8. Fejezet

Sziasztok! Egy újabb hét, egy újabb friss! :) Ugye milyen jó vasárnap arra ébredni, hogy elolvashatjátok az új fejezetet, amelyet - remélem - már nagyon vártatok! ;) Éppen ezért biztosan nagyon sok kommentet fogtok írni nekünk... A fejezetről most csak annyit, hogy ismét egy Robert szemszög következik a várva várt szöktetéssel. Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket Kellan technikája... Na de nem akarom lelőni a poént, szóval inkább olvassátok el! Ám, mint már azt megszokhattátok, muszáj vagyok a lehető legizgalmasabb résznél abbahagyni! Tudom, hogy sokan kíváncsiak vagytok, miért tűnt el Destiny, de ebbe a döntésébe majd ő maga avat be Titeket a következő fejezetből! Szóval nincs is más hátra, minthogy kellemes időtöltést kívánjak a blogon, és természetesen nagyon jó olvasást a fejezethez. Ajánlott zene: Emily Osment - What about me? 8. fejezet – Robert szemszöge Eltűnt! Destiny egész éjjel nem mutatkozott… Reggel, miután kinyitottam a szemem, első dolgom volt, hogy a mellettem lévő szabad fekhely felé fordultam. Üres volt! Azt reméltem, mivel tegnap a reggeli ébresztőnél itt volt, most is itt lesz. De tévedtem… Az egész lakást szokatlanul csöndesnek és ridegnek találtam. Bár az utóbbi két nap kivételével nemigen volt nagy társaságom és ez nem is zavart, egészen mostanáig. Úgy éreztem hiányzik valami… és pontosan tudtam, hogy mi! Egy lány… a nevetése… a mosolya… ő maga. Destiny hiányzott! A délelőtt folyamán, ki sem másztam az ágyból. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Dess nélkül nem volt értelme semminek. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Miért ment el? Megijedt Kellan-től, vagy én bántottam meg azzal, hogy mindent elmondtam neki? Elmélkedésemből a csengő hangja zökkentett ki. Gyorsan magamra vettem egy pólót, majd az ajtóhoz siettem és kitártam… - Kellan! Micsoda meglepetés. Csak nem meg tanultad használni a csengőt? Vagy csak elhagytad a kulcsod… - Neked is, szia, Rob! – lépett el mellettem. – Hosszú volt az éjszaka? – kérdezte és a hangokból, arra következtettem, már javban a hűtőm tartalmát térképezi fel. - Én is azt kérem, amit te eszel! – kiabáltam utána, majd végigdőltem a kanapén. Pár perc múlva Kellan megjelent két tálcával a kezében. Az egyiket lerakta a dohányzó asztalra, a másikkal, befészkelte magát a fotelbe. - Szóval, mi a helyzet, Destiny téren? - Eltűnt. – válaszoltam egyszerűen, és a kajám után nyúltam. - Ezt meg, hogy érted? - Tegnap este óta nem láttam. Nem tudom mi történt! Nem láttam, nem hallottam, semmi… - De ettől a tervünk még áll, ugye? – érdeklődött egy bizakodó mosoly kíséretében. – Nem foszthatsz meg, egy hullaház látogatásától. - Te egyáltalán nem veszed komolyan ezt az egészet. – közöltem vele, cseppet sem kedvesen. - Rob! Én megígértem, hogy jó fiú leszek, te bizonyítsd be, hogy bízol bennem! - Nem tudom, hogy mit gondoljak ezek után… - Ne miattam, hanem Destiny miatt tedd, tegyük meg. Te mondtad, hogy szüksége van Rád! Hát épp itt az ideje, hogy ezt tettekben is kifejezd. Voltak pillanatok, mikor el sem tudtam képzelni, hogy lehet a legjobb barátom, pont Kellan. Az idegeimre megy, a folytonos viccelődéseivel. De ettől a perctől kezdve, tudtam, hogy van keresnivalója az életemben. A számomra kilátástalan helyzetekből is képes volt kimenteni és lelket önteni belém. Az események hirtelen gyors fordulatot vettek… Az érzéseim pillanatok alatt megváltoztak. Bizonyítani akartam Destiny-nek, hogy tisztában legyen azzal, rám számíthat! Biztos voltam benne: megbántottam. Most úgy érezheti, elárultam őt. A terv első részének megvalósítása egész jól haladt. Felhívtam a kórházat és mindent elrendeztem Chrissel, aki eléggé magas pozíciója miatt, könnyedén elintézte azt, amire szükségem volt. Szerzett egy magánszobát és megígérte, hogy a legnagyobb diszkrécióban kezelik majd az ügyet. Természetesen nem avattam be őt a végletekig, csak a legfontosabb részleteket osztottam meg vele, amit mindenképpen tudni a kellett… A tervünk második fele, már sokkalta nehezebbnek bizonyult. Az egész az időzítésen és a rögtönzésen múlik. - Na és neked, van már valami ötleted? – tette le a tálcáját az enyém mellé, jelezve, hogy végzett az ebéddel… - Kezdetnek, mondjuk, elmosogathatsz. – vigyorogtam rá. - Na, ne, ezt most nem gondolod komolyan! - Dehogyis nem! – azzal felálltam és kezemben az üres edényekkel a konyhát vettem célba. Kellan, bár kissé unottan, de azért követett és készségesen elvégezte a rá kiszabott feladatot. - Na, jó, Rob! Azt hiszem, kellőképpen megbűnhődtem, szóval most már igazán a tárgyra térhetnél. - Rendben. Szóval a terv az… Leparkoltunk a kórház hátsó bejáratánál. Fogalmunk sem volt, merre lehet a hullaház, de abban biztosak voltunk, hogy a főbejárat használata esélytelen lenne. Túlságosan zsúfolt, nagyon sok ember fordul meg arra. Kiszálltam az autóból és jó alaposan szemügyre vettem az egész épületet. Éppen alkonyodott… tökéletes időben jöttünk, hiszen ha minden zökkenőmentesen alakul, besötétedik mire a szöktetés végére érünk. Nem sokkal később, a nővérpult felé tartottunk, hogy információt gyűjtsük a kórház tervrajzáról. Pontosabban, hogyan jutunk el a hullaházhoz… De ezt a kérdést mégsem tehettük fel, így hát kénytelenek voltunk, más módszerhez folyamodni! Kellan-re volt szükségünk… - Kész vagyok. – lépett mellém pár perc múlva. - Mi? Máris? Hogy csináltad? - Ezt hívják profizmusnak! – húzta ki magát. – Oké – kezdett bele a magyarázatba, kíváncsi arckifejezésem láttán - adtam neki egy autógrammot és nagyon szépen néztem rá. - Leköteleztél! Szóval, merre? - Végig a folyosón, ott van a lift. A mínusz első emelet. Pár perccel később, már a liftben álltunk. Eddig még soha nem tapasztalt izgalom kerített hatalmába. Bár féltem, ennek ellenére tudtam, - legalábbis bíztam benne - hogy mindezt jó cél érdekében tesszük. Ebben a pillanatban a lift ajtaja kinyílt és egy éles, sípoló hang jelezte az érkezést. Kiléptünk a kis folyosóra, melynek végén ott volt a szoba. A szoba, melybe hamarosan betesszük a lábunkat. A szoba, amely fölött egy felirat jelezte, mi várható odabent: hullaház… - Elnézést uraim! Ide nem jöhetnek le. Megkérném önöket, távozzanak. - Óh, azt hiszem mi eltévesztettük a folyosót. - mondta Kellan, majd közelebb lépett az ápolóhoz és egy hirtelen mozdulattal behúzott neki a jobb öklével. A férfi kiterült a földön, mire Kellan rám vigyorgott, én pedig elismerően bólogattam. Nem volt más hátra, minthogy megvárjuk, míg magához tér és reménykedünk, hogy nem jár erre senki… - Bocsi, az ütésért! - kezdte Kellan, amint az ápoló kinyitotta a szemét. - Mit akartok tőlem? - kérdezte, és gyorsan felállt. - Segíts nekünk! - vettem át most én a szót. - Tévedésből, halottnak nyilvánítottak egy lányt… - megakadtam. Az ápoló olyan furcsa képet vágott, egyszerűen belém fojtotta a szót. - Uram Isten! Hiszen Te Robert Pattinson vagy. – hüledezett. Köpni-nyelni nem tudtam, a meglepettségtől. Már kezdtem beleélni magam a gondolatba, miszerint egyre kevesebb ember ismer föl, de úgy látszik csalódnom, kellett… Lassan sikerült „lenyugtatnunk”, és mivel nem kis rajongást tanúsított az irányomba, ezek után könnyedén rá tudtuk venni, hogy a segítségünkre legyen. De, mivel mindenképpen be kellett biztosítani magunkat, hogy még véletlenül se szólja el magát, ezért egy nagyobb összeggel gazdagítottuk a pénztárcáját… A folyosón volt egy tolószék, és Adam egy fehér köpenyt is szerzett, amit majd Destiny-re adunk. - Hogy lehet az, hogy téged felismert, engem meg nem? – súgta Kellan, miközben egyre közelebb és közelebb értünk az ajtóhoz. - Jaj, nehogy féltékeny legyél itt nekem! Nem jobban jártál a nővérrel? – kérdeztem, és most én játszottam a sértődöttet. Kel bólintott, és ugyanabban a percben beléptünk a hullaházba… Szörnyű látvány fogadott ott minket. Az asztalokon élettelen testek feküdtek, bár mindegyik letakarva a képzeletem akaratlanul is többet látott, mint amit a szemem… Adam, a szoba hátsó részére vezetett bennünket, majd odalépett az egyik asztalhoz és lehúzta róla a takarót. - Ő az? – nézett rám. Tisztán láttam a lány arcát. Hófehér volt, de Destiny feküdt ott! - Igen, ő az! Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy elfordítsam a tekintetem az előttem fekvő lány élettelennek tűnő testéről. A bejárat felé pillantottam. Megint láttam! Újra hallottam! Destiny ott állt, és én ismét visszanyertem az önbizalmam és tudtam, hogy minden sikerülni fog.

Ronald Reagen Kórház: