26. Fejezet

Sziasztok!

Nem is húzom az időt, egyből következzen a fejezetről pár gondolat... Tudom, hogy nem fogtok rajongani értem, és most tényleg kiérdemlem a címem, mint "gonosz nőszemély"! :)

Konkrétan arra gondolok, hogy még nem kaptok választ, Robert feltett kérdésére, ugyanis a 26. fejezet egy Destiny szemszöget takar. De azért nagyon remélem, hogy ezt is ugyanúgy élvezitek majd, és tetszeni is fog, mit a legtöbb fejezet... :) A jelenbe bekapcsolódik egy pár múltbéli emlék...

Nagyon jó szórakozást és olvasást kívánok ehhez a részhez! ;)

Ajánlott zene: Leona Lewis - Stop crying your heart out

26. Fejezet - Destiny szemszöge

Csend…

A percek óráknak, az órák napoknak tűntek… mintha az idő befagyott volna. Semmi sem mozdult körülöttem. Minden, ami körülvett, élettelenül ácsorgott. Újra és újra körbetekintettem, de semmi más nem volt, csak a csend…

Egyetlen hang sem törte meg a némáságot, csupán az én belső gondolataim nyugtalankodtak. Teljesen rideggé vált számomra a lakás, ahol mindösszesen három napot töltöttem, az előtt a végzetes este előtt.

Nem akartam, hogy bármiféle emlékem legyen erről a bő egy hónapról! Mindent ki akartam törölni…

A költözést, a válogatást, az ismerkedést, a vacsorát, a balesetet…

Biztos voltam benne, ha kaphatnék, egy új lehetőséget, mindent másképp csinálnék! Kérdés az, hogy melyik pillanattól? Mert bármennyire fájt is ez az időszak, Robertet soha nem töröltem volna ki…

A gondolataim össze-visszajártak a fejemben… A szoba padlóján ültem, teljesen mozdulatlanul. A tárgyakat, melyek egykor szerves részei voltak az életemnek, már hetek óta érintetlenül állnak a polcokon. És most, úgy éreztem, már semmi sem köt hozzájuk… Kivéve egyet!

A kis doboz most is ott volt mellettem. Tudtam mekkora lehetőséget kaptam, ezzel az apró tárggyal, mégsem vettem hasznát.

Chace nem hitt nekem, Kellanben még nem bízom meg kellőképpen, Robert pedig… rá nem számíthatok.

Egyedül kell cselekednem. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz könnyű, de ki kell találnom valamit, hogy újra normális, emberi életet élhessek.

Ahogy újra és újra végigjárattam a szemem a szoba egyes apró részletein, akaratlanul is egy-egy emlékkép villant be a tudatomba.

A polcon sok könyv sorakozott és bár mindegyikhez kötött valami fontos momentum, mégis a számomra legtöbbet mondó egy fényképalbum volt…

"- Tessék drágám! Remélem tetszeni fog. - mondta anyu, és átnyújtott egy gondosan becsomagolt dobozt. Mint egy kisgyerek, kíváncsian téptem fel a csomagolás, ami egy gyönyörű albumot rejtett. Kinyitottam. Minden egyes kép rólam szólt… Én szerepeltem az összesen, és az, ahogy a tánc az életem részévé vált. Egészen a kezdetektől, a mostani 20. születésnapomig bezárólag. A meghatódottságtól, könnyek szöktek a szemembe. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék, így hát szavak helyett szorosan megöleltem az anyukámat…"

Ebben a pillanatban, amint visszatértem a valóságba, ugyanolyan meghatódottság kerített hatalmába, mint azon az emlékbéli napon! A könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak…

Ahogy telt az idő, és én is kezdtem megnyugodni, úgy vált egyre nyomasztóbbá a csend és a sötétség. Féltem, bár jól tudtam: nincs mitől tartanom. Hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, megpróbálom felkeresni Anaelt. Talán most meghall engem és hajlandó is lesz segíteni… Ám alig, hogy kiejtettem a nevét, ő előttem állt és mindentudóan mosolygott. Nagyon régen nem láttam, és bár sok kérdésem lett volna, most semmi más nem érdekelt, csakhogy Hayleyt megakadályozhassam a tervében.

Biztos voltam benne, hogy nem ok nélkül látogatott meg engem. Sőt! Most érzi, elérkezetnek az időt, hogy bosszút álljon azért, amiért elárultam őt…

"- Destiny! Ezt mégis, hogy tehetted? Hiszen megígérted!

- Sajnálom, de szerintem joga van tudni arról, amin most keresztülmész! - próbáltam védekezni, de Hayley teljesen megmakacsolta magát.

- Hát nem érted?! Mindent tönkretettél! Most már soha többé nem fogom látni Dave-t… - roskadt le a kanapéra, arcát a kezébe temette és keserves zokogásba kezdett.

Leültem mellé, és a vállát simogatva próbáltam nyugtatni. De ő, amint megérezte a kezem, felkapta a fejét és elhúzódott tőlem.

- Sajnálom. Én mindig itt leszek melletted!

- Nem, nem akarom, hogy itt légy! Azt akarom, hogy tűnj el az életemből, örökre… Ezt még nagyon meg fogod keserülni, Destiny. - mondta, azzal egy erőteljes mozdulattal becsapta az ajtó."

Gyorsan elhessegettem a rám törő emléket és intettem az angyalnak, hogy üljön le, velem szemben.

- Tudom, hogy tudsz az unokatesómról, és biztos azzal is tökéletesen tisztában vagy, mit keres itt.

- Ami azt illeti, tényleg tudom. De semmit sem mondhatok, hiszen az egy emberi sors feltárása lenne! Minden meg van írva és azon nem változtathatunk.

- Igen?! És az hol volt megírva, hogy engem elüt egy autó és szellemként élem hátralévő napjaimat, ráadásul úgy, hogy szerelmes is vagyok… Mert állítólag ez nem így volt betervezve.

