8. Fejezet

Sziasztok!

Most viszont nem tévesztettem napot, tudom, hogy vasárnap van. Ez egy szempontból jó, másikból viszont nem biztos... :)

Azért rakom fel ma a frisst, mert holnap megint eltűnök, és nem nagyon tudok majd az internet közelébe kerülni, így logikusan frisselni sem. Úgyhogy egy nappal előbb olvashatjátok a 8. fejezetet, viszont a 9. egy nappal később érkezik majd, két hét múlva, hétfőn... ;)

És akkor pár szó a fejezetről:  Chace-nek nagy szerepe lesz a békítésben, de hogy hogyan hajtja ezt végre??? Destiny két út előtt áll és maga sem tudja, melyik lenne a helyes döntés... És természetesen a vacsora is befejeződik, miután mindenki elfogyasztotta a desszertet. ;)

Jó olvasást!

Csók, puszi: Ivcsi

u.i.: Jaj! Hát a legfontosabbat meg elfelejtettem: nekem - személy szerint - ez a kedvenc részem!!! :D 

8. Fejezet – Robert szemszöge

Vacsora

Destiny, a kijelentése után, miszerint megpofozott, fölényesen kihúzta magát, ezzel pedig az én önbizalmamat rombolta porrá. Egyértelműen győzött, mivel az én vallomásom óta Chace, sőt még Ashley is rosszallóan méregetett.

Ashley hirtelen fordította el rólam a tekintetét, majd Destinyre pillantott:

- Ilyen rosszul csókol? – kérdezte, amivel engem is felettébb meglepett.

Őszintén kíváncsi voltam, mi lesz a válasz, még ha én pontosan tudtam is, hogy nem ezért kaptam azt a pofont.

- Nem… - csóválta meg a fejét Destiny. – Nem erről van szó.

- Akkor? – kapcsolódott be Chace is.

- Nem tudom te, hogy vagy vele, – kereste Ash tekintetét – de én egyáltalán nem vágyom egy olyan csókra, amelyet egy olyan férfitől kapok, akit csak pár órája ismerek.

- Rendben! – szóltam én is közbe. – Meggondolatlan voltam, de már próbáltam tőled bocsánatot kérni.

- Amit egyelőre nem fogadtam el – jelentette ki, de direkt nem nézett rám.

- Miért is? A lakásodnál vártalak egy csokor rózsával. Megértem, hogy dühös vagy, de szerintem éppen eleget kínoztál - emeltem fel kissé a hangomat.

- Hogy én, téged? - nevetett fel gúnyosan.

- Pontosan! Hagyod, hogy szenvedjek, holott már nem is haragszol rám! Fogadjunk, hogy még a csókomat is élvezted…

- Nem! - kiáltott fel, majd hirtelen felállt és az ajtóhoz sietett. - Ez meg miért van zárva? - kérdezte és visszafordult felém. - És hol vannak a bátyámék?

- Nem tudom - válaszoltam, miközben én is megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nincsenek a szobában.

Volt egy tippem, hogy miért hagytak minket magunkra…

Destiny leült a padlóra, hátát az ajtónak vetve. Hosszú percek teltek el, de egyikünk sem szólalt meg. Destiny maga elé meredt…

- Destiny? – guggoltam le mellé. – Baj van?

- Szóval szenvedsz? – kérdezte, de tekintete továbbra is a földre szegeződött.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz – értetlenkedtem és én is leültem a szőnyegre.

- Azt állítod, hogy én már nem is vagyok rád mérges, csak hagylak egy kicsit szenvedni. Tehát szenvedsz? – nézett végre rám.

- Igen – válaszoltam egyszerűen. Nem kerteltem. Komolyan, őszintén éreztem iránta valamit és eszem ágában sem volt letagadni ezt előtte. – Szenvedek attól, hogy nem vagy hajlandó megbocsájtani nekem, pedig az a csók nem csak egy fellángolás volt.

- Bizonyítsd be! – mondta hirtelen és elmosolyodott. – Akkor megbocsájtok.

Nem haboztam túl sokáig. Ugyanúgy, ahogy akkor a színházban, az álla alá nyúlva húztam közelebb magamhoz. Destiny lehunyta a szemét, én pedig óvatosan birtokba vettem az ajkait. Először csak finoman kóstolgattam, majd mikor Destiny ujjai a hajamba túrtak, egyre szenvedélyesebben és mohóbban csókoltam őt.

Sokáig nyújtottam volna még a pillanatot, ám szüksége volt a tüdőmnek egy kis oxigénre, ezért elszakadtam a karjaimban tartott nőtől, de a tekintetem továbbra is fogva tartotta az övét.

Destiny összekulcsolta a kezeinket, én pedig egy széles mosollyal nyugtáztam a mozdulatot. Hosszan néztük egymást, míg végül én törtem meg a köztünk beállt csendet:

- Javultak az esélyeim?

- Határozottan - felelte, majd az összekulcsolt ujjainkat kezdte elmélyülten tanulmányozni. - Robert! Sajnálom, hogy így viselkedtem. Azt hiszem, túlreagáltam a dolgot. És mellesleg… - nézett újra rám -… nagyon jól csókolsz.

Egy mosollyal válaszoltam, mire az ajtó irányából kulcszörgésre figyeltem fel. Gyorsan felálltam, ezzel Destinyt is felhúzva a földről.

