Epilógus

Sziasztok!

Annyi minden volt bennem, egész héten, hogy mit is kéne írnom, így az utolsó „megszólalásom” előtt, most valahogy mégsem jut eszembe semmi. :)
Pedig lenne mit mondanom bőven...

Sok-sok köszönettel tartozom mindenkinek, aki részesévé vált ennek az 1 évnek és 3 hónapnak! Nincsenek rá szavak, hogy ki tudjam fejezni hálámat, így most csak szerényen annyit mondhatok, hogy: köszönöm! :)

Tudom, hogy voltak hullámhegyek és völgyek egyaránt, de valahogy mindig kikerültünk belőle, és ez csak engem is megerősített abban, hogy tudtam, Ti mellettem álltok, így jó amit csinálok. :)

Most nem készültem statisztikával, de az biztos, hogy a Szerelem a végzetem 2. részének (aminek bevallom őszintén nincs (al)címe...) 28 fejezetét már, a hosszú hetek alatt a magatokévá tettetek és most itt van a legvégső, a legutolsó része, ennek a történetnek. Az Epilógus.

Már csak annyit szeretnék mondani, hogy azért továbbra is látogassatok vissza hozzám (bár az egészen biztos, hogy új történettel nem fogok jelentkezni a közeljövőben), hiszen értékes információkat fogok közölni az író-olvasói találkozóval kapcsolatban!

Szeretném, ha minél többen lennénk és minél többötökkel meg tudnék ismerkedni!
A jelentkezéseket várom a bertalan.ivett@gmail.com címre. Legyünk minél többen! :)))

Kellemes olvasást, így utoljára! :)
puszi, Ivcsi

Epilógus – Robert szemszöge

Évforduló

Megszólalt a csengő. Egyszerűen átfordultam a másik oldalamra. Nem akartam törődni vele. Úgy éreztem, mintha nemrég feküdtem volna le, és nem akartam tudomásul venni azt a tényt, hogy már reggel van.

Újabb csengőszó, majd kivágódott a háló ajtaja és apró léptek zaja törte meg a szoba csendjét. A szemem ugyan még mindig csukva volt, de pontosan tudtam ki közeledik az ágyam felé. Elmosolyodtam. Széttártam a karom, mire Sonia a mellkasomra vetette magát.

- Jó reggelt – súgtam halkan.

- Szia – köszönt ő is, és még egy puszit is nyomott az arcomra, mire azonnal felnyitottam a szemem. –Megjöttek a keresztapáék.

Szükségem volt néhány másodpercre, míg felfogtam a kislányom szavait és tudatosult bennem milyen nap is van ma…

Körbekulcsoltam a még mindig rajtam ülő Sonia derekát és a magasba emeltem, mire azonnal hangos kacagás töltötte be a házat. Sonia a levegőben kapálódzva sikongatott és nevetgélt, amivel az én arcomra is mosolyt csalt.

Leraktam magam mellé az ágyra és én is felültem, majd az éjjeliszekrény fiókjához fordultam és kivettem egy gondosan becsomagolt dobozkát. Sonia csendben figyelte a mozdulatsort, majd amint újra felé fordultam, az arca felderült.

- Boldog születésnapot! – öleltem magamhoz, az immár hat éves kislányomat.

- Köszönöm – vette el tőlem az ajándékát, de ahelyett, hogy kibontotta volna, leszállt az ágyról és kiszaladt.

Pár perc múlva mosolyogva követtem én is. Leérve a lépcsőn a nappaliba indultam, mert onnan szűrődtek ki ismerős hangok.

- Sziasztok – köszöntem Ashleynek és Chace-nek, akik a kanapén ültek. Amint beléptem, Sonia éppen akkor tette le az ajándékát a nappali közepén lévő kis asztalra.

- Szia, Rob! – fogtunk kezet Chace-el. Ashley pedig két puszit nyomott az arcomra, a kisfiúk, Benjamin pedig a szokásos köszöntésünkkel üdvözölt, majd mindannyian Sonia felé fordultak, aki időközben a fotelba kuporodott és onnan figyelt minket.

- Mi is hoztunk neked valamit… - kezdte Chace, majd Ash folytatta: - Boldog szülinapot, Sonia – azzal átnyújtottak neki egy kör alakú, színes dobozt.

- Köszönöm – pattant fel, hogy átvegye az újabb ajándékot, ám ezt sem bontotta fel, csak lerakta a másik mellé.

- Nem is vagy rá kíváncsi?

Sonia tagadólag megrázta a fejét, mire Ashley meglepetten nézett rám. Én csak megvontam a vállam. Azt akartam, hogy a lányom mondja el, miért nem érdeklik, ebben a pillanatban, az ajándékai.

Odasétáltam hozzá, majd az ölembe vettem.

- Nekik is elmondhatod – súgtam halkan a fülébe.

- Anyuval együtt fogom megnézni őket.

Láttam mind Ashleyn, mind Chace-en a megrökönyödést. Én csak mosolyogtam hol rájuk, hol a lányomra. Büszke voltam rá, hogy ilyen éretten gondolkodik.

- Én sem tudom miért, de tegnap este odajött hozzám és azt mondta, hogy a szülinapján szeretne az anyjával lenni.

- De… - kezdte volna Ash.

- Tudom – közölte Sonia és kimászott az ölemből, majd befészkelte magát a nagybátyjáéba. – Azt kértem aputól, hogy a szülinapomon vigyen el az anyukámhoz. Sokat meséltetek róla, de én is látni szeretném őt.

Sonia szeme könnyes lett, amit rögtön el is kezdett törölgetni apró kezecskéivel. Chace is észrevette és szorosan magához ölelte, hogy megnyugtassa. Benjamin csendben figyelte, hogy mi történik körülötte. Két nagy, kék szempárban is könny csillant, ahogy nézte az unokanővérét, és nem értette, Sonia miért sír.

Ben is szorosan az apjához bújt, és így próbálták nyugtatni a kislányom. Tudtam, hogy Sonia jó kezekben van.

A konyhába indultam, hogy valami reggeli után nézzek.

Hallottam magam mögött Ash lépteit, de csak akkor szólalt meg, miután szembekerültem vele:

- Komolyan gondolod, hogy elviszed Destinyhez?

- Miért ne? Szerintem Sonia már elég idős ahhoz, hogy lássa az anyját.

- Ebben én nem vagyok olyan biztos… - csóválta meg a fejét.

- Én pedig igen! Nem én kényszerítettem, hanem ő akar menni. Biztos vagyok benne, hogy felkészült rá. Ha nem így lenne, nem kérte volna, hogy vigyem el…

***

Sonia ujjai elfehéredetek, ahogy a kezembe csimpaszkodott. A másikban az ajándékait szorongatta. Izgatott volt. Az arca a hűvös szélben, enyhén kipirult, de egy apró mosoly végig ott bujkált a szája szegletében.

- Itt vagyunk – torpantam meg.

Csöndben teltek a percek. Sonia először az előttünk lévő sírkőre, majd rám nézett, végül elengedte a kezem és lassan, kissé bizonytalanul két lépést tett előre. A szemében könnycseppek csillantak. Leült a márvány elé a fűbe, és lassan kinyitotta az első dobozt…

Sonia Hope Pattinson:

Benjamin Liam Evans: