10. Fejezet

Sziasztok!

Ez a vasánap, most három dolog miatt különleges: Egyrészt remélem senki nem felejtette el visszaállítani az órát, másrészt már elkezdődött az őszi szünet, harmad részt pedig elérkezett a friss ideje! ;)

A fejezetben feltűnik egy új szereplő: Chace Evans. Talán nem is kell több szót ejtenem róla, hiszen a neve szerintem mindent elárul. Most kiderül ki is ő, és milyen szoros kapcsolat köti őt Destiny-hez! :)

(Csillu kérése, ha kommenteltek, mindeképpen írjatok róla is pár sort! :)

Szóval nem is szaporítanám tovább a szót, beszéljen helyettem a fejezet!

Nagyon jó olvasást!

puszi, Ivcsi

Ajánlott zene: Pixie Lott - Turn it Up

10. Fejezet - Robert szemszöge

Időzavar

Napok, és talán egy hét is eltelt azóta, hogy legutóbb láttam Destiny-t. De lehet, hogy az egy utolsó alkalom volt.

A napok teljes monotonitással követték egymást. Egyáltalán nem törődtem az idő múlásával. Egyszerűen csak megtettem a kötelezettségeimet…

Reggel felkeltem, este lefeküdtem. Közben pedig a színházban ültem és vagy csak figyeltem, vagy részt is vettem egy-egy rész próbájában.

De ezen kívül teljesen használhatatlan voltam…

 

Kellan láthatóan mellőzte a társaságomat, mióta a kórházi incidens megtörtént.

Destiny-t épségben átszállítottuk a másik klinikára és az óta, bár gépekre kötve, valamelyest javult az állapota. De az orvosok semmi bíztatóval nem szolgálhatnak.

Ha csak tehetem, majdnem minden nap bemegyek hozzá… Nem is tudom, mit gondolok! Talán legbelül abban reménykedem, hogy egyszer ott lesz, és újra beszélhetek vele, újra láthatom…

Ám ennek semmi jele nem mutatkozott, az utóbbi egy hétben.

 

Az ablaknál álltam ezekben a percekben és elmerengtem a múlt eseményein. Dess szobájában csupán a gépek monoton hangja törte meg a csendet.

Az apja itt járt a napokban, de haza kellett utaznia. Ő sem maradt a lánya mellett, ahogyan a bátya sem, bár hogy őszinte legyek azt sem tudom, tud e valamit a testvéréről.

 

A gondolataimból, a telefonom rezgésére eszméltem fel. Kivettem a zsebemből, és anélkül, hogy egy pillantást vetettem volna a kijelzőre, a fülemhez emeltem.

 

- Tessék. - szóltam bele, mire legnagyobb meglepetésemre, egy női hang köszönt vissza:

- Szia, Rob! Hiányoztam?

- Ashley! De még mennyire, olyan régen beszéltünk.

- Tudom, és részben én vagyok a hibás… és tulajdonképpen pont ezért hívtalak. Lenne kedved egy kicsit beszélgetni?

- Persze, nagyon szívesen.

- Rendben, akkor mit szólnál egy vacsorához, nálam, ma este?

- Ott leszek! - ígértem, majd egy gyors búcsúzkodásba kezdtünk, ám mielőtt letette volna, még mondani akartam valamit. - És, Ash! Jó volt újra hallani a hangod…

- Nekem is, szia. - azzal a vonal megszakadt.

 

Percekig elmerülten néztem magam elé.

Nagyon rég nem láttam Ash-t, és tényleg hiányzott. Mikor reggel felkeltem, nem gondoltam volna, hogy ma felhív…

 

Odaléptem Destiny-hez, egy apró csókot nyomtam a homlokára. Az ajkaim mosolyra húzódtak. Rég nem mosolyogtam… Kilépve a szobából, finoman becsuktam az ajtót, majd haza indultam.

 

Alig maradt egy órám, hogy összekészüljek és elinduljak a vacsorára.

Gyorsan letusoltam, aztán kiválasztottam egy fekete inget, egy hasonlóan sötét színű farmert és késznek nyilvánítottam magam. Kifelé menet belebújtam a cipőmbe, leakasztottam a fogasról a bőrdzsekimet, megfogtam a kocsi kulcsot, végül beszálltam a liftbe és a mélygarázsban kötöttem ki.

 

Hihetetlenül hamar megérkeztem. Ash egy csöngetés után ajtót nyitott és egyből a nyakamba ugrott. Miután elszakadtunk egymástól beljebb tessékelt, és egyenesen a konyhába vezetett. Leültem a pulthoz és figyeltem, ahogy a tűzhely körül serénykedik.

Majd a már megterített asztal felé fordítottam a tekintetem… Három teríték.

 

- Ash! Várunk még valakit? - kérdeztem kíváncsian.

- Ami azt illeti, igen. - hagyta abba a mozdulatsort és felém fordult. - A barátomat…

- Óh, értem. Szóval a kis, szeleburdi színésznőnk bepasizott! - ugrattam.

- Ha megismered, biztos vagyok benne, hogy neked is nagyon szimpatikus lesz. - kezdett el hadarni, mintha attól félne, én nem helyeslem ezt a kapcsolatot.

- Ash, nyugi! Én csak vicceltem. Örülök annak, hogy boldog vagy. De ha megbánt téged, esküszöm, hogy a saját kezemmel fojtom meg!

- Rendben. Mindenképpen szólni fogok. - nevetett most már ő is.

- És, meg szabad tudnom a nevét?

- Persze… - ebben a pillanatban megszólalt a csengő. - De talán jobb lesz, ha magad ismered meg. - mosolygott, majd az ajtóhoz lépve, kitárta, az újabb vendég elõtt.

 

Ashley, elmotyogott egy halk "sziát", majd apró csókot nyomott a szájára és beljebb tessékelte a számomra még idegen fiatalembert.

Első látásra, nagyon ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt, hogy honnan…

Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem, a vonásai egészen hasonlítottak valakihez. A haja, a szeme színe és… a mosolya!

 

Annyira elmerültem a férfi arcának feltérképezésében, hogy észre sem vettem a felém nyújtott jobbot, ami a viszonzásomra várt.

- Hello. - szólaltam meg én is, majd Ash vette át az irányítást:

- Robert, ő itt Chace. Chace, ő pedig itt Robert, a legjobb barátom.

- Nagyon örülök. - ráztunk kezet egymással.

- Bocsáss meg, de megkérdezhetném a családnevedet?

Egyszerűen, szembeötlő volt a hasonlóság, és még a név is egyezett…

- Evans, Chace Evans.

 

Nem tudtam, mit mondhatnék ezek után. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő az! Ő Destiny testvére…

 

A vacsora közben igen sokat beszélgettünk, de mivel még Ashley sem tudott a Destiny ügyről, ezt én egyáltalán nem is hoztam szóba. Fogalmam sem volt, milyen a viszony a két testvér között, - bár egy halvány emlékfoszlányom volt erről a helyzetről - nem tudtam, hogy tud-e Dess-ről…

 

- Fiúk, bocsássatok meg, de ki kell mennem egy pillanatra a konyhába. - mondta, miután már jócskán befejeztük a vacsorát.

- Renden, menj csak! - bíztatta Chace, én pedig bólintottam.

 

Kínos csend következett… Bár, Chace semmiről sem tudhatott, ami köztem és Destiny között alakult, mégis feszélyezve éreztem magam.

Ennek ellenére, úgy éreztem muszáj, biztosra kell mennem és hirtelen elhatározásból, feltettem az eddig elfojtott kérdést:

- Chace, nincs neked véletlenül egy húgod?

- Ezt honnan gondolod, én ezt ma egy szóval sem említettem.

- Igen, tudom! Én csak, ismerek egy lányt, vagyis inkább ismertem egy lányt, akinek ugyanaz a családneve, mint neked és elképesztő a köztetek lévő hasonlóság…

- Igen, tényleg van egy húgom. Destiny-nek hívják, de már több mint három éve nem láttam és nem is beszéltem vele! - hajtotta le a fejét, mintha saját magát okolná emiatt.

- És nem is tudhatod, fogod-e még újra látni… - csúszott ki a számon.

- Ezt meg, hogy érted?

 

Ettől a pillanattól kezdve biztosra vettem, hogy sejtelme sincs, mi történt Destiny-vel.

 

- Destiny balesetet szenvedett, és körülbelül két hete kómában fekszik egy kórházban.

- Ki az a Destiny? - jött vissza Ashley és először rám, majd Chace-re nézett.

- A húgom… - közölte, aztán áthelyezve rám a tekintetét, és folytatta: - Mondj el mindent! Mégis mi történt?

 

Elmeséltem, miként ismerkedtünk meg, a vacsorát és mivel tudtam, nincs rá relatív esély, hogy elhiggyék nekem azt, hogy én látom a szellemét, ezt az apró részletet kihagyva, máshogy adtam elő a sztorit…

Megmondtam neki, jelenleg melyik kórházban fekszik. Ő pedig megígérte, hogy meglátogatja.

 

Láttam az aggodalmat a szemében. Letagadhatatlan, hogy köze van Destiny-hez, méghozzá elég sok köze. Lehet, hogy csak én képzeltem ezt az egészet. Hiányzott Dess, és tudtam, bármit teszek is, ez az érzés nem fog egykönnyen elmúlni.

 

Sokáig beszélgettünk és akaratlanul is megosztottam a velem szemben ülőkkel egy pár személyes élményt, mondjuk épp a történet kezdetén lévő elbűvölő táncot és a vacsorát, addig a bizonyos pontig…

Talán egyszer, Chace és köztem kialakul, egy olyan bizalmi szál, ami lehetővé teszi, hogy beavassam őt a lehetetlenbe…

9. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb vasárnap, ami egy újabb frisst jelent, és ezúttal visszatérünk Destiny szemszögéhez. De még mielőtt ennyire előreszaladnánk, szeretnénk megköszönni, hogy a kedden még nagyon gyér számú kommentet feltornásztátok és így megkapjátok a 9. részt!

Ebben a fejezetben egy kicsit visszamegyünk az időben. Most megtudhatjátok Destiny miért hagyta ott Robertet olyan hirtelen, mikor Kellan betoppant a lakásba...

A cím pedig előrevetít valamit, de hogy mi is az, az nem most fog kiderülni! Éppen ezért remélem, hogy felkeltjük a kiváncsiságotokat és továbbra is minden héten olvassátok és kommenteltek is az újabb és újabb részekhez!

Ami pedig a mai frisst illeti, annyit még szeretnék hozzáfűzni, hogy bocsi a késésért, de megcsúsztam a tanulással és eddig nem nagyon volt annyi szabad percem, hogy idekeveredjek és felrakjam a mai részt. Tudjátok a szünet előtti nyüstölés a tanároktól, mindenki ilyenkor akar iratni... Na de kitartás, mire a jövő heti részt olvassátok, már szünet lesz ;) és annyit megsúgok, hogy nem akármilyen rész lesz :P

Jó olvasást kivánunk!

(És hogy Ivu boldog legyen, hogy én ilyeneket leírok: szép volt Hamilton :P )

Puszi, Csillu :)

Ajánlott zene: Jason Derulo - Calling my angel

9. Fejezet – Destiny szemszöge

Múlandó szerelem Meg akartam neki köszönni, amit értem tett! Hisz lássuk be nem sok ember ajánlotta volna fel nekem a segítségét ebben a lehetetlen helyzetben. Még én sem tudtam egészen felfogni mi történik velem, és ezt senki mástól sem várhatom el. Robert ennek ellenére is hitt nekem, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen rajtam. - Köszönöm! - mondtam, miután lerakta a telefont. - Nem kell megköszönnöd, még közel sem vagyunk kész… - De én szeretném, ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked! - fojtottam belé a szót. - Nélküled most sehol sem tartanék! Egy egyszerű hallott lennék a hullaházban, mint a többi normális ember… Bár a hangom kissé megremegett, reméltem, hogy Robert ebből semmit nem vett észre. - … Fogalmam sincs, hogy miként fogod véghezvinni a megszöktetésemet, de köszönöm! Ahogy ezt kimondtam, valami furcsa hangra figyeltem fel. Az ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be rajta. Gyorsan kellett cselekednem, nehogy Robert elszólja magát a barátja előtt. Magam elé képzeltem Robert szobáját, és mihelyst kinyitottam a szemem, egyből ott találtam magam. Még hallottam, ahogy utánam szól… a hangja tele volt félelemmel és értetlenséggel. Tudtam, hogy megrémisztettem ezzel a hirtelen eltűnéssel. De nem volt más választásom, ha azt akarom, hogy ne árulja el a kettőnk titkát, ami csak ránk tartozik! Leültem az ágyra és megpróbáltam minden hangot kizárni az elmémből. Csakis a nappaliban folyó beszélgetésre összpontosítottam. A bizonyos barátot Kellan-nek hívták és lemertem volna fogadni, hogy ő is valami filmsztár… De többet nem tudtam róla. Ő is idegen volt a számomra! Az elmélkedésemből Robert hangja zökkentett ki… amiről éppen beszélt teljesen letaglózott! Pontosan ezt akartam elkerülni! A bizalmam egy perc alatt megingott az irányába. Azt hittem számíthatok rá, de sajnos csalódnom kellett benne… Sikerült kellőképpen felhúznom magam. Próbáltam más gondolatokkal elterelni a figyelmemet a kínt folyó beszélgetésről. Lehunytam a szemem, és csak vártam, hogy elöntsenek a képek! Saját magamat láttam, egy kórházi ágyon fekve… Amint körbenéztem, szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint ugyanabban a szobában állok, mint a gondolatomban. Megfordultam, és megláttam az ágyon fekvő énemet. Nem tudtam, hogy hol vagyok és miként kerültem ide. Először hallgatózni kezdtem, hátha sikerül rájönnöm mi ez a hely, de a szobában csend honolt. Alaposabban körbepásztáztam a környezetemet… Ledöbbentett a látvány! A felismerés éles késként hasított a tudatomba! A hullaházban álltam, a halott testem mellett. A gondolatom hozott ide… - Anael! - kiáltottam. - Anael, szükségem van rád! Ahogy ezt kimondtam, az angyal megjelent előttem. - Mi a baj? - kérdezte, s ő is végigmérte a beszélgetésünkhöz "választott" helyszínt. - Miért vagyunk itt? - Azt hiszem, én tettem. Magamra gondoltam, és ide jöttem… De azt reméltem, te több információval szolgálsz majd nekem. - Hmm! Egyszerű, magadra fókuszáltál, és azért vagy itt, mert itt a tested. - Nem erre akartam kilyukadni! Ezt még nekem is sikerült kitalálnom… Sokkal inkább érdekelne, miért került ide a testem. Azt mondtad, nem haltam meg. - emeltem fel kissé a hangom. Ideges voltam. Fogalmam sem volt, kiben bízhatok meg ezek után… Úgy éreztem Robert elárult, az angyalkám pedig nagyot tévedett! Senki más nem volt, akire számíthatnék. - Te még mindig kómában vagy… azonban a gépek ezt nem ismerték föl, és halottá nyilvánítottak. - És, mi lesz velem, ha eltemetnek vagy felboncolnak? - Te, vagyis ami most vagy, biztosan eltűnnél… Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Pontosan, ezért kértem Robert-től, hogy csempésszen ki a kórházból, de most már nagyon is kételkedtem a segítségében… - És most mi lesz velem? - tettem fel az egyetlen kérdést, aminek a válasza talán fény lehet az alagút végén. - Ezt neked kell tudnod! - Mire célzol ezzel?! - Nem vetted észre. - állapított meg, egy számomra még teljesen ismeretlen tényt. - Robert, beléd szeretett. Beléd és nem abba a Destiny-be, akit meg kell mentenie! Nem így kellett volna történnie. - Miről beszélsz? Robert nem lehet szerelmes… belém! Ez biztos egy újabb tévedés. A fájdalom, könyörtelenül hasított a szívembe. Nem vettem észre, holott én is ugyanígy érzek iránta… Nemcsak én vagyok az, akinek szüksége van rá, hanem neki is rám. Voltak jelek, amelyek fölött én, egyszerűen továbbsiklottam. Sőt, nem ő bántott meg… Én tettem egy kijelentést, amivel megcáfoltam az érzéseimet… "Van köztünk valami szoros kapocs. Úgy fogalmazott, hogy: nagyon erős érzelmeket táplálok irántad. Természetesen én egyből ellenkeztem…" Az emlék felidézésével, tökéletesen beláttam, hogy hol követtem el a hibát. Letagadtam a saját érzelmeimet! - Nem! Nincs itt semmiféle tévedés. Csupán egy lehetetlen helyzet állt elő, aminek nem szabadott volna megtörténnie. - csóválta meg, Anael a fejét. - Semmit sem értek. Magyarázd el! - Destiny! Hibát követtem el, amikor megengedtem, hogy Robert-tel legyél. Mindkettőtök érzései átalakultak, ami akár a végzeted is lehet, ha megcsókol. - De hisz, nem is tud megérinteni… - értetlenkedtem. - Ha csak… - Ha csak, - vettem át a szót, mihelyst eszembe jutott - tudtam, hogy azon a reggelen történt valami. Amint, én megérintettem… Többé már nem vagyok érinthetetlen a számára! - Pontosan. Ezért, hogy meg tudjalak menteni, távol kell tartanod magad tőle! Ha megcsókol, te abban a pillanatban megszűnsz létezni! - mondta, azzal egy szempillantás alatt eltűnt. Értetlenkedve, néztem körbe, de sehol sem láttam. Újra itt hagyott, pont akkor, amikor annyi kérdés merült fel bennem egyszerre. Leroskadtam a földre… Most értettem meg igazán, mennyire fontos számomra Robert és én elpuskáztam az egyetlen lehetőséget. Volt esélyem, hogy megmentsen, de azzal, hogy faképnél hagytam – ismét – biztosan nem számíthatok már rá. És épp most tudtam meg, ha a közelében vagyok, az lehet a végzetem… Nem érhet hozzám, még véletlenül sem! Távol kell tartanom magam tőle… bármennyire fáj is, nem lehetek vele. Ebben a pillanatban, a folyosóról hangok szűrődtek be… Felálltam, és az ajtó mögé siettem. Bár ők nem láthatnak, én látni akartam kiért jöttek! Az ajtó, pár perc múlva, kinyílt és három férfi lépett be rajta. Egyenesen felém, a testem felé tartottak. Az egyik, lehúzta rólam a takarót, majd egy fehér köpenybe öltöztetett. A másik, aki eddig végig a testemet nézte, most hirtelen az irányomba fordította a fejét… Látott… Halott… Robert volt…

8. Fejezet

Sziasztok! Egy újabb hét, egy újabb friss! :) Ugye milyen jó vasárnap arra ébredni, hogy elolvashatjátok az új fejezetet, amelyet - remélem - már nagyon vártatok! ;) Éppen ezért biztosan nagyon sok kommentet fogtok írni nekünk... A fejezetről most csak annyit, hogy ismét egy Robert szemszög következik a várva várt szöktetéssel. Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket Kellan technikája... Na de nem akarom lelőni a poént, szóval inkább olvassátok el! Ám, mint már azt megszokhattátok, muszáj vagyok a lehető legizgalmasabb résznél abbahagyni! Tudom, hogy sokan kíváncsiak vagytok, miért tűnt el Destiny, de ebbe a döntésébe majd ő maga avat be Titeket a következő fejezetből! Szóval nincs is más hátra, minthogy kellemes időtöltést kívánjak a blogon, és természetesen nagyon jó olvasást a fejezethez. Ajánlott zene: Emily Osment - What about me? 8. fejezet – Robert szemszöge Eltűnt! Destiny egész éjjel nem mutatkozott… Reggel, miután kinyitottam a szemem, első dolgom volt, hogy a mellettem lévő szabad fekhely felé fordultam. Üres volt! Azt reméltem, mivel tegnap a reggeli ébresztőnél itt volt, most is itt lesz. De tévedtem… Az egész lakást szokatlanul csöndesnek és ridegnek találtam. Bár az utóbbi két nap kivételével nemigen volt nagy társaságom és ez nem is zavart, egészen mostanáig. Úgy éreztem hiányzik valami… és pontosan tudtam, hogy mi! Egy lány… a nevetése… a mosolya… ő maga. Destiny hiányzott! A délelőtt folyamán, ki sem másztam az ágyból. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Dess nélkül nem volt értelme semminek. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Miért ment el? Megijedt Kellan-től, vagy én bántottam meg azzal, hogy mindent elmondtam neki? Elmélkedésemből a csengő hangja zökkentett ki. Gyorsan magamra vettem egy pólót, majd az ajtóhoz siettem és kitártam… - Kellan! Micsoda meglepetés. Csak nem meg tanultad használni a csengőt? Vagy csak elhagytad a kulcsod… - Neked is, szia, Rob! – lépett el mellettem. – Hosszú volt az éjszaka? – kérdezte és a hangokból, arra következtettem, már javban a hűtőm tartalmát térképezi fel. - Én is azt kérem, amit te eszel! – kiabáltam utána, majd végigdőltem a kanapén. Pár perc múlva Kellan megjelent két tálcával a kezében. Az egyiket lerakta a dohányzó asztalra, a másikkal, befészkelte magát a fotelbe. - Szóval, mi a helyzet, Destiny téren? - Eltűnt. – válaszoltam egyszerűen, és a kajám után nyúltam. - Ezt meg, hogy érted? - Tegnap este óta nem láttam. Nem tudom mi történt! Nem láttam, nem hallottam, semmi… - De ettől a tervünk még áll, ugye? – érdeklődött egy bizakodó mosoly kíséretében. – Nem foszthatsz meg, egy hullaház látogatásától. - Te egyáltalán nem veszed komolyan ezt az egészet. – közöltem vele, cseppet sem kedvesen. - Rob! Én megígértem, hogy jó fiú leszek, te bizonyítsd be, hogy bízol bennem! - Nem tudom, hogy mit gondoljak ezek után… - Ne miattam, hanem Destiny miatt tedd, tegyük meg. Te mondtad, hogy szüksége van Rád! Hát épp itt az ideje, hogy ezt tettekben is kifejezd. Voltak pillanatok, mikor el sem tudtam képzelni, hogy lehet a legjobb barátom, pont Kellan. Az idegeimre megy, a folytonos viccelődéseivel. De ettől a perctől kezdve, tudtam, hogy van keresnivalója az életemben. A számomra kilátástalan helyzetekből is képes volt kimenteni és lelket önteni belém. Az események hirtelen gyors fordulatot vettek… Az érzéseim pillanatok alatt megváltoztak. Bizonyítani akartam Destiny-nek, hogy tisztában legyen azzal, rám számíthat! Biztos voltam benne: megbántottam. Most úgy érezheti, elárultam őt. A terv első részének megvalósítása egész jól haladt. Felhívtam a kórházat és mindent elrendeztem Chrissel, aki eléggé magas pozíciója miatt, könnyedén elintézte azt, amire szükségem volt. Szerzett egy magánszobát és megígérte, hogy a legnagyobb diszkrécióban kezelik majd az ügyet. Természetesen nem avattam be őt a végletekig, csak a legfontosabb részleteket osztottam meg vele, amit mindenképpen tudni a kellett… A tervünk második fele, már sokkalta nehezebbnek bizonyult. Az egész az időzítésen és a rögtönzésen múlik. - Na és neked, van már valami ötleted? – tette le a tálcáját az enyém mellé, jelezve, hogy végzett az ebéddel… - Kezdetnek, mondjuk, elmosogathatsz. – vigyorogtam rá. - Na, ne, ezt most nem gondolod komolyan! - Dehogyis nem! – azzal felálltam és kezemben az üres edényekkel a konyhát vettem célba. Kellan, bár kissé unottan, de azért követett és készségesen elvégezte a rá kiszabott feladatot. - Na, jó, Rob! Azt hiszem, kellőképpen megbűnhődtem, szóval most már igazán a tárgyra térhetnél. - Rendben. Szóval a terv az… Leparkoltunk a kórház hátsó bejáratánál. Fogalmunk sem volt, merre lehet a hullaház, de abban biztosak voltunk, hogy a főbejárat használata esélytelen lenne. Túlságosan zsúfolt, nagyon sok ember fordul meg arra. Kiszálltam az autóból és jó alaposan szemügyre vettem az egész épületet. Éppen alkonyodott… tökéletes időben jöttünk, hiszen ha minden zökkenőmentesen alakul, besötétedik mire a szöktetés végére érünk. Nem sokkal később, a nővérpult felé tartottunk, hogy információt gyűjtsük a kórház tervrajzáról. Pontosabban, hogyan jutunk el a hullaházhoz… De ezt a kérdést mégsem tehettük fel, így hát kénytelenek voltunk, más módszerhez folyamodni! Kellan-re volt szükségünk… - Kész vagyok. – lépett mellém pár perc múlva. - Mi? Máris? Hogy csináltad? - Ezt hívják profizmusnak! – húzta ki magát. – Oké – kezdett bele a magyarázatba, kíváncsi arckifejezésem láttán - adtam neki egy autógrammot és nagyon szépen néztem rá. - Leköteleztél! Szóval, merre? - Végig a folyosón, ott van a lift. A mínusz első emelet. Pár perccel később, már a liftben álltunk. Eddig még soha nem tapasztalt izgalom kerített hatalmába. Bár féltem, ennek ellenére tudtam, - legalábbis bíztam benne - hogy mindezt jó cél érdekében tesszük. Ebben a pillanatban a lift ajtaja kinyílt és egy éles, sípoló hang jelezte az érkezést. Kiléptünk a kis folyosóra, melynek végén ott volt a szoba. A szoba, melybe hamarosan betesszük a lábunkat. A szoba, amely fölött egy felirat jelezte, mi várható odabent: hullaház… - Elnézést uraim! Ide nem jöhetnek le. Megkérném önöket, távozzanak. - Óh, azt hiszem mi eltévesztettük a folyosót. - mondta Kellan, majd közelebb lépett az ápolóhoz és egy hirtelen mozdulattal behúzott neki a jobb öklével. A férfi kiterült a földön, mire Kellan rám vigyorgott, én pedig elismerően bólogattam. Nem volt más hátra, minthogy megvárjuk, míg magához tér és reménykedünk, hogy nem jár erre senki… - Bocsi, az ütésért! - kezdte Kellan, amint az ápoló kinyitotta a szemét. - Mit akartok tőlem? - kérdezte, és gyorsan felállt. - Segíts nekünk! - vettem át most én a szót. - Tévedésből, halottnak nyilvánítottak egy lányt… - megakadtam. Az ápoló olyan furcsa képet vágott, egyszerűen belém fojtotta a szót. - Uram Isten! Hiszen Te Robert Pattinson vagy. – hüledezett. Köpni-nyelni nem tudtam, a meglepettségtől. Már kezdtem beleélni magam a gondolatba, miszerint egyre kevesebb ember ismer föl, de úgy látszik csalódnom, kellett… Lassan sikerült „lenyugtatnunk”, és mivel nem kis rajongást tanúsított az irányomba, ezek után könnyedén rá tudtuk venni, hogy a segítségünkre legyen. De, mivel mindenképpen be kellett biztosítani magunkat, hogy még véletlenül se szólja el magát, ezért egy nagyobb összeggel gazdagítottuk a pénztárcáját… A folyosón volt egy tolószék, és Adam egy fehér köpenyt is szerzett, amit majd Destiny-re adunk. - Hogy lehet az, hogy téged felismert, engem meg nem? – súgta Kellan, miközben egyre közelebb és közelebb értünk az ajtóhoz. - Jaj, nehogy féltékeny legyél itt nekem! Nem jobban jártál a nővérrel? – kérdeztem, és most én játszottam a sértődöttet. Kel bólintott, és ugyanabban a percben beléptünk a hullaházba… Szörnyű látvány fogadott ott minket. Az asztalokon élettelen testek feküdtek, bár mindegyik letakarva a képzeletem akaratlanul is többet látott, mint amit a szemem… Adam, a szoba hátsó részére vezetett bennünket, majd odalépett az egyik asztalhoz és lehúzta róla a takarót. - Ő az? – nézett rám. Tisztán láttam a lány arcát. Hófehér volt, de Destiny feküdt ott! - Igen, ő az! Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy elfordítsam a tekintetem az előttem fekvő lány élettelennek tűnő testéről. A bejárat felé pillantottam. Megint láttam! Újra hallottam! Destiny ott állt, és én ismét visszanyertem az önbizalmam és tudtam, hogy minden sikerülni fog.

