány, sem az íz nem volt elhanyagolható. Aztán következett a menyasszonytánc, amiből persze Robert sem maradhatott ki. Mosolyogva néztem a párosukat, Chace mellől.

- Hová mentek nászútra? - érdeklődtem, a mai nap legalább húszadszorra.

- Hamarosan megtudod. Mi az, kíváncsi vagy?

- Igen. Ezt az egyetlen dolgod titkolod előlem és ez borzasztóan idegesítő – vágtam be a durcát játékosan, mire Chace végigsimított az arcomon.

- Tipp?

- Dubai... – felkacagott és nemet intett a fejével.

- Még csak a közelében sem jársz.

Tehát nem Ázsia – festettem magam elé a térképet. Sok ország, sok városát felsoroltam, de egyiket sem találtam el.

- Ne izgulj. Mindjárt kiderül! – kacsintott rám, miközben Ash és Rob is visszatért az asztalunkhoz.

Chace megkocogtatta a pezsgős pohár szélét és felállt. Minden szempár rá szegeződött, ám ő csak egyetlen egyre koncentrált. Ashleyére.

Közelebb húzódtam Roberthez, Chace pedig belekezdett a mondandójába.

- „Hiszem, hogy egymást szeretve, egymást megértve, könnyebb lesz élni, s bármi sors állna is elénkbe, a boldogságot el fogjuk érni.” Ezek a sorok, egy magyar költőtől származnak. Azért választottam ezt a versbéli idézetet, mert a nászutunkat Magyarországon fogjuk tölteni. Tudom, hogy régóta vágyódsz oda, hisz egy nagyon jó barátod – pillantott Robertre – már járt ott és sokat mesélt a fővárosról. Szeretném, ha valóra válthatnám az álmod, ahogy Te is valóra váltottad az enyémet. Szeretlek, és azt akarom, hogy mi ketten örökre együtt maradjunk!

- Én is ezt szeretném és köszönöm – simított végig Ash a bátyám karján.

Chace felhúzta a székből Ashleyt, majd hosszas csókot váltottak egymással. Csak úgy forrt köztük a levegő, de jó volt rájuk nézni. És én is boldog voltam, hogy a testvéremet boldognak látom.

Az kastély, ahol az esküvői bulit tartották: 

Ashley esküvői csokra: