Epilógus

Sziasztok!

Annyi minden volt bennem, egész héten, hogy mit is kéne írnom, így az utolsó „megszólalásom” előtt, most valahogy mégsem jut eszembe semmi. :)
Pedig lenne mit mondanom bőven...

Sok-sok köszönettel tartozom mindenkinek, aki részesévé vált ennek az 1 évnek és 3 hónapnak! Nincsenek rá szavak, hogy ki tudjam fejezni hálámat, így most csak szerényen annyit mondhatok, hogy: köszönöm! :)

Tudom, hogy voltak hullámhegyek és völgyek egyaránt, de valahogy mindig kikerültünk belőle, és ez csak engem is megerősített abban, hogy tudtam, Ti mellettem álltok, így jó amit csinálok. :)

Most nem készültem statisztikával, de az biztos, hogy a Szerelem a végzetem 2. részének (aminek bevallom őszintén nincs (al)címe...) 28 fejezetét már, a hosszú hetek alatt a magatokévá tettetek és most itt van a legvégső, a legutolsó része, ennek a történetnek. Az Epilógus.

Már csak annyit szeretnék mondani, hogy azért továbbra is látogassatok vissza hozzám (bár az egészen biztos, hogy új történettel nem fogok jelentkezni a közeljövőben), hiszen értékes információkat fogok közölni az író-olvasói találkozóval kapcsolatban!

Szeretném, ha minél többen lennénk és minél többötökkel meg tudnék ismerkedni!
A jelentkezéseket várom a bertalan.ivett@gmail.com címre. Legyünk minél többen! :)))

Kellemes olvasást, így utoljára! :)
puszi, Ivcsi

Epilógus – Robert szemszöge

Évforduló

Megszólalt a csengő. Egyszerűen átfordultam a másik oldalamra. Nem akartam törődni vele. Úgy éreztem, mintha nemrég feküdtem volna le, és nem akartam tudomásul venni azt a tényt, hogy már reggel van.

Újabb csengőszó, majd kivágódott a háló ajtaja és apró léptek zaja törte meg a szoba csendjét. A szemem ugyan még mindig csukva volt, de pontosan tudtam ki közeledik az ágyam felé. Elmosolyodtam. Széttártam a karom, mire Sonia a mellkasomra vetette magát.

- Jó reggelt – súgtam halkan.

- Szia – köszönt ő is, és még egy puszit is nyomott az arcomra, mire azonnal felnyitottam a szemem. –Megjöttek a keresztapáék.

Szükségem volt néhány másodpercre, míg felfogtam a kislányom szavait és tudatosult bennem milyen nap is van ma…

Körbekulcsoltam a még mindig rajtam ülő Sonia derekát és a magasba emeltem, mire azonnal hangos kacagás töltötte be a házat. Sonia a levegőben kapálódzva sikongatott és nevetgélt, amivel az én arcomra is mosolyt csalt.

Leraktam magam mellé az ágyra és én is felültem, majd az éjjeliszekrény fiókjához fordultam és kivettem egy gondosan becsomagolt dobozkát. Sonia csendben figyelte a mozdulatsort, majd amint újra felé fordultam, az arca felderült.

- Boldog születésnapot! – öleltem magamhoz, az immár hat éves kislányomat.

- Köszönöm – vette el tőlem az ajándékát, de ahelyett, hogy kibontotta volna, leszállt az ágyról és kiszaladt.

Pár perc múlva mosolyogva követtem én is. Leérve a lépcsőn a nappaliba indultam, mert onnan szűrődtek ki ismerős hangok.

- Sziasztok – köszöntem Ashleynek és Chace-nek, akik a kanapén ültek. Amint beléptem, Sonia éppen akkor tette le az ajándékát a nappali közepén lévő kis asztalra.

- Szia, Rob! – fogtunk kezet Chace-el. Ashley pedig két puszit nyomott az arcomra, a kisfiúk, Benjamin pedig a szokásos köszöntésünkkel üdvözölt, majd mindannyian Sonia felé fordultak, aki időközben a fotelba kuporodott és onnan figyelt minket.

- Mi is hoztunk neked valamit… - kezdte Chace, majd Ash folytatta: - Boldog szülinapot, Sonia – azzal átnyújtottak neki egy kör alakú, színes dobozt.

- Köszönöm – pattant fel, hogy átvegye az újabb ajándékot, ám ezt sem bontotta fel, csak lerakta a másik mellé.

- Nem is vagy rá kíváncsi?

Sonia tagadólag megrázta a fejét, mire Ashley meglepetten nézett rám. Én csak megvontam a vállam. Azt akartam, hogy a lányom mondja el, miért nem érdeklik, ebben a pillanatban, az ajándékai.

Odasétáltam hozzá, majd az ölembe vettem.

- Nekik is elmondhatod – súgtam halkan a fülébe.

- Anyuval együtt fogom megnézni őket.

Láttam mind Ashleyn, mind Chace-en a megrökönyödést. Én csak mosolyogtam hol rájuk, hol a lányomra. Büszke voltam rá, hogy ilyen éretten gondolkodik.

- Én sem tudom miért, de tegnap este odajött hozzám és azt mondta, hogy a szülinapján szeretne az anyjával lenni.

- De… - kezdte volna Ash.

- Tudom – közölte Sonia és kimászott az ölemből, majd befészkelte magát a nagybátyjáéba. – Azt kértem aputól, hogy a szülinapomon vigyen el az anyukámhoz. Sokat meséltetek róla, de én is látni szeretném őt.

Sonia szeme könnyes lett, amit rögtön el is kezdett törölgetni apró kezecskéivel. Chace is észrevette és szorosan magához ölelte, hogy megnyugtassa. Benjamin csendben figyelte, hogy mi történik körülötte. Két nagy, kék szempárban is könny csillant, ahogy nézte az unokanővérét, és nem értette, Sonia miért sír.

Ben is szorosan az apjához bújt, és így próbálták nyugtatni a kislányom. Tudtam, hogy Sonia jó kezekben van.

A konyhába indultam, hogy valami reggeli után nézzek.

Hallottam magam mögött Ash lépteit, de csak akkor szólalt meg, miután szembekerültem vele:

- Komolyan gondolod, hogy elviszed Destinyhez?

- Miért ne? Szerintem Sonia már elég idős ahhoz, hogy lássa az anyját.

- Ebben én nem vagyok olyan biztos… - csóválta meg a fejét.

- Én pedig igen! Nem én kényszerítettem, hanem ő akar menni. Biztos vagyok benne, hogy felkészült rá. Ha nem így lenne, nem kérte volna, hogy vigyem el…

***

Sonia ujjai elfehéredetek, ahogy a kezembe csimpaszkodott. A másikban az ajándékait szorongatta. Izgatott volt. Az arca a hűvös szélben, enyhén kipirult, de egy apró mosoly végig ott bujkált a szája szegletében.

- Itt vagyunk – torpantam meg.

Csöndben teltek a percek. Sonia először az előttünk lévő sírkőre, majd rám nézett, végül elengedte a kezem és lassan, kissé bizonytalanul két lépést tett előre. A szemében könnycseppek csillantak. Leült a márvány elé a fűbe, és lassan kinyitotta az első dobozt…

Sonia Hope Pattinson:

Benjamin Liam Evans:

28. Fejezet

Sziasztok!

Elérkezett ez a nap is: valaminek a vége, vagy ahogy majd a fejezetben is olvashatjátok, akár valaminek a kezdete is lehet mindez. :) Bizony, bizony... Elérkeztünk a történet végéhez, már ami a fejezetek számozását illeti. Biztosan sokan vagytok, akiket ez most meglep, de számomra ez annál nagyobb örömöt jelent. :)
Higgyétek el, már nem volt hova tovább húzni az idegeiteket, ugyanis elérkezett a 9. hónap...

És azt hiszem nem is mondok most többet a fejezetről. :) Mindenki döntse el a „happy end”-et vagy azt, hogy hogy tetszett neki, az a megoldás, amit egy író saját maga alkot...
Bízom abban, hogy amiért én meglepetést okoztam, ezért Ti is megleptek engem és többen kifejtitek majd véleményeteket! :)))

Nem is húznám tovább az időt, csakhogy volt itt egy elejtett fél mondat, ami azt hiszem magyarázatra szorul. Azt mondtam ugyanis, hogy a történet véget ért, már ami a számozott fejezeteket illeti. Merthogy, én tartogatok nektek még egy Epilógust, amiért higgyétek el, hogy megéri várni! Ez pedig – a még mindig net hiánnyal küszködő világom miatt – e hét végén, azaz vasárnap kerül fel a blogra. :)

Akkor jöjjön, aminek jönnie kell: zsebkendőket készíteni!

Mindenkinek jó olvasást kívánok!

puszi, Ivcsi

28. Fejezet - Robert szemszöge

Kezdet és vég

Reggel. Mindenkinek más jelent. Van, aki örül, hogy egy új napnak nézhet elébe, valakinek valami egészen újat tartogat. Egy reggellel elérkezhet, egy várva várt nap, egy esemény. Esetleg vár ránk egy hosszú beszélgetés vagy egy olyan dolog, amire előző este még nem is számítottunk volna. De jelenthet mindezeknél negatívabb dolgokat is… Főleg akkor, ha a rosszabbik lábunkkal bújunk ki a jó meleg takaró alól. Ám egy reggel jelentheti valami újnak a kezdetét, és ugyanakkor valaminek a végét is…

Ha valaki korán kel, (nem aranyat lel) sokkal inkább fáradt, nyűgös lesz. De vannak olyan reggelek is, amikor egyszerűen csak nincs kedvünk semmihez, éppen ezért semmi pénzért fel nem tápászkodnánk puha kis ágyunkból.

Pontosan így vagyok ezzel én is. Hallottam, hogy csörög a telefonom, de azzal, hogy a másik oldalamra fordultam, már el is felejtkeztem róla. Újra elnyomott az álom. Biztosra vettem, hogy még nem szólhatott az ébresztő… és úgy látszik nem is tévedtem. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, kint még mindig sötét volt. Viszont én túlságosan éber voltam. Felkaptam egy pólót és a konyhát vettem célba.

Töltöttem egy pohár vizet, majd a pulthoz ülve, mélyen a gondolataimba merülve kortyoltam el az italt.

Lassan megjelentek a nap első sugarai az égen, én pedig nekiláttam, hogy egy újabb nap reggele vegye kezdetét…

A frissítő tusolás után, visszamentem a szobába és kiválasztottam az aznapi öltözékemet: sötétkék farmer és egy fekete póló, amire még egy kék, rövid ujjú inget is felvettem. Majd az éjjeli szekrényhez léptem és a mobilomat a zsebembe csúsztattam. A kezemmel végigszántottam az amúgy is kesze-kusza tincseimen, hogy valamelyest emberi formát varázsoljak magamra. Az ágyat kissé megigazgattam, és amint a tükör felé fordultam újból megszólalt a telefonom. (Bár az előzőről már teljesen megfeledkeztem.)

Meglepve láttam, hogy 5 nem fogadott hívásom van. De nem csak ez volt az egyetlen érdekesség… Chace hívott.

- Robert! – szólt bele rögtön. Még csak időm sem volt bármit mondani, ő egyből folytatta: - Destiny kórházban van. Beindult a szülés...

- Állj! Mi van? És miért mondod ezt éppen nekem?

- Nem kéne, hogy tudj róla… - hárított.

- Chace! – ejtettem ki a nevét határozottan. Tudni akartam, hogy mi folyik itt, főleg azt, hogy miért hívott fel Chace egy Destinyt érintő ügyben, mikor pontosan tudta, hogy azon a bizonyos délutánon, hogyan döntöttem.

- Robert! Most tedd félre a büszkeséged, és ha szeretnél elbúcsúzni Destinytől, akkor sürgősen gyere ide.

Bár Chace egyetlen szavát sem értettem igazán, úgy tettem, ahogy mondta.

- Hol vagytok? – kérdeztem gyorsan és már nyúltam is a kocsi kulcsomért. Egyetlen percet sem akartam elvesztegetni.

Szerencsére, a lakásomhoz elég közel lévő – Ronald Reagen – kórházba szállították. Leparkoltam a hatalmas épület előtt, majd, mint akit üldöznek, berontottam az ajtón. A recepcióhoz siettem és megtudakoltam, merre van a szülészet.

Már a folyosó végéről felfedeztem Chace alakját, aki egy ajtó előtt fel-alá járkált. A vállára raktam a kezem, mire megtorpant és felém fordult.

Bár azt mondják egy férfi gyenge, ha sír és nem is igazi férfi. Szerintem viszont igen is vannak olyan helyzetek, amikor egy férfi is utat engedhet a belülről fojtogató könnyeknek.