Ronald Reagen Kórház:

7. Fejezet

Sziasztok! Remélem, az első dolgotok megnézni, hogy mikor is raktam föl a fejezetet! Az igazság az, hogy van nálam egy kisebb buli és úgy döntöttünk, ha már ilyen késő éjszaka talpon vagyunk, akkor meglepünk Titeket a fejezettel. De most jöjjön pár szó a fejezetről: Először is köszönjük a bíztató számú kommentet és remélem ez a szám idővel majd csak gyarapodni fog! :) Ebben a részben ismét Robert szemszögéből ismerthetitek meg a cselekményt, de egy darabig Destiny is jelen lesz... De hogy mi történik azután és mi (vagy lehet, hogy inkább ki miatt) tűnik el a színről, azt csak a fejezetből tudhatjátok meg! Szóval nagyon jó olvasást kívánok! És mindenkinek Jó éjszakát! :D Csók, puszi: Ivcsi & Csilla u.i.: Szép volt MKB Veszprém KC!!! Hajrá Hamilton! ;) + Zene: Cheryl Cole: Parachute

7. Fejezet – Robert szemszöge

Tervek Miközben énekeltem, Destiny járt a fejemben. Tudtam, hogy itt van és ez hatalmas boldogsággal töltött el. A dal csupán egy szerep része, nekem mégis többet jelentett! Őszintén reméltem, hogy Dess is hallja és tudja, hogy csak neki szól… Bármennyire is hihetetlen, ami ő most… beleszerettem. Visszavonhatatlanul beleszerettem! A haja, a szeme, az illata, a mosolya, az egész lénye egyszerűen megbabonázott. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá. - Köszönöm, remek volt. Mára ennyi, holnap találkozunk. – zökkentett ki gondolataimból a rendező hangja. Hatalmas megkönnyebbültség lett úrrá rajtam. Végre újra láthatom őt, újra beszélhetek vele… Gyorsan végigpásztáztam a nézőteret, ám Destiny-t sehol sem találtam. Kissé csalódottan léptem ki az előtérbe. - Csak nem engem keresel? Felnéztem és Dess ott állt előttem. Rámosolyogtam, ezzel megválaszoltnak tekintve a kérdését. Destiny tekintete felragyogott és én ettől a perctől kezdve biztosra vettem, hogy imádja, ha meg tud rémiszteni. Szellemléte – rám nézve – minden hátulütőjét kihasználja velem szemben és ő ezen nagyon jól szórakozik. Azt hiszem, ehhez mindenképpen hozzá kell szoknom, ha magam mellett akarom tudni. - Fel kell hívnod apát! – közölte Destiny, nem sokkal később, már a nappaliban ülve. Az eddigi jó kedve pillanatok alatt eltűnt és kétségbeesetten nézett rám. - Rendben, hisz megígértem. De előtte találjunk ki valamit, ki vagyok én, és honnan ismerlek? - Hmm… Esetleg lehetnél az orvosom. Mondjuk, Dr. Roberts? - Nem is rossz. – ültem le mellé a kanapéra, egy bögre kávéval a kezemben. Lassan belekortyoltam, majd fojtattam a tervünk csiszolását: - Figyel csak! Mivel, a kórházban, ahol jelenleg tartanak, téged halottá nyilvánítottak, muszáj lesz egy másik helyet mondani apádnak. Mit szólsz a Ronald Reagen-hez? - Egyertétek. Tökéletes, te úgy is sokkal jobban ismered Los Angeles- t, mint én! - Van ott egy ismerősöm, talán így könnyebb lesz. Akkor már csak apukád telefonszámára és a nevére van szükségem. – vettem a kezembe a mobilomat. Destiny minden fontos információt megadott, így hát nekem már csak meg kellett nyomnom a „hívás” gombot. Egy… kettő… három csörgés. - Halló, tessék? Matt Evans. - Jó napot! Én… Dr. Roberts vagyok, a Los angelesi Ronald Reagen Kórházból. - Tessék, hallgatom. - A lánya, tegnap súlyos autóbalesetet szenvedett, és jelenleg kómában fekszik. Egy másik klinikáról a héten fogják átszállítani, hozzánk. Kötelességem, hogy értesítsem önt, bár a lánya már nagykorú, jelenleg tehetetlen állapotban van… Igazán nagy hasznát vettem, a színészi képességeimnek. Destiny végig csendben figyelte a beszélgetést. És, bár egyáltalán nem volt kellemes a téma, azért végig mosolygott, hogy bennem, tartsa a lelket… Az apját igen nehéz volt megnyugtatnom, de végül sikeresen meggyőztem, hogy ne most rögtön szálljon gépre és utazzon Los Angelesbe. Megígértem neki, hogy értesítem a fejleményekről és ha Destiny átszállítása megtörténik – amit nem mellesleg én fogok végrehajtani – azonnal felhívom. - Köszönöm! – mondta Destiny, miután leraktam a telefont. - Nem kell megköszönnöd, még közel sem vagyunk kész… - De én szeretném, ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked! – fojtotta belém a szót. – Nélküled most sehol sem tartanék. Egy egyszerű hallott lennék a hullaházban, mint a többi normális ember… Közbe akartam vágni, hogy Te egyáltalán nem vagy hétköznapi, de nem mondtam semmit. Be kellett látnom, hogy féltem feltárni az érzéseimet. - … Fogalmam sincs, hogy miként fogod véghezvinni a megszöktetésemet, de köszönöm. Eltűnt… Nem tudtam, miért s hová, de egyszeriben eltűnt. - Destiny, várj… - Ki az a Destiny? Ijedtemben majdnem a padlón kötöttem ki, mikor meghallottam Kellan hangját. Sejtelmem sem volt, hogy került ide, mikor jött és mennyit hallott a beszélgetésünkből. Nagyon lassan – hátha addigra előrukkolok valami magyarázattal – megfordultam és egyből Kellan értetlen tekintetével találtam szemben magam. - Izé, én épp egy… szerepre gyakoroltam. Ilyenkor gyakran beszélek magamban… - Tudtommal a darabban semmiféle Destiny nem szerepel! – kontrázott Kellan, amivel sikeresen elérte – ha nem is szándékosan – hogy az önbizalmam másodpercek alatt rommá dőljön. – Szóval? Nagyon szívesen, meghallgatnám az igazi okát, annak, hogy miért beszéltél magadban? – huppant bele a fotelba, egy önelégült vigyor kíséretében. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki! Egyáltalán mondhatok-e neki bármit is Destiny-ről? Az érintett személy nem volt itt, így tőle nem várhattam segítséget. Magamra maradtam ebben a helyzetben és most én éreztem azt, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Ha mindent elmesélek, azzal csak azt érném el, hogy Kellan bedug egy diliházba, vagy valami hasonló… Viszont ő a legjobb baráto. Előtte - mióta ismerem – sosem volt rejtegetni valóm. A gyermekkorom titkait, a nővéreim összes csínytevését velem szemben, egy-egy szerep miatti aggályaimat és félelmeimet tudja. Ha vele nem vagyok képes megbeszélni, akkor senki mással! Ebben az egyben egész biztos voltam. És, hogyha mázlim van, ő még akár segíthet is nekem, a tervem megvalósításában. Döntöttem! Mindent elmondok neki, lesz, ami lesz… - Destiny, egy lány, akivel az imént beszélgettem… - De, Rob, nincs is itt senki! – nézett körül, ezzel is megkérdőjelezve a mondatomat. - Itt volt, csak elment. – fogalmam sem volt, miként avathatnám be a történetbe, egyszerűen csak dobálóztam a szavakkal. - Csak egy bejárat és kijárat van ehhez a lakáshoz, és mivel én is azon jöttem, biztosan állíthatom, hogy nem volt itt senki. – kötött belém újra Kellan. - Oké, ő egész pontosan nem a lábán távozott, Dess eltűnt amint te megjelentél… - Na, jó, Robert! Akkor most már igazán a lényegre térhetnél. Mi a franc ez az egész? - Destiny az a lány, aki meghalt abban a tegnapi balesetben… vagyis nem halt meg, mert itt van, és én látom őt. A teste kómában van egy kórházban, de az orvosok azt hiszik halott és a hullaházban fekszik. Nekem segítenem kell rajta, mert ha felboncolják, vagy eltemetik, örökre eltűnik és neki nem ez a végzete… - hadartam, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy Kellan-nek esélye se legyen közbevágni. Ám nehogy nem szólt közbe, miután végeztem a mondanivalómmal, percekig egyáltalán nem szólalt meg. Egyenesen maga elé meredt, üveges tekintettel nézte a padlót. - Huhh! Ez… ez, hihetetlen… de király! – mondta, ezzel engem is teljesen letaglózva. Sosem gondoltam volna, hogy így fog reagálni… - Komolyan látod őt? Egy szellemet? - Igen. – válaszoltam kissé bizonytalanul és komolyan elkezdtem aggódni, Kellan józanságát illetően. - Hogyan? - Ezt mi sem tudjuk biztosan… - bár van egy elméletünk - folytattam magamban. De erről mindkettőnknek megvan a saját véleménye, és nem akartam, hogy ennyire az érzelmeim rabjává váljak. Hiszen Destiny kerek perec kijelentette, hogy teljes mértékben az elmélet ellen van. - Kel! Remélem tisztában vagy vele, hogy erről az egészről senkinek nem beszélhetsz! Megígéred? - Megígérem, de csak azzal a feltétellel, ha mindent elmesélsz nekem. Szó szerint mindet! A szeme színét, hogy hogy talált pont rád… Kellan kíváncsisága határtalan. Bár már egy jó ideje ismerem, ezt az oldalát – szerencsére - még nem igen sikerült megtapasztalnom. Eddig a pillanatig. Nem viccelt! Tényleg mindent tudni akart. És én a legelejétől elmeséltem neki az egész sztorit. - És, van már valami terved? – kérdezte, mikor Destiny hullaházban fekvő testének átszállításához érkeztünk. - Igen, tulajdonképpen van. Egyszerű: azt szeretném, ha segítenél kicsempészni őt a kórházból! - Mi ez, valami krimisorozat? A szellem után jön a hulla? Ha így folytatod, az enyém is a rendelkezésedre áll majd. – közölte, a legkomolyabb arcot vágva, amit valaha láttam tőle. Ám nem tartott sokáig, pillanatokon belül, hangos nevetésben tört ki. – Rob! Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz. Szóval, mikor lesz a nagy nap? - Szerintem ebben a dologban semmi vicces nincs! Úgyhogy, ha nem tudsz komolyan venni, akkor nem is értem miért vagy még mindig itt. Tehát, döntsd el: segítesz, vagy nem? - Persze, hogy segítek! És ígérem, jó fiú leszek… - Akkor… köszönöm. Kellan-nel pontosítottuk a terv részleteit és mivel, a holnapi nap mindkettőnk számára programmentesnek ígérkezett, mindent megszerveztünk…

