9. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb vasárnap, ami egy újabb frisst jelent, és ezúttal visszatérünk Destiny szemszögéhez. De még mielőtt ennyire előreszaladnánk, szeretnénk megköszönni, hogy a kedden még nagyon gyér számú kommentet feltornásztátok és így megkapjátok a 9. részt!

Ebben a fejezetben egy kicsit visszamegyünk az időben. Most megtudhatjátok Destiny miért hagyta ott Robertet olyan hirtelen, mikor Kellan betoppant a lakásba...

A cím pedig előrevetít valamit, de hogy mi is az, az nem most fog kiderülni! Éppen ezért remélem, hogy felkeltjük a kiváncsiságotokat és továbbra is minden héten olvassátok és kommenteltek is az újabb és újabb részekhez!

Ami pedig a mai frisst illeti, annyit még szeretnék hozzáfűzni, hogy bocsi a késésért, de megcsúsztam a tanulással és eddig nem nagyon volt annyi szabad percem, hogy idekeveredjek és felrakjam a mai részt. Tudjátok a szünet előtti nyüstölés a tanároktól, mindenki ilyenkor akar iratni... Na de kitartás, mire a jövő heti részt olvassátok, már szünet lesz ;) és annyit megsúgok, hogy nem akármilyen rész lesz :P

Jó olvasást kivánunk!

(És hogy Ivu boldog legyen, hogy én ilyeneket leírok: szép volt Hamilton :P )

Puszi, Csillu :)

Ajánlott zene: Jason Derulo - Calling my angel

9. Fejezet – Destiny szemszöge

Múlandó szerelem Meg akartam neki köszönni, amit értem tett! Hisz lássuk be nem sok ember ajánlotta volna fel nekem a segítségét ebben a lehetetlen helyzetben. Még én sem tudtam egészen felfogni mi történik velem, és ezt senki mástól sem várhatom el. Robert ennek ellenére is hitt nekem, és minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy segítsen rajtam. - Köszönöm! - mondtam, miután lerakta a telefont. - Nem kell megköszönnöd, még közel sem vagyunk kész… - De én szeretném, ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked! - fojtottam belé a szót. - Nélküled most sehol sem tartanék! Egy egyszerű hallott lennék a hullaházban, mint a többi normális ember… Bár a hangom kissé megremegett, reméltem, hogy Robert ebből semmit nem vett észre. - … Fogalmam sincs, hogy miként fogod véghezvinni a megszöktetésemet, de köszönöm! Ahogy ezt kimondtam, valami furcsa hangra figyeltem fel. Az ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be rajta. Gyorsan kellett cselekednem, nehogy Robert elszólja magát a barátja előtt. Magam elé képzeltem Robert szobáját, és mihelyst kinyitottam a szemem, egyből ott találtam magam. Még hallottam, ahogy utánam szól… a hangja tele volt félelemmel és értetlenséggel. Tudtam, hogy megrémisztettem ezzel a hirtelen eltűnéssel. De nem volt más választásom, ha azt akarom, hogy ne árulja el a kettőnk titkát, ami csak ránk tartozik! Leültem az ágyra és megpróbáltam minden hangot kizárni az elmémből. Csakis a nappaliban folyó beszélgetésre összpontosítottam. A bizonyos barátot Kellan-nek hívták és lemertem volna fogadni, hogy ő is valami filmsztár… De többet nem tudtam róla. Ő is idegen volt a számomra! Az elmélkedésemből Robert hangja zökkentett ki… amiről éppen beszélt teljesen letaglózott! Pontosan ezt akartam elkerülni! A bizalmam egy perc alatt megingott az irányába. Azt hittem számíthatok rá, de sajnos csalódnom kellett benne… Sikerült kellőképpen felhúznom magam. Próbáltam más gondolatokkal elterelni a figyelmemet a kínt folyó beszélgetésről. Lehunytam a szemem, és csak vártam, hogy elöntsenek a képek! Saját magamat láttam, egy kórházi ágyon fekve… Amint körbenéztem, szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint ugyanabban a szobában állok, mint a gondolatomban. Megfordultam, és megláttam az ágyon fekvő énemet. Nem tudtam, hogy hol vagyok és miként kerültem ide. Először hallgatózni kezdtem, hátha sikerül rájönnöm mi ez a hely, de a szobában csend honolt. Alaposabban körbepásztáztam a környezetemet… Ledöbbentett a látvány! A felismerés éles késként hasított a tudatomba! A hullaházban álltam, a halott testem mellett. A gondolatom hozott ide… - Anael! - kiáltottam. - Anael, szükségem van rád! Ahogy ezt kimondtam, az angyal megjelent előttem. - Mi a baj? - kérdezte, s ő is végigmérte a beszélgetésünkhöz "választott" helyszínt. - Miért vagyunk itt? - Azt hiszem, én tettem. Magamra gondoltam, és ide jöttem… De azt reméltem, te több információval szolgálsz majd nekem. - Hmm! Egyszerű, magadra fókuszáltál, és azért vagy itt, mert itt a tested. - Nem erre akartam kilyukadni! Ezt még nekem is sikerült kitalálnom… Sokkal inkább érdekelne, miért került ide a testem. Azt mondtad, nem haltam meg. - emeltem fel kissé a hangom. Ideges voltam. Fogalmam sem volt, kiben bízhatok meg ezek után… Úgy éreztem Robert elárult, az angyalkám pedig nagyot tévedett! Senki más nem volt, akire számíthatnék. - Te még mindig kómában vagy… azonban a gépek ezt nem ismerték föl, és halottá nyilvánítottak. - És, mi lesz velem, ha eltemetnek vagy felboncolnak? - Te, vagyis ami most vagy, biztosan eltűnnél… Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben biztos voltam. Pontosan, ezért kértem Robert-től, hogy csempésszen ki a kórházból, de most már nagyon is kételkedtem a segítségében… - És most mi lesz velem? - tettem fel az egyetlen kérdést, aminek a válasza talán fény lehet az alagút végén. - Ezt neked kell tudnod! - Mire célzol ezzel?! - Nem vetted észre. - állapított meg, egy számomra még teljesen ismeretlen tényt. - Robert, beléd szeretett. Beléd és nem abba a Destiny-be, akit meg kell mentenie! Nem így kellett volna történnie. - Miről beszélsz? Robert nem lehet szerelmes… belém! Ez biztos egy újabb tévedés. A fájdalom, könyörtelenül hasított a szívembe. Nem vettem észre, holott én is ugyanígy érzek iránta… Nemcsak én vagyok az, akinek szüksége van rá, hanem neki is rám. Voltak jelek, amelyek fölött én, egyszerűen továbbsiklottam. Sőt, nem ő bántott meg… Én tettem egy kijelentést, amivel megcáfoltam az érzéseimet… "Van köztünk valami szoros kapocs. Úgy fogalmazott, hogy: nagyon erős érzelmeket táplálok irántad. Természetesen én egyből ellenkeztem…" Az emlék felidézésével, tökéletesen beláttam, hogy hol követtem el a hibát. Letagadtam a saját érzelmeimet! - Nem! Nincs itt semmiféle tévedés. Csupán egy lehetetlen helyzet állt elő, aminek nem szabadott volna megtörténnie. - csóválta meg, Anael a fejét. - Semmit sem értek. Magyarázd el! - Destiny! Hibát követtem el, amikor megengedtem, hogy Robert-tel legyél. Mindkettőtök érzései átalakultak, ami akár a végzeted is lehet, ha megcsókol. - De hisz, nem is tud megérinteni… - értetlenkedtem. - Ha csak… - Ha csak, - vettem át a szót, mihelyst eszembe jutott - tudtam, hogy azon a reggelen történt valami. Amint, én megérintettem… Többé már nem vagyok érinthetetlen a számára! - Pontosan. Ezért, hogy meg tudjalak menteni, távol kell tartanod magad tőle! Ha megcsókol, te abban a pillanatban megszűnsz létezni! - mondta, azzal egy szempillantás alatt eltűnt. Értetlenkedve, néztem körbe, de sehol sem láttam. Újra itt hagyott, pont akkor, amikor annyi kérdés merült fel bennem egyszerre. Leroskadtam a földre… Most értettem meg igazán, mennyire fontos számomra Robert és én elpuskáztam az egyetlen lehetőséget. Volt esélyem, hogy megmentsen, de azzal, hogy faképnél hagytam – ismét – biztosan nem számíthatok már rá. És épp most tudtam meg, ha a közelében vagyok, az lehet a végzetem… Nem érhet hozzám, még véletlenül sem! Távol kell tartanom magam tőle… bármennyire fáj is, nem lehetek vele. Ebben a pillanatban, a folyosóról hangok szűrődtek be… Felálltam, és az ajtó mögé siettem. Bár ők nem láthatnak, én látni akartam kiért jöttek! Az ajtó, pár perc múlva, kinyílt és három férfi lépett be rajta. Egyenesen felém, a testem felé tartottak. Az egyik, lehúzta rólam a takarót, majd egy fehér köpenybe öltöztetett. A másik, aki eddig végig a testemet nézte, most hirtelen az irányomba fordította a fejét… Látott… Halott… Robert volt…