Pillanatokon belül Chace lépett a nappaliba, egy széles vigyorral az arcán. Fogalmam sem volt, minek örül ennyire, de mikor Destiny kiszakította a kezét az enyéim fogságából, azonnal világossá vált minden.

- Látom nem gyilkoltátok meg egymást, úgyhogy akár nekiláthatunk a vacsorának is.

Destiny egy szó nélkül sétált ki a szobából, majd mi is követtük őt.

Az asztalnál, valami furcsa véletlen következtében, egymás mellett kaptunk helyet. Bár én ezt egyáltalán nem bántam, abban már nem voltam biztos, hogy Destiny is így érez.

A vacsora eleinte kínos hallgatásban telt, majd Ash és Destiny kezdtek beszélgetni. Végül is azért találta ki Chace ezt az estét, hogy a szerelme és a testvére megismerhesse egymást.

- Robert! - hallottam meg a nevem, mire azonnal Chace-re néztem.

- Bocsánat. Mondtál valamit?

- A színházról kérdeztelek.

Akaratlanul is Destinyre néztem. Ő csak halványan elmosolyodott, mire én egy kicsit felbátorodva fogtam bele egy beszámolóba:

- Pont ma tudtam meg, hogy Destinyvel együtt lesz egy jelenetünk.

- Biztosak vagytok benne, hogy ez működni fog? – nézett Ashley először rám, majd Destinyre.

- Miért ne működne? – kérdezte a mellettem ülő lány, kissé felháborodva.

- Ami az imént még köztetek zajlott. Én azt hittem nem kedvelitek egymást.

- Azóta sok minden változott… - kacsintottam Destinyre, majd újra a tányéromra fordítottam a figyelmemet.

Sokáig beszélgettünk, de már sokkal oldottabb hangulatban. Kivétel egyetlen embert az asztalnál. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem Destiny még mindig feszélyezve érzi magát a közvetlen közelemben. Nem tudom miért, de mintha egy falat húzott volna kettőnk közé, holott nem is olyan régen még szenvedélyes csókot váltottunk egymással…

Bár már régebb óta ismertem Chace-t, – Ashley révén – arról fogalmam sem volt, hogy van egy testvére. És ahogy csendben figyeltem őket az asztalnál, rá kellett jönnöm, hogy mennyi hasonlóság van kettejük között.

Látszott rajtuk, hogy kötődnek egymáshoz. Mintha ennek a három évnek nyoma sem lenne…

- Dess! – fordultam felé, miközben a desszertet majszoltuk.

Hirtelen nézett rám és őszintén szólva a tekintete kissé megrémített.

- Valami rosszat mondtam?

- Dess… - suttogta. – Soha senki nem szólított így Chace-n kívül.

- Sajnálom, ha megbántottalak…

- Dehogy! Csak egy szép emlék – csillantak fel a szemei és az asztalon lévő kézfejemre simította az övét.

Nagy kő esett le a szívemről. Komolyan azt hittem, hogy sikerült őt megbántanom és felpattanva az asztaltól, megsértődve kirohan. Ehelyett azonban mosolyogva kulcsolta össze a kezünket… ma már másodszorra!

Felsegítettem Destinyre a kabátját, majd elbúcsúzva Ashleyéktől, együtt indultunk haza.

- Akartál valamit kérdezni? – torpant meg, miután kiléptünk a házból és a kocsim felé vettem az irányt.

- Igen. De ez most hosszú lenne… Mit szólnál holnap egy reggelihez? – vetettem fel az ötletet, tudván, hogy csak délután kezdődnek a próbák.

- Sajnos már van programom – felelte, de éreztem egy kis csalódottságot a hangjában. – Mi lenne, ha a próba után találkoznánk?

- Nekem jó. Akkor délután találkozunk.

Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és az arcát a két kezembe fogtam, hogy bele tudjak nézni abba a ragyogó, kék szempárba.

Ahogy egyre közelebb került az arcunk egymáshoz, Destiny hirtelen ellépett az utamból, majd egy gyors puszival elbúcsúzott és mire én észbe kaptam, őt már nem láttam sehol.

Ezek után, már fogalmam sem volt, hányadán is állunk egymással… 

7. Fejezet

Sziasztok!
Most ilyen korán érkeztem hozzátok, mivel délután elutazom és majdnem egész héten gép nélkül leszek. Úgyhogy most csak annyit tudok ígérni, hogy szombaton válaszolok az összes kommentre az előző fejezetet is beleértve.

És akkor egy kicsit lessünk be a kulisszák mögé: :D
Destiny dühe nem csillapodik, Robertnek pedig van mit megmagyaráznia. Dehogy enged-e Dess??? :)
Aztán eljön a várva várt vacsora és a szálak összefutnak... ;))

Jó olvasást!
Sok puszi, a hétfői viszontlátásig. ;))

7. Fejezet – Destiny szemszöge

Meglepetések

Dühös voltam. Iszonyatosan dühös!

A bejárati ajtón majdhogynem áttörtem, azt már meg sem várva, hogy becsukódjon. Egyenesen a lépcsőt céloztam meg, miközben hallottam, hogy mögöttem hangos puffanással záródik a bejárat.

Kettesével szedtem a fokokat… Semmit nem akartam jobban, csakhogy magamra zárhassam a lakásom és soha többé ki se tegyem onnan a lábam.

