27. Fejezet

Sziasztok!

Sajnálom ismételten ezt a kis csúszást, nagyon remélem, hogy a következőkben nem lesz ilyen... :( Ez nekem is rosszul esik, és számotokra sem eléggé jó, hiszen tudom, hogy vannak, akiknek ezzel indul a hete és várják a jól megszokott fejezeteket! :)

Nah, de térjünk is rá a lényegre, vagyis az aktuális fejezetere: kicsit drámaira és rendhagyóra fordul a hangsúly és mielőtt jobban beleásnánk magunkat, el kell mondjam, hogy már nem sok van hátra! Éppen ezért szeretném, ha biztatnátok azzal, hogy pár sort írtok vagy az eddig történtekről vagy csak erről a részről! Mindenki véleményét várom!!

Most pedig térjünk is vissza. Hogy miért lesz rendhagyó, nem másért, mint azért, mert lesz benne egy érdekes időváltás és őszintén érdekelne, Nektek hogy tetszik ez a fajta megoldás! :-)

Aztán mi is lesz még itt: dráma, dráma és dráma...

Jó olvasást! :D
puszi, Ivcsi

27. Fejezet – Destiny szemszöge

A bejelentés

Csend volt a szobában. Kínos csend. Fájt ez a hallgatás. Nekem pedig most legkevésbé volt erre szükségem... A kanapén ültünk egymás mellett, és néhány perccel ezelőtt még nevetgélve beszélgettünk a gyermekkorunk mókázásairól. Csak hogy, amint Ashley belépett az ajtón, egyikünk sem szólalt meg. Szomorúság csillant könnytől áztatott tekintetében. Fájt, hogy így látom, és nem tudom, hogy mi történhetett...

*20 perccel korábban*

- Na, nem! Ezt nem adod be nekem! Én ilyet biztos, hogy nem csináltam!

- Dess! Én hat éves voltam, te pedig három. Azt hiszem jobban emlékszem...

Hiába kutattam az emlékeim között, sehogy sem rémlett, hogy a bátyám születésnapján igen közelről megkóstoltattam volna vele a tortáját.

- Akkor sem nyomtam bele a fejed a sütibe. – jelentettem ki határozottan.

- Oké, nyugalom! Ne izgasd fel magad. Még nincs itt az ideje, hogy megszüld azt a kis manót, odabent – kacsintott rám, miközben ajkai széles mosolyra húzódtak, ugyanis a kis manó – ahogy ő nevezte – épp kapálódzni kezdett. – Akkor is a fejembe nyomtad...

- Nem, nem és nem! – makacskodtam, de már egy cseppnyi harag sem volt bennem. Sokkal inkább mosolyogtam azon, hogy egy ilyen apró és főként a régmúltban történt eseményen ennyit tudunk rágódni.

- Hiányzott ez... – szólalt meg végül Chace. Hosszú percek teltek el, de ő csak a hasamat fogta és várta, hogy újból rúgjon a kis manó.

- Micsoda? – értetlenkedtem. – Egy gyerek? – nevettem fel hangosan.

- Nem... – kezdett volna bele, de egy hangos ajtócsapódás félbeszakította. Mindketten a bejárat felé fordultunk.

Ashley állt ott. A szemei könnyben úsztak és valamit görcsösen szorongatott az ujjai közt. Tudtam, hogy baj van és azt is tudtam, hogy végig hallott minket. Vagyis egy részét biztosan... Visszapörgettem magamban a kimondott szavakat, de sejtelmem sem volt, mivel bánthattuk volna meg.

Pedig valami történt. A keze elfehéredett és egyre jobban remegett a sírástól. Chace is ugyanúgy lefagyva ült mellettem, mint ahogyan én.

Ashley egyetlen szót sem szólt. Folyamatosan újabb és újabb könnycseppek törtek utat maguknak, mígnem leroskadt a földre... Chace egyből mellette termett és felhúzva a padlóról, a kanapéra ültette, majd fejét az ölébe döntötte. Most már sokkal nyugodtabbnak tűnt.

- Talán beszéljétek meg ezt, Ti, ketten.

- Ne. – Hallottam Ash erőtlen hangját. – Ne menj el. Mindkettőtöknek tudnia kell.

- Mi a baj, kicsim?

Ashley nem válaszolt. Lassan felült én pedig ebben a pillanatban láttam, meg, hogy mit is szorongat a kezében.

Nem nézett Chace-re, az én reakciómat várta...

- Ashley. Nincs semmi baj. Mond csak el nyugodtan – mosolyogtam rá.

- Babát várok... Két hónapos terhes vagyok.
Remegett a hangja. Tudtam, hogy nem Chace-től, sokkal inkább az én reakciómtól tart ennyire.

- Hisz ez... ez... csodálatos – hebegett Chace, én pedig csak mosolyogtam rajta. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy ez a kis csöppség a legjobb helyre fog kerülni.

Chace, amint meglátta az ultrahangos képet, le sem lehetett lőni. Bár engem már kísért el vizsgálatra, tudtam, hogy ez most más... egészen más. A saját gyerekéről van szó.

Késő volt, mire ágyba kerültem. Kivételesen Ashley kísért be a szobába.

- Miért borultál ki annyira, délután?

- Nagyon féltem. – Mondta csendesen és ugyan kissé bátortalanul, de leült mellém az ágyra.

- Mégis mitől?

- Tőled. Féltem, hogy kiborulsz majd... Tudom, hogy mennyire nehéz lehet ez most Neked és akkor még én is itt vagyok ezzel a baba dologgal. Nem jó az időzítés...

- Mégis mire gondolsz?

- Destiny! Hát nem érted? Nekem fáj, hogy pont akkor állok elő ezzel a terhességgel, amikor neked a legnehezebb.

- Ne aggódj miattam! Én jól vagyok.
- Te már rég feladtad. De küzdened kéne...

- Minek?! Ash, én meg fogok halni. Ezen – bármennyire is szeretném – nem tudok változtatni. Mindent a lányomért teszek és tudom, hogy Te jó anya leszel. Miattam ne aggódj! Neveld fel a gyermeketeket és legyetek nagyon boldogok!

- Köszönöm... – Ashley hangja elcsuklott. Tudtam mit érez. Engem is fojtogatott a sírás, ha a kishölgyre gondoltam, aki kevesebb, mint egy hónap múlva a világra jön, én pedig soha nem fogom őt látni... De ezt a külvilág felé nem mutattam. Nem akartam, hogy a körülöttem lévők is összetörjenek, mint amennyire én voltam összetörve, legbelül.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az állapotom napról napra rosszabb lesz és ezen már nem is tudtam változtatni! Én ezt vállaltam és véghez is viszem, bármi áron.

***

Kedves Chace!

Tudom, hogy Te és Ashley, a világ legjobb szülei lesztek. És ne haragudj meg, de remélem, hogy nem a kislányom, hanem a saját gyermeketek szüleiként kell helyt állnotok. Valahol, a szívem mélyén bízom benne, hogy Robert el fogja fogadni a lányunkat és ő maga neveli fel.

Ti pedig jó keresztszülei lesztek.

Hogy miért most kapod ezt a levelet? Mert egyszerűen képtelen voltam eléd állni és nyíltan megmondani, hogy én meg fogok halni. Tudom, hogy úgysem fogadtad volna el ezt és keresnem kellett valami más utat. Így hát ezt választottam.

Kérlek ne légy szomorú, vagy dühös. Ennek így kellett lennie!

Amikor megkapod, ezt a levelet én már a kórházban leszek, és maximum perceim lesznek hátra. Nagyon kérlek, hogy csak ezután értesítsd Robertet és add át Neki, az ő levelét.

Tudom, hogy tudni fogja, hogyan cselekedjen.

Kérlek, egy valamit még tegyél meg nekem! A ruhásszekrény aljában van egy doboz. Ha a lányom betölti a hatodik életévét, kérlek, add át neki...

Szeretlek, és mindig veled leszek!

Húgod, Dess.

Még egyszer átfutottam a sorokon, majd négybe hajtottam a papírt és egy borítékba tettem.

Már csak egy dolog volt hátra, de arra reggelig várnom kellett...

***

- Biztos, hogy menni akarsz? - kérdezte már vagy századszor Chace, miközben fel alá járkált a konyha és a nappali kanapéja között, ami az én ideiglenes székhelyemként szolgált. - Mi lesz, ha történik veled valami?

- Akkor bemegyünk a kórházba - vontam meg egyszerűen a vállam.

- Destiny! Te ezt egyáltalán nem veszed komolyan. Most már bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Jobb lesz, ha vigyázol magatokra.

- Chace… - sóhajtottam. - Az, hogy vigyázzak magamra, nem egyenlő azzal, hogy egész álló nap csak az ágyban (jelen esetben a kanapén) fekszem. Én ezt már nem bírom! Szeretnék végre kimozdulni.

- És mi lesz, ha belebotlunk Robertbe?

Tudtam, hogy csak fogásokat próbál találni rajtam.

- Szerinted mennyi esély van rá, hogy Robert betegye a lábát egy olyan helyre, ahol a rajongók egyetlen másodperc alatt szétszednék? - kérdeztem vissza, miközben óvatosan kikászálódtam a takaró alól.

- Oké, látom, nem tudlak lebeszélni. Akkor menjünk. - lépett mellém és felém nyújtotta a kezét, amit azonnal igénybe is vettem, mert a hirtelen mozdulattól kissé megszédültem.

- Jól vagyok - mondtam gyorsan, mielőtt újabb szócsatába keverednénk.

Chace csak megcsóválta a fejét, de nem szólt semmit. Csendben lépkedtünk egymás mellett, egészen az autóig. Nem tudtam eldönteni, hogy azért nem szól hozzám, mert mérges rám, amiért ennyire makacs vagyok, vagy csak egyszerűen nincs mondanivalója. Inkább az előbbire tippelnék, de én sem törtem meg ezt a hallgatást. Le se tagadhatnánk a köztünk lévő rokoni viszonyt… Mindketten elképesztően makacsak tudunk lenni.

Míg a kocsiban ültünk volt időm átgondolni jó pár dolgot. Chace-nek igaza volt abban, hogy nemsokára a kórházba kell majd látogatnunk… Gyorsan ellenőriztem, hogy megvannak-e a leveleim. Az egyik Chace-nek, amiben mindent megköszönök neki, a másik pedig Robertnek címezve… Ő már sokkal keményebb dió lesz, mint a bátyám. Hisz, míg Chace mindenről tud, Robertet átvertem, elhagytam és a szemébe hazudtam az érzéseimről…
Mindemellett azonban pontosan tudta, hogy mit csinálok és legfőképp, hogy miért teszem. Nekem a lányom a világon mindennél többet jelent. Éppen ezért kell őt megvédenem, akár a saját életem árán is.

A gondolataimból Chace hangja zökkentett ki. Ijedten kaptam rá a tekintetem, de úgy láttam ő sokkal jobban meglepődött.

Felkacagtam, ezzel oldva a kínossá váló feszültséget.

- Bemegyünk? - kérdeztem, még mindig nevetve.

- Jól vagy?

- Tökéletesen! - bólintottam és már nyitottam is az ajtót.

De sajnos Chace-t még a jó kedvem és az aggódással teli faggatózásaira adott válaszaim sem tudták meggyőzni arról, hogy tényleg semmi bajom sincs. Na jó, ez azért túlzás. Per pillanat nincs semmi bajom…

Amint ő is kiszállt az autóból, egyből a kezem után nyúlt és így indultunk el az épület felé. Természetesen a legegyszerűbb megoldást kellett választanunk, vagyis lifttel tettük meg a földszint és az első emelet közti hatalmas távolságot, hogy még véletlenül se erőltessem meg magam egy pár lépcsőfokkal.

De hiába éreztem idegesítőnek ezt a túlságos aggodalmat Chace részéről, nem tudtam rá haragudni. Valahol tetszett és titkon még élveztem is ezt a törődést. Ám ezt soha nem mondanám meg neki. Sokkal jobban élveztem, hogy provokálhatom őt.

Ismét túlságosan elkalandoztak a gondolataim, és csak arra eszméltem fel, hogy az ékszerboltban állunk és apró karkötők sora lepi el a pultot.

Nem válogattam sokáig. Kiválasztottam azt, amelyiket először láttam meg és teljesen bele is szerettem. Adnom kell valamilyen emléket magamból a lányomnak és ez tökéletes lesz...

A kis karkötőt Robert levelébe csúsztattam, majd végleg lezártam a borítékot. Ugyanígy tettem a Chace-nek írt levéllel. Gondosan lezártam és ahogy Ashleyvel megbeszéltük, az éjjeliszekrényem fiókjába tettem. Rajtam kívül csak ő tudta, hogy hol van, és hogy mikor kell odaadnia, a borítékon szereplő név tulajdonosának.