25. Fejezet

Sziasztok!

Először is tartozom egy bocsánat kéréssel, de tegnap nem sikerült gép közelébe varázsolnom magam, így a hétfői friss, egy kedd reggelivé alakult át. Bocsánat attól, aki várta...

És még egy közérdekű infó: az elmaradt kommentekra minél hamarabb válaszolni fogok! :)

Most pedig a fejezetről. Ha jól emlékszem, volt pár olvasó, aki hiányolta a Robert érzéseivel és napjaival foglalkozó fejezetet, úgyhogy most meghoztam! :) Egy kicsit messzebbről indulunk, de a szálak egy idő után összetalálkoznak és a "kedvenc" kavaró-nőtök sem fog hiányozni a fejezetből! ;))

Jó olvasást és, aki az iskolások minden napját éli, annak kellemes szünetet kívánok! :)

puszi,  Ivcsi

25. Fejezet – Robert szemszöge

Válaszok

Ma is próbára igyekeztem. Indulás előtt valami igazán különleges érzés fogott el... Végre megtudhatom, hogy kivel fogom folytatni a musicalt. Hogy ki veszi át, Destiny helyét.

Csak némán álltam ott a színpad közepén. Tanácstalanul figyeltem Andrew arcát, egy utasításra várva, ám a teremben az ajtónyitódáson kívül semmi zaj nem volt.

Hirtelen mindenki a bejárat felől közeledő sötét, női alakra fordította a tekintetét. Én sem tettem mást. Kíváncsian vártam, ki lesz az új partnerem...

Andrew-t két puszival köszöntötte, majd a lány egyből megcélozta a színpadra felvezető lépcsőt. Közvetlenül előttem állt meg.

- Szia, Robert.

A felismerés villámcsapásként hasított belém. Az emlékek filmként peregtek le a szemem előtt. A Karácsony, a Kellannal eltöltött reggel és a mai nap. Minden összeállt! Ez a vörös hajú lány nem mást, mint Hayley...

- Szia – köszöntem én is, de még mindig nem sikerült összeraknom, hogy mit is keres ő itt pontosan... Csak álltam ott és figyeltem az eseményeket.

Andrew nem sokkal később felsétált a színpadra. A zene elhalkult. A teremben mindenki néma csendben várta a rendező további utasítását.

- Robert, szeretném Neked bemutatni Hayleyt, az új táncpartnered.

- Köszi, de már ismerjük egymást. Andrew, beszélhetnénk?

- Sajnálom Rob, de ez most nem fog menni. Holnap este előadás, úgyhogy mindenki a helyére! – tapsolt a levegőben, mire mindenki, mintha álmukból ébresztették volna őket, a helyére sietett. - Nézzük át a dalokat, holnap pedig táncpróba – helyezte át tekintetét rólam, Hayleyre.

Az új partnerem Andrew után sétált le a nézőtérre. Én továbbra sem értettem semmit. Fogalmam sem volt, hogy került ő ide és válaszokat akartam... Ám e helyett Naomi megragadta a karom és a zongorához húzott. Egy újabb hosszú próba vette kezdetét és én már előre féltem a holnaptól...

Jó néhány perce kimerülten ültem a színpad szélén. A teremben senki sem volt rajtam kívül és így legalább szabadjára engedhettem a bennem rejlő megválaszolatlan kérdések tömkelegét. Nem értettem, hogy miként és hogyan jutott be Hayley a színházba. Egyáltalán semmit nem tudtam róla. Mit keres ő itt?

De ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem az a baj, hogy ő itt van. Sokkal inkább én vagyok a baj... Képtelen vagyok kiverni a fejemből Destinyt és hogy Hayleyt nap, mint nap látnom kell, ez nagyban megnehezíti a felejtést.

- Haza kéne menned – zökkentet ki a gondolataimból egy lágyan csengő hang.

- Egyedül kéne itt lennem – emeltem fel a tekintetem, mosolyogva.

- Bocsi. Nem akartalak megzavarni.

- Semmi baj, Naomi. Gyere csak! – nyújtottam felé a karom és felsegítettem magam mellé.

Mióta a színház felajánlotta ezt a szerepet Naomi volt a legnagyobb támasz és a segítség számomra. Ám ez a támogatás csak a színház falain belül élt. Sosem gondoltuk túl a kapcsolatunkat és megmaradtunk kollégáknak. Ő volt az egyetlen, aki még a legrosszabb pillanatomban is vissza tudta adni az életkedvemet.

Most is rá volt szükségem. Valakivel megbeszélni a dolgokat. Valakivel, aki megértő és tabuk nélkül beszélgethetek.

- Mi van veled, Rob? Megváltoztál...

- Pontosabban?

- Rég beszélgettünk. De nem csak mi. Mostanában senkivel sem beszélgetsz. Ha valaki kérdez tőled, idegesen válaszolsz. Hova tűnt az a kedves Rob, akit megszerettem?

- Nem tudom, Naomi. Hidd el, én is vissza szeretném kapni.

- De hát mi történt? Destiny az oka? – kérdezte, ám a hangja egészen hallhatóan elcsendesedett. Most viszont tökéletesen nyugodt voltam. Naominak nem volt mitől tartania.

- Igen. Legalábbis azt hiszem. Egyszerűen nem vagyok rá képes, hogy elfelejtsem. Szükségem van rá. Szeretem és ez soha nem is fog megváltozni.

Naomi, ahelyett, hogy bármit is mondott volna, óvatosan a nyakam köré kulcsolta a kezét, majd közelebb húzott magához. Jól esett ez a közelség... de csak is úgy, mint egy barát.

- Bravó! Nagyon, nagyon szép! – tapsolt valaki, mire mi azonnal szétrebbentünk.

- Ki az? – kérdeztem, de válasz nem érkezett. A nézőteret teljes sötétség burkolta, bárki is figyelt minket, mi nem láthattuk őt.

Naomi kétségbeesetten nézett rám. Én ijesztettem meg, hogy olyan hirtelen elválltam tőle. Átkaroltam a vállát és csendben vártunk... Hogy mire? Azt még mi sem tudtuk.

- És még azt állítod, hogy nem heverted ki Destinyt. Szerintem túl könnyen túlléptél rajta – szólalt meg hirtelen a hang és elénk lépett Hayley.

Most már okosabb voltam, és nem engedtem ki Naomit a kezem közül. Magabiztosan öleltem át.

- Hayley. Nem tudom miért vagy itt, de azt hiszem, nem tartozom neked semmiféle magyarázattal.

- Ez igaz. Viszont én tudok valamit, amit Te nem.

- Biztosítalak róla, hogy nem érdekel. Naomi, – fordultam a mellettem ülő lány felé – mehetünk?

Naomi bólintott. Egyszerre ugrottunk le a színpadról és mit sem törődve Hayleyvel a kijárathoz indultunk.

- Várj, Robert!

Megtorpantam. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de valami azt súgta, hallgassam őt végig.

Visszasétáltam hozzá és leültem az egyik székbe.

- Hallgatlak – közöltem ridegen. Nem akartam előtte semmilyen érzelmet felfedni. Túlságosan is tartottam tőle. Destiny azt mondta, soha ne bízzak meg benne és akárhányszor csak találkoztunk, ezek a szavak mindig a fülembe csengtek. Most is ezt éreztem...

- Nem tudom, mi ez közted és Naomi között, de valamit tudnod kell Destinyről.

Egyből felkaptam a fejem. A mondat többi része nem érdekelt, csakis az, hogy mi lehet Destinyvel.

- Az unokatesóm terhes. A te gyermekedet várja...

Fel sem fogtam a szavait. Fogalmam sem volt, hogy hihetek e egyáltalán neki, mégis kételyek támadtak bennem. Mi van, ha igazat mond?

Gondolkodás nélkül indultam el a kijárat felé. Senkivel nem törődtem. Sejtelmem sem volt, mit kéne most tennem, ám amint beültem az autómba, hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Nem gondolkoztam tovább. Egyszerűen csak válaszokat akartam és tudtam, hogy kitől kaphatom meg ezeket.

Majdnem egy óra telt el, mire végre leparkoltam Chace lakása előtt. Szerencsém volt, a lépcsőházba könnyen bejutottam, az ajtónál viszont kénytelen voltam kopogni...

- Robert? Mit keresel Te itt? – állt elém Chace.

- Destinyvel akarok beszélni!

- Miből gondolod, hogy itt van?

- Tudom – léptem be a lakásba. – Hol találom?

- Nincs itt. New Havenben van...

Meg sem vártam, míg Chace befejezi a mondatát, benyitottam a hálószobába. Mozdulatlanul figyeltem a háttal álló nőt, ahogy lassan feláll, én pedig csendben becsuktam magam mögött az ajtót.

Destiny azonnal felém fordult, nekem pedig nem kellett kérdeznem. A válasz ott volt előttem.

- Miért nem szóltál róla? – léptem kicsit közelebb. – Jogom van tudni a gyermekemről!

Dess arca fehéredni kezdett. Nem mondott semmit én pedig kezdtem megijedni. Biztos voltam benne, hogy én rémisztettem meg. Mellé siettem, majd az ágy szélére ültettem. Leguggoltam elé, a tenyerét a két kezembe vettem és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Jogom van tudni!

Destiny mély levegőt vett, de a pillantását egy percre sem vette le rólam.

- Honnan veszed, hogy a Te gyereked? – kérdezte ridegen.

- Hayley... – kezdtem volna bele, de Dess félbeszakított.

- Hayley hazudott. Menj el Rob, kérlek.

Nem éreztem semmit. Olyan üresnek tűnt minden. Ha létezik vigasz abban, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az, nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így. De őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy tényleg jobb ez így.