Összegzés... (2)

Sziasztok! Már több mint egy hónap eltelt, azóta hogy megnyitott a blog és elolvastátok a Prológust. Azóta közben elkezdődött az iskola, és Nektek ez nem feltűnő, de egyre lassabban gyarapszanak a fejezetek… De ezt egyáltalán nem azért írom, hogy valami okot szolgáltassak az aggodalomra, mivel bőven van a tarsolyunkban és garantálom, hogy decemberig nem kell nélkülöznötök a heti fejezeteket. (És remélhetőleg utána sem… :)

Na, ennyit a helyzetjelentésről, és akkor most pár szó a hírekkel, a fejezetekkel és úgy ám blokk a bloggal kapcsolatban!

• Először is, túlléptük az 1000 főt (2010.09.30), amit ezúton is szeretnék Nektek megköszönni!
• Másodszor, mióta legutóbb beszámoltam a történésekről, azóta 3 emberrel bővült a rendszeres olvasók tábora! Titeket szeretnélek köszönteni a blogon és remélem sok-sok kommenttel leptek meg majd minket. :)
• A harmadik, hogy elindítottam egy szavazást és nagyon kíváncsi vagyok a blogot olvasók válaszaira, úgyhogy légy szíves: SZAVAZZ!!!
• A negyedik dolog, pedig egy kötelesség teljesítése. Szóval, itt véget is ért az én részem és a Shelby által továbbajándékozott díjról jöjjön pár gondolat:

A díj:

Tudom, tudom... Hiszen mi is kampányolunk, de olyan szépeket írt rólunk Shelby (http://theghoststory-shelby.blogspot.com/) oldalon, hogy muszáj, vagyok ezt a díjat közzétenni!

Tehát, kaptunk egy díjat! Íme:

A szábolyok, nagyon egyszerűek:

1. Akitől kaptad, annak nevét és blogjának címét írd ki! 2. Küld tovább EGY bloggernek, akinek a történetében állandó, vagy legalábbis fel-felbukkanó személy(ek) a szellem(ek)! :)

Az a helyzet, hogy nincs olyan blog amiről tudnánk, hogy szerepel benne legalább egy szellem… tehát én most itt megszakítom a díj útját. DE! Ha valaki tud, vagy Te, vagy az, akinek van ilyen története, írj a chatbe és azonnal megy a díj, hogy rendesen útjára indíthassuk! :P Mindezek ellenére, nagyon köszönjük Shelbynek, hogy gondolt ránk! Milló puszi! (L)

xoxo, Ivcsi

5. Fejezet

Sziasztok! Nagyon gyorsan eltelt ez a hét! Nincs igazam? :P Rendben, csak vicceltem... Pontosan tudom mennyire vártátok már ezt a részt! Éppen ezért, egy kicsit előbb kerül fel, csak hogy legyen időtök elolvasni, és komentet írni! :D Ígérem, amint lesz egy szusszanásnyi időm, válaszolok az előző fejezethez érkezett komikra! De akkor most egy pár szó a fejezetről: Ismét Robert szemszög, és egy olyan döntés, ami mind Destiny, mind Robert (és Kellan) életében fontos momentum lehet! Minden egy férfi kezében van... Vajon sikerül-e véghezvinni azt az egyetlen kérést? És Robert túl tud-e jutni a meggyőződésein és hinni? A fejezethez ajánlott zene, most nagyon ide fog passzolni, főleg, ami a címet illeti! ;) Mind eddig, most is az ' 'Ajánlott zenék' listában találjátok, a: Paramore - The only exception című számát! Jó olvasást! Csók, puszi: Ivcsi U.i.: Hajrá Hamilton (Szingapúri Nagydíj)!!! ;) Hajrá MKB Veszprém KC!!! ;)

5. Fejezet - Robert szemszöge

Miért pont én? Hirtelen felkaptam a fejem. Körbenéztem, végül a tekintetem Kellan-en akadt meg, aki teljes áhítattal a tévére meredt. Biztosra vettem, hogy nem Kellan hangját hallottam… Akkor csakis a tévé lehetett – könyveltem el magamban, ám amint odafordultam, minden reményem szertefoszlott. Kel épp valami motorversenyt nézett, ráadásul hang nélkül… - Robert, kérlek! Segítened kell… - Hallottad? – csúszott ki a számon. - Micsodát? – értetlenkedett Kellan. - Fogalmam sincs. – de a pillantásom a szobám ajtajára tévedt, ahonnan azt a hangot hallottam. – Mintha valaki segítséget kérne. - Rob! Szerintem túl sokat dolgozol. Csak képzelődsz. - Lehet, hogy igazad van… - hagytam rá. Hosszú percek teltek el, én pedig, még mindig az ajtót figyeltem, hátha történik valami… Kezdtem kissé megnyugodni, és úgy gondoltam, valószínűleg Kellan-nek van igaza: egyszerűen csak sokat dolgozom. - Robert!! Újra a hang. Annyira ismerősnek tűnt, mégsem tudtam, kié lehet. Ám most már biztosra vettem, hogy ez nem csak egy hallucináció. Valaki az én segítségemet kéri… Tökéletesen tisztában voltam vele, Kel miként reagálna, ha most beavatnám az elméletembe. Éppen ezért teljesen mást találtam ki: - Kellan! Én igazán nem akarlak elüldözni, de holnap hosszú napom lesz. Szóval, ha nem bánod, szeretnék lefeküdni. – küldtem felé, enyhe célzásomat. - Oké, menj csak. Jó éjszakát! - Kellan! - néztem rá rosszallóan. - Jó, jó… értettem. Megyek már. – feltápászkodott a kanapéról, majd a bejárathoz érve, visszafordult. - Köszönöm! – intettem. - Semmiség… amúgy meg ez a te lakásod. De azt tudd, hogy ezt a sörözést bepótoljuk! - Mindenképpen. – ez volt a végszó. Kellan kilépett az ajtón, én pedig még ugyanabban a másodpercben felpattantam a kanapéról és a szobámba indultam. Óvatosan benyitottam, ám ott csak a sötétség fogadott. Visszacsuktam az ajtót, és a nappaliban járkáltam fel-alá. Vártam, hogy újra szólítson, de most semmi sem történt. Nekem pedig fogalmam sem volt, mit kéne tennem… Talán, ha kérdeznék tőle valamit! De mégis mit? Ahogy telt az idő, egyre inkább szöget ütött a fejembe, hogy mi van, ha az egészet csak képzeltem? Hosszú volt ez a nap, ráadásul nem is eseménytelen… Ha nehezen is, de el kellett fogadnom, hogy Destiny meghalt, és én most már semmit sem tehetek. Elindultam a fürdő felé, mikor a hang ismét felcsendült és a segítségemet kérte. Megpördültem, de senkit nem láttam. A szoba teljesen üres volt… - Hol vagy? – kérdeztem, bele egyenesen a sötétségbe. - Itt. Abban a pillanatban ott állt Ő. Teljes életnagyságban, előttem és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. A meglepettségtől először meg sem bírtam szólalni. Nem akartam hinni a szememnek. Lehunytam és könyörögtem, hogy mire újra kinyitom, tűnjön el… Ám Destiny egy tapodtat sem mozdult és kitartóan engem fürkészett. Én is hasonlóan tettem és végigpásztáztam őt. Ami legelsőként feltűnt, hogy ugyanazt a ruhát viseli, mint amit a vacsorakor, csakhogy az ezüst felsőt vérfoltok díszítették. Hirtelen kérdések milliárdja tódult a nyelvemre… - Te… De hát mégis hogyan? - Erre még én sem kaptam kielégítő választ. - Nem lehetsz itt! – jelentettem ki. – Csak a képzeletem játszik velem… hiszen Te meghaltál. - Ez így pontosan nem igaz… állítólag. Hagyd, hogy megmagyarázzam! - Rendben, de előtte muszáj lesz leülnöm. – valahogy elbotorkáltam a fotelig. Destiny is követett, majd a kanapén foglalt helyet. - Tehát, azt mondod, hogy nem vagy halott, annak ellenére, hogy a tévé bemondta. - Hmm… Ez így bonyolultabb, mint gondoltam. Míg ő azon töprengett, miként avasson be a történtekbe, lehetőleg úgy, hogy ne hozza rám a frászt… Legalábbis őszintén reméltem, hogy ezért hallgat. Mindeközben a tekintetem, ismét a pólójára tévedt és csak most tudatosul bennem igazán… - Hisz te vérzel! Várj, hozok kötszert. – álltam fel. - Nem! Erre semmi szükség. – szólt utánam, de akkora már mindent összeszedtem. Letérdeltem elé, majd a pólója felé közelítettem a kezem… - Ne, Robert! – húzódott el hirtelen. - Nyugalom. Nem fog fájni. Kinyújtottam a karom, az ujjaimmal megmarkoltam az anyagot, mégsem volt semmi a kezemben. Bár láttam, hogy fogom a felsőjét, én csak a levegőt markoltam… - Mi… ez hogy… Mi vagy Te? – kérdeztem minden egyes szót kihangsúlyozva, miközben a szoba legtávolabbi fala felé hátráltam. - Valami szellemféleség. Pontosan én sem tudom. - Akkor ki tudja? – érdeklődtem, kissé ironikusan. - A végzet angyala… - Ó, hogyne! Ez az egész biztos csak egy rossz álom és mikor reggel felébredek, semmire nem fogok emlékezni. - Nem! Engedd, hogy megmagyarázzam. - Tűnj el! – mondtam, majd becsaptam a háló ajtaját. A földre dobtam az összes ruhámat, befeküdtem az ágyba és vártam, hogy utolérjen a nyugalmat adó öntudatlanság… El akartam felejteni, ezt az egész napot. Lehunytam a szemem, ám ahelyett, hogy a testem elernyedt volna a fáradtságtól, egyre éberebb lettem. Folyton Destiny meggyötört, szomorú arca jelent meg előttem és sehogy sem tudtam szabadulni a képtől… a hangja ott motoszkált a fejemben. Kihallottam belőle a félelmet. Szüksége van rám, bármi is ő most… Felültem az ágyban. Tanácstalanul néztem körbe, majd halkan kiejtettem a nevét. - Destiny. Semmi… a szobában, rajtam kívül, egy lélek sem volt! - Nagyon sajnálom. – kezdtem bele egy kisebb monológba. – Szeretném tudni, mi történt veled! Ebben a pillanatban a függöny meglibbent. És bár nem láthattam, biztosan éreztem, hogy Destiny itt van… Lassan az olvasólámpa kapcsolójához nyúltam, s másodpercekkel később a szoba fényárban úszott. - Szóval?! Már nem félsz tőlem? – hallottam meg a hangját, közvetlenül mellőlem. Oldalra fordultam, ő ott feküdt az ágy jobb oldalán. - Csak megijedtem. És mondtam, hogy sajnálom. - Hajlandó vagy végighallgatni? - Igen, de van egy feltételem! – Destiny bólintott, úgyhogy folytattam: - Nem csinálsz ilyet többet. - Mire gondolsz pontosan? - Csak úgy hirtelen felbukkansz. Ezt mellőzük, ha lehet! A szívbajt hoztad rám… - Rendben. – nevetett. - Hé, ez egyáltalán nem vicces! – de hiába is próbáltam volna leplezni, az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Destiny nevetése betöltötte az egész helységet. Elkápráztatott a belőle áradó boldogság. A szemei csak úgy ragyogtak… - Jól van. De mielőtt belekezdek, nekem is van egy feltételem. Egy csöppet elidőztem ezen a kérésen, végül igent mondtam rá. - Ígérd meg nekem, hogy bármilyen furcsa dolgot is kérek tőled, teljesíteni fogod! - Megígérem. Destiny lehajtotta a fejét és így kezdett beszélni: - Először is, tartozom egy magyarázattal… Emlékszel, - nézett rám újra – mielőtt kimentem a mosdóba, anyuról beszélgettünk… Bár nem hagyta, hogy valamilyen formában jelezzem: mindenre tisztán emlékszem, magamban végig nyomon követtem az este azon eseményeit, amiről éppen beszélt. -… sírni kezdtem. Ne kérdezd, miért! Egyszerűen csak sírnom kellett. – hadarta gyorsan, amivel sikeresen elérte, hogy nem vágjak közbe egy felesleges kérdéssel. – Nem akartam magyarázkodni, ezért léptem le. Most már tudom, hogy hiba volt. Ez lett a végzetem… Ha tehetném, mindent másképp csinálnék! - Ezt meg hogy érted? Destiny szigorú tekintete, rögtön arra ösztökélt, hogy a legjobb az lesz, ha befogom a számat. Ezután csak csendes megfigyelőként vettem részt, az így, eléggé egyoldalúra sikerült beszélgetésben. Ami első hallásra elég hihetetlennek tűnt: - Nem figyeltem és kiléptem az autó elé. Elvesztettem az eszméletem… Amikor magamhoz tértem egy csomó ember állt körbe. Mind engem néztek, a földön fekvő testemet. Pontosan ugyanúgy, ahogy én is! Láttam saját magamat a földön fekve… Aztán megérkeztek a mentők és kórházba szállítottak, én, vagyis a lelkem pedig ott maradt. Akkor láttál engem, azon a padon ülve. Csodálkoztam, hogy te miért, amikor senki más. Utánad akartam menni, de az utamat állta a… Felidéztem magamban azt a pillanatot… - Állj! Azt akarod mondani, hogy ebben az… állapotodban senki más nem lát, rajtam kívül? - Igen, ez a helyzet. - Huhh! Most, egy kicsit… összezavarodtam. De miért pont én? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. - Hát, ez bonyolult. Engedd meg, hogy befejezzem! Tehát, ott tartottam, hogy az utamat állta a végzet angyala. Ő magyarázta meg, hogy mi vagyok én most. Azt mondta az egész az ő műve. A lényeg, hogy nem nekem kellett volna meghalnom és ezért kiválasztott Téged, hogy láss engem és a segítségemre legyél. Aztán egyszerűen eltűnt… - De miért pont én? - Erről is mondott valamit… Ja, igen! Van köztünk valami szoros kapocs. Úgy fogalmazott, hogy: nagyon erős érzelmeket táplálok irántad. Természetesen én egyből ellenkeztem és közöltem vele, hogy nem hinném, hogy valaha is újra látni akarnál, mivel megbántottalak. Erre, neki hirtelen fontosabb dolga akadt és elment… Szívesen eltöprengtem volna azon az aprócska feltételezésen, miszerint Destiny és én, nem vagyunk közömbösek egymás iránt. De nem tehettem! Valami egész mást fedeztem fel Destiny szavaiban… - Várj. Akkor itt a kulcs! Nem szabadott volna elmenned az étteremből. Máshogy kellet volna lennie. - Hmm, Rob te egy zseni vagy! Csakhogy van itt még valami. - Micsoda? – a mosoly letörlődött az arcomról, amint szembenéztem Destiny meggyötört arckifejezésével. - Az angyal azt mondta, hogy csak egy nagyon mély kómában van a testem. De, biztos valami hiba csúszott a számításaiba, mert a kórházban a gépek jelezték az életfunkcióim leállását és elszállítottak a hullaházba. El kell onnan hozni a testemet! Ha felboncolnak, én végleg eltűnök… Tökéletesen tudtam, hogy mekkora őrültséget követek el, ha belemegyek ebbe a kérésbe. Ám azt is tudtam, hogy ígéretet tettem. És senki másra nem számíthat, csakis rám! - Meglátjuk, mit tehetünk. Bízz bennem. - Köszönöm. - Viszont, te még tartozol egy kérdés megválaszolásával! – kacsintottam rá. - Fogalmam sincs, mire gondolsz. - „Ha tehetném, mindent másképp csinálnék”. – macskakörmöztem a levegőben. – Kíváncsi lennék, hogy is értetted ezt egész pontosan!

4. Fejezet

Sziasztok! Ezen a néhol borongós néhol napsütéses késő vasárnap délutánon próbálunk egy kis jókedvet csalni az arcotokra ezzel a fejezettel. Mint ahogy azt már Ivett említette két főszereplőnk van, így ez a rész Rob szemszögéből íródott. Nagy öröm a Kellan rajongóknak, hogy ebben a részben ő is színre lép. Már látom is magam előtt Meli fülig érő mosolyát, miközben ezeket a sorokat olvassa :) Ugye emlékeztek még, hogy Destíny otthagyta Robertet az étteremben?! Ebben a fejezetben innetől indulnak meg az események... De hogy mik is ezek pontosan? Kiderül ha elolvasod! Szeretnénk megkérni mindenkit, ha már részénta magát és elolvasta a fejezetet, hogy pár szóban fejtse ki a véleményét. Ha van olyan, aki esetleg nem tud kommentet írni, mert mondjuk az internet nem engedi - lásd én is - az használja nyugodtan a chatet. Nekünk sokat számítana. Jó lenne látni, hogy milyen véleménnyel vagytok az egyes részekről. A rendszeres kommentelőknek pedig köszönjük, továbbra is számítunk rátok! :) A fejezethez ajánlott szám: Leona Lewis - I see you Kellemes olvasást! puszi, Csillu

4. Fejezet – Robert szemszöge Lehetetlen! Feldúltan sétáltam ki az étteremből. Egyszerűen nem értettem mi történhetett! Én bántottam meg, vagy az egész egy nagy átverés volt?! Csupán csak megjátszotta, hogy nem tudja, ki vagyok, vagy igazat mondott? Miért hagyott faképnél? Ezernyi kételyem támad vele kapcsolatban… Pedig Ő annyira másnak tűnt. Felidéztem az első pillanatot, mikor megláttam: megszeppenten ült egy székben, aztán amikor kinyitotta a szemét és gyönyörű kék tekintetét az enyémbe fúrta. Ahogy félszegen kérdéseket tett fel, egyiket a másik után. De most! Mintha egyszeriben minden megváltozott volna… Hirtelen megtorpantam. Oldalra fordultam és megláttam Őt! Egy padon ült és ő is rám nézett… A tekintete értetlenséget sugárzott, én pedig úgy éreztem, nem vagyok képes beszélni vele… Megráztam a fejem, majd tovább sétáltam. Ebben a percben, a haragom, és az összes kételyem megszűnt. Fogalmam sincs mi történt, de most már nem a harag, a düh vagy a bizonytalanság volt az, amit éreztem, hanem valami egészen más. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is kiverjem a fejemből Destiny-t. Bár nagyon kevés időt töltöttünk együtt, mégis fontos részévé vált az életemnek… Talán, ha a sors is úgy akarja, még találkozni fogunk! És én tudtam, hogyan segíthetnék be a „sors munkájába”. Gyorsan fogtam egy taxit és hazafelé vettem az irányt, miközben a tervem teljesen készen várta, hogy megvalósításra kerüljön. Tőlem kissé szokatlan boldogsággal szálltam ki a liftből és a lakásomhoz indultam. A zárba helyeztem a kulcsot, ám legnagyobb meglepetésemre: az ajtó nyitva volt. Óvatosan beléptem, majd amint a kanapéra tévedt a tekintetem, egyből megkönnyebbültem. - Egyetlen jó okot mondj, hogy nem érezzem úgy, életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, amikor Neked lakáskulcsot adtam! - Egyszerű. Szükséged van valakire, aki nem hagyja, hogy a kajáid megromoljanak. – vigyorgott rám. Leültem vele szemben, majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki. - Mihez kezdenék nélküled, Kellan? Ő csak mosolygott és bekapta az utolsó falatot a szendvicséből. - És Te merre jártál? – kérdezte és a hangjában egy kis számonkérést fedeztem fel. - Egész nap a meghallgatáson ültem, ahol megismertem egy… - egy csodálatos lányt, mondtam volna ki gondolkodás nélkül, de még idejében kapcsoltam és máshogy fejezetem be a mondatot: -… nagyon tehetséges lányt. Azt hiszem meg is találtuk az összes táncost. Szándékosan nem szóltam egy szót sem a vacsoráról… - Akkor jól haladtok a musical-el. De nem felejtettél el valamit? Őrült tempóban kezdtem kutatni az emlékeim között, hogy mire akarhat célozni Kellan. Abban biztos voltam, hogy ennek az egésznek semmi köze Destiny-hez, hanem valami teljesen másról van szó. Ekkor hirtelen beugrott, hogy mit terveztünk ma este… és én elszúrtam. - Sajnálom! Kiment a fejemből. Kel egy szó nélkül felállt… és a konyha felé indult. Két ajtócsapódás, majd az alakja ismét feltűnt a nappaliban. - Rendben. Nincs harag. – nyújtotta felém az egyik sört. – De, - húzta el előlem az üveget, mielőtt megfoghattam volna – csak egy feltétellel. - Hallgatlak! - El kell mesélned, mi volt fontosabb annál, hogy a barátoddal sörözz egyet. Mert azt nem hiszem el, hogy mostanáig a színházban ültél. A kezembe nyomta az italt, visszaült a helyére és kíváncsian várta a „mese-délutánt”. Már éppen belekezdtem volna, amikor a másik szobában megszólalt a telefonom. Kellan elfeküdt a kanapén és bekapcsolta a tévét. - Egy pillanat! - szóltam hátra. - Persze, persze… - hallottam még a cseppet sem kedves megjegyzést, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Természetesen én is tisztában voltam vele, hogy nem csak egy pár perces beszélgetés vár rám… Steph hívott, hogy egyeztessük a holnapi napomat. Egy húsz perc után sikeresen leráztam és egyből indultam vissza Kelhez. - Bocsi, hogy ilyen sokáig… - de már nem tudtam befejezni, a tévére meredtem. – Hangosíts! - Halálos gázolás történt Los Angeles egyik híres étterme, a Matteo’s előtt. Bár a balesetben súlyosan megsérült hölgyet kórházba szállítottak és a nála lévő iratok alapján azonosították, de pár órára rá, belehalt a sérüléseibe. Destiny Evans csak pár napja lakott Los Angelesben, 23 éves volt. – olvasta fel a bemondó. Percekig szótlanul meredtem magam elé. Sehogy sem akartam felfogni a hallottakat! - Rob, Rob! Jól vagy? - Ez lehetetlen… - suttogtam. Egyetlen értelmes gondolat sem fogalmazódott meg bennem. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam megérteni. Miért, hogyan, mikor? – ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és bár mindegyik válaszával tökéletesen tisztában voltam, mégis képtelennek éreztem magam arra, hogy felfogjam és megértsem. Teljesen összezavarodtam… Kellan hangja – melyben őszinte aggodalmat fedeztem fel – térített vissza a valóságba. - Rob! Légy szíves mondj valamit! Komolyan megijesztesz. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha most mindent elmondok neki. Csakhogy előtte meg kéne nyugodnom… Jó mélyen beszívtam a levegőt, majd hosszan kifújtam. - Uram Isten, Rob! Ne csináld már, még sosem láttalak ennyire zaklatottnak. - Emlékszel, azt mondtad, nem hiszel nekem, hogy este is a színházban ültem? – kezdtem a legelejéről. - Igen. - Tényleg igazad volt… Egy lánnyal voltam. Vacsorázni vittem a Matteo’s-ba… - megpróbáltam minden fontos információt egybe sűríteni, de Kellan közbevágott: - Várj csak! Ez ugyanaz a lány, akit a válogatáson ismertél meg? - Pontosan – sóhajtottam, mert tudtam, hogy bármennyire fáj, magamnak is be kell, valljam az igazat. – És ugyanaz, aki… meghalt abban a balesetben. Most már tudod, mi a bajom! – azzal felálltam és pillanatok alatt átszeltem a nappali és a konyha közti távolságot. Töltöttem egy pohár vizet, és indultam volna vissza, mikor hirtelen emlékképek tömkelege zúdult rám: Destiny kimegy a mosdóba… Elhagyom az éttermet, ami fél órával Destiny távozása után történt. Majd egy újabb villanás: Destiny a padon ül, és a tekintetünk egy pillanatra találkozik… - Ez lehetetlen! – suttogtam újra. Minden összeállt, de teljesen elképzelhetetlen… A felismerés villámcsapásként hasított belém: Destinynek már a kórházban kellett lennie, mikor én kiléptem az étteremből… De akkor, hogy lehet, hogy láttam azon a padon ülni? Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Én nem láthattam Destiny-t és nem is láttam. Csak szeretném azt hinni, hogy ő volt ott… Nehezen, sőt egyáltalán nem tudtam elfogadni, hogy nincs többé. Lehet, hogy még nem ismertem igazán, de már így is nagy hatással volt rám… Lassan visszasétáltam Kellan-hez, bár semmi kedvem sem volt beszélgetni. - Jobban vagy? - Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Megmagyarázhatatlan számomra is, de fontos nekem ez a lány. Bármit megtennék, azért, hogy újra az élők sorában lehessen! Hosszú csend következett. Hálás voltam Kellan-nek, amiért nem akart mindenáron jobb kedvedre deríteni. Jól esett ez a hallgatás… - Robert! Segíts, kérlek…

3. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb vasárnap, egy újabb fejezet...

Én személy szerint egy kicsit lehangolt vagyok és nem csak azért, mert egy újabb szomorú fejezetet sikerül összehozni (persze azért ebben lesznek könnyedebb hangvételű részek is...) hanem azért is mert: az én favoritversenyzőm nem szerzett pontot az Olaszországi futamon... Tisztában vagyok vele, hogy Csilla ezért a mondatomért a nyakam szedi holnap, de a kedvem elég rossz és mivel, csak úgy neki álltam írni ezt az előszó-szerűt, csak úgy jött!

De azért őszintén remélem, hogy az én kedvem senkit nem lomboz le és elnyeri majd a tetszéseteket eme rész. Minket pedig minél több kommentel leptek meg! ;)

Én nem akarok senkit megbántani vagy elijeszteni, de az előző fejezethez érkezett három vélemény nem volt túl meggyőző, úgyhogy még az is lehet, hogy elgondolkodunk a jövő heti frissen!

Én nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást!

Ja, és Csilluval üzenjük, az összes Kommentelőnek, akik írtak az előző fejezethez: Tudjátok, hogy imádtok! :P xoxo

Ajánlott zene: Sarah McLachlan - Angel

3. fejezet - Destiny szemszöge

Egy új esély

Ott feküdtem mozdulatlanul, kihűlt testtel. Nem mozogtam, nem dobogott a szívem, nem lélegeztem… mégis, annyira élőnek éreztem magam. Egy pillanatig minden elsötétedett, az eddigi gyötrő fájdalom megszűnt, a helyét ragyogó fehér fény vette át… kinyitottam a szemem. Minden olyan világos volt. Már-már vakított ez az éles fény. Aztán megéreztem a karomat, a lábamat, testem minden egyes porcikáját. Újra tudtam mozogni… Lassan felültem, majd körbenéztem. Hatalmas embertömeg vett körül és mind földre szegezett tekintettel álltak. Óvatosan felegyenesedtem, leporoltam magam és elindultam. Tettem két lépést, ám a járás most valami egészen más volt, mint eddig. Sokkalta könnyedebben, kecsesebben járkáltam, mintha suhannék… Újabb két lépés, majd szembefordultam egy ismeretlen női arccal. Hosszú percek teltek el, de a nő meg sem mozdult! Hiába álltam előtte, olyan volt, mintha ő ebből semmit nem érzékelne… Integettem, beszéltem, hadonásztam, mégsem történt semmi. Bármit is csináltam, le nem vette a szemét a földről. Odafordultam… Ekkor a felismerés villámcsapásként hasított belém! Én feküdtem ott, az én hideg, élettelen testemet nézték annyian. Meghaltam… Legalábbis fizikailag biztosan! De ugyanakkor, nagyon is éltem. Saját magamat látom holtan és életben… Csak álltam ott rémült arccal és figyeltem az eseményeket: hamarosan megérkeztek a mentők és a lehető leggyorsabban kórházba szállítottak. Amint a mentőautó elhagyta a helyszínt, az embertömeg is szépen lassan feloszlott. Őszintén nem értettem semmit! Mi történt és mi fog történni ezután? Ezernyi kérdés kavargott bennem és tudtam, hogy nincs senki, aki válaszokat adhatna. Ebben a pillanatban, valami nagyon erős és éles hangra lettem figyelmes. Egy ajtócsapódás… majd gyors léptek. Átsétáltam az úttestről – amin eddig ácsorogtam, mivel egyáltalán nem akadályoztam a közlekedésben az úton haladó járműveket… - a járdára. Leültem egy padra és azon töprengtem, vajon miért hallottam olyan tisztán egy távol lévő ember lépteit, holott a mellettem állók beszédét alig. Ekkor ismét a tudatomba hasított annak a cipőnek a kopogása. Felnéztem és megláttam Őt… Ő is rám nézett, egyenesen rám! Biztos voltam benne, hogy lát engem. Egyetlen másodpercre összeakadt a tekintetünk, majd Robert megrázta a fejét és egyszerűen továbbsétált. Az arcán dühöt véltem felfedezni és tudtam is mire, vagyis inkább kire mérges. Rám… Most viszont nem ez volt a legfontosabb, amivel törődnöm kéne, hanem sokkal inkább érdekelne, az, Ő miért lát engem, mikor a többi ember még csak a létezésemről sem tud? Utána kell mennem! – döntöttem el magamban, de amint felálltam az utamat elállta valaki… Valaki, aki ugyancsak látott. - Te ki vagy? - Én a Végzet Angyala vagyok. – mondta csilingelő hangon. Egy negyvenes éveiben járó nő állt előttem. A haja hosszú loknikban omlott le a vállán. Világoszöld szeme, majd hogy nem vakított az éjszaka sötétjében. A testét földig érő, fekete selyemruha fedte. Gyönyörű volt, mégis félelmet keltett bennem a puszta jelenléte. - Mi… mi történt velem? - Pontosan azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem. - És mire jutottál? - Eddig?! Semmire… - Remek! Nem elég, hogy meghaltam, még egy ilyen szerencsétlen angyalkával is megáldott a sors. - Óh, álljon meg a menet! Először is ennek az