- Igen ez igaz. De a te helyzeted más! Te csakis magadnak köszönheted, azt, ami történt.

Anael rávilágított a lényegre: mindennek a kulcsa a vacsora közben lejátszódó beszélgetés. Ha akkor este nem kerül szóba az anyám, akkor még most is ember lehetnék…

- És van valami módszer arra, hogy visszacsináljuk? - kérdeztem és reménykedtem egy pozitív válaszban.

- Egyelőre pont ezen dolgozom. Találnunk kell egy "kiskaput", amivel mindent megváltoztathatunk!

Anaelel hosszasan beszélgettünk, hátha sikerül kitalálunk valamit… ám egyelőre egyikünknek sem volt használható ötlete.

De én még csak egy pillanatra sem tudtam kiverni a fejemből Hayleyt! Valami belülről azt súgta, semmi jóra nem számíthatok… Bár azért abban biztos voltam, annyira nem elvetemült, hogy valamit a kórházban fekvő testemmel műveljen. Sokkal inkább elképzelhetőnek tartottam, hogy "hátba" akar támadni! Csakhogy eddig nem sikerült kitalálnom, mit tervez pontosan…

Nem sokkal később már újra csak én, és a gondolataim maradtak a szobában. Ismét mindent az a nyomasztó csend járt át. Egyedül maradtam! Szörnyen egyedül…

25. Fejezet

Sziasztok! Először is elnézést a kései időpontért, bár nem tudom mennyire várjátok a fejezetet. Ahogy én személy szerint észrevettem elég nyögve nyelősen jön össze 5 komment is vasárnapig... amit nem igazán értek, mert szerintem igazán jól ír Ivett. Egy elméletem van, talán hadilábon áltok a természet felettivel :) bár ebben sem vagyok biztos. Na mindegy. A lényeg, hogy itt a huszonötödik fejezet. Robert szemszöge ismételten. Úgyhogy már most ki is derül, hogy mi is történt azok után, hogy Rob és Hayley elhagyták a korházat. És meglátjátok, hogy mennyire tippeltetek jól az előzetest illetően. Valamint tovább borzoljuk a kedélyeket is. Az hiszem, ennyit előjáróban a fejezetről. A kommenteket továbbra is várjuk és szerintem egy szerdai frissről is szó lehet, ha ügyeskedtek és hamar összejön legalább 6-7 komment. Ez igazán nem rajtunk múlik... Kellemes olvasást! Ajánlott zene:Maroon 5 - Misery Puszi, Csillu 25. Fejezet - Robert szemszöge Egy hosszúra nyúlt éjszaka A kocsiban eltöltött idő, egyszerűen kínszenvedés volt számomra. Hayley folyamatosan beszélt, és nekem komoly erőfeszítésbe került, hogy rá figyeljek. Valahogy - már az első pillanattól kezdve - nem volt szimpatikus ez a lány, és ez az érzés, az idő múlásával egyre csak romlott. Az, amiket mondott, és ahogy mondta egyáltalán nem szerzett nálam egyetlen jó pontot sem… Leállítottam a motort, majd kiszállva az autóból udvariasan kinyitottam a Hayley felőli oldal ajtaját. - Köszönöm. - mondta, majd egyből a mögöttem lévő épületre helyezte át a tekintetét. Meg sem várva a reakciómat, elindult a bejárat felé. - Nagyon szívesen. - motyogtam magam elé, és egy határozott mozdulattal becsaptam az ajtót. Semmi kedvem nem volt ehhez a "bulihoz", ennek ellenére pontosan tudtam, hogy csak így van egy csöppnyi esélyem arra, hogy megmentsem Destiny-t. Azt szeretném, ha újra velem lenne, mindegy milyen áron… Ha ehhez éppen Hayley-re van szükségem, akkor végigcsinálom! Az elmélkedésemet befejezve, követtem Hayley-t. Bár még sosem jártam itt, biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű a bejutás. A Los angelesi szórakozóhelyek nagy többségében csak jóval 9 óra után indul meg az élet. Ez számunkra, ebben a pillanatban nem jelentett akadályt, mivel az órám fél tízet mutatott. És ellenben a feltételezésemmel a bejutás sem volt nehéz, hála a személyemnek. Így pár perc elteltével, már a kerthelység egyik asztalánál ültünk, és megrendeltük az italainkat. - Szóval, - kezdte Hayley, miután belekortyolt a koktéljába - hogyan ismerted meg a drága Destiny-t? - Egy musicalválogatáson. - adtam meg a rövid, tömör választ. Hayley csendben várta, hogy folytassam, ám én úgy gondoltam: nincs több mondanivalóm a témával kapcsolatban… ám őt közel sem elégítette ki a válaszom. Tisztán kihallatszott Hayley beszédjéből, kérdéseiből, hogy valamiért nagyon nem kedveli az unokahúgát. Csakhogy nem értettem, mit tehetett Destiny, ami miatt ennyire utálja őt! Fájt azt hallani, hogy valaki nem szereti. Számomra egyszerűen elképzelhetetlen volt egy olyan rokoni kapcsolat, ami a gyűlöletről szól… Márpedig itt ez kapta a főszerepet. - És a balesete, hogy történt? - Chace nem mesélte? - kérdeztem vissza. Nem akartam ismét felidézni azt az estét! Ennek ellenére, egy-egy kép felvillant arról az éjjelről… A gondolataim elterelésére, gyorsan lehúztam az utolsó korty wiskyt, majd megpróbáltam teljes mértékben Hayley-re koncentrálni. - Nem szeretnék erről beszélni! - közöltem közömbösen, majd a szomszédos asztalnál álló pincérhez fordulva, rendeltem még egy pohárral. - Miért? - kérdezte Hayley. - Mert nem, és kész. Nekem erre még nehéz visszagondolnom. Mit szólnál, ha valami más témát boncolgatnánk? Mondjuk, beszélhetnél egy kicsit magadról. Nem kellett sokat várnom, Hayley pár perc múlva nagy gesztusok közepette kezdett beszélni: - New Haven-ben nőttem fel és még most is ott lakom. Destiny miatt jöttem Los Angelesbe… A szavai összefolytak és az idő előrehaladtával egyre többször és többször kalandoztam el. Csupán néhány momentum, vagy szó ragadta meg a figyelmemet Hayley monológjából. Ő most éppen egy hotelben vett ki szobát… Otthon a szüleivel lakik, és régen nagyon jó volt a kapcsolata az unokatestvéreivel… - És most? - vágtam közbe, amint felfogtam a szavait. - Úgy értem, most mi a helyzet Chace, Destiny és Te közted? Hosszú és kínos percek következtek. Ám ez nekem nem telt tehetetlenül. Most már biztosan tudtam, hogy itt van a magyarázat mi vezetett Destiny és Hayley megromlott kapcsolatához. De a válasz csak nem érkezett meg. Hayley a következő percekben szótlanul ült szemben velem és bele- belekortyolt az italába, hogy valamivel látszólag lefoglalja magát. Én is lehúztam a maradék wiskyt, majd újra Hayley-re szegeztem a tekintetem. - Ugye nem mondtam semmi rosszat? - adtam az ártatlant. - Nem, dehogy. - Innál valami erősebbet? - ajánlottam fel, mert egyértelmű volt, hogy sikerült a lényegre tapintanom. - Azt hiszem, az jó lenne. Összekoccintottuk a poharainkat, majd egyből lehúztuk… Ezek után nem volt megállás. Az italok, és az üres poharak, egyre csak gyarapodtak az asztalon. Az utolsó emlékem, hogy elmegyünk a klubból, aztán teljes sötétség… Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, a fejfájás elviselhetetlenül hasított belém. Lassan kezdtem megszokni az éles fényt. Amint tudatosult bennem, hogy nem a saját szobámba és nem is az ágyamban fekszem, gyorsan felültem és alaposabban körbenéztem. Egyáltalán nem volt ismerős a hely, arról meg fogalmam sem volt, hogy kerültem ide! Kikászálódtam az ágyból, de ugyanabban a pillanatban visszabújtam a takaró alá. Csak a bokszer-alsóm volt rajtam… Kétségbeesetten kutattam valami kézzel fogható emlék után, ám a tegnap éjszakát teljes sötétség fedte. Mindössze annyit tudtam, hogy nem voltam egyedül! Ott volt velem… Hayley. Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt és Hayley lépet be a szobába, egy széles mosollyal az arcán. Egyetlen perc sem telt bele, de több kérdést is megfogalmaztam magamban az estét illetően. - Jó reggelt! - köszönt, és leült mellém az ágyra. Rögtön arrébb húzódtam. - Mi az, csak nem félsz tőlem? - incselkedett tovább. - Tegnap még nem zavart a közeledésem… - Mi?! - vágtam közbe, és a hangom két oktávval feljebb csúszott. - Mi az, talán nem rémlik az éjszaka? - kérdezte, és a kezét a mellkasomra téve, simogatni kezdett. A csuklója után kapva, megállítottam a mozdulatban. Eltoltam magamtól a kezét és lemásztam az ágyról. Gyorsan felvettem a földön heverő nadrágomat, majd az ingemet, miközben a gondolataim nem hagytak nyugodni… Fogalmam sem volt, mi történt az előző éjjel, de a fantáziám egyből beindult… Volt egy halvány sejtésem, mire akart kilyukadni Hayley! - Ugye nem? Mond, hogy nem történt meg! Les Deux

24. Fejezet

Sziasztok!

Ez a hét biztosan hosszabbnak tűnt, mint az előző, mivel most csak egy hét után érkezett meg a friss rész. De ne erről beszéljünk, hanem essen pár rövidke mondat a fejezetről... ;)

Megtörténik az első találkozás, és, hogy mi lesz a folytatást arra is fény derül! Destiny nem véletlenül mondta a 22. fejezet végén: "Ne, csak ezt ne!!!" :) Nem túl jó, ha egy rokonnal rossz a viszonyod, mert ez nagyon a visszájára fordulhat... Gondolom sejtitek kiről is van szó, és avval sem okozok nagy meglepetést, ha kijelentem: főszerepi címmel tűntetjük ki, a drága, kis unokanővért.

De én nem szeretnék senkit sem befolyásolni, Mindenki döntse el mennyire szimpatikus neki Hayley. :)

Az ajánlott zene: Joe Jonas: Gotta find you

Jó olvasást! :)

24. Fejezet - Robert szemszöge

Csábítás

Magabiztosan lépdeltem Destiny szobája felé. Bár fogalmam sincs, miért teszem! Mióta visszatértek az emlékeim vele kapcsolatban, csak arra vágytam, hogy újra láthassam őt.

Pontosan tudtam, egyelőre semmi esély nincs arra, hogy visszajöjjön, és ismét velem legyen… Pedig erre lett volna szükségem. Senki és semmi másra, csak Destinyre! Muszáj lesz kitalálnom valamit, amivel ismét magam mellett tudhatnám. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy itt most nem lesz elég egy ígéret, hiszen a bizalmát már egyszer eljátszottam.

A gondolatmenet végéhez érve, megálltam az ajtó előtt. Benyitottam a szobába, majd rögtön be is zártam magam mögött. Lassan az ágy felé fordultam, és csak ekkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül…

Rajtam kívül, egy fiatal nő volt ott, és Destiny ágya végénél állva, egyenesen rám nézett. A magabiztosságom már cseppet sem volt már akkora, mint amikor ide indultam. Tovább lépdeltem az ágyhoz, miközben én is a lányt néztem.