Ebben a pillanatban megértettem, milyen az igazi testvéri szeretet. Chace hullajtott egy-egy könnycseppet Destinyért…

Leültünk a folyosón elhelyezett székek egyikére. Annyi kérdésem lett volna, de hagytam, hogy Chace egy kicsit megnyugodjon. Pár perc elteltével szólalt meg:

- Meg fog halni…

- Nem! – közöltem határozottan. - Destiny erős, tudom, hogy küzdeni fog.

- Robert, ez nem ezen múlik. Destiny egyelőre eszméletlen. Az orvos azt mondta, ne nagyon reménykedjünk.

- Ez nem lehet – temettem az arcom a kezeim közé. – De hát mégis mi történt?

Chace rám szegezte tekintetét. Hatalmas fájdalmat és szomorúságot olvastam ki belőle. Emellett pedig, mintha Destiny szemeibe néztem volna bele. Mindkettejüknek, gyönyörű kék, igéző szempárjuk van.

- Honnan szeretnéd tudni? Csak a mai nap érdekel vagy az is Destiny mit csinált az elmúlt 9 hónapban?

- Minden – vágtam rá.

Persze, hogy emlékeztem. Minden egyes napra emlékeztem, amit Destinyvel töltöttem.

- Amikor nemrég meglátogattál minket, azt mondtad nem érted Destinyt és nem tudod miben hazudott Neked.

Nem vágtam közbe, csak hallgattam és, bár valahol legbelül, tudtam, mit fog mondani Chace, mégis nagyon kíváncsi voltam.

- A te gyermekedet hordta a szíve alatt és most emiatt fog meghalni. – Vett egy mély levegőt – Dess nem akarta, hogy tudj a babáról. Ő meg akarta tartani, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mit vállal. Viszont úgy gondolta, ha te tudnál róla, el akarnád vetetni a magzatot. Ezért aztán, mikor elkezdett látszódni rajta, hogy állapotos, megszakított veled minden kapcsolatot. Ma pedig… rosszul lett. Ez várható volt, de hogy ennyire súlyos lesz, arra senki nem gondolt.

Szóhoz se jutottam. Fájt, iszonyúan fájt, hogy Destiny kihagyott az életéből. A gyermekem életéből. Tudnia kellett volna, hogy én támogatni fogom, hiszen egyikkőjüket sem tudnám bántani, hiába nem ismertem még, akit a szíve alatt hordott.

- Mióta van bent? – mutattam a műtő ajtajára.

- Körülbelül két órája.

Ám, ahogy ezt Chace kimondta, egy orvos lépett ki onnan. Mindketten felálltunk és vártuk, mit fog közölni velünk.

- Gyönyörű, egészséges kislány született. De, sajnos az anyát nem tudtuk megmenteni. Az állapota a kilenc hónap alatt folyamatosan romlott. Csoda, hogy a baba egészségesen jött a világra. Sajnálom… - azzal, lehajtott fejjel elindult.

Kislány… halott. Kislányom született, de Destiny meghalt. Csak ez járt a fejemben. Kaptam ugyanakkor el is veszítettem valakit…

- Robert. Robert! – szólongatott Chace, ám én le sem bírtam venni a szemem a kezemben tartott csöppségről. Tökéletes, ámbár magatehetetlen. Sír, mindössze egy hajszálon függ a sorsa. Nem remél. Azt sem tudja, hogy van… Csak létezik.

Egyre csak az járt a fejemben, hogy Destiny nem láthatta ezt a csodát. A mi lányunkat.

Még soha nem néztem gyerekszembe. Újszülött gyermek szemébe. Komoly volt, kíváncsi, mély…

A legtöbb gyerek szemének óceán-tekintete van. Végtelen. Nem kölyökszem. Nem naiv. Nem tudatlan. Nem esendő. Néha nem is „kedves”.

Csak tiszta!

Ezekkel a gyönyörű, nagy, kék szemeivel engem nézett, pedig csak pár órája jött világra.

Ki néz rád? Ki az, aki ezek mögül a tág pupillájú szemek mögül néz? Ki lakik mögöttük? Ki az, aki visszanéz rád?

Destiny. Ott volt a lányom tekintetében…

Chace, harmadszor is kiejtette a nevem. Nehezen, de elszakítottam a tekintetem a lányomról.

- Ezt olvasd el – nyújtott felém egy fehér borítékot, melyre csak a nevem volt felírva.

Értetlenül néztem rá. Fogalmam sem volt, mi lehet benne vagy, hogy ki írhatta.

Ám egyik pillanatról a másikra, a kezemben már nem a lányomat, hanem a boríték tartalmát fogtam és Destiny kézírásával szemeztem:

"Drága Robert!

Gondolom az első kérdés, ami felmerült benned, az az, hogy miért ennyi idő után tudod meg mi történt velem… velünk, amíg nem beszéltünk.

A válasz nagyon egyszerű. Chace néhány órával előtted kapott egy ehhez hasonló levelet. Őt kértem meg, hogy mondjon el neked mindent a terhességemről. Miért nem akartam, hogy tudj a babáról és, hogy miért menekültem el. Nagyon sajnálom, hogy titkolóztam előtted. Remélem, hogy egyszer majd megbocsájtasz nekem. Tudtam, hogy te engem védenél és nem a gyerekünket. Éppen ezért jöttem el. Nekem csak az ő élete volt fontos. Meg akartam őt óvni, akár a saját életem árán is. És hála istennek egy egészséges kislánynak adtam életet.

Szeretném, ha te neveznéd el őt, de legfõképp annak örülnék, ha te nevelnéd fel és a nevedre is vennéd! Ha esetleg nem vagy hajlandó a gondját viselni, arra kérlek, ne add árvaházba, hanem bízd őt a keresztszüleire, Chace-re és Ashleyre.

És Robert! Tudnod kell, hogy amikor búcsút vettem tőled, mindenben hazudtam, csakhogy könnyebb legyen az elválás. Soha nem éreztem még így senki iránt, mint irántad. Szeretlek és mindig szeretni foglak, bárhogy döntesz is…

Destiny"

Én is szeretlek – gondoltam magamban. Összehajtottam a levelet, visszaraktam a borítékba, majd felnéztem Chace-re.

Előbb rá, majd a lányomra mosolyogtam. Döntöttem. Pontosan tudtam, hogy mit akarok: felnevelni a gyermekünket. Eszem ágában sem volt árvaházba adni, vagy Destiny testvérének a gondjaira bízni. Én szeretnék róla gondoskodni.

- Mi lesz a neve? – kérdezte Chace és elmosolyodott.

- Sonia Hope Pattinson – válaszoltam könnyedén, mintha csak valaki súgta volna, majd a kezembe vettem a borítékban talált apró arany karkötőt és Sonia csuklóján összekapcsoltam.

Sonia Hope Pattinson:

27. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom ismételten ezt a kis csúszást, nagyon remélem, hogy a következőkben nem lesz ilyen... :( Ez nekem is rosszul esik, és számotokra sem eléggé jó, hiszen tudom, hogy vannak, akiknek ezzel indul a hete és várják a jól megszokott fejezeteket! :)

Nah, de térjünk is rá a lényegre, vagyis az aktuális fejezetere: kicsit drámaira és rendhagyóra fordul a hangsúly és mielőtt jobban beleásnánk magunkat, el kell mondjam, hogy már nem sok van hátra! Éppen ezért szeretném, ha biztatnátok azzal, hogy pár sort írtok vagy az eddig történtekről vagy csak erről a részről! Mindenki véleményét várom!!

Most pedig térjünk is vissza. Hogy miért lesz rendhagyó, nem másért, mint azért, mert lesz benne egy érdekes időváltás és őszintén érdekelne, Nektek hogy tetszik ez a fajta megoldás! :-)

Aztán mi is lesz még itt: dráma, dráma és dráma...

Jó olvasást! :D
puszi, Ivcsi

27. Fejezet – Destiny szemszöge

A bejelentés

Csend volt a szobában. Kínos csend. Fájt ez a hallgatás. Nekem pedig most legkevésbé volt erre szükségem... A kanapén ültünk egymás mellett, és néhány perccel ezelőtt még nevetgélve beszélgettünk a gyermekkorunk mókázásairól. Csak hogy, amint Ashley belépett az ajtón, egyikünk sem szólalt meg. Szomorúság csillant könnytől áztatott tekintetében. Fájt, hogy így látom, és nem tudom, hogy mi történhetett...

*20 perccel korábban*

- Na, nem! Ezt nem adod be nekem! Én ilyet biztos, hogy nem csináltam!

- Dess! Én hat éves voltam, te pedig három. Azt hiszem jobban emlékszem...

Hiába kutattam az emlékeim között, sehogy sem rémlett, hogy a bátyám születésnapján igen közelről megkóstoltattam volna vele a tortáját.

- Akkor sem nyomtam bele a fejed a sütibe. – jelentettem ki határozottan.

- Oké, nyugalom! Ne izgasd fel magad. Még nincs itt az ideje, hogy megszüld azt a kis manót, odabent – kacsintott rám, miközben ajkai széles mosolyra húzódtak, ugyanis a kis manó – ahogy ő nevezte – épp kapálódzni kezdett. – Akkor is a fejembe nyomtad...

- Nem, nem és nem! – makacskodtam, de már egy cseppnyi harag sem volt bennem. Sokkal inkább mosolyogtam azon, hogy egy ilyen apró és főként a régmúltban történt eseményen ennyit tudunk rágódni.

- Hiányzott ez... – szólalt meg végül Chace. Hosszú percek teltek el, de ő csak a hasamat fogta és várta, hogy újból rúgjon a kis manó.

- Micsoda? – értetlenkedtem. – Egy gyerek? – nevettem fel hangosan.

- Nem... – kezdett volna bele, de egy hangos ajtócsapódás félbeszakította. Mindketten a bejárat felé fordultunk.

Ashley állt ott. A szemei könnyben úsztak és valamit görcsösen szorongatott az ujjai közt. Tudtam, hogy baj van és azt is tudtam, hogy végig hallott minket. Vagyis egy részét biztosan... Visszapörgettem magamban a kimondott szavakat, de sejtelmem sem volt, mivel bánthattuk volna meg.

Pedig valami történt. A keze elfehéredett és egyre jobban remegett a sírástól. Chace is ugyanúgy lefagyva ült mellettem, mint ahogyan én.

Ashley egyetlen szót sem szólt. Folyamatosan újabb és újabb könnycseppek törtek utat maguknak, mígnem leroskadt a földre... Chace egyből mellette termett és felhúzva a padlóról, a kanapéra ültette, majd fejét az ölébe döntötte. Most már sokkal nyugodtabbnak tűnt.

- Talán beszéljétek meg ezt, Ti, ketten.

- Ne. – Hallottam Ash erőtlen hangját. – Ne menj el. Mindkettőtöknek tudnia kell.

- Mi a baj, kicsim?

Ashley nem válaszolt. Lassan felült én pedig ebben a pillanatban láttam, meg, hogy mit is szorongat a kezében.

Nem nézett Chace-re, az én reakciómat várta...

- Ashley. Nincs semmi baj. Mond csak el nyugodtan – mosolyogtam rá.

- Babát várok... Két hónapos terhes vagyok.
Remegett a hangja. Tudtam, hogy nem Chace-től, sokkal inkább az én reakciómtól tart ennyire.

- Hisz ez... ez... csodálatos – hebegett Chace, én pedig csak mosolyogtam rajta. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy ez a kis csöppség a legjobb helyre fog kerülni.

Chace, amint meglátta az ultrahangos képet, le sem lehetett lőni. Bár engem már kísért el vizsgálatra, tudtam, hogy ez most más... egészen más. A saját gyerekéről van szó.

Késő volt, mire ágyba kerültem. Kivételesen Ashley kísért be a szobába.

- Miért borultál ki annyira, délután?

- Nagyon féltem. – Mondta csendesen és ugyan kissé bátortalanul, de leült mellém az ágyra.

- Mégis mitől?

- Tőled. Féltem, hogy kiborulsz majd... Tudom, hogy mennyire nehéz lehet ez most Neked és akkor még én is itt vagyok ezzel a baba dologgal. Nem jó az időzítés...

- Mégis mire gondolsz?

- Destiny! Hát nem érted? Nekem fáj, hogy pont akkor állok elő ezzel a terhességgel, amikor neked a legnehezebb.

- Ne aggódj miattam! Én jól vagyok.
- Te már rég feladtad. De küzdened kéne...

- Minek?! Ash, én meg fogok halni. Ezen – bármennyire is szeretném – nem tudok változtatni. Mindent a lányomért teszek és tudom, hogy Te jó anya leszel. Miattam ne aggódj! Neveld fel a gyermeketeket és legyetek nagyon boldogok!

- Köszönöm... – Ashley hangja elcsuklott. Tudtam mit érez. Engem is fojtogatott a sírás, ha a kishölgyre gondoltam, aki kevesebb, mint egy hónap múlva a világra jön, én pedig soha nem fogom őt látni... De ezt a külvilág felé nem mutattam. Nem akartam, hogy a körülöttem lévők is összetörjenek, mint amennyire én voltam összetörve, legbelül.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az állapotom napról napra rosszabb lesz és ezen már nem is tudtam változtatni! Én ezt vállaltam és véghez is viszem, bármi áron.

***

Kedves Chace!

Tudom, hogy Te és Ashley, a világ legjobb szülei lesztek. És ne haragudj meg, de remélem, hogy nem a kislányom, hanem a saját gyermeketek szüleiként kell helyt állnotok. Valahol, a szívem mélyén bízom benne, hogy Robert el fogja fogadni a lányunkat és ő maga neveli fel.

Ti pedig jó keresztszülei lesztek.

Hogy miért most kapod ezt a levelet? Mert egyszerűen képtelen voltam eléd állni és nyíltan megmondani, hogy én meg fogok halni. Tudom, hogy úgysem fogadtad volna el ezt és keresnem kellett valami más utat. Így hát ezt választottam.

Kérlek ne légy szomorú, vagy dühös. Ennek így kellett lennie!

Amikor megkapod, ezt a levelet én már a kórházban leszek, és maximum perceim lesznek hátra. Nagyon kérlek, hogy csak ezután értesítsd Robertet és add át Neki, az ő levelét.

Tudom, hogy tudni fogja, hogyan cselekedjen.

Kérlek, egy valamit még tegyél meg nekem! A ruhásszekrény aljában van egy doboz. Ha a lányom betölti a hatodik életévét, kérlek, add át neki...

Szeretlek, és mindig veled leszek!

Húgod, Dess.

Még egyszer átfutottam a sorokon, majd négybe hajtottam a papírt és egy borítékba tettem.

Már csak egy dolog volt hátra, de arra reggelig várnom kellett...

***

- Biztos, hogy menni akarsz? - kérdezte már vagy századszor Chace, miközben fel alá járkált a konyha és a nappali kanapéja között, ami az én ideiglenes székhelyemként szolgált. - Mi lesz, ha történik veled valami?

- Akkor bemegyünk a kórházba - vontam meg egyszerűen a vállam.

- Destiny! Te ezt egyáltalán nem veszed komolyan. Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Jobb lesz, ha vigyázol magatokra.

- Chace… - sóhajtottam. - Az, hogy vigyázzak magamra, nem egyenlő azzal, hogy egész álló nap csak az ágyban (jelen esetben a kanapén) fekszem. Én ezt már nem bírom! Szeretnék végre kimozdulni.

- És mi lesz, ha belebotlunk Robertbe?

Tudtam, hogy csak fogásokat próbál találni rajtam.

- Szerinted mennyi esély van rá, hogy Robert betegye a lábát egy olyan helyre, ahol a rajongók egyetlen másodperc alatt szétszednék? - kérdeztem vissza, miközben óvatosan kikászálódtam a takaró alól.

- Oké, látom, nem tudlak lebeszélni. Akkor menjünk. - lépett mellém és felém nyújtotta a kezét, amit azonnal igénybe is vettem, mert a hirtelen mozdulattól kissé megszédültem.

- Jól vagyok - mondtam gyorsan, mielőtt újabb szócsatába keverednénk.

Chace csak megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Csendben lépkedtünk egymás mellett, egészen az autóig. Nem tudtam eldönteni, hogy azért nem szól hozzám, mert mérges rám, amiért ennyire makacs vagyok, vagy csak egyszerűen nincs mondanivalója. Inkább az előbbire tippelnék, de én sem törtem meg ezt a hallgatást. Le se tagadhatnánk a köztünk lévő rokoni viszonyt… Mindketten elképesztően makacsak tudunk lenni.

Míg a kocsiban ültünk volt időm átgondolni jó pár dolgot. Chace-nek igaza volt abban, hogy nemsokára a kórházba kell majd látogatnunk… Gyorsan ellenőriztem, hogy megvannak-e a leveleim. Az egyik Chace-nek, amiben mindent megköszönök neki, a másik pedig Robertnek címezve… Ő már sokkal keményebb dió lesz, mint a bátyám. Hisz, míg Chace mindenről tud, Robertet átvertem, elhagytam és a szemébe hazudtam az érzéseimről…
Mindemellett azonban pontosan tudta, hogy mit csinálok és legfőképp, hogy miért teszem. Nekem a lányom a világon mindennél többet jelent. Éppen ezért kell őt megvédenem, akár a saját életem árán is.

A gondolataimból Chace hangja zökkentett ki. Ijedten kaptam rá a tekintetem, de úgy láttam ő sokkal jobban meglepődött.

Felkacagtam, ezzel oldva a kínossá váló feszültséget.

- Bemegyünk? - kérdeztem, még mindig nevetve.

- Jól vagy?

- Tökéletesen! - bólintottam és már nyitottam is az ajtót.

De sajnos Chace-t még a jó kedvem és az aggódással teli faggatózásaira adott válaszaim sem tudták meggyőzni arról, hogy tényleg semmi bajom sincs. Na jó, ez azért túlzás. Per pillanat nincs semmi bajom…

Amint ő is kiszállt az autóból, egyből a kezem után nyúlt és így indultunk el az épület felé. Természetesen a legegyszerűbb megoldást kellett választanunk, vagyis lifttel tettük meg a földszint és az első emelet közti hatalmas távolságot, hogy még véletlenül se erőltessem meg magam egy pár lépcsőfokkal.

De hiába éreztem idegesítőnek ezt a túlságos aggodalmat Chace részéről, nem tudtam rá haragudni. Valahol tetszett és titkon még élveztem is ezt a törődést. Ám ezt soha nem mondanám meg neki. Sokkal jobban élveztem, hogy provokálhatom őt.

Ismét túlságosan elkalandoztak a gondolataim, és csak arra eszméltem fel, hogy az ékszerboltban állunk és apró karkötők sora lepi el a pultot.

Nem válogattam sokáig. Kiválasztottam azt, amelyiket először láttam meg és teljesen bele is szerettem. Adnom kell valamilyen emléket magamból a lányomnak és ez tökéletes lesz...

A kis karkötőt Robert levelébe csúsztattam, majd végleg lezártam a borítékot. Ugyanígy tettem a Chace-nek írt levéllel. Gondosan lezártam és ahogy Ashleyvel megbeszéltük, az éjjeliszekrényem fiókjába tettem. Rajtam kívül csak ő tudta, hogy hol van, és hogy mikor kell odaadnia, a borítékon szereplő név tulajdonosának.

26. Fejezet

Sziasztok!


Hmmm... Hol is tartottunk? :))


Az előző részt ott hagytuk abba, hogy Robert nehezen ugyan, de bejut a szobába és leleplezi Destiny titkát. A kérdés most már csak az, hogy miként tovább??
Nem lesz most rohagálás. Szépen mindenki végighallgat mindenkit, ám lehet hogy épp ez okozza a legnagyobb bajt. De vajon ezek a beszélgetések őszinték vagy épp ellenkezőleg, hazugságon alapszanak?


A válasz pedig ott van a fejezetben, így hát kellemes olvasást kívánok! :)


puszi, Ivcsi

26. Fejezet – Robert szemszöge

Gyötrelem

Nem szenvedtem tovább. Igazából sohasem volt miért szenvednem.

Eltelt az első négy hónap és azt hittem itt van vége. Nem lesz többé fájdalom, nem is fogok rá emlékezni... De be kellett látnom, hogy tévedtem.

Tévedtem, mikor meglátogattam őt, és megláttam a kigömbölyödő pocakját. Legszívesebben megérintettem volna, ám a szenvedés akkor hágott igazán a tetőfokára, mikor ridegen közölte:

- Ő nem a Te gyermeked...

***

- Robert, várj! – szólt utánam Destiny, amint a kilincsre helyeztem a kezem. – Hazudtam Neked.

Azonnal visszafordultam. Nem láttam az arcát, mert tekintetét rendületlenül a földre szegezte. Lassú léptekkel közelítettem újra felé, miközben azon agyaltam, hogy vajon miben hazudott nekem... Az érzésiben, a terhességével kapcsolatban vagy abban, hogy mégsem költözött haza. Ez alatt a pár másodperc alatt, annyi minden pörgött le bennem. De egyet tudtam. Vissza akarom őt szerezni, mindegy, hogy mit kell hozzá tennem. Szeretem őt és ezen soha senki nem fog tudni változtatni.

Leguggoltam elé és vártam.

- Ülj ide, kérlek – mutatott az ágyra, közvetlenül maga mellett.

Végre rám nézett. Újra elbűvöltek azok a gyönyörű kék szemek... Olyan régen néztem bele, ebbe a mély tekintetbe. Most még jobban éreztem, hogy mennyire hiányzik Destiny.

Pár perc elteltével még mindig csendben ültünk és némán néztük egymást.

- Szeretlek. – Suttogta halkan. – De nem lehetek veled.

- De hát miért nem? – fogtam meg, ölében nyugvó kézfejét, ám ő egy hirtelen mozdulattal kirántotta onnan. Tudomásul vettem és visszaraktam magam mellé a jobb karom.

- Mert szakítottam veled! Mert ott voltál, egy gyűrűvel a kezedben és én azt mondtam, hogy nem akarok a feleséged lenni. Mert itt van ez a gyerek...

Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, én pedig, mint egy fadarab, semmit sem csináltam, csak hallgattam őt. Néztem, ahogy a könnycseppek sorra végigfolynak az arcán. Nem mozdultam, nem mondtam semmit. Csak hallgattam...

Semmi sem törte meg ezt a mély és magányos csendet, csupán csak egyetlen apró hang. Destiny szuszogása. A kimerültség vagy a sok sírás, az okát nem tudtam biztosan, de felülemelkedett rajta és fáradtan dőlt a karjaim közé. Feküdt ott, az én ölembe, én mégis képtelen voltam bármit is csinálni. Az agyamat ellepték az egyre kuszább gondolatok és kérdések tömkelege. Bár vágytam arra, hogy újra a karjaim közt tarthassam Destinyt, most mégis inkább azt kívántam, hogy beszéljük meg mindazt, ami velünk történt. És azt, ami vele történt...

Destiny két órával később is csendesen aludt a karjaim közt, és én nem akartam őt megzavarni. Óvatosan lefektettem az ágyába, majd betakartam és lassan kisétáltam a szobából.

Chace és Ashley a kanapén ültek. Ash, Chace vállra hajtotta a fejét, így feltételeztem, hogy őt is elnyomta az álom. A lehető leghalkabban közelítettem feléjük, nehogy felébresszem a házban lévő két gyönyörű nőt...

- Azt hiszem itt az ideje, hogy én elmenjek – suttogtam Chace-nek.

- Várj! Beszélni szeretnék veled – mondta komolyan, majd Ashleyre nézett. – Inkább odakint.

Ash feje alá egy párna került, Chace vállát felváltva ezzel, mi pedig az ajtón kívül folytattunk kisebb eszmecserét.

- Mit mondott neked? – kérdezte Chace.

Őszintén szólva, sokkal inkább számítottam volna tőle egy számon kérő hangnemre, mint erre a kedves, talán még egy kicsit kíváncsian is csengő mondatra...

- Mindent és semmit... – válaszoltam, ám ez a válasz, csak egy berögzött, reflexből jövő mondat volt. A gondolataim teljesen máshol jártak, mint a Diamond Street valamely magas épületének harmadik emeletén, a 9-es számú ajtó előtt... Próbáltam magamban felidézni, hogy mi is történt, bent, a lakásban, vagy, hogy miket mondott nekem Destiny.

- Ezt, hogy érted? – faggatózott tovább Chace, ezzel kizökkentve a felidézett pillanatok folyamából.

- Mindent láttam, amit tudnom kellett volna, mégis azt kell mondanom, hogy semmit sem tudok, mert nem kaptam választ a kérdéseimre. Azt mondta, nem az én gyerekem, majd egyszerűen közölte, hogy hazudott... De, hogy miben, azt már nem tudtam meg. Nem sokat beszélgettünk.

- Miért hagytad egyedül?

- Teljesen kimerült, ami talán a sok sírásnak tudható be, és a karjaim közt aludt el. Ha jól sejtem, még mindig alszik.

- Miért mész el?

