25. Fejezet

Sziasztok! Először is elnézést a kései időpontért, bár nem tudom mennyire várjátok a fejezetet. Ahogy én személy szerint észrevettem elég nyögve nyelősen jön össze 5 komment is vasárnapig... amit nem igazán értek, mert szerintem igazán jól ír Ivett. Egy elméletem van, talán hadilábon áltok a természet felettivel :) bár ebben sem vagyok biztos. Na mindegy. A lényeg, hogy itt a huszonötödik fejezet. Robert szemszöge ismételten. Úgyhogy már most ki is derül, hogy mi is történt azok után, hogy Rob és Hayley elhagyták a korházat. És meglátjátok, hogy mennyire tippeltetek jól az előzetest illetően. Valamint tovább borzoljuk a kedélyeket is. Az hiszem, ennyit előjáróban a fejezetről. A kommenteket továbbra is várjuk és szerintem egy szerdai frissről is szó lehet, ha ügyeskedtek és hamar összejön legalább 6-7 komment. Ez igazán nem rajtunk múlik... Kellemes olvasást! Ajánlott zene:Maroon 5 - Misery Puszi, Csillu 25. Fejezet - Robert szemszöge Egy hosszúra nyúlt éjszaka A kocsiban eltöltött idő, egyszerűen kínszenvedés volt számomra. Hayley folyamatosan beszélt, és nekem komoly erőfeszítésbe került, hogy rá figyeljek. Valahogy - már az első pillanattól kezdve - nem volt szimpatikus ez a lány, és ez az érzés, az idő múlásával egyre csak romlott. Az, amiket mondott, és ahogy mondta egyáltalán nem szerzett nálam egyetlen jó pontot sem… Leállítottam a motort, majd kiszállva az autóból udvariasan kinyitottam a Hayley felőli oldal ajtaját. - Köszönöm. - mondta, majd egyből a mögöttem lévő épületre helyezte át a tekintetét. Meg sem várva a reakciómat, elindult a bejárat felé. - Nagyon szívesen. - motyogtam magam elé, és egy határozott mozdulattal becsaptam az ajtót. Semmi kedvem nem volt ehhez a "bulihoz", ennek ellenére pontosan tudtam, hogy csak így van egy csöppnyi esélyem arra, hogy megmentsem Destiny-t. Azt szeretném, ha újra velem lenne, mindegy milyen áron… Ha ehhez éppen Hayley-re van szükségem, akkor végigcsinálom! Az elmélkedésemet befejezve, követtem Hayley-t. Bár még sosem jártam itt, biztos voltam benne, hogy nem lesz egyszerű a bejutás. A Los angelesi szórakozóhelyek nagy többségében csak jóval 9 óra után indul meg az élet. Ez számunkra, ebben a pillanatban nem jelentett akadályt, mivel az órám fél tízet mutatott. És ellenben a feltételezésemmel a bejutás sem volt nehéz, hála a személyemnek. Így pár perc elteltével, már a kerthelység egyik asztalánál ültünk, és megrendeltük az italainkat. - Szóval, - kezdte Hayley, miután belekortyolt a koktéljába - hogyan ismerted meg a drága Destiny-t? - Egy musicalválogatáson. - adtam meg a rövid, tömör választ. Hayley csendben várta, hogy folytassam, ám én úgy gondoltam: nincs több mondanivalóm a témával kapcsolatban… ám őt közel sem elégítette ki a válaszom. Tisztán kihallatszott Hayley beszédjéből, kérdéseiből, hogy valamiért nagyon nem kedveli az unokahúgát. Csakhogy nem értettem, mit tehetett Destiny, ami miatt ennyire utálja őt! Fájt azt hallani, hogy valaki nem szereti. Számomra egyszerűen elképzelhetetlen volt egy olyan rokoni kapcsolat, ami a gyűlöletről szól… Márpedig itt ez kapta a főszerepet. - És a balesete, hogy történt? - Chace nem mesélte? - kérdeztem vissza. Nem akartam ismét felidézni azt az estét! Ennek ellenére, egy-egy kép felvillant arról az éjjelről… A gondolataim elterelésére, gyorsan lehúztam az utolsó korty wiskyt, majd megpróbáltam teljes mértékben Hayley-re koncentrálni. - Nem szeretnék erről beszélni! - közöltem közömbösen, majd a szomszédos asztalnál álló pincérhez fordulva, rendeltem még egy pohárral. - Miért? - kérdezte Hayley. - Mert nem, és kész. Nekem erre még nehéz visszagondolnom. Mit szólnál, ha valami más témát boncolgatnánk? Mondjuk, beszélhetnél egy kicsit magadról. Nem kellett sokat várnom, Hayley pár perc múlva nagy gesztusok közepette kezdett beszélni: - New Haven-ben nőttem fel és még most is ott lakom. Destiny miatt jöttem Los Angelesbe… A szavai összefolytak és az idő előrehaladtával egyre többször és többször kalandoztam el. Csupán néhány momentum, vagy szó ragadta meg a figyelmemet Hayley monológjából. Ő most éppen egy hotelben vett ki szobát… Otthon a szüleivel lakik, és régen nagyon jó volt a kapcsolata az unokatestvéreivel… - És most? - vágtam közbe, amint felfogtam a szavait. - Úgy értem, most mi a helyzet Chace, Destiny és Te közted? Hosszú és kínos percek következtek. Ám ez nekem nem telt tehetetlenül. Most már biztosan tudtam, hogy itt van a magyarázat mi vezetett Destiny és Hayley megromlott kapcsolatához. De a válasz csak nem érkezett meg. Hayley a következő percekben szótlanul ült szemben velem és bele- belekortyolt az italába, hogy valamivel látszólag lefoglalja magát. Én is lehúztam a maradék wiskyt, majd újra Hayley-re szegeztem a tekintetem. - Ugye nem mondtam semmi rosszat? - adtam az ártatlant. - Nem, dehogy. - Innál valami erősebbet? - ajánlottam fel, mert egyértelmű volt, hogy sikerült a lényegre tapintanom. - Azt hiszem, az jó lenne. Összekoccintottuk a poharainkat, majd egyből lehúztuk… Ezek után nem volt megállás. Az italok, és az üres poharak, egyre csak gyarapodtak az asztalon. Az utolsó emlékem, hogy elmegyünk a klubból, aztán teljes sötétség… Még mielőtt kinyitottam volna a szemem, a fejfájás elviselhetetlenül hasított belém. Lassan kezdtem megszokni az éles fényt. Amint tudatosult bennem, hogy nem a saját szobámba és nem is az ágyamban fekszem, gyorsan felültem és alaposabban körbenéztem. Egyáltalán nem volt ismerős a hely, arról meg fogalmam sem volt, hogy kerültem ide! Kikászálódtam az ágyból, de ugyanabban a pillanatban visszabújtam a takaró alá. Csak a bokszer-alsóm volt rajtam… Kétségbeesetten kutattam valami kézzel fogható emlék után, ám a tegnap éjszakát teljes sötétség fedte. Mindössze annyit tudtam, hogy nem voltam egyedül! Ott volt velem… Hayley. Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt és Hayley lépet be a szobába, egy széles mosollyal az arcán. Egyetlen perc sem telt bele, de több kérdést is megfogalmaztam magamban az estét illetően. - Jó reggelt! - köszönt, és leült mellém az ágyra. Rögtön arrébb húzódtam. - Mi az, csak nem félsz tőlem? - incselkedett tovább. - Tegnap még nem zavart a közeledésem… - Mi?! - vágtam közbe, és a hangom két oktávval feljebb csúszott. - Mi az, talán nem rémlik az éjszaka? - kérdezte, és a kezét a mellkasomra téve, simogatni kezdett. A csuklója után kapva, megállítottam a mozdulatban. Eltoltam magamtól a kezét és lemásztam az ágyról. Gyorsan felvettem a földön heverő nadrágomat, majd az ingemet, miközben a gondolataim nem hagytak nyugodni… Fogalmam sem volt, mi történt az előző éjjel, de a fantáziám egyből beindult… Volt egy halvány sejtésem, mire akart kilyukadni Hayley! - Ugye nem? Mond, hogy nem történt meg! Les Deux