- Szia. - köszönt kedvesen, amit természetesen én is viszonoztam egy kézfogás kíséretében. Volt egy halvány sejtésem arról, hogy ő valószínűleg tudja, ki vagyok, de nem akar ezzel nekem kellemetlenséget okozni. Ennek én mindenképpen örültem, viszont nagyon kíváncsi lettem, hogy ki ő, mert még sosem láttam itt.

- Ne vedd tolakodásnak, de megkérdezhetem, hogy honnan ismered az unokatesómat? - szakította félbe a gondolatomat.

- Pontosan én is valami hasonlót szerettem volna megtudni rólad. Tehát akkor te az unokanővére vagy? - kérdeztem, mire ő bólintott. - Én pedig Robert, de azt hiszem ezzel te tisztában vagy. Destinyt pedig csak nemrég ismertem meg, de mostanában elég sokat látogatom.

- Értem. - mosolygott. - Az én nevem Hayley Sparks. Én csak a napokban tudtam meg, Chace-től a történteket és amilyen hamar alkalmam nyílt, ideutaztam.

Sok kérdést vetett fel bennem, az, amit és ahogy ezt Hayley előadta. Természetesen rögtön összeállt bennem, hogy ő az a személy akit Ashley látott Chace-el, és amiért majdnem szakítottak. Akkor nem értettem Asht, de most, hogy már a saját szememmel láttam, nagyon is megértem a viselkedését. Hayley igazán gyönyörű, fiatal és szép…

Könnyen lehet, hogy még engem is meghódíthatna… Csakhogy a szívem jelen pillanatban másért dobog!

Egy lányért, akinek többször is megvallottam az érzelmeimet, amik egyelőre viszonzatlanok voltak. Ennek ellenére sehogy sem tudtam őt kizárni sem a fejemből, sem pedig a szívemből. És a lány, akit egyedül csak én láthattam, és beszélhettem vele, mikor ő maga kómában fekszik.

Hiányzik, borzasztóan hiányzik… Az összes érzelmet elfojtotta bennem ez az érzés, és sehogy sem tudtam fölé kerekedni! Szükségem van rá, azzal ellentétben, hogy neki rám már nincs.

A gondolataimat újra Hayley szakította félbe és én kénytelen voltam elfordítani a tekintetemet Destinyről. Ám észrevétlenül a kezembe vettem az övét…

- Sajnálom, egy kicsit elmerengtem. Mit is mondtál?

- Az érdekelne, Te, egy ekkora sztár, hogyan ismerte meg az uncsitesóm. Nagyon kíváncsivá tett, az, ahogy rá nézel és sunyin megfogod a kezét. - kacsintott rám, majd az összekulcsolt tenyeremre pillantott.

Először kissé zavarba jöttem, majd mikor megértettem a kijelentésének hátterében rejlő ki nem mondott tartalmat, az önbizalmam egy csapásra visszatért. Egyáltalán nem azzal törődtem, hogy valamilyen választ adjak a kérdésére, hanem annak megfejtésével… Az a hangnem és a huncut mosoly, ami a szája szegletében bujkált, sokat elárult róla. Olyanná vált számomra, mint egy nyitott könyv, aki épp most tárta ki magát nekem.

A legelső, ami feltűnt, hogy valószínűleg nincs jóban Destinyvel. Nem tudtam miért, de hirtelen úgy éreztem meg kell őt védenem! Éppen ezért úgy fűztem a beszélgetés további fonalát, hogy többet megtudjak erről a bizonyos Hayley Sparksról!

- Ez hosszú történet. - válaszoltam közömbösen.

Ennyi idő alatt is tökéletesen sikerült kiismernem, így nem volt nehéz kitalálni, mivel fog előrukkolni.

- Nekem van időm!

- Talán nem ez a legmegfelelőbb hely…

- Igazad van. Mit szólnál, ha elmennénk egy hangulatos kis kávézóba? - vetette fel a "spontán" ötletet, és közelebb lépve hozzám, elsétált előttem az ajtó irányába.

Őszintén szólva, pontosan ez volt az, amit el akartam érni. Látványosan flörtölt velem, ugyanakkor ezzel, ha még ő nem is tudott róla, belátta, hogy egy cseppet sem érdekli az unokatestvére állapota. Már csak egyetlen dolog volt, amit nem értettem: miért?

Pontosan tudja, hogy nem vagyok közömbös Destiny iránt. De ő mindenképpen el akar csábítani tőle. Kíváncsi lennék, miért? Mi történhetett kettőjük között a múltban, ami miatt bosszút forral… Mert abban teljesen biztos voltam, hogy nem csak arról van szó, hogy tetszem neki. Ennél sokkal többről…

Látványosan lehajoltam Destinyhez, majd az ajkamat a homlokához érintve egy hosszúra nyúlt puszival búcsúztam el tőle. Aztán tovább alakítva a mit sem sejtő férfit, Hayley után indultam, aki a kitárt ajtóban várt engem. Követtem őt, egészen a kórház kijáratáig.

- És most, hova? - érdeklődtem.

- Kocsival vagy? - válaszolt a kérdésre, egy kérdésre.

- Igen.

- Remek, akkor menjünk a Les Deux-ba.

Egy újabb elszólás… ugyanis az imént említett szórakozóhelynek semmi köze egy hangulatos kis kávézóhoz!Egyre inkább kezdett unszimpatikus lenni ez a lány, de én, mintha semmit sem vettem volna észre, tovább játszottam a szerepemet.