angyalkának van neve, másodszor pedig Te egyáltalán nem haltál meg! - Igen, akkor lennél szíves magyarázatot adni, miért vagyok épp a testemen kívül? - Természetesen. Ezt – mutatott végig rajtam – én csináltam veled. - Mégis miért? – bukott ki belőlem. Most már az égvilágon semmit sem értettem. - Nem neked kellett volna kisétálni az autó elé. Nem neked kellett volna ott feküdnöd holtan. Rendbe kell ezt hoznom, és ez tűnt a legmegfelelőbb módszernek. - Micsoda? - Addig, amíg vissza nem csinálom ezt az egészet, addig a testedet egy nagyon mély kómába tettem. Nem haltál meg, de nem is élsz. Ezért történt meg az, hogy most a testeden kívül tartozkódsz. Hirtelen elvesztetem az egyensúlyom és visszahuppantam a mögöttem lévő padra. Ennyi információt, egyszerre képtelen voltam felfogni. Mindent újra át kellett gondolnom… Tehát nem vagyok halott, mert nem is nekem kellett volna meghalnom. Ám senki nem lát engem, mert lényegében egy szellem vagyok… - Miért nem látnak az emberek? – tettem fel egy kérdést, mikor kissé sikerült összeszednem magam. - Hát ez így pontosan nem igaz! Egy valaki lát téged. – mosolygott az „angyalkám”. Akkor nem csak képzeltem, hanem tényleg igaz, hogy Robert látott engem. Viszont azt nem tudja, hogy a halott énemmel találkozott… Ő nem is tudja, hogy én meghaltam. - Igen, de miért pont Ő? És egyáltalán hogyan? - Ez is könnyű… nagyon erős érzelmeket táplálsz iránta. – vonta meg a vállát, ezzel is megerősítve a válasz egyszerűségét. - Micsoda?! – hitetlenkedtem. – Hogy lehetnék szerelemes egy olyan emberbe, akit csupán csak néhány órája ismerek. Ráadásul még meg is bántottam… - Mit csináltál? – az angyalka arcáról hirtelen letörlődött a mosoly, és számon kérően nézett rám. - Faképnél hagytam… - rándítottam most én egyet a vállamon. Őszintén tetszett, hogy az angyal kétségbeesve méri fel a helyzetet. - Most mennem kell. – jelentette ki pár perc elteltével. - Tessék? Ne, ne várj! Segítened kell! - Éppen azon vagyok… - De, mondjuk, hogy jutok el valahova… Taxiba mégsem szállhatok. - Csak gondolj arra a helyre, ahol lenni akarsz. - Kérlek, segíts!!! – kiáltottam már a sötétségbe. - Ha szükséged van rám, csak hívnod kell. A nevem Anael. – hallottam a hangját, de őt magát nem láttam. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, Anael távozása óta. Csak ültem azon a padon és próbáltam egy egésszé forrasztani a szavait… de sehogy sem tudtam értelmezni azokat. Hirtelen elhatározásból, arra jutottam, „elmegyek” a kórházba, ahol a testem fekszik. Egyszerű… csak oda kell képzelnem magam. - Destiny… - mondtam, majd lehunytam a szemem. Mire újra kinyitottam, egy kórteremben álltam, szemben saját magammal. Régóta meg sem mozdultam, csak vártam, hogy történjen valami. Vártam egy jelre! Miként tovább, mihez kezdjek most? Ekkor egy sípoló hangra figyeltem fel… - Na, ne! Én nem ilyesfajta jelre gondoltam. – a géphez siettem, ami jelezte a végleges szívleállást. Megpróbáltam valahogy elhallgattatni, hiszen én nem haltam meg. Ám amint hozzá értem volna… Fogalmam sincs mi történt! Mintha kicsusszant volna az ujjaim közül. Elrántottam a kezem, majd lassan újra a monitor egyik gombjához kezdtem közelíteni. Ugyanaz… Egyszerűen nem tudom megfogni a dolgokat, mi több átnyúlok rajtuk. Egyszerre a szoba megtelt orvosokkal. Körbevették az ágyamat és nagyon tudományos eszmecserébe kezdtek. Nem értettem túl sokat a beszédükből, egy valamire mégis felfigyeltem: - Matt Evanst nem érjük el telefonon. Ekkor eszméltem csak rá, hogy apu nem tud rólam semmit. Eközben egy fiatal orvos lekapcsolta már élettelennek tűnő testemet a gépekről. A tekintetemet két ápolóra szegeztem, akik egy hordággyal együtt érkeztek a kórtermembe. Az egyikük mellém lépett, megfogta a takaróm sarkát és egészen a fejem búbjáig betakart vele. Aztán a testemet áthelyezték a hordágyra és elindultak kifelé. Követtem őket, meg kell tudnom hova visznek. Hosszú, hosszú folyosók követték egymást, majd beszálltunk egy liftbe. Mikor kinyílt az ajtó, ledermedve bámultam az előttem lévő szoba feliratát… - Nem hozhatnak ide! – kiáltottam teljes hangerővel az ápolók után. – Én nem vagyok halott. Itt vagyok, élek! De ők meg sem hallottak, csak mentek egyenesen előre… Földbe gyökerezett lábakkal néztem, és semmit sem tehettem. Be kellett látnom, hogy ezzel egyedül nem tudok megbirkózni. Segítségre van szükségem, amit egyetlen embertől kaphatok meg. Lehunytam a szemem és halkan kiejtettem a nevét: - Robert!

