6. Fejezet

Halihó! Remélem már nagyon vártátok ezt a napot, merthogy elérkezett az idő a frisselésre! :) A fejezetben visszatérünk Destiny szemszögéhez, de a Robert rajongók se keseregjenek, ő is főszerepet kap. :P Csak egy pár szót szeretnék ejteni a fejezetről, mégpedig egy fontos momentumot kiemelni: a dalt. Már a cím is ezt állítja középpontba és a fejezet vége is e köré épül fel. Egyszóval remélem elnyeri tetszéseteket és legalább ugyanannyi örömötöket lelitek benne, mint az előző részeknél! Nincs is más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak! Ajánlott zene: Miley Cyrus - When I look at you puszi, sziasztok!

6. Fejezet - Destiny szemszöge Egy dal: nekem! Az első lehetséges válasz, ami felötlött bennem, az, hogy eleve el sem kellett volna mennem a válogatásra. De, ahogy ezt újra átgondoltam, rájöttem, hogy ezzel nemcsak Robertet bántanám meg, hanem magamnak is fájdalmat okoznék. Bármennyire is szeretném visszacsinálni az egészet, a Roberttel együtt töltött időt, mindenképpen át szeretném élni. Számomra is érthetetlen, de valamiért nagyon kötődöm hozzá… Mikor egyedül voltam, ebben a tehetetlen állapotban, szó szerint rettegtem! Most pedig, még csak nem is félek. A közelsége megnyugtat. Egyszerűen képtelen vagyok, ezek után, nélküle elképzelni a jövőmet. Már, ha egyáltalán lesz jövőm… - Dess? Minden rendben? – zökkentett ki Robert a gondolataimból. - Igen, csak egy kicsit elmerengtem. De a kérdésedre válaszolva, mindent ugyanúgy csinálnék, kivéve, hogy nem hagynálak ott az étteremben… Várjunk egy pillanatot! Hogy szólítottál? – kérdeztem, ám amint megláttam Robert zavart arckifejezését, rögtön megbántam. - Dess-nek… - mondta kissé idegesen. Ha tudtam volna sírni, most biztosan kicsordultak volna a könnyeim. Ehelyett azonban, csak hüppögésre telt tőlem… - Valami rosszat mondtam? Nem akartalak megbántani, én nagyon sajnálom. Robert mentegetőzését hallgatva az ajkaim mosolyra húzódtak. Elképesztően könnyen el lehet őt bizonytalanítani… - Semmi baj, Robert! Egyszerűen csak, a bátyámon kívül, soha senki nem szólított így. - Óh, értem. Sajnálom, hogyha… - Shhh! Ezt már mondtad, és egyáltalán nem bántottál meg. Inkább meg kéne köszönnöm neked, felidéztél egy rég elfeledett emléket. - Szóval van egy bátyád. A családodról még nem is meséltél. - Uram Isten, Apu! – jutott eszembe hirtelen. – Apa még semmit sem tud rólam… Fel kell őt hívnod. – fordultam Robert felé. - Nekem?! Miért pont nekem? - Először is, mert ha engem nem látnak az emberek, valószínűleg nem is hallanak. Másodszor pedig, nem tudnám megfogni a telefont. - Rendben. Reggel felhívjuk. Jó lesz így? - Igen. És neked, nincs szükséged alvásra? - Azt hiszem, ma éjszaka kihagyom. Sokkal inkább érdekelne a családod! - Ha ennyire kíváncsi vagy rá… - adtam meg magam. – Szóval, azt tudod, hogy anyu három éve meghalt. A bátyám, akkor költözött Los Angelesbe. Azóta nem is hallottam felőle. Nagyon szeretjük egymást, bár van köztünk egy kis korkülönbség. Pontosan két év. De én még most is nagyon szeretem, bár semmit sem tudok róla. De, most nehogy azt hidd, utána jöttem Los Angelesbe. Erről szó sincs! A karrieremet akartam építeni. Csak hát a végzet közbeszólt. – kicsit furcsálltam, hogy Robert most nem vág közbe egy-egy kérdéssel, de azért folytattam: - Apu New Haven-ben maradt. Ő zongorista, vagyis csak volt. Úgy látszik anyu halála az egész családot megváltoztatta. Oldalra fordultam, ahol Robert hason fekve, egyenletesen szuszogott… elaludt. Ahogy néztem őt, egyre szélesebbre húzódott a mosoly az arcomon. Komolyan, mint egy nagy gyerek. Makacs, akaratos, konok, kíváncsi, okos, jóképű, kedves, segítőkész… Bármennyire is erőlködtem, csak jó tulajdonságokat tudtam felsorolni vele kapcsolatban. Na meg három szinonimát az önfejűre… Képtelenség rá haragudni, képtelenség őt nem szeretni. Ő így tökéletes, ahogy van. Én nem élhetek nélküle, ő nem élhet nélkülem! Bíztam és reménykedtem benne, hogy ez így van megírva. Mi egymásnak lettünk teremtve… Elmélkedésemből egy, egyre hangosodó sípoló hang térített ki. Robert telefonja jelezte, hogy itt az ideje felkelni. - Robert. Fel kell kelned! – próbáltam finoman ébresztgetni. – Robert… A kezem akaratlanul is külön életre kelt, és a vállára helyezve ébresztgettem tovább. Egy enyhe szúrást éreztem, mint amikor megráz az áram, de látszólag semmi sem változott… Vagy mégis? Hozzáértem Roberthez. Hozzá tudtam érni. Fogalmam sincs mi történt, de éreztem a bőre puhaságát… Éreztem őt, magát! Lassan végigsimítottam a karján, majd az arcán, mire átfordult a hátára és kinyitotta a szemét. Elrántottam a kezem, nehogy bármi feltűnjön neki… - Elaludtam. – jelentette ki és egyből a telefonja után nyúlt. - Nem. Még csak most hagyta abba a csörgést. - Huhh! Te itt vagy. – állapította meg, miközben rám nézett. - Megijesztettelek? – kérdeztem, adva az ártatlant. - Nem erről van szó. Csak tudod, nem mindennapi eset, hogy reggelente nem vagyok egyedül. - Oké, értem. Már itt sem vagyok! Lehunytam a szemem, de mielőtt eldönthettem volna a célpontot, Robert közbevágott: - Várj! Ugye nem mész messzire? - Csak ide gondoltam, a nappalidba. – és mire kimondtam, már a nappali középén álltam. Más esetben talán jobban lekötött volna az elém táruló látvány, ám most sokkal jobban izgatott, hogy mi történt valójában. Bármihez nyúltam eddig, kicsúszott a kezeim közül… De, ha Robert-et érintem meg, minden megváltozik. Újra éreztem, újra tudtam fogni! Kíváncsi lennék – most már – bármi mással, vagy csak Robert-tel működik a dolog. – merengtem. Leültem a kanapéra – és próbaképpen – az egyik díszpárnát akartam a kezeim közé venni, természetesen sikertelenül. Tudtam, ez az egész, egyedül Roberttel megy… Úgy döntöttem, ezt az új felfedezésemet, még nem hangoztatom előtte. Addig biztosan nem, amíg meg nem tanulom, miként használjam. - Dess? - Itt vagyok… - fordultam hátra. Robert igazán kitett megáért. Egy szürke póló, egy kék ing és egy színben tökéletesen passzoló farmer… és talán – bár ebben nem voltam biztos – még a hajával is csinált valamit. Teljesen megbabonázott a látványa. Valószínűleg ezt ő is észrevette, mert az arcán a legédesebb mosoly jelent meg, amit valaha láttam. - Hová készülsz? – próbáltam leplezni a zavarodottságomat, egy kérdéssel. - Be kell mennem a színházba. Ma válogatják össze a musicalben szereplő dalok listáját. - Értem. Akkor, gondolom, csak későn jössz… - szomorodtam el. - Van kedved, esetleg… velem jönni? - Komolyan? Vagyis… nagyon szívesen elkísérnélek! – mosolyogtam rá. A szokásos és elmaradhatatlan reggelije után, ami nem állt másból, mint egy jó nagy bögre kávéból, el is indultunk. A mélygarázsban, egy gyönyörű, hófehér BMW-be szálltunk be. Első pillantásra beleszerettem… Az út során egyáltalán nem beszéltünk. Engem egy kimondatlan kérdés gyötört. Képtelen voltam úgy fogalmazni, hogy az érthető legyen. És őszintén szólva nem sok bátorságom volt, hangosan kimondani. A motor hirtelen leállt és úgy döntöttem most vagy soha! Abban biztos voltam, hogy ennél jobb alkalom a mai napon nem adódhat: - Robert! Kérdezhetek valamit? - Persze. – mondta és egész testével felém fordult, ezzel is jelezve, minden figyelmét rám irányítja. - Szóval, van már valami ötleted hullaházban fekvő énemmel kapcsolatban? - Kértem, hogy bízz bennem! De rendben, annyit elárulok, hogy van egy tervem. - Ez azt jelenti, nem mondod el, hogy mi az? - Eltaláltad. Menjünk, mert már így is késésben vagyok. – kacsintott és rögtön ki is szállt az autóból. Gyorsan én is követtem, nehogy lemaradjak. Fura volt újra végigsétálni az épületen. Emlékek tömkelege lepte le az agyam. Felidéztem, mennyire féltem, mikor először betettem ide a lábam, és amikor táncolni kezdtem. Féltem, sőt rettegtem, mégis akkor voltam a legeslegboldogabb. Hirtelen eszembe jutott egy újabb kérdés és mivel csak mi ketten voltunk a folyosón, semmi akadályát nem láttam, hogy feltegyem: - Robert! Hogy szerepeltem a válogatón, mármint úgy értem, tetszettem? - Viccelsz? Te voltál a legcsod… legjobb! - Hmm! Tehát csodálatos voltam. Köszönöm. Ebben a pillanatban beértünk a színházterembe, ami tömve volt emberrel. - Jobb lesz, ha én most eltűnök. – mondtam, de Robert arckifejezése láttán, megváltoztattam az elhatározásomat. – Ne aggódj, itt maradok! Csak nem a közvetlen közeledben. Észrevétlenül bólintott egyet, csak nekem, aztán elindult a színpad felé, én pedig a nézőtér hátsó részében kerestem magamnak ülőhelyet. Órák teltek el, számomra tétlenül, ám Robert-nek egész idő alatt egy szusszanásnyi szünete sem volt. Aztán lassan előkerültek az énekesek is, és sorra elpróbálták a dalokat. Majd Robert következett… „Számomra Te jelentesz mindent! Együtt varázslatosak lennénk. Hihetetlenek. Láthatatlanság helyett… Van egy szikra a lelkedben. Mely segíteni nem tud, de keresztülragyog! Együtt varázslatosak lennénk. Hihetetlenek. Láthatatlanság helyett… Mint az árnyék a szürkületben. Láthatatlanok vagyunk! Hagyd, hogy szeresselek!” Bár végig a főszereplő lány szemébe nézett, miközben énekelt, valahol legbelül éreztem, hogy ez a dal nekem szól… Robert kocsija