23. Fejezet

Sziasztok! Íme a következő fejezet, ráadásul a héten ez már a második. Ha most is szorgalmasak lesztek, akkor elképzelhető, hogy Ivett frissel egyet nektek szerdán, de tudjátok, hogy ez nem csak rajta múlik! Ahogy a visszajelzéseket olvastam, mindenki fantáziáját megmozgatta ki is egész pontosan Hayley és milyen szerepe lesz a történet tovább alakulásában. Hát ebben a fejezetben fény derül egy fontos részletre. Meli teljesen eltaláltad, mivel most egy kicsit visszamegyünk az időben egy fontos momentumhoz, a két lány kapcsolatát illetően. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Dess szemszögéből íródott a rész. Szeretnénk valamire felhívni a figyelmeteket: keveredés történt az ajánlott számoknál, az előző fejezethez Jason Derulo: The sky is the Limit című száma van, és a mostanihoz pedig az ajánlott zene: Christina Aguilera - Hurt A képek közé felkerült Hayleyről is egy :) Kellemes olvasást! Puszi, Csillu 23. Fejezet - Destiny szemszöge Döntő pillanat Reggel a telefonom csörgésére ébredtem meg. Kissé még fáradtam kezdtem keresni az éjjeliszekrényen a mobilomat. - Tessék? - szóltam bele, álomittasan. - Destiny! Ugye nem akarod azt mondani, hogy Te épp most ébredtél fel? - De, igen! Méghozzá neked köszönhetően. - közöltem morcosan, miközben kikászálódtam az ágyból. - Pedig már rég itt kellene lenned! Tudtam, annyira tudtam, hogy el fogod felejteni… - fakadt ki a vonal másik oldalán. - Hayley! Állj. Megtudhatnám, hogy mégis miről beszélsz? - szakítottam félbe. - Megbeszéltük, hogy ma átjössz hozzám. Megígérted! - Igen. De csak délelőttről volt szó. - És szerinted mégis mennyi az idő? - Fogalmam sincs! Mondtam már, hogy csak most keltem. - majd az órára pillantottam. - Látod! Pontosan ez a baj. - Sajnálom. Elaludtam… Máris indulok! Villámgyorsan felkaptam egy farmert és egy piros felsőt, ami, bár nagyon egyszerű volt, nekem mégis az egyik kedvencem. Még anyutól kaptam, ahogyan a nyakláncomat is, amit még ebben a nagy kapkodásban sem felejtettem el feltenni. Minden nap viseltem, mert nagyon sokat jelentett a számomra. Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, és miközben a dzsekimet próbáltam magamra ügyeskedni, benéztem a konyhába. Chace a pultnál ült, és nem meglepő módon épp egy szerepet tanult. Anyu a tűzhely körül sürgött-forgott. Egyikük sem vett észre, mindketten nagyon elmerültek abban, amit csináltak. Elvettem egy almát a gyümölcsös tálból, majd a bátyám mögé álltam, és befogtam a szemét. - Jaj, de jó kedve van valakinek! - viccelődött lefejtve magáról a tenyeremet. Majd felém fordult és egy puszit nyomott a homlokomra. Én is viszonoztam a "reggeli" köszöntést, aztán anyuhoz léptem. - Szia! - öleltem meg. - Szia, drágám! Remélem, tudsz róla, mekkora késésben vagy. - Ma már Hayley is felhívta rá a figyelmemet. De te honnan veszed? - Mert először anyát hívta. Csak utána téged. - vihogott Chace. - Óh, köszönöm! Szóval ti intéztétek el, hogy felkeltsen. - szalutáltam, majd hátrálni kezdtem az ajtóig. Chace egy széles mosollyal nyugtázta a megfutamodásom, de úgy éreztem még túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is a fejéhez vágjak. - Ugye elvihetem a kocsit? - néztem vissza a bejáratból anyura, aki egy mosoly kíséretében bólintott. Leakasztottam a fogasról a kulcsot, majd a garázs felé vettem az irányt. Hayley lakásáig vezető úton, azon agyaltam, mégis mi az a nagyon fontos dolog, ami nem várhat, és azonnal kell, hogy találkozzunk. Az unokanővérem, egy évvel volt csak idősebb nálam és én mindig úgy éreztem, mintha testvéri kötelék lenne köztünk. Kiskorunk óta nagyon sok időt töltünk együtt. Mindig mindenben számíthatunk egymásra, bár mióta Hayley szert tett egy komoly kapcsolatba, a miénk egy kissé a háttérbe szorult. A gondolatmenet végéhez érve, leparkoltam a ház elé, majd leállítottam a motort. Épp csak kopogásra emeltem a kezem, az ajtó egyből kinyílt és Hayley behúzott a lakásba. Csak akkor eszméltem föl, mikor már a kanapén ültem, és a "tesóm" nagyban azt ecsetelte, milyen feledékeny vagyok. - Rendben, megértettem. - mondtam, a tűrőképességem határán. - Nem térhetnénk esetleg a lényegre? Sokkal jobban érdekelne, miért kellett idejönnöm. - Oké, bocsi. Egy kicsit elragadtattam magam… - Egy kicsit! - kontráztam, de ezt Hayley nem vette észre. A tekintete elrévedt, és az arckifejezéséből gondterheltségre következtettem. - Hé, baj van? - kérdeztem őszinte aggodalommal. - Ami azt illeti, igen. - válaszolta, de nem nézett rám. - Dave itthon van? - Nincs… még! Ezért kellett sietned. - Hayley! Nagyon kérlek, mondd el, hogy mi van, mert komolyan kezdek megijedni. Pár perc csönd következett. Én le nem vettem a pillantásom róla, ő pedig látszólag nagyon is küzdött a szavakkal. Aztán, hirtelen kezdett beszélni, és nekem erősen kellett koncentrálnom, hogy felfogjam a szavait: - Terhes vagyok… Destiny, én nem akarom ezt a babát. Még nem… vagy talán soha! Nem akarom! - a szemében könnycseppek csillantak és a hangja többször is elcsuklott. Magamhoz öleltem és hagytam, hogy sírjon. Muszáj megnyugodnia. Őszintén reméltem, hogy a felét sem gondolta komolyan annak, amibe beavatott az imént! Hiába nem mondta ki, jól tudtam, hogy mi a terve… - Jobban vagy? - kérdeztem, kis idő múlva. - Talán. - Mit akarsz tenni? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatott. - Nincs más választásom: elvetetem. - Nem! - kiáltottam. - Kizárt. Ebben én soha nem foglak támogatni. Órák is eltelhettek, ám mi még mindig nem jutottunk semerre sem. Egyikünk sem akart engedni. Én határozottan az abortusz ellen voltam, Hayley pedig nem látott más megoldást. Ráadásul, még azt sem vette figyelembe, hogy az apajelöltnek is joga lenne tudni a babáról, vagy legrosszabb esetben, már csak Hayley döntéséről. - Azt hiszem, reménytelen eset vagy! Én, nem támogatlak egyik elhatározásodban sem. - Rendben. Nem is kértelek rá. Viszont, szeretném, ha senkinek sem szólnál erről az egészről! - Legyen. - sóhajtottam. - Ennek ellenére, a véleményem még mindig az, hogy Dave-nek joga lenne tudni róla. Hayley, újra csak a fejét rázta… Mivel a véleményünk közel sem egyezett, így jobbnak láttam, ha még időben elmegyek. Nem akartam, hogy mindez a kapcsolatunk végleges megromlásához vezessen! Haza indultam, mikor hirtelen elhatározásból, bekanyarodtam a Yale Egyetem útjára. Leállítottam az autót és elindultam a campus felé. Fogalmam sem volt mi ütött belém, egyszerűen úgy éreztem bármi is lesz, ezt meg kell tennem! Az egyetem udvarát, éppen akkor lepték el a diákok, így időm sem volt meggondolni magam. Egyből Dave keresésére indultam. Hihetetlen jó kapcsolat alakult ki köztünk, mióta csak megismerkedett Hayley-vel. Valahogy nagyon könnyen megtaláltuk a közös hangot, és nem voltak titkaink egymás előtt… Talán pont ezért született meg bennem az elhatározás, hogy most ezt sem fogom előle elhallgatni. Célirányosan indultam az egyik osztály felé, ahol rögtön - szó szerint - belebotlottam Dave-be. - Destiny! Micsoda meglepetés! Minek köszönhetem a látogatásod? - Dave, beszélnünk kell! Bármennyire is azt éreztem, elárultam valakit, aki fontos nekem, mégis tudtam, hogy helyesen cselekszem. Dave-nek joga volt tudni, mire készül Hayley… A három évvel ezelőtt történt esemény, félreérthetetlenül adta tudtomra, hogy Hayley nem véletlenül tette meg látogatását a kórházi ágyamnál. Teljesen biztosra vettem, hogy bosszút forral ellenem.

22. Fejezet

Sziasztok!

Igen, igen! Jól látjátok, hoztam nektek egy új fejezetet!

Mivel olyan nagyon szorgalmasak voltatok és 5 komit két nap alatt összehoztatok + Csillu is írt egyet, úgy gondoltam én is megleplek Titeket valamivel, ha Ti már így megleptetek engem! ;) De nem szeretnék felesleges dolgokat írni, úgyhogy egy kicsit nézzük, mi várható a 22. fejezetben!Destiny szemszög következik, és ha nagyon figyelmesek és ügyesek vagytok, akkor már meg is kaphatjátok a választ arra, hová tűnt el olyan hirtelen Robert az előző fejezetben… :) De mindenekelőtt (vagyis inkább ez is csak a fejezet végén derül majd ki), érkezik hozzánk egy új szereplő… De hogy ki is ő valójában, bár már utalás történt rá, egy másik részben derül rá fény! :)

Remélem kellő képen felcsigáztalak benneteket, úgyhogy már csak annyi van hátra, hogy jó olvasást kívánjak!

Csók, puszi: Ivcsi

Ajánlott zene: Christina Aguilera - Hurt

22. Fejezet - Destiny szemszöge

Rég látott ismerős

Hallgatva Robert és Chace eszmecseréjét, többféle érzés kerített hatalmába.

Elsősorban elérzékenyültem.

Mindketten úgy beszéltek rólam, mintha valami csoda lennék. És itt most egyáltalán nem arról van szó, mi vagyok én ebben a pillanatban. Sokkal inkább, az emberi énemet fényezték, hisz Chace nem hitt saját szemének, mikor felfedtem magam előtte.

Másodszor pedig, szomorúságot éreztem. Az a sok szép, amit Robert mondott rólam nagyon megható volt. Szomorú voltam, mert ezeket a dolgokat én már soha nem hallhatom tőle, szemtől szemben.

Bár az elhatározásom még mindig szilárd volt, hiányzott az a férfi, aki bár az első volt az életemben, mégis nagyon könnyen megnyíltam előtte.

És nem utolsó sorban, borzasztóan hiányzott a bátyám. Az a sok bolondozás, szeretet és csak az együtt töltött napok, amiben három évvel ezelőtt bőven volt részem!

Ám a gondolataimból hamar kizökkentett egy mondat, ami, bár még mindig rólam szólt, teljesen új információval szolgált.

- Ez furcsa… - közölte Chace. - Pedig esküdni mernék, hogy Destiny itt volt és ezt a látogatása után találtam.

- Destiny a kórházban fekszik. Lehetetlen, hogy láttad őt! - halottam Robertet.

Őszintén reméltem, hogy ezt nem gondolja komolyan. Amit mondott, hatalmas hazugság volt, és ezt mindkettejüknek tudniuk kellett volna…

- … a testvéred kómában van, és tudtommal senki sem értesített, hogy ma felébredt volna. - mondta tovább Robert.

- Igazad van. Befejeztem! - kezdett mentegetőzni a bátyám. - Feltehetnék még egy kérdést?

Pár perc kínos csönd következett. Aztán Robert végül beleegyezett és én is kíváncsian vártam azt a bizonyos kérdést:

- Tisztában vagyok vele, hogy már beszéltünk erről, de azért mégis csak kíváncsi lennék. Ne vedd sértésnek, de ha mindössze egy napig ismerted Destinyt, akkor miért olyan fontos ő neked?

Szeretem! - gondoltam magamban. Bár soha nem volt alkalmam bevallani Robertnek, mégis éreztem. Ám most, amint megfogalmazódott bennem ez a szó, azon nyomban meg is bántam. Az ő hallgatása mindent világossá tett számomra…

Éreztem a levegőben terjengő feszültséget… Sem Robert, sem pedig Chace nem szólalt meg. Bár kíváncsian vártam mi lesz Robert válasza, ugyanakkor nagyon is féltem!

A hallgatása, még jobban elkeserített és egyre csökkenő önbizalommal figyeltem a további eseményeket:

- Mert, nagy hatást tett rám, az alatt a vacsora alatt. Egészen addig… - kezdte Robert, de Chace hirtelen félbeszakította:

- Amíg?

- Amíg, el nem ment az étteremből. Érzékeny pontra tapintottam.

- Anya. - mondta a tesóm csendesen.

- Igen. És ez után történt a baleset… - bármennyire is próbálta leplezni, a hangja elcsuklott.

Erős volt a késztetés, hogy meglessem az arcát, vagy a gyönyörű kék szemeibe nézzek. Így látatlanba is biztosra vettem, hogy fáj neki az, amit tettem…

Több óra telt el, s a fő téma még mindig én voltam. Chace felemlegetett egy-egy gyerekkori emléket, Robert pedig azokat a momentumokat festette le a bátyám előtt, amelyek ismeretlenek voltak előtte.

Annyira elmerültem, hogy észre sem vettem a lakásban lévő csöndet. A fiúk hangja egyik pillanatról a másikra szűnt meg. Óvatosan kimerészkedtem az eddigi rejtekemről, de ezzel is csak alátámasztottam az imént megállapítottakat: a szoba teljesen üres volt. Sem Chace-t, sem Robertet nem találtam sehol!

A tekintetem az asztalra tévedt, ahol ott volt a kis ékszerdoboz. A kezembe vettem és felnyitottam a fedelét. A nyakláncom benne díszelgett…

Emlékek tömkelege jutott eszembe, ám ezekkel mit sem törődve, egy hirtelen elhatározásból, néhány másodperc elteltével, már a kórházi szobámban álltam.

Elmerülten néztem magamat, az ágyon fekvő tehetetlen testet. Majd egy kis idő elteltével, meghallottam egy hangot, ami csak egy ember lehetett! Robert közelített a szoba felé.

Az ajtó irányába fordultam, ahol éppen akkor lépett a szobába egy fiatal nő…

Most is, mint mindig csodálatosan nézett ki. A sötétbarna haja, egyenesen omlott le a vállán és a ruha, amit viselt, kifogásolhatatlan volt. Az arcán sokat sejtető mosoly tűnt fel. Ám ez a mosoly nem kedvességet, vagy örömöt tükrözött…

Lassan az ágyhoz sétált, és pillanatok alatt megváltozott meg az arckifejezése: önelégült vigyorra húzódtak ajkai. Ismertem őt, már nagyon régóta!

És akkor, hirtelen minden összeállt. Róla beszélt Chace, mikor valamiféle rokont említett. Az unokanővérem jött hozzám látogatóba, és én tudtam, hogy nem jószántából tette! Valamit tervez ellenem…

Ekkor, az ajtó újra kinyílt és az én számat egy kétségbeesett sóhaj hagyta el:

- Ne! Csak ezt, ne! - azzal, amint kimondtam, eltűntem a szobából.

21. Fejezet

Sziasztok!

Először is mindenkinek nagyon boldog újévet kívánok! :)

És szerintem ne is húzzuk az időt, egyből térjünk rá a lényegre, mégpedig a 21. fejezetre, ami Robert szemszögéből íródott. Vagyis, most az ő szemén keresztül is átélhetitek a Chace és közte folyó beszélgetést. És, hogy senkinek ne legyen hiányérzete, a mostani rész függővégben ér véget. ;) De, hogy miről is beszélek, pontosan az csak akkor derül ki, ha elolvassátok a fejezetet. :)

És még valami! Most az ajánlott zene egy kicsit rendhagyó lesz, és be kell, valljam őszintén csak a címe miatt választottam. Ennek ellenére nagyon remélem, hogy azért lesz, aki meghallgatja! ;) És még annyit, hogy a Sony Entertainment letiltotta az össze Fekete Dávid eredeti Valami új c. számát a youtube.com-on, ezért csak egy koncertfelvételt találtam, úgyhogy elnézést a minőségért!

Szóval az ajánlott zene: Fekete Dávid – Valami új

Kellemes időtöltést a fejezethez! puszi, Ivcsi

21. Fejezet - Robert szemszöge

Valami új

Chace egy látszólag teljesen üres szekrényhez lépett, kihúzta az egyik fiókot, kivett belőle valamit és a tenyerébe rejtve újra felém fordult.

- Köszönöm. Sokat segítettél, és ígérem, át fogom gondolni a dolgokat. De lenne itt még valami!

- Mondd csak. - feleltem, de őszintén megrémültem attól, hogy mi lesz, ha valami olyat kérdez, amire én majd nem tudok felelni.

- Ez a nyaklánc… - rakta maga elé a kezét, amiben egy dobozt szorongatott. Felnyitotta a fedelét, miközben tovább beszélt: - Pár napja láttam Destinyt. Itt ült a kanapémon, és azt mondta, hogy ő egy… szellem.

Egyszerre több minden is történt… Amint Chace számomra is láthatóvá tette a nyakláncot, egyből felismertem. Ahogy kiejtette Destiny nevét emlékek tömkelege férkőzött újra a tudatomba.

Mindenre ugyanúgy emlékeztem, mint az előtt a nap előtt, mikor elment.

Újra felcsendült bennem a hangja. Olyan tisztán láttam az arcát, mint még soha! Tudtam azt, hogy mi az oka annak, hogy egyedül én láthatom.

Az érzelmek hihetetlen erővel törtek fel belőlem… Ismertem ezeket az érzéseket, csakhogy az utóbbi időben mélyen magamba fojtottam.

Most mindent, valami egészen újnak láttam! Bár tisztában voltam vele, hogy Destiny elment, örültem annak, hogy nem tette mindezt nyom nélkül…

Pontosan emlékeztem a szavaira. Akkor és ott, azt hittem ez a színtiszta igazság és beletörődtem a lehetetlenbe. De most már tudom, hogy hazudott! Hisz mindennek a kulcsa a nyaklánc, ami pedig nincs nála… tehát még mindig rám van szüksége! Csakhogy fél… ahogyan én is.

Félek attól, hogy soha többé nem láthatom. Félek, hogy Destiny soha nem bocsájtja meg nekem, amit tettem. Félek saját magamtól, hogy ugyanazt a hibát még egyszer elkövethetem.

Hibáztam, és el kell viselnem a következményeket. De nem akarom ezt megtenni Destiny nélkül. Nekem szükségem van rá, és biztosra veszem, hogy neki is rám!

- Robert! Minden rendben? Nagyon elgondolkoztál.

- Bocsánat. Csak… nagyon ismerős nekem ez a lánc valahonnan. Megfoghatom? - kérdeztem.

- Természetesen. - mondta, majd átnyújtotta nekem, én pedig minden apró részletét alaposan szemügyre vettem, de igazából nem láttam.

A gondolataim egészen máshol jártak…

Talán lehet, hogy Chace-nek is joga lenne tudni mindazt, amit én is tudok. De mégis, hogyan mondhatnám el neki? Ötlet híján, inkább úgy döntöttem egyelőre magamban tartok mindent. Viszont valamilyen magyarázattal muszáj, leszek előállni, nem csak a nyakláncot, hanem a Destinyvel kapcsolatos élményét illetően is.

- Sajnálom. Azt hiszem tévedtem. Még nem láttam soha ezt az ékszert! - ráztam meg a fejem, és a kezébe ejtettem a láncot.

- Ez furcsa… Pedig esküdni mernék, hogy Destiny itt volt és ezt a látogatása után találtam.

- Destiny a kórházban fekszik. Lehetetlen, hogy láttad őt! - próbáltam egy, még számomra is hihető hazugsággal előállni, hátha egyszerűen meggyőzhetem.

- Persze, tudom. De…

- Nincs de! A testvéred kómában van, és tudtommal senki sem értesített, hogy ma felébred volna. - érveltem tovább.

- Igazad van. Befejeztem! - mosolyodott el. - Feltehetnék még egy kérdést?

Kétségbeestem. Életem során, még soha nem kellett ennyit hazudnom valaki miatt. És soha nem is voltam híve annak, hogy elhallgassam az igazságot. Így nem is csodálkoztam azon, hogy kétségbeesetten vártam, mi lesz az a kérdés, és őszintén tudok e majd válaszolni rá.

- Nyugodtan. - bólintottam.

- Tisztában vagyok vele, hogy már beszéltünk erről, de azért mégis csak kíváncsi lennék. Ne vedd sértésnek, de ha mindössze egy napig ismerted Destinyt, akkor miért olyan fontos ő neked?

Egyszerre sok minden tódult a nyelvemre. Sok gondolat jutott eszembe, ám ezeket képtelen lettem volna szavakba önteni.

Mert szeretem! - vágtam volna rá rögtön. Ám tudtam, hogy ez egy kívülálló személynek hihetetlen lenne. Hiszen mindenki úgy tudta, én mindössze egy napot töltöttem együtt Destinyvel. Majd a pár perces töprengésem után, végre megszólaltam:

- Mert, nagy hatást tett rám, az alatt a vacsora alatt. Egészen addig…

- Amíg? - kezdett faggatózni Chace. Én pedig úgy éreztem ezzel sem Őt, sem magamat nem sodrom veszélybe, így tovább meséltem:

- Amíg, el nem ment az étteremből. Érzékeny pontra tapintottam.

- Anya. - mondta halkan, majd újból rám nézett.

- Igen. És ez után történt a baleset…

Még vagy órákon át hallgattam, vagy éppen én is elmondtam egy-egy momentumot abból, amit Destinyről tudtam. Igazán jó kapcsolat alakult ki Chace és köztem. Éreztem, hogy most már megvan az a bizonyos bizalom, kettőnk között, ami lehetővé teszi, hogy beavassam őt a lehetetlenbe. De nem tettem…

- És mégis miért költözött Los Angelesbe? Nagyon rég hallottam felőle. Konkrétan anyu halála óta, nem is találkoztunk egymással.

- Jelentkezett a Kaliforniai Egyetem Tánckarára. A musical pedig az első lépcsőfok lett volna a karrierje útján.

- Dess mindig is szeretett volna a saját lábán állni. Csakhogy apa ebben sokszor akadályozta.

- Ezt, hogy érted?

- Apu mindig is az éneklés híve volt, anyu pedig a tánc-é. Destiny a táncot választotta és ezzel együtt elvesztette az apánk bizalmát.

Pontosan tudtam miről beszél Chace, hisz ezt már hallottam Desstől is… És nem csak ezt, hanem a csodálatos hangját is. Gyönyörűen énekel, nekem pedig volt szerencsém hallani őt.

Mikor kiléptem Chace lakásának ajtaján, egy számomra is megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Gondolkodás nélkül a kórházba indultam…