7. Fejezet

Sziasztok! Remélem, az első dolgotok megnézni, hogy mikor is raktam föl a fejezetet! Az igazság az, hogy van nálam egy kisebb buli és úgy döntöttünk, ha már ilyen késő éjszaka talpon vagyunk, akkor meglepünk Titeket a fejezettel. De most jöjjön pár szó a fejezetről: Először is köszönjük a bíztató számú kommentet és remélem ez a szám idővel majd csak gyarapodni fog! :) Ebben a részben ismét Robert szemszögéből ismerthetitek meg a cselekményt, de egy darabig Destiny is jelen lesz... De hogy mi történik azután és mi (vagy lehet, hogy inkább ki miatt) tűnik el a színről, azt csak a fejezetből tudhatjátok meg! Szóval nagyon jó olvasást kívánok! És mindenkinek Jó éjszakát! :D Csók, puszi: Ivcsi & Csilla u.i.: Szép volt MKB Veszprém KC!!! Hajrá Hamilton! ;) + Zene: Cheryl Cole: Parachute

7. Fejezet – Robert szemszöge

Tervek Miközben énekeltem, Destiny járt a fejemben. Tudtam, hogy itt van és ez hatalmas boldogsággal töltött el. A dal csupán egy szerep része, nekem mégis többet jelentett! Őszintén reméltem, hogy Dess is hallja és tudja, hogy csak neki szól… Bármennyire is hihetetlen, ami ő most… beleszerettem. Visszavonhatatlanul beleszerettem! A haja, a szeme, az illata, a mosolya, az egész lénye egyszerűen megbabonázott. Szüksége van rám, ahogy nekem is rá. - Köszönöm, remek volt. Mára ennyi, holnap találkozunk. – zökkentett ki gondolataimból a rendező hangja. Hatalmas megkönnyebbültség lett úrrá rajtam. Végre újra láthatom őt, újra beszélhetek vele… Gyorsan végigpásztáztam a nézőteret, ám Destiny-t sehol sem találtam. Kissé csalódottan léptem ki az előtérbe. - Csak nem engem keresel? Felnéztem és Dess ott állt előttem. Rámosolyogtam, ezzel megválaszoltnak tekintve a kérdését. Destiny tekintete felragyogott és én ettől a perctől kezdve biztosra vettem, hogy imádja, ha meg tud rémiszteni. Szellemléte – rám nézve – minden hátulütőjét kihasználja velem szemben és ő ezen nagyon jól szórakozik. Azt hiszem, ehhez mindenképpen hozzá kell szoknom, ha magam mellett akarom tudni. - Fel kell hívnod apát! – közölte Destiny, nem sokkal később, már a nappaliban ülve. Az eddigi jó kedve pillanatok alatt eltűnt és kétségbeesetten nézett rám. - Rendben, hisz megígértem. De előtte találjunk ki valamit, ki vagyok én, és honnan ismerlek? - Hmm… Esetleg lehetnél az orvosom. Mondjuk, Dr. Roberts? - Nem is rossz. – ültem le mellé a kanapéra, egy bögre kávéval a kezemben. Lassan belekortyoltam, majd fojtattam a tervünk csiszolását: - Figyel csak! Mivel, a kórházban, ahol jelenleg tartanak, téged halottá nyilvánítottak, muszáj lesz egy másik helyet mondani apádnak. Mit szólsz a Ronald Reagen-hez? - Egyertétek. Tökéletes, te úgy is sokkal jobban ismered Los Angeles- t, mint én! - Van ott egy ismerősöm, talán így könnyebb lesz. Akkor már csak apukád telefonszámára és a nevére van szükségem. – vettem a kezembe a mobilomat. Destiny minden fontos információt megadott, így hát nekem már csak meg kellett nyomnom a „hívás” gombot. Egy… kettő… három csörgés. - Halló, tessék? Matt Evans. - Jó napot! Én… Dr. Roberts vagyok, a Los angelesi Ronald Reagen Kórházból. - Tessék, hallgatom. - A lánya, tegnap súlyos autóbalesetet szenvedett, és jelenleg kómában fekszik. Egy másik klinikáról a héten fogják átszállítani, hozzánk. Kötelességem, hogy értesítsem önt, bár a lánya már nagykorú, jelenleg tehetetlen állapotban van… Igazán nagy hasznát vettem, a színészi képességeimnek. Destiny végig csendben figyelte a beszélgetést. És, bár egyáltalán nem volt kellemes a téma, azért végig mosolygott, hogy bennem, tartsa a lelket… Az apját igen nehéz volt megnyugtatnom, de végül sikeresen meggyőztem, hogy ne most rögtön szálljon gépre és utazzon Los Angelesbe. Megígértem neki, hogy értesítem a fejleményekről és ha Destiny átszállítása megtörténik – amit nem mellesleg én fogok végrehajtani – azonnal felhívom. - Köszönöm! – mondta Destiny, miután leraktam a telefont. - Nem kell megköszönnöd, még közel sem vagyunk kész… - De én szeretném, ha tudnád, hogy mennyire hálás vagyok neked! – fojtotta belém a szót. – Nélküled most sehol sem tartanék. Egy egyszerű hallott lennék a hullaházban, mint a többi normális ember… Közbe akartam vágni, hogy Te egyáltalán nem vagy hétköznapi, de nem mondtam semmit. Be kellett látnom, hogy féltem feltárni az érzéseimet. - … Fogalmam sincs, hogy miként fogod véghezvinni a megszöktetésemet, de köszönöm. Eltűnt… Nem tudtam, miért s hová, de egyszeriben eltűnt. - Destiny, várj… - Ki az a Destiny? Ijedtemben majdnem a padlón kötöttem ki, mikor meghallottam Kellan hangját. Sejtelmem sem volt, hogy került ide, mikor jött és mennyit hallott a beszélgetésünkből. Nagyon lassan – hátha addigra előrukkolok valami magyarázattal – megfordultam és egyből Kellan értetlen tekintetével találtam szemben magam. - Izé, én épp egy… szerepre gyakoroltam. Ilyenkor gyakran beszélek magamban… - Tudtommal a darabban semmiféle Destiny nem szerepel! – kontrázott Kellan, amivel sikeresen elérte – ha nem is szándékosan – hogy az önbizalmam másodpercek alatt rommá dőljön. – Szóval? Nagyon szívesen, meghallgatnám az igazi okát, annak, hogy miért beszéltél magadban? – huppant bele a fotelba, egy önelégült vigyor kíséretében. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki! Egyáltalán mondhatok-e neki bármit is Destiny-ről? Az érintett személy nem volt itt, így tőle nem várhattam segítséget. Magamra maradtam ebben a helyzetben és most én éreztem azt, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Ha mindent elmesélek, azzal csak azt érném el, hogy Kellan bedug egy diliházba, vagy valami hasonló… Viszont ő a legjobb baráto. Előtte - mióta ismerem – sosem volt rejtegetni valóm. A gyermekkorom titkait, a nővéreim összes csínytevését velem szemben, egy-egy szerep miatti aggályaimat és félelmeimet tudja. Ha vele nem vagyok képes megbeszélni, akkor senki mással! Ebben az egyben egész biztos voltam. És, hogyha mázlim van, ő még akár segíthet is nekem, a tervem megvalósításában. Döntöttem! Mindent elmondok neki, lesz, ami lesz… - Destiny, egy lány, akivel az imént beszélgettem… - De, Rob, nincs is itt senki! – nézett körül, ezzel is megkérdőjelezve a mondatomat. - Itt volt, csak elment. – fogalmam sem volt, miként avathatnám be a történetbe, egyszerűen csak dobálóztam a szavakkal. - Csak egy bejárat és kijárat van ehhez a lakáshoz, és mivel én is azon jöttem, biztosan állíthatom, hogy nem volt itt senki. – kötött belém újra Kellan. - Oké, ő egész pontosan nem a lábán távozott, Dess eltűnt amint te megjelentél… - Na, jó, Robert! Akkor most már igazán a lényegre térhetnél. Mi a franc ez az egész? - Destiny az a lány, aki meghalt abban a tegnapi balesetben… vagyis nem halt meg, mert itt van, és én látom őt. A teste kómában van egy kórházban, de az orvosok azt hiszik halott és a hullaházban fekszik. Nekem segítenem kell rajta, mert ha felboncolják, vagy eltemetik, örökre eltűnik és neki nem ez a végzete… - hadartam, amilyen gyorsan csak tudtam, hogy Kellan-nek esélye se legyen közbevágni. Ám nehogy nem szólt közbe, miután végeztem a mondanivalómmal, percekig egyáltalán nem szólalt meg. Egyenesen maga elé meredt, üveges tekintettel nézte a padlót. - Huhh! Ez… ez, hihetetlen… de király! – mondta, ezzel engem is teljesen letaglózva. Sosem gondoltam volna, hogy így fog reagálni… - Komolyan látod őt? Egy szellemet? - Igen. – válaszoltam kissé bizonytalanul és komolyan elkezdtem aggódni, Kellan józanságát illetően. - Hogyan? - Ezt mi sem tudjuk biztosan… - bár van egy elméletünk - folytattam magamban. De erről mindkettőnknek megvan a saját véleménye, és nem akartam, hogy ennyire az érzelmeim rabjává váljak. Hiszen Destiny kerek perec kijelentette, hogy teljes mértékben az elmélet ellen van. - Kel! Remélem tisztában vagy vele, hogy erről az egészről senkinek nem beszélhetsz! Megígéred? - Megígérem, de csak azzal a feltétellel, ha mindent elmesélsz nekem. Szó szerint mindet! A szeme színét, hogy hogy talált pont rád… Kellan kíváncsisága határtalan. Bár már egy jó ideje ismerem, ezt az oldalát – szerencsére - még nem igen sikerült megtapasztalnom. Eddig a pillanatig. Nem viccelt! Tényleg mindent tudni akart. És én a legelejétől elmeséltem neki az egész sztorit. - És, van már valami terved? – kérdezte, mikor Destiny hullaházban fekvő testének átszállításához érkeztünk. - Igen, tulajdonképpen van. Egyszerű: azt szeretném, ha segítenél kicsempészni őt a kórházból! - Mi ez, valami krimisorozat? A szellem után jön a hulla? Ha így folytatod, az enyém is a rendelkezésedre áll majd. – közölte, a legkomolyabb arcot vágva, amit valaha láttam tőle. Ám nem tartott sokáig, pillanatokon belül, hangos nevetésben tört ki. – Rob! Tudod, hogy rám mindenben számíthatsz. Szóval, mikor lesz a nagy nap? - Szerintem ebben a dologban semmi vicces nincs! Úgyhogy, ha nem tudsz komolyan venni, akkor nem is értem miért vagy még mindig itt. Tehát, döntsd el: segítesz, vagy nem? - Persze, hogy segítek! És ígérem, jó fiú leszek… - Akkor… köszönöm. Kellan-nel pontosítottuk a terv részleteit és mivel, a holnapi nap mindkettőnk számára programmentesnek ígérkezett, mindent megszerveztünk…