A gondolatmenetem végére érve, felértem a negyedik emeletre. Földre szegezett tekintettel lépkedtem a lakásomig, mígnem megláttam egy fekete edzőcipőt, egy fekete farmert, egy kabátot, majd őt magát…

A földön ült, hátát az ajtónak támasztva, így esélyem sem volt átjutni rajta. Miközben mérlegeltem, hogy és miként kerülhetném ki, ő is észrevett és a tekintetével az enyémet kezdte keresni.

Fogalmam sem volt, hogy került ide és, hogy miért van itt. Mára már pont elég volt belőle!

Délelőtt még repdestem az örömtől, hogy az elkövetkezendő időkben több próbán is közösen fogunk részt venni, most viszont még csak rá sem bírtam nézni!

- Szia - köszönt, de a hangja bátortalan volt.

- Honnan tudtad, hogy hol lakom? - tettem fel az első kérdést, ami a leginkább érdekelt.

Nem válaszolt, inkább szépen lassan felállt, miközben végig fogva tartotta a pillantásomat.

- Emlékszel? Ki kellett töltened egy űrlapot…

Pontosan tudtam mire gondol. Átkoztam azt a pillanatot, mikor betettem abba az épületbe a lábam.

- Szeretnék bemenni! - böktem a kulcsommal az ajtó irányába, mire Robert udvariasan félreállt én pedig egyből kinyitottam azt.

Gondoltam, hogy gyorsan besurranok és Robertet kizárom, de amint a kilincsre raktam a kezem, meggondoltam magam…

Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül jött ide és valószínűleg meg akarja magyarázni azt, ami a színházban történt. Én pedig megadtam neki ezt az esélyt.

Beléptem a lakásba, majd visszafordultam a még mindig kint ácsorgó férfihoz.

- Bejössz? - kérdeztem kissé türelmetlenül.

- Köszönöm - lépett el mellettem.

- Szóval? Miért is jöttél ide? - ültem le Roberttel szemben, már a nappaliban.

- Ezt Neked hoztam – nyújtott felém egy fehér rózsákból álló csokrot, ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Köszönöm – vettem el tőle és leraktam az asztalra. – Válaszolnál?

- Sajnálom. Hülyeséget csináltam és szeretnék tőled bocsánatot kérni.

Nem tudtam, mit is kéne mondanom. Úgy éreztem, az első adandó alkalmat kihasználta és őszintén szólva már nem nagyon tudok többé bízni benne.

- Én is nagyon sajnálom, de fogalmam sincs, mit gondoljak ezek után. Nekem ez rosszul esett, viszont azt a pofont én is sajnálom. Szükségem van egy kis időre, hogy ezt átgondoljam.

- Rendben – bólintott, de láttam a csalódást az arcán. – Akkor, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most megyek… - állt fel, majd én is követtem a példáját.

Elkísértem az ajtóhoz. Mielőtt azonban kilépett volna, visszafordult.

- Tudsz róla, hogy együtt fogunk dolgozni?

- Igen – vágtam rá, cseppet sem kedvesen. Már semmi kedvem nem volt az egészhez… - Szia – köszöntem el és becsuktam az ajtót.

A fürdőbe indultam, hogy egy frissítő fürdőt vegyek, hiszen egész nap a tánckarral próbáltam. Amint végeztem, egy bögre kávé társaságában kiültem az erkélyre és azon agyaltam, most hogyan tovább…

Bár dühös már nem voltam, sokkal inkább kétségbeestem a közös munka gondolatától. Nem volt bennem harag, vagy ilyesmi, ezzel együtt viszont nem akartam vele nap, mint nap találkozni.

A gondolataimból a telefonom csörgése térített ki. Mosolyogva vettem fel.

- Szia Chace!

- Szia. Mit csinálsz este?

- A tévé előtt fogok ülni a hatalmas nagy önsajnálatomban.

- Baj van? – vágott közbe.

- Csak egy kicsi…

- És nem akarod esetleg megbeszélni valakivel, ma este? Ashley és én szeretnénk meghívni, vacsorázni.

- Hát… - vonakodtam.

- Kérlek! Már úgy szeretne megismerni téged Ash – unszolt tovább.

- Rendben – egyeztem bele végül az ötletbe. – Mikorra menjek?

- 7-órára.

- Ott leszek – mondtam, majd megszakítottam a beszélgetést.

Nem volt túl sok időm, hogy elkészüljek, így gyorsan bepakoltam mindent az erkélyről, majd a szobámba mentem, hogy válasszak valami ruhát, az alkalomhoz illően.

Egy világoskék farmerra és egy hosszú, fehér felsőre esett a választásom. A hajamat csak egyszerűen leengedtem és így, lágy hullámokban omlott a vállamra.

Egy utolsó pillantást vetettem magamra az előszobatükörben, majd kiléptem az ajtón és elindultam a bátyámékhoz.

Alig, hogy megnyomtam a csengőt, Chace már nyitotta is az ajtót.

- Gyere be! – mosolygott rám, majd mikor már bent álltam a lakásban, szorosan magához ölelt.

- Sziasztok - bukkant elő egy fiatal lány, feltehetőleg Ashley.

- Szia – köszöntem, majd közelebb lépve hozzá kezet fogtunk. – Örülök, hogy megismerhetlek!

- Ezt én is elmondhatom. Chace sokat mesélt rólad, főleg az utóbbi időben.

- Remélem csakis csupa jót! – fordultam hátra az említett felé, aki erre azonnal közbeszólt:

- Természetesen – adta az ártatlan, mi pedig egy cinkos mosolyt váltottunk Ashleyvel.

Chace lesegítette a kabátomat, majd a nappaliba vezettek. Közben Ashley és én hamar megtaláltuk a közös hangot, így mikor a szobába léptünk észre sem vettem, hogy hármunkon kívül más is van ott…

- Ő meg mit keres itt? – mutattam a kanapén ülő felé.

- Ő a barátom – közölte Ash és az iménti rokonszenve pillanatok alatt semmissé vált. – De ti honnan ismeritek egymást?

- A színházból – válaszolt tömören Robert, és közben felállt. – Az lesz a legjobb, ha én most elmegyek.

- Miattam nem kell. Majd én elmegyek… - indultam el én is, mire sikeresen összeütköztünk az ajtóba.

- Rendben, ebből elég! – állt elénk Chace. – Senki nem megy sehová. Szépen leültök és elmondjátok, hogy mi bajotok van egymással!

Komolyan, mint az óvodában. Békítsd ki a két kis durcást. Ehhez pedig nekem, személy szerint semmi kedvem nem volt.

- Szóval? Mi történt köztetek? – kezdett minket faggatni Chace, hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézve.

- Semmi – vágtam rá egyből, Robert pedig egy szót sem szólt. Rendületlenül fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Addig nincs vacsora, amíg ki nem békültetek. Én nem ülök így egy asztalhoz veletek – fenyegetőzött Ashley.

Egyre jobban éreztem úgy, hogy tényleg óvodásként kezelnek, de csak azért sem világosítottam fel őket, miért vagyunk fasírtban Roberttel.

- Megcsókoltam Destinyt – közölte végül Robert.

Szúrós pillantást vettem felé. Most még jobban elásta magát a szememben…

Senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történt kettőnk között, főleg úgy, hogy alig ismerem a velem szemben helyet foglaló férfit.

- Én pedig megpofoztam – húztam ki magam és egy önelégült mosolyt villantottam felé.

6. Fejezet

Sziasztok!
Igazán megérdemlitek, hogy megkapjátok a fejezetet, de ez most valószínűleg az éjjeli baglyokank fog kedvezni... sajnos nem tudtam előbb a gép elé keveredni. És amint megvan a friss, azonnal megválaszolom a két elmaradt komit is.


Na, a kis helyzetjelentés után néhány fontos infó magáról, a fejezetről:
Robert szemszögéből is megtudhatjátok mi történt a színházban és mi lett az este végkimenetele... :) Szerintem egy nagyon kis izgalmas fejezetet sikerült összehoznom! ;))


Annyit még hozzáfűznék, hogy jó olvasást, és a kommentekkel ugyanilyen szorgosan, mint most! :D
Csók, puszi: Ivcsi

6. Fejezet – Robert szemszöge

Ismerkedés

A próbateremben elképesztően jó hangulat uralkodott. Gyorsan pörögtek az események és észre sem vettem, hogy majdnem eltelt egy egész nap. Délután három óra volt, mikor meghallottam a rendező szájából legszebben csengő szót: „ennyi”!

Bármennyire is szerettem ezt az új típusú munkát, valahogy furcsa volt számomra, hogy nem kamerák kereszttüzében kell bizonyítanom, hanem jól begyakorolni a szerepet és az előadáson tökéletesen szerepelni.

Itt nem lehetett valamit újravenni, ha nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Hibátlanul kellett játszani, pont akkor és pont ott, amikor azt megkívánják.

Bár okozott kisebb nehézséget, hogy beleszokjak a színészet ennek új válfajába, de szerettem a kihívásokat.

- Robert! – zökkentett ki a gondolataimból Andrew, a darab rendezője.

A szememmel kutatni kezdtem a hanghoz tartózó férfi után. A nézőtér első sorában ült és intett nekem, hogy menjek oda.

- Igen? – ültem le mellé.

- Mit tudsz a tánckarról? – kérdezte.

- Nem túl sokat.

- Rendben. Akkor én most mondom, hogy kicsit variáltunk a darabon – miközben beszélt a kezembe nyomta a valószínűleg új forgatókönyvet – és az egyik táncosunk főszerepet kap. Csupán egy jelenetről van szó, de nagyon fontos helye lesz a darabban.

- És ehhez nekem mi közöm? – érdeklődtem.

- Egyszerű. Mivel te vagy a másik főszereplő, szeretném, ha te is javaslatot tennél, ki lenne erre a feladatra a legalkalmasabb. Végül is te fogsz vele dolgozni.

- Szóval van már egy név?

- Igen… - belepillantott a lapjába, majd újra rám nézett. – Destiny Evans.

- Tökéletes választás. Egyetértek – mosolyogtam.

Ekkora szerencsém is csak nekem lehet!

- Oké, akkor ezt beleegyezésnek veszem. Jövő héttől kezdődnek a külön próbák. Köszönöm, Robert.

Amint kiléptem a próbateremből, egyből a táncosok felé vettem az irányt. Reménykedtem benne, hogy még lesznek egy páran és nézhetem egy kicsit Destinyt…

De nem volt már senki ott. Sem a nézőtéren, sem a színpadon. Teljes homályba burkolózott az egész. Egyetlen villany sem égett már.

Csalódottan hátrálni kezdtem az ajtó irányába, mikor hirtelen megszólalt a zongora.

Kíváncsian és a lehető leghalkabban indultam a színpad felé. Senkit sem láttam, csak a hangszerből előcsalt hangokat hallottam. A függönyök mögé bújva figyeltem a gyönyörűen játszó lányt. Egy kis idő után dúdolni, majd pedig énekelni kezdett. Fogalmam sincs miért, de nagyon ismerősen csengett a hangja…

Felkapcsoltam a színpadot megvilágító reflektorokat, majd kicsit közelebb lépdeltem hozzá, mire azonnal levette a kezét a billentyűkről és hátrafordult. Egyenesen a szemembe nézett…

- Mióta vagy itt? – kérdezte kissé meghökkenve.

- Pont elég ideje – mosolyogtam rá, majd leültem mellé a padra.

Vártam, hogy mit fog csinálni. Őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy feláll és itt hagy, ám e helyett újra a zongora irányába fordult és tekintetét a billentyűkre szegezte.

- Csodaszép hangod van – szólaltam meg végül én és az ujjaimmal lefogtam pár akkordot.

- Kösz – mondta csendesen.

A hangja érezhetően megremegett. Mindketten hallgattunk és csak néztük egymást…

A kezem külön életre kelve, közelített az arcához. Még én sem voltam egészen tudatában annak, amit épp csinálni készülök. Az álla alá nyúlva húztam közelebb, majd finoman megcsókoltam…

Az első pillanatban, úgy éreztem, hogy ő is akarja, ám amikor ellökött magától és az arcomon csattant keze, ráeszméltem, mekkora hülyeséget csináltam.

A következő percekben lefagyva figyeltem, mire készül Destiny…

A szívem a torkomban dobogott és nem számított mi lesz holnap, nem számított mi lesz fél óra múlva, vagy egy óra múlva… Olyan pillanat volt, ami örökké tart. Az emlékeimben legalábbis biztosan.

Felállt, majd felkapta a táskáját a földről és kirohant a teremből.

- Destiny várj! Sajnálom… - szóltam utána, de már csak az ajtó csapódása érkezett válaszként.

A gondolataimat, a telefonom éles, sípoló hangja szakította félbe. Gyorsan utána nyúltam és egyből a fülemhez emeltem.

- Igen?

- Szia! Ashley vagyok – hallottam meg a vonal másik végén egy mosolygós lány hangját.

- Szia! – köszöntem én is már sokkal vidámabban. Az ő hangulata rögtön átragadt rám is. – Rég beszéltünk – jelentettem ki, miközben felálltam a zongora elől és az ajtó felé indultam.

- Tudom – nevetett fel. – Pont ezért hívtalak. Szeretnénk meghívni téged vacsorázni. Ma estére… persze csak ha neked is jó! – tette hozzá.

- A ma este tökéletesen megfelel – léptem ki a liftből.

- Remek! – derült fel újra a hangja. – Akkor, 7-kor nálunk. Szia, Rob.

- Szia.

Amint letettem a telefont, beugrott egy ötlet. A recepció felé kanyarodtam…

- Hello – mosolyogtam az ügyintéző lányra.

- Miben segíthetek? – kérdezte rám se nézve.

- Egy bennfentes információt szeretnék megtudni.

Amint ezt kimondtam, a lány felnézett rám, és meglepetten vette tudomásul, hogy ki áll előtte. Gyorsan kihúzta magát és még egy angyali mosolyt is az arcára varázsolt.

- Megnézhetném Destiny Evans adatlapját? – kérdeztem, mit sem törődve a kis jelenetével.

- Természetesen. Azonnal adom!

Ahogy a kezembe került a kincset érő papír, egyből a lakcímét kezdtem keresni.

- Kaphatnék egy papírt és egy tollat? – pillantottam újra a pult mögött ülő hölgyre.

A kincset érő kis cetlivel szálltam be az autómba, majd egyből indítottam. Kikanyarodva a parkolóból, nagy gázt adtam, hogy még Destiny előtt érjek a lakására.

Egy kész terv bontakozott ki a fejemben.

Meggondolatlanul cselekedtem és már az első adandó alkalmat kihasználtam. Hatalmas hiba volt. Fogalmam sincs mi ütött belém!

És Destiny vajon mit gondolhat rólam? – méláztam, miközben a házszámokat fürkésztem.

Nem sokkal később, már az ajtaja előtt álltam és egyelőre minden jel arra mutatott, hogy nincs itthon. Útközben, egy virágcsokrot is beszereztem. Ha más nem, remélem, legalább ez meglágyítja egy kicsit, és kapok esélyt a magyarázatra…

Több mint egy órája vártam már az ajtaja előtt, mikor léptek zajára figyeltem fel. Szó szerint dühös léptek közelítettek felém és én biztosra vettem, hogy nem lehet más, csakis Destiny. 

5. Fejezet

Sziasztok!


Komolyan mondom, kicsit nehezen esett le nekem, hogy hétfő van. :) Még szerencse, hogy eszembe jutott, mert lehet, hogy fejezet nélkül maradtatok volna... :P
Oké, nem is szaporítanám itt a szót, inkább jöjjön pár gondolat a fejezetről, ami szám szerint már az 5. :D
Valaki újra a képbe kerül és nem is megy messzire... Destiny pedig megmutatja neketek egy másik oldalát is, amit Robert a későbbiekben ki is használ... Nem tudom,mennyire leszek gonosz nőszemély, ezt döntsétek el Ti! ;))) De tudjátok: minél több komi, annál hamarabb jönnek a fejezetek! ;)


Csók, puszi és jó olvasgatást: Ivcsi

5. Fejezet – Destiny szemszöge

Testvérek

Már egy jó ideje ültem a kávézóban. Vártam. De nem bántam. Legalább volt időm gondolkodni.

Visszaemlékeztem arra a szép, világoskék szempárra, ami azonnal rabul ejtett. Arra a lágy hangra, ami megszólított és azokra a rejtélyes, ki nem mondott gondolatokra, amiket akkor fedeztem fel Robert arcán, mikor megmondtam a nevem. A kissé zavart tekintetre, az összeszedetlen mondatokra…

Úgy érzem, mintha már ismerném, holott pontosan tudom, hogy ma láttam őt először… de nagyon remélem, hogy nem utoljára.

A gondolataimból a mellém lépő pincér zökkentett ki.

- Hozhatok valamit?

- Igen, egy gyümölcsteát kérnék – pillantottam bele az itallapba. – Köszönöm.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan múlik az idő.

- Csak nem rám vársz? – hallottam, egy nagyon ismerős hangot.

Felnéztem az asztal mellett álló férfira. Egy perc sem telt bele és én már a nyakában csüngtem.

- Hiányoztál… - súgtam a fülébe, még mindig a nyakát szorítva.

- Te is nekem – tolt el finoman, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Én visszaültem a helyemre, Chace pedig velem szemben foglalt helyet. Rögtön belekezdett a faggatásomba, csak annyi szünetet engedett nekem, amíg rendelt magának egy kávét.

- Mesélj! Akkor miért is vagy itt pontosan? – nézett újra rám, miután összecsukta az itallapot.

- Tanulni jöttem – mosolyogtam rá. Kicsit furcsán éreztem magam, de csakis pozitív értelemben, hogy a három évvel ezelőtt nem látott bátyámmal ülök egy asztalnál és beszélgetünk egymással. – A Kaliforniai Állami Egyetem Színház és Tánc karára fogok járni.

- Szóval legyőzted a félelmeidet és aput?

- Aput nem kellett, a lámpalázam pedig még mindig gyötör, de megpróbálom leküzdeni. Viszont most már mesélhetnél Te is valamit! Milyen itt Los Angelesben az élet?

Chace mosolya láthatóan szélesebb lett, amint neki szegeztem a kérdést.

- Ami azt illeti, elképesztően boldog vagyok! Azt hiszem megtaláltam azt a lányt, aki mellett le szeretném élni az egész életemet.

- Huhh… Ez nagyon komolyan hangzik – mosolyodtam el én is.

- Az is. Szeretem őt és az elmúlt egy évben ő is tökéletesen bizonyította, hogy hasonló érzéseket táplál irántam.

A bátyám teljes odaadással beszélt Ashleyről – mint megtudtam, így hívják. Őszintén szólva, még így látatlanban is megkedveltem és már nagyon várom, hogy megismerhessem.

- Sétálunk egyet? – kérdezte, majd megitta az utolsó korty kávéját.

- Miért ne? – mosolyogtam és már nyúltam is a kabátomért.

Kint gyönyörű idő volt. Forró, nyári délután. Ráadásul mindezt a bátyám társaságában élhettem át…

- Dess, min gondolkozol? – fordított maga felé. Én épp a park tavában úszkáló kacsákra fókuszáltam. Kissé váratlanul ért a kérdés és a mozdulat is.

- Semmin – ráztam meg a fejem, nyomatékosítva a kijelentésemet.

- Gyere, beszélgessünk egy kicsit – kezdett el húzni, egy közelben lévő padhoz.

Ami azt illeti, volt egy tippem, hogy mit szeretne kitárgyalni velem, és én ezt egyáltalán nem bánom. Legalább válaszokat kapok…

- Sajnálom, – kezdett bele – sajnálom, hogy egyedül hagytalak. Te jelented számomra a családot, de én 3 évvel ezelőtt megszakítottam veled minden kapcsolatot. Hiba volt, tudom – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig kisebb nehézséget okozott, hogy visszanyeljem a könnyeimet.

- Szükségem lett volna rád. Tudtad, mégis elmentél!

Eddig bírtam. Éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Gyorsan a szememhez nyúltam, hogy letöröljem őket, ám Chace elkapta a csuklóm és magához húzott. A sírásom egyre hisztérikusabbá vált. Most adtam ki magamból mindazt, amit eddig mélyen elfojtottam.

Chace nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy magamtól nyugodjak meg.

- Miért? – suttogtam a vállába, még mindig a könnyeimmel küszködve.

- Apu.

- Nem! – kiáltottam. – Nem, Chace! Te is pontosan tudod, hogy ennek semmi köze apuhoz – húzódtam el tőle, ám ő továbbra is fogva tartott a kezeivel.

- Anyu halála után úgy éreztem, nincs ott semmi keresnivalóm. Főleg az apánk miatt. Tudom, hogy nehéz megértened, de mi sosem voltunk jóban. Új életet akartam kezdeni, de téged hatalmas hiba volt ebből kihagyni.

- Sajnálom – kezdtem most én. – Nem akartam ennyire durva lenni – öleltem újra át a nyakát, ő pedig a hátamat simogatta.

- Kezdjük újra, jó? Bepótolunk mindent, ami kimaradt ebből a három évből!

- Szeretlek – mondtam beleegyezésként, majd egy puszit nyomtam az arcára.