- Chace, őszintén! – emeltem meg a hangom. – Mit vársz tőlem, mit csináljak? Semmi közöm többé ahhoz a nőhöz odabent. Elegem volt! Elhagyott, és még csak vissza sem nézett, én pedig ott maradtam egy gyűrűvel és a saját gyötrelmemmel, amit a hiánya okozott. Semmit nem tehettem... Nem tudtam, hogy hol van. Azt sem tudom, ma minek jöttem ide. Teljesen egyértelmű, hogy engem már rég kitörölt a jövőjéből, sőt az egész életéből.

- Robert! Ne vagdalkozz ilyen komoly szavakkal. Másról van szó. Ez az egész már rég nem rólad szól!

- Igen? Akkor Ő, ezt miért nem közölte velem?! Ennyit igazán megérdemeltem volna én is! Nem csak neki, nekem is szükségem lett volna egy társra...

Chace nem szólt. Újra és újra a kimondott szavak pörögtek le, de egyiket sem bántam meg. Úgy éreztem ez már valóban nem rólam vagy Destinyről szól. Itt már nem voltunk ketten... rég nem.

- Akkor azt hiszem ezt a beszélgetést befejeztük. – közöltem és egy kilencven fokos fordulat után, a lépcsőház felé vettem az irányt.

- Ennyi? – kérdezte Chace.

- Miért, mit kéne még tennem? – vágtam vissza és a hangomból még én is visszahallottam a számonkérést.

- Én nem mondhatok semmit! Csak arra kérlek, hogy gondold át. Hidd el, megéri a küzdelmet.

Tökéletes befejezés. Annyira színpadias... Most Chace fordított hátat, csupán azzal a különbséggel, hogy most nem maradt időm megállítani.
Mielőtt még bármit mondhattam volna, az ajtó egy kattanással bezáródott mögötte, én pedig ott maradtam a kusza gondolataimmal...

Csakhogy nem éreztem semmi egyebet dühön és csalódottságon kívül. Úgy éreztem átvertek, mindannyian.

Az első dolog, amiben megütköztem, hogy bármiben is hazudott nekem Destiny, az tényleg hazugság volt. Nem költözött haza New Havenbe. Itt maradt Los Angelesben és mindegy kinek a gyermekét, de rejtegeti...

Nem tudtam elvonatkoztatni a tényektől, az elmúlt 4 hónap tényeitől és a mai este tényeitől.

Mélyen csalódtam azokban az emberekben, akiket a barátaimnak hittem és fogalmam sem volt, kiben bízhatok meg ezek után, vagy kinek higgyek. Kire hallgassak?

A belső hangra, aki azt mondja, hogy mindent felejtsek el, úgy ahogy van, vagy pedig Chace-re és küzdjek azért az érzésért, amit soha senki nem lesz képes kitörölni a szívemből. Mindig szeretni fogom Destinyt, még ha ekkora fájdalommal is jár a hiánya.

Úgy éreztem, hogy gyűlölnöm kellene őt, hiszen a legnagyobb fájdalmat okozta nekem. De én magam is tudtam, sőt érzetem, hogy egy szerelemnek soha nincsen teljesen vége... Egyszerűen nem tudom őt elengedni, bármekkora fájdalmat is okozott nekem.

25. Fejezet

Sziasztok!

Először is tartozom egy bocsánat kéréssel, de tegnap nem sikerült gép közelébe varázsolnom magam, így a hétfői friss, egy kedd reggelivé alakult át. Bocsánat attól, aki várta...

És még egy közérdekű infó: az elmaradt kommentekra minél hamarabb válaszolni fogok! :)

Most pedig a fejezetről. Ha jól emlékszem, volt pár olvasó, aki hiányolta a Robert érzéseivel és napjaival foglalkozó fejezetet, úgyhogy most meghoztam! :) Egy kicsit messzebbről indulunk, de a szálak egy idő után összetalálkoznak és a "kedvenc" kavaró-nőtök sem fog hiányozni a fejezetből! ;))

Jó olvasást és, aki az iskolások minden napját éli, annak kellemes szünetet kívánok! :)

puszi,  Ivcsi

25. Fejezet – Robert szemszöge

Válaszok

Ma is próbára igyekeztem. Indulás előtt valami igazán különleges érzés fogott el... Végre megtudhatom, hogy kivel fogom folytatni a musicalt. Hogy ki veszi át, Destiny helyét.

Csak némán álltam ott a színpad közepén. Tanácstalanul figyeltem Andrew arcát, egy utasításra várva, ám a teremben az ajtónyitódáson kívül semmi zaj nem volt.

Hirtelen mindenki a bejárat felől közeledő sötét, női alakra fordította a tekintetét. Én sem tettem mást. Kíváncsian vártam, ki lesz az új partnerem...

Andrew-t két puszival köszöntötte, majd a lány egyből megcélozta a színpadra felvezető lépcsőt. Közvetlenül előttem állt meg.

- Szia, Robert.

A felismerés villámcsapásként hasított belém. Az emlékek filmként peregtek le a szemem előtt. A Karácsony, a Kellannal eltöltött reggel és a mai nap. Minden összeállt! Ez a vörös hajú lány nem mást, mint Hayley...

- Szia – köszöntem én is, de még mindig nem sikerült összeraknom, hogy mit is keres ő itt pontosan... Csak álltam ott és figyeltem az eseményeket.

Andrew nem sokkal később felsétált a színpadra. A zene elhalkult. A teremben mindenki néma csendben várta a rendező további utasítását.

- Robert, szeretném Neked bemutatni Hayleyt, az új táncpartnered.

- Köszi, de már ismerjük egymást. Andrew, beszélhetnénk?

- Sajnálom Rob, de ez most nem fog menni. Holnap este előadás, úgyhogy mindenki a helyére! – tapsolt a levegőben, mire mindenki, mintha álmukból ébresztették volna őket, a helyére sietett. - Nézzük át a dalokat, holnap pedig táncpróba – helyezte át tekintetét rólam, Hayleyre.

Az új partnerem Andrew után sétált le a nézőtérre. Én továbbra sem értettem semmit. Fogalmam sem volt, hogy került ő ide és válaszokat akartam... Ám e helyett Naomi megragadta a karom és a zongorához húzott. Egy újabb hosszú próba vette kezdetét és én már előre féltem a holnaptól...

Jó néhány perce kimerülten ültem a színpad szélén. A teremben senki sem volt rajtam kívül és így legalább szabadjára engedhettem a bennem rejlő megválaszolatlan kérdések tömkelegét. Nem értettem, hogy miként és hogyan jutott be Hayley a színházba. Egyáltalán semmit nem tudtam róla. Mit keres ő itt?

De ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem az a baj, hogy ő itt van. Sokkal inkább én vagyok a baj... Képtelen vagyok kiverni a fejemből Destinyt és hogy Hayleyt nap, mint nap látnom kell, ez nagyban megnehezíti a felejtést.

- Haza kéne menned – zökkentet ki a gondolataimból egy lágyan csengő hang.

- Egyedül kéne itt lennem – emeltem fel a tekintetem, mosolyogva.

- Bocsi. Nem akartalak megzavarni.

- Semmi baj, Naomi. Gyere csak! – nyújtottam felé a karom és felsegítettem magam mellé.

Mióta a színház felajánlotta ezt a szerepet Naomi volt a legnagyobb támasz és a segítség számomra. Ám ez a támogatás csak a színház falain belül élt. Sosem gondoltuk túl a kapcsolatunkat és megmaradtunk kollégáknak. Ő volt az egyetlen, aki még a legrosszabb pillanatomban is vissza tudta adni az életkedvemet.

Most is rá volt szükségem. Valakivel megbeszélni a dolgokat. Valakivel, aki megértő és tabuk nélkül beszélgethetek.

- Mi van veled, Rob? Megváltoztál...

- Pontosabban?

- Rég beszélgettünk. De nem csak mi. Mostanában senkivel sem beszélgetsz. Ha valaki kérdez tőled, idegesen válaszolsz. Hova tűnt az a kedves Rob, akit megszerettem?

- Nem tudom, Naomi. Hidd el, én is vissza szeretném kapni.

- De hát mi történt? Destiny az oka? – kérdezte, ám a hangja egészen hallhatóan elcsendesedett. Most viszont tökéletesen nyugodt voltam. Naominak nem volt mitől tartania.

- Igen. Legalábbis azt hiszem. Egyszerűen nem vagyok rá képes, hogy elfelejtsem. Szükségem van rá. Szeretem és ez soha nem is fog megváltozni.

Naomi, ahelyett, hogy bármit is mondott volna, óvatosan a nyakam köré kulcsolta a kezét, majd közelebb húzott magához. Jól esett ez a közelség... de csak is úgy, mint egy barát.

- Bravó! Nagyon, nagyon szép! – tapsolt valaki, mire mi azonnal szétrebbentünk.

- Ki az? – kérdeztem, de válasz nem érkezett. A nézőteret teljes sötétség burkolta, bárki is figyelt minket, mi nem láthattuk őt.

Naomi kétségbeesetten nézett rám. Én ijesztettem meg, hogy olyan hirtelen elválltam tőle. Átkaroltam a vállát és csendben vártunk... Hogy mire? Azt még mi sem tudtuk.

- És még azt állítod, hogy nem heverted ki Destinyt. Szerintem túl könnyen túlléptél rajta – szólalt meg hirtelen a hang és elénk lépett Hayley.

Most már okosabb voltam, és nem engedtem ki Naomit a kezem közül. Magabiztosan öleltem át.

- Hayley. Nem tudom miért vagy itt, de azt hiszem, nem tartozom neked semmiféle magyarázattal.

- Ez igaz. Viszont én tudok valamit, amit Te nem.

- Biztosítalak róla, hogy nem érdekel. Naomi, – fordultam a mellettem ülő lány felé – mehetünk?

Naomi bólintott. Egyszerre ugrottunk le a színpadról és mit sem törődve Hayleyvel a kijárathoz indultunk.

- Várj, Robert!

Megtorpantam. Fogalmam sem volt, mit akarhat, de valami azt súgta, hallgassam őt végig.

Visszasétáltam hozzá és leültem az egyik székbe.

- Hallgatlak – közöltem ridegen. Nem akartam előtte semmilyen érzelmet felfedni. Túlságosan is tartottam tőle. Destiny azt mondta, soha ne bízzak meg benne és akárhányszor csak találkoztunk, ezek a szavak mindig a fülembe csengtek. Most is ezt éreztem...

- Nem tudom, mi ez közted és Naomi között, de valamit tudnod kell Destinyről.

Egyből felkaptam a fejem. A mondat többi része nem érdekelt, csakis az, hogy mi lehet Destinyvel.

- Az unokatesóm terhes. A te gyermekedet várja...

Fel sem fogtam a szavait. Fogalmam sem volt, hogy hihetek e egyáltalán neki, mégis kételyek támadtak bennem. Mi van, ha igazat mond?

Gondolkodás nélkül indultam el a kijárat felé. Senkivel nem törődtem. Sejtelmem sem volt, mit kéne most tennem, ám amint beültem az autómba, hihetetlen nyugalom lett úrrá rajtam. Nem gondolkoztam tovább. Egyszerűen csak válaszokat akartam és tudtam, hogy kitől kaphatom meg ezeket.

Majdnem egy óra telt el, mire végre leparkoltam Chace lakása előtt. Szerencsém volt, a lépcsőházba könnyen bejutottam, az ajtónál viszont kénytelen voltam kopogni...

- Robert? Mit keresel Te itt? – állt elém Chace.

- Destinyvel akarok beszélni!

- Miből gondolod, hogy itt van?

- Tudom – léptem be a lakásba. – Hol találom?

- Nincs itt. New Havenben van...

Meg sem vártam, míg Chace befejezi a mondatát, benyitottam a hálószobába. Mozdulatlanul figyeltem a háttal álló nőt, ahogy lassan feláll, én pedig csendben becsuktam magam mögött az ajtót.

Destiny azonnal felém fordult, nekem pedig nem kellett kérdeznem. A válasz ott volt előttem.

- Miért nem szóltál róla? – léptem kicsit közelebb. – Jogom van tudni a gyermekemről!

Dess arca fehéredni kezdett. Nem mondott semmit én pedig kezdtem megijedni. Biztos voltam benne, hogy én rémisztettem meg. Mellé siettem, majd az ágy szélére ültettem. Leguggoltam elé, a tenyerét a két kezembe vettem és kényszerítettem, hogy rám nézzen.

- Jogom van tudni!

Destiny mély levegőt vett, de a pillantását egy percre sem vette le rólam.

- Honnan veszed, hogy a Te gyereked? – kérdezte ridegen.

- Hayley... – kezdtem volna bele, de Dess félbeszakított.

- Hayley hazudott. Menj el Rob, kérlek.

Nem éreztem semmit. Olyan üresnek tűnt minden. Ha létezik vigasz abban, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, akkor az, nem más, mint a gondolat, hogy talán mégis jobb ez így. De őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy tényleg jobb ez így.