6. Fejezet

Sziasztok!
Igazán megérdemlitek, hogy megkapjátok a fejezetet, de ez most valószínűleg az éjjeli baglyokank fog kedvezni... sajnos nem tudtam előbb a gép elé keveredni. És amint megvan a friss, azonnal megválaszolom a két elmaradt komit is.


Na, a kis helyzetjelentés után néhány fontos infó magáról, a fejezetről:
Robert szemszögéből is megtudhatjátok mi történt a színházban és mi lett az este végkimenetele... :) Szerintem egy nagyon kis izgalmas fejezetet sikerült összehoznom! ;))


Annyit még hozzáfűznék, hogy jó olvasást, és a kommentekkel ugyanilyen szorgosan, mint most! :D
Csók, puszi: Ivcsi

6. Fejezet – Robert szemszöge

Ismerkedés

A próbateremben elképesztően jó hangulat uralkodott. Gyorsan pörögtek az események és észre sem vettem, hogy majdnem eltelt egy egész nap. Délután három óra volt, mikor meghallottam a rendező szájából legszebben csengő szót: „ennyi”!

Bármennyire is szerettem ezt az új típusú munkát, valahogy furcsa volt számomra, hogy nem kamerák kereszttüzében kell bizonyítanom, hanem jól begyakorolni a szerepet és az előadáson tökéletesen szerepelni.

Itt nem lehetett valamit újravenni, ha nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Hibátlanul kellett játszani, pont akkor és pont ott, amikor azt megkívánják.

Bár okozott kisebb nehézséget, hogy beleszokjak a színészet ennek új válfajába, de szerettem a kihívásokat.

- Robert! – zökkentett ki a gondolataimból Andrew, a darab rendezője.

A szememmel kutatni kezdtem a hanghoz tartózó férfi után. A nézőtér első sorában ült és intett nekem, hogy menjek oda.

- Igen? – ültem le mellé.

- Mit tudsz a tánckarról? – kérdezte.

- Nem túl sokat.

- Rendben. Akkor én most mondom, hogy kicsit variáltunk a darabon – miközben beszélt a kezembe nyomta a valószínűleg új forgatókönyvet – és az egyik táncosunk főszerepet kap. Csupán egy jelenetről van szó, de nagyon fontos helye lesz a darabban.

- És ehhez nekem mi közöm? – érdeklődtem.

- Egyszerű. Mivel te vagy a másik főszereplő, szeretném, ha te is javaslatot tennél, ki lenne erre a feladatra a legalkalmasabb. Végül is te fogsz vele dolgozni.

- Szóval van már egy név?

- Igen… - belepillantott a lapjába, majd újra rám nézett. – Destiny Evans.

- Tökéletes választás. Egyetértek – mosolyogtam.

Ekkora szerencsém is csak nekem lehet!

- Oké, akkor ezt beleegyezésnek veszem. Jövő héttől kezdődnek a külön próbák. Köszönöm, Robert.

Amint kiléptem a próbateremből, egyből a táncosok felé vettem az irányt. Reménykedtem benne, hogy még lesznek egy páran és nézhetem egy kicsit Destinyt…

De nem volt már senki ott. Sem a nézőtéren, sem a színpadon. Teljes homályba burkolózott az egész. Egyetlen villany sem égett már.

Csalódottan hátrálni kezdtem az ajtó irányába, mikor hirtelen megszólalt a zongora.

Kíváncsian és a lehető leghalkabban indultam a színpad felé. Senkit sem láttam, csak a hangszerből előcsalt hangokat hallottam. A függönyök mögé bújva figyeltem a gyönyörűen játszó lányt. Egy kis idő után dúdolni, majd pedig énekelni kezdett. Fogalmam sincs miért, de nagyon ismerősen csengett a hangja…

Felkapcsoltam a színpadot megvilágító reflektorokat, majd kicsit közelebb lépdeltem hozzá, mire azonnal levette a kezét a billentyűkről és hátrafordult. Egyenesen a szemembe nézett…

- Mióta vagy itt? – kérdezte kissé meghökkenve.

- Pont elég ideje – mosolyogtam rá, majd leültem mellé a padra.

Vártam, hogy mit fog csinálni. Őszintén szólva kicsit féltem attól, hogy feláll és itt hagy, ám e helyett újra a zongora irányába fordult és tekintetét a billentyűkre szegezte.

- Csodaszép hangod van – szólaltam meg végül én és az ujjaimmal lefogtam pár akkordot.

- Kösz – mondta csendesen.

A hangja érezhetően megremegett. Mindketten hallgattunk és csak néztük egymást…

A kezem külön életre kelve, közelített az arcához. Még én sem voltam egészen tudatában annak, amit épp csinálni készülök. Az álla alá nyúlva húztam közelebb, majd finoman megcsókoltam…

Az első pillanatban, úgy éreztem, hogy ő is akarja, ám amikor ellökött magától és az arcomon csattant keze, ráeszméltem, mekkora hülyeséget csináltam.

A következő percekben lefagyva figyeltem, mire készül Destiny…

A szívem a torkomban dobogott és nem számított mi lesz holnap, nem számított mi lesz fél óra múlva, vagy egy óra múlva… Olyan pillanat volt, ami örökké tart. Az emlékeimben legalábbis biztosan.

Felállt, majd felkapta a táskáját a földről és kirohant a teremből.

- Destiny várj! Sajnálom… - szóltam utána, de már csak az ajtó csapódása érkezett válaszként.

A gondolataimat, a telefonom éles, sípoló hangja szakította félbe. Gyorsan utána nyúltam és egyből a fülemhez emeltem.

- Igen?

- Szia! Ashley vagyok – hallottam meg a vonal másik végén egy mosolygós lány hangját.

- Szia! – köszöntem én is már sokkal vidámabban. Az ő hangulata rögtön átragadt rám is. – Rég beszéltünk – jelentettem ki, miközben felálltam a zongora elől és az ajtó felé indultam.

- Tudom – nevetett fel. – Pont ezért hívtalak. Szeretnénk meghívni téged vacsorázni. Ma estére… persze csak ha neked is jó! – tette hozzá.

- A ma este tökéletesen megfelel – léptem ki a liftből.

- Remek! – derült fel újra a hangja. – Akkor, 7-kor nálunk. Szia, Rob.

- Szia.

Amint letettem a telefont, beugrott egy ötlet. A recepció felé kanyarodtam…

- Hello – mosolyogtam az ügyintéző lányra.

- Miben segíthetek? – kérdezte rám se nézve.

- Egy bennfentes információt szeretnék megtudni.

Amint ezt kimondtam, a lány felnézett rám, és meglepetten vette tudomásul, hogy ki áll előtte. Gyorsan kihúzta magát és még egy angyali mosolyt is az arcára varázsolt.

- Megnézhetném Destiny Evans adatlapját? – kérdeztem, mit sem törődve a kis jelenetével.

- Természetesen. Azonnal adom!

Ahogy a kezembe került a kincset érő papír, egyből a lakcímét kezdtem keresni.

- Kaphatnék egy papírt és egy tollat? – pillantottam újra a pult mögött ülő hölgyre.

A kincset érő kis cetlivel szálltam be az autómba, majd egyből indítottam. Kikanyarodva a parkolóból, nagy gázt adtam, hogy még Destiny előtt érjek a lakására.

Egy kész terv bontakozott ki a fejemben.

Meggondolatlanul cselekedtem és már az első adandó alkalmat kihasználtam. Hatalmas hiba volt. Fogalmam sincs mi ütött belém!

És Destiny vajon mit gondolhat rólam? – méláztam, miközben a házszámokat fürkésztem.

Nem sokkal később, már az ajtaja előtt álltam és egyelőre minden jel arra mutatott, hogy nincs itthon. Útközben, egy virágcsokrot is beszereztem. Ha más nem, remélem, legalább ez meglágyítja egy kicsit, és kapok esélyt a magyarázatra…

Több mint egy órája vártam már az ajtaja előtt, mikor léptek zajára figyeltem fel. Szó szerint dühös léptek közelítettek felém és én biztosra vettem, hogy nem lehet más, csakis Destiny.