Hazafelé végig a bátyám és köztem folyó beszélgetést pörgettem le magamban újra és újra. Olyan jó volt látni és hallani is őt…

Mindketten megszenvedtük a távollétet, de bíztam benne, hogy ez mától teljesen meg fog változni. Szükségem van rá, és nemcsak most, hogy eligazodjak a nagyvárosban, de abban is, hogy megtaláljam az életben kiszabott utamat.

Reggel újult erővel indultam el a színházba. A nap ragyogóan sütött és én is ragyogtam. Nem voltam szerelmes, mégis, mintha mindent egy rózsaszín szemüvegen keresztül láttam volna…

A próbák gyorsan zajlottak le, ám még mielőtt az öltözőbe indultam volna a szememmel végigpásztáztam a nézőteret, hátha ma is ott ül Robert. De ma nem volt ott. Kissé csalódottan indultam a színpadról levezető lépcső felé. Útközben – főként a figyelmetlenségemnek köszönhetően – majdnem belebotlottam a zongorába.

Elmosolyodtam. Ledobtam a földre a kezemben lévő táskát, leültem a hangszer elé, majd az ujjaimat végigfutottam a billentyűkön…

Fogalmam sincs mennyi ideig ültem ott, viszont az pontosan tudtam, hogy miért. Vártam. Legalábbis őszintén reménykedtem benne, hogy Robert még betoppanhat valamikor.

Egy kis idő elteltével már nem csak a zongorából kicsalt hangok törték meg a terem csendjét, hanem az én dúdolásom, majd énekem is.

Azonnal abbahagytam az éneklést, mikor felkapcsolódtak a reflektorok és a hátam mögött léptek zajára figyeltem fel. Megfordultam, mire a függönyök közül Robert lépett elő…

Egyenesen a szemébe néztem, amíg közvetlenül mellém nem ért.

- Mióta vagy itt? – bukott ki belőlem, de a fejemet elfordítottam Robertről.

- Pont elég ideje – somolygott.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy valószínűleg az egész „előadásomnak” szem és fültanúja is volt. Éreztem, ahogy pirulni kezdek.

Leült ő is a zongoraszékre és lejátszott pár akkordot.

- Csodaszép hangod van – közölte, de közben nem nézett rám.

- Kösz – habogtam.

Még mindig nem tértem magamhoz. Bár az előbb még azt vártam, hogy itt legyen velem, de most hogy itt van a közelemben… megfagyott a levegő.

4. Fejezet

Sziasztok!

Igen, megint egy hétfő és ha elovassátok a fejezetet, akkor egy újabb várakozással teli hét következik! :)

A fejezetről most csak ennyit: összefonódnak a szálak... :))) Azt pedig biztosra veszem, hogy a vége miatt egy újabb "gonosz nőszemély" jelzőt könyvelhetek el magamnak. :P

puszi és jó olvasást kívánok: Ivcsi

u.i.: Köszönöm a négy kommetelőnek az aktív vélemény-nyilvánítást! :D

4. Fejezet - Robert szemszöge

Az első találkozás

Kivételesen nem volt kedvem kocsiba ülni. Sétálni akartam, ugyanúgy, mint a többi normális ember. Végigmenni egyszer úgy az utcán, hogy senki nem kezd el sikítozni, ha meglát, hogy nem villannak vakuk percenként a szemembe. Hogy egy csapat lány nem áll körém, ezzel elzárva előlem az utat.

Ahogy ezt így átgondoltam, kissé megrémültem, hogy mennyi minden keresztül húzhatja a számításaimat. De olyan szép idő van ma reggel, egyszerűen nem tudtam ellenállni a simogató napsugaraknak. Felkaptam a fogason lévő pulcsimat, a mobilomat a zsebembe csúsztattam, a pénztárcámmal együtt. Ma még liftezni sem volt kedvem, gyorsan lefutottam a lépcsőn. Meglepődtem azon, hogy még csak el sem fáradtam, hiszen nagyon rég látogattam meg a konditermet.

Felhúztam a csuklyám, majd mosolyogva léptem ki az ajtón. Vettem egy mély levegőt, feltettem a napszemüvegem és egy kisgyerek izgalmával, mint aki most csinál először valamit, elindultam… Nem siettem, így meg tudtam figyelni az embereket.

Legnagyobb meglepetésemre, senkinek sem tűntem fel. Mindenki saját magával volt elfoglalva. Az egyik telefonált, a másik a kávéját iszogatta, a többiek pedig rohantak, hogy elérjék a buszt, vagy a metrót. A reggelizők tömve voltak. Jó, hogy nem verekednek össze az elsőbbségen - gondoltam magamban, megmosolyogva a feltételezésemet. Egyszóval mindenki el volt foglalva a maga kis életével és senki sem tulajdonított nagy figyelmet annak, hogy éppen ki megy el mellette. A legtöbben rohantak valahová vagy morcosan, vagy vidáman.

Tovább sétáltam, mikor hirtelen nekem jött valaki. Azt hittem, mindjárt vége az eddigi idilli pillanatnak, mert a lány tudni fogja, ki vagyok és a többiek figyelmét is rám terelni majd. De nem ez történt…

- Nagyon sajnálom! Fogalmam sincs, mi történt. Nem néztem a lábam elé - kezdett mentegetőzni, majd leguggolt.

Követtem a tekintettemmel, és csak most vettem észre, hogy az összes cucca a földön hever. Én is leguggoltam, majd a járdán heverő papírokat kezdtem egy kupacba pakolni. Akaratlanul is beleolvastam.

- Köszönöm - mondta hálásan, mikor a kezébe adtam.

- Nagyon szívesen. És nehogy hibásnak érezd magad. Előfordul - néztem a szemébe, mire ő gyorsan elvette rólam a tekintetét. - Megkérdezhetem, hogy miért van nálad ez a sok színházi irat? Hová készülsz?

- A Music Center egyik darabjában vagyok táncos. És ezt a sok mindent tegnap át kellett olvasnom, most pedig visszavinnem. De már így is elkéstem… - hadarta.

Gyorsan visszapörgettem az emlékeimet arra a napra, mikor a táncosok válogatója volt, de ez a lány nem volt ismerős. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy láttam már őt valahol.

- Én is a színházba megyek. Esetleg veled tarthatnék?

Muszáj volt valamit megtudnom róla. Hogy ki ő és miért ennyire ismerős? A lány bólintott egyet, de még mielőtt elindultunk volna, átvettem tőle a papírokat. Láttam rajta, hogy kissé megleptem ezzel a mozdulattal, de végül elmosolyodott. Teljesen elfelejtkeztem a külvilágról. Csak ő volt és én. Megfigyeltem minden apró részletet rajta. A hosszú, barna haját, a kék szemeit, a kezeit… Egyszóval le sem tudtam róla venni a tekintetem.

Hihetetlenül hamar értünk a bejárat elé. Olyan volt, mintha csak pár percet töltöttünk volna együtt, pedig jóval hosszabb időt vett igénybe az út, a színházig. Automatikusan nyitottam ki előtte az ajtót, anélkül, hogy tisztába lennék a mozdulatommal. Teljesen elmerültem a gondolataimban: Mit találjak ki, hogy még egy kis időt vele tölthessek? – folyamatosan ezen kattogtam, tökéletesen kizárva a külvilágot…

- Elnézést! – férkőzött a tudatomba a lány hangja. – Most már odaadhatod a papírokat.

- Ja, persze – nyújtottam felé. – Bocsi.

- Amúgy a nevem Destiny. Destiny Evans.

Olyan édesen mosolygott, hogy még a nevemet is elfelejtettem. Egy szó sem jött ki a torkomon.

- És Te? Elárulod, hogy hívnak?

- Robert… Pattinson – válaszoltam, kissé tagoltan.

- Nagyon örülök – vette kezébe az irányítást és kezet rázott velem. – Viszlát… később.

Hosszan néztem utána, egészen addig, míg be nem záródott mögötte a lift ajtaja. Teljesen megbabonázott, elvette az eszem. Destiny. Honnan ilyen ismerős ez a név? – tűnődtem el. A kórház! Ő feküdt abban a kórteremben, ahol néhány napja felébredtem. Ő az a lány… Kellett pár perc, hogy magamhoz térjek, aztán én is elindultam az első szintre, hogy nekikezdjünk a próbának…

Egész nap csak Destinyre tudtam gondolni. Használhatatlan voltam, így az énekpróbák mind fuccsot mondtak. Képtelen voltam koncentrálni nemhogy a dalra, még a duett partneremre sem. A rendező leállított minket, majd egy kis dorgálás után hazaküldött, hogy holnap reggel kipihenve és újult erővel jelenjek meg. Ám nekem eszem ágában sem volt hazamenni!

Gyorsan lesiettem a recepcióra, hogy megtudjam, melyik teremben zajlanak a táncpróbák.

- A harmadik emeleti színházteremben – érkezett a válasz és én egyből megcéloztam a liftet.

Türelmetlenül léptem be a terembe, ahol épp az első felvonásban elsőként felcsendülő zenére gyakorolták a koreográfiát. Destinyt egyből kiszúrtam. Csendben foglaltam helyet az utolsó sorok egyikében, miközben a tekintetem le sem vettem a színpadon táncoló lányról. Fogalmam sincs meddig ültem ott, az idő valami teljesen lényegtelen fogalommá vált számomra…

- Te mit csinálsz itt? – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem és Destiny állt előttem.

- Óh… én csak… vége lett a mi próbánknak, és gondoltam megnézlek… téged.

- Értem. És, hogy tetszett? – mosolygott rám, majd leült a mellettem lévő székre.

- Fantasztikus. A zene, a tánc, minden.

- Köszönjük – nevetett fel.

Őszintén irigyeltem, hogy ilyen könnyen és felszabadultan képes beszélgetni, hogy ennyire élvezi azt, amit csinál. Elképzelésem sem volt, én miért vagyok ennyire feszült, ha ő a közelemben van.

- Baj van? – kérdezte és a vállamra helyezte a kezét.

Lassan megráztam a fejem. Ez a kedvesség, ez a törődés… elképesztett. Legutóbb anyu bánt így velem. De mióta Los Angelesbe költöztem, még nem találtam olyan személyt, aki barátnál közelebb került volna hozzám. Persze ott volt Kellan és Ashley, de mivel nekik is megvolt a saját kis életük, nem sokat tudtunk találkozni… főleg nem az utóbbi időben.

Destiny hirtelen felállt mellőlem. Kíváncsian emeltem rá a tekintetem.

- Mennem kell – válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Késő van.

- Találkozunk még? – csúszott ki a számon.

- Biztos vagyok benne – somolygott, majd hátat fordított és elsétált a kijárat irányába.