6. Fejezet

Halihó! Remélem már nagyon vártátok ezt a napot, merthogy elérkezett az idő a frisselésre! :) A fejezetben visszatérünk Destiny szemszögéhez, de a Robert rajongók se keseregjenek, ő is főszerepet kap. :P Csak egy pár szót szeretnék ejteni a fejezetről, mégpedig egy fontos momentumot kiemelni: a dalt. Már a cím is ezt állítja középpontba és a fejezet vége is e köré épül fel. Egyszóval remélem elnyeri tetszéseteket és legalább ugyanannyi örömötöket lelitek benne, mint az előző részeknél! Nincs is más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak! Ajánlott zene: Miley Cyrus - When I look at you puszi, sziasztok!

6. Fejezet - Destiny szemszöge Egy dal: nekem! Az első lehetséges válasz, ami felötlött bennem, az, hogy eleve el sem kellett volna mennem a válogatásra. De, ahogy ezt újra átgondoltam, rájöttem, hogy ezzel nemcsak Robertet bántanám meg, hanem magamnak is fájdalmat okoznék. Bármennyire is szeretném visszacsinálni az egészet, a Roberttel együtt töltött időt, mindenképpen át szeretném élni. Számomra is érthetetlen, de valamiért nagyon kötődöm hozzá… Mikor egyedül voltam, ebben a tehetetlen állapotban, szó szerint rettegtem! Most pedig, még csak nem is félek. A közelsége megnyugtat. Egyszerűen képtelen vagyok, ezek után, nélküle elképzelni a jövőmet. Már, ha egyáltalán lesz jövőm… - Dess? Minden rendben? – zökkentett ki Robert a gondolataimból. - Igen, csak egy kicsit elmerengtem. De a kérdésedre válaszolva, mindent ugyanúgy csinálnék, kivéve, hogy nem hagynálak ott az étteremben… Várjunk egy pillanatot! Hogy szólítottál? – kérdeztem, ám amint megláttam Robert zavart arckifejezését, rögtön megbántam. - Dess-nek… - mondta kissé idegesen. Ha tudtam volna sírni, most biztosan kicsordultak volna a könnyeim. Ehelyett azonban, csak hüppögésre telt tőlem… - Valami rosszat mondtam? Nem akartalak megbántani, én nagyon sajnálom. Robert mentegetőzését hallgatva az ajkaim mosolyra húzódtak. Elképesztően könnyen el lehet őt bizonytalanítani… - Semmi baj, Robert! Egyszerűen csak, a bátyámon kívül, soha senki nem szólított így. - Óh, értem. Sajnálom, hogyha… - Shhh! Ezt már mondtad, és egyáltalán nem bántottál meg. Inkább meg kéne köszönnöm neked, felidéztél egy rég elfeledett emléket. - Szóval van egy bátyád. A családodról még nem is meséltél. - Uram Isten, Apu! – jutott eszembe hirtelen. – Apa még semmit sem tud rólam… Fel kell őt hívnod. – fordultam Robert felé. - Nekem?! Miért pont nekem? - Először is, mert ha engem nem látnak az emberek, valószínűleg nem is hallanak. Másodszor pedig, nem tudnám megfogni a telefont. - Rendben. Reggel felhívjuk. Jó lesz így? - Igen. És neked, nincs szükséged alvásra? - Azt hiszem, ma éjszaka kihagyom. Sokkal inkább érdekelne a családod! - Ha ennyire kíváncsi vagy rá… - adtam meg magam. – Szóval, azt tudod, hogy anyu három éve meghalt. A bátyám, akkor költözött Los Angelesbe. Azóta nem is hallottam felőle. Nagyon szeretjük egymást, bár van köztünk egy kis korkülönbség. Pontosan két év. De én még most is nagyon szeretem, bár semmit sem tudok róla. De, most nehogy azt hidd, utána jöttem Los Angelesbe. Erről szó sincs! A karrieremet akartam építeni. Csak hát a végzet közbeszólt. – kicsit furcsálltam, hogy Robert most nem vág közbe egy-egy kérdéssel, de azért folytattam: - Apu New Haven-ben maradt. Ő zongorista, vagyis csak volt. Úgy látszik anyu halála az egész családot megváltoztatta. Oldalra fordultam, ahol Robert hason fekve, egyenletesen szuszogott… elaludt. Ahogy néztem őt, egyre szélesebbre húzódott a mosoly az arcomon. Komolyan, mint egy nagy gyerek. Makacs, akaratos, konok, kíváncsi, okos, jóképű, kedves, segítőkész… Bármennyire is erőlködtem, csak jó tulajdonságokat tudtam felsorolni vele kapcsolatban. Na meg három szinonimát az önfejűre… Képtelenség rá haragudni, képtelenség őt nem szeretni. Ő így tökéletes, ahogy van. Én nem élhetek nélküle, ő nem élhet nélkülem! Bíztam és reménykedtem benne, hogy ez így van megírva. Mi egymásnak lettünk teremtve… Elmélkedésemből egy, egyre hangosodó sípoló hang térített ki. Robert telefonja jelezte, hogy itt az ideje felkelni. - Robert. Fel kell kelned! – próbáltam finoman ébresztgetni. – Robert… A kezem akaratlanul is külön életre kelt, és a vállára helyezve ébresztgettem tovább. Egy enyhe szúrást éreztem, mint amikor megráz az áram, de látszólag semmi sem változott… Vagy mégis? Hozzáértem Roberthez. Hozzá tudtam érni. Fogalmam sincs mi történt, de éreztem a bőre puhaságát… Éreztem őt, magát! Lassan végigsimítottam a karján, majd az arcán, mire átfordult a hátára és kinyitotta a szemét. Elrántottam a kezem, nehogy bármi feltűnjön neki… - Elaludtam. – jelentette ki és egyből a telefonja után nyúlt. - Nem. Még csak most hagyta abba a csörgést. - Huhh! Te itt vagy. – állapította meg, miközben rám nézett. - Megijesztettelek? – kérdeztem, adva az ártatlant. - Nem erről van szó. Csak tudod, nem mindennapi eset, hogy reggelente nem vagyok egyedül. - Oké, értem. Már itt sem vagyok! Lehunytam a szemem, de mielőtt eldönthettem volna a célpontot, Robert közbevágott: - Várj! Ugye nem mész messzire? - Csak ide gondoltam, a nappalidba. – és mire kimondtam, már a nappali középén álltam. Más esetben talán jobban lekötött volna az elém táruló látvány, ám most sokkal jobban izgatott, hogy mi történt valójában. Bármihez nyúltam eddig, kicsúszott a kezeim közül… De, ha Robert-et érintem meg, minden megváltozik. Újra éreztem, újra tudtam fogni! Kíváncsi lennék – most már – bármi mással, vagy csak Robert-tel működik a dolog. – merengtem. Leültem a kanapéra – és próbaképpen – az egyik díszpárnát akartam a kezeim közé venni, természetesen sikertelenül. Tudtam, ez az egész, egyedül Roberttel megy… Úgy döntöttem, ezt az új felfedezésemet, még nem hangoztatom előtte. Addig biztosan nem, amíg meg nem tanulom, miként használjam. - Dess? - Itt vagyok… - fordultam hátra. Robert igazán kitett megáért. Egy szürke póló, egy kék ing és egy színben tökéletesen passzoló farmer… és talán – bár ebben nem voltam biztos – még a hajával is csinált valamit. Teljesen megbabonázott a látványa. Valószínűleg ezt ő is észrevette, mert az arcán a legédesebb mosoly jelent meg, amit valaha láttam. - Hová készülsz? – próbáltam leplezni a zavarodottságomat, egy kérdéssel. - Be kell mennem a színházba. Ma válogatják össze a musicalben szereplő dalok listáját. - Értem. Akkor, gondolom, csak későn jössz… - szomorodtam el. - Van kedved, esetleg… velem jönni? - Komolyan? Vagyis… nagyon szívesen elkísérnélek! – mosolyogtam rá. A szokásos és elmaradhatatlan reggelije után, ami nem állt másból, mint egy jó nagy bögre kávéból, el is indultunk. A mélygarázsban, egy gyönyörű, hófehér BMW-be szálltunk be. Első pillantásra beleszerettem… Az út során egyáltalán nem beszéltünk. Engem egy kimondatlan kérdés gyötört. Képtelen voltam úgy fogalmazni, hogy az érthető legyen. És őszintén szólva nem sok bátorságom volt, hangosan kimondani. A motor hirtelen leállt és úgy döntöttem most vagy soha! Abban biztos voltam, hogy ennél jobb alkalom a mai napon nem adódhat: - Robert! Kérdezhetek valamit? - Persze. – mondta és egész testével felém fordult, ezzel is jelezve, minden figyelmét rám irányítja. - Szóval, van már valami ötleted hullaházban fekvő énemmel kapcsolatban? - Kértem, hogy bízz bennem! De rendben, annyit elárulok, hogy van egy tervem. - Ez azt jelenti, nem mondod el, hogy mi az? - Eltaláltad. Menjünk, mert már így is késésben vagyok. – kacsintott és rögtön ki is szállt az autóból. Gyorsan én is követtem, nehogy lemaradjak. Fura volt újra végigsétálni az épületen. Emlékek tömkelege lepte le az agyam. Felidéztem, mennyire féltem, mikor először betettem ide a lábam, és amikor táncolni kezdtem. Féltem, sőt rettegtem, mégis akkor voltam a legeslegboldogabb. Hirtelen eszembe jutott egy újabb kérdés és mivel csak mi ketten voltunk a folyosón, semmi akadályát nem láttam, hogy feltegyem: - Robert! Hogy szerepeltem a válogatón, mármint úgy értem, tetszettem? - Viccelsz? Te voltál a legcsod… legjobb! - Hmm! Tehát csodálatos voltam. Köszönöm. Ebben a pillanatban beértünk a színházterembe, ami tömve volt emberrel. - Jobb lesz, ha én most eltűnök. – mondtam, de Robert arckifejezése láttán, megváltoztattam az elhatározásomat. – Ne aggódj, itt maradok! Csak nem a közvetlen közeledben. Észrevétlenül bólintott egyet, csak nekem, aztán elindult a színpad felé, én pedig a nézőtér hátsó részében kerestem magamnak ülőhelyet. Órák teltek el, számomra tétlenül, ám Robert-nek egész idő alatt egy szusszanásnyi szünete sem volt. Aztán lassan előkerültek az énekesek is, és sorra elpróbálták a dalokat. Majd Robert következett… „Számomra Te jelentesz mindent! Együtt varázslatosak lennénk. Hihetetlenek. Láthatatlanság helyett… Van egy szikra a lelkedben. Mely segíteni nem tud, de keresztülragyog! Együtt varázslatosak lennénk. Hihetetlenek. Láthatatlanság helyett… Mint az árnyék a szürkületben. Láthatatlanok vagyunk! Hagyd, hogy szeresselek!” Bár végig a főszereplő lány szemébe nézett, miközben énekelt, valahol legbelül éreztem, hogy ez a dal nekem szól… Robert kocsija