2. Fejezet

Sziasztok! Na ugye, hogy nem is volt olyan hosszú ez a hét? Vége lett a nyárnak és most már, mint rendes diákok, az iskolapadot koptatjuk és tanulunk… vagy legalábbis az elvárás ez lenne. Ha pedig nem így cselekszünk, ki vannak ránk akadva, de mégis mire számítanak az első hét után? Mikor még mindenki javában a nyári élményekről, bulikról sztorizgat és örül, hogy viszont láthatja a barátait. Most pedig ismét visszacsöppentünk abba a bizonyos mókuskerékbe és jönnek a szürke hétköznapok… De minket ebben az időben sem kell majd nélkülöznötök! Itt a második fejezet… és ehhez csupán két dolgot szeretnénk hozzáfűzni: szokatlanul hosszú részt olvashattok, valamint talán egy kicsit drámaira sikeredett. Úgyhogy nagyon jó olvasást, nekünk pedig sok kommentet! :) Csók, puszi: Ivett és Csillu

Ajánlott zene a fejezethez: Staind - Everything Changes (ajánlott zenék listában!!!)

2. Fejezet – Destiny szemszöge Minden megváltozik Szükségem volt néhány másodpercre, míg felfogom, mi is történik körülöttem: a srác előttem guggolt és aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Mögötte két lány ácsorgott, de sokkal inkább érdekelte őket a „megmentőm”, mint az én egészségi állapotom. - Nem, azt hiszem minden rendben! Jól vagyok. – válaszoltam, az imént feltett kérdésre, miután ellenőriztem, tényleg minden rendben van e. - Biztosan jól vagy? Ne hívjunk egy orvost? - Igen, biztos… Orvosra pedig semmi szükség! Csak szeretnék hazamenni. – azzal megpróbáltam felállni, de a srác keze visszafogott. - Várj! Te vagy Destiny, ugye? Bólintottam. Őszintén szólva, kíváncsivá tett, ez a nagy érdeklődés és gondoskodás az irányomba. - Te következel… Esetleg, lenne még kedved hozzá? Hevesen megráztam a fejem. Pontosan attól ájultam el, hogy beijedtem. Túlságosan is lámpalázas vagyok ahhoz, hogy kiálljak egy színpadra és táncoljak… - De hát, miért? Biztos vagyok benne, hogy remek lennél! – mosolyodott el. Az arcán megjelenő vidámság, annyira furcsán hatott rám. Boldogság töltött el, és én is megvillantottam felé, egy halvány kis mosolyt. Ezzel egy időben, az eddig a jelenetünket figyelő két lány, egy határozott mozdulattal sarkon fordultak és nagyon sértődötten kisétáltak az előtérből. Hosszan néztem utánuk, mikor egy halk kuncogás visszarántott a jelenbe. A srác közben felállt és felém nyújtotta a kezét, hogy engem is talpra segítsen. - Mi ilyen vicces? – vontam kérdőre, de elfogattam a segítő kezet. - Azt hiszem ez nekem szólt. – intett az ajtó irányába, ahol az imént az a két lány elhagyta a termet. - Tudod, most fogalmam sincs, miről beszélsz, de egy cseppet sem izgat! Én most tényleg hazamegyek. – indultam volna, de a karom után nyúlt. - Kérlek… táncolj. - Miért tenném? – fordultam vissza. - Mondjuk, mert egy nagyon jól fizető állásról van szó. - Jó. – De amint kimondtam, már meg is bántam. Sőt fogalmam sem volt, egyáltalán, hogy mondhattam ilyet! De már nem volt visszaút. A fiú elindult a színházterembe, ezzel engem is maga után húzva… - Várj! Előtte kérdezhetek valamit? - Persze. - Amikor először kijöttél és Te szólítottad a következő jelentkezőt… szóval, akkor, minden lány sikoltozni kezdett és köréd álltak. Miért csinálták? Hirtelen megtorpant. Az arca, most értetlenséget tükrözött. Nem tudtam, mi okozhatta ezt a zavart arckifejezést, és csak remélni tudtam, hogy nem a kérdésem zaklatta fel ennyire… De mivel rajtunk kívül senki nem volt az előtérben, minden reményem elszállt. Rá kellett jönnöm, hogy nekem sikerült így felzaklatnom őt. Aztán, mint egy varázsütésre, a vonásain újra az a vidám kifejezés ült… Most már tényleg semmit nem értettem! Ha ilyen sűrűn változik a hangulata, nem lehet valami megbízható a pasas... - Mit szólnál, ha ezt megbeszélnénk egy vacsora közben? - Benne vagyok, de csak egy feltétellel! - Hallgatlak. – mondta, tettetett unottsággal. - Csak akkor vacsorázom veled, ha több kérdésemre is válaszolsz, és persze minél előbb. - Az elsőt nem garantálhatom, viszont a másodikra, az az ajánlatom, hogy akár ma este is megejthetjük ezt a találkát. - Áll az alku! – azzal, mint két üzletember, mikor megköt egy nagyon fontos üzletet, kezet fogtunk egymással. A következő percben, annyi mindent történt egyszerre, hogy elsőre nem is igazán fogtam fel hol vagyok. A színpad közepén álltam… a nézőtéren mindössze két ember ült. Az egyik a darab rendezője, a másik pedig a „megmentőm” volt. Árgus szemekkel figyelték, mit fogok csinálni. A zene halkan felcsendült a lejátszóból, magamban számolni kezdtem: öt, hat, hét, és… És… elkezdtem! A lábaim maguktól vittek előre. Táncoltam. Senkivel és semmivel nem törődve, táncoltam a színpadon! Hihetetlen érzés volt: felszabadultan, örömmel mozogtam. Csak táncoltam, és táncoltam, és táncoltam… olyan hévvel, mint talán még soha! Egy cseppnyi bizonytalanság sem volt bennem. Sikerült legyőznöm a félelmemet, és tudtam is, hogy mindezt minek… vagyis inkább kinek köszönhetem! A zene halkulni kezdett, és a mozdulatsor is a végéhez közeledett. Az arcom ragyogott a boldogságtól, mikor a nézőtéren a két férfi, hangos tapsolásba kezdett, és ez csak nekem szólt… El kellett ismernem, hogy tényleg nem szerepeltem rosszul… sőt, nagyon is jól! Persze nem akartam elbízni magam, de úgy éreztem, minden esélyem megvan ahhoz, hogy bekerüljek a darabba. Már épp indultam volna, mikor hirtelen előttem termett a srác, ezzel elzárva a kijáratot. - Ugye nem akartál csak ilyen egyszerűen lelépni? - Miért? Azt hittem végeztünk… úgyis telefonon fognak értesíteni. - Nem erre gondoltam. – csóválta a fejét. – Ne mondd, hogy elfelejteted a randinkat! Randi?! Én azt hittem, csak egy egyszerű vacsoráról van szó… Bár, lehet, hogy igaza van. Végül is, Ő hívott el, és ha jobban belegondolok ez erősen randi gyanús! - Nem, természetesen nem felejtkeztem meg róla. – mosolyogtam. – Hol találkozzunk? - Van innen nem messze egy igen hangulatos hely. A neve: Matteo’s… Mit szólnál a 7 órához? - Nekem megfelel, ott találkozunk. Addig is, szia! – egy gyors mozdulattal átbújtam a karja alatt, amit az ajtófélfának támasztott és elindultam a kijárat felé… Hazaérve, szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint: öt óra van! Tehát ha nem akarok elkésni, neki kell kezdenem a készülődésnek. Egy gyors zuhany után, felraktam egy halvány kis sminket, majd a szekrényem előtt állva – eléggé tanácstalanul – vizslattam végig a ruháimat… Nagy nehezen, egy ezüstszínű felső és egy világos farmer mellett tettem le a voksom. Felhúztam a toppomhoz illő magas sarkumat. Végezetül pedig magamra vettem még egy barna kis bőrkabátot. Teljesen menetkész állapotba hoztam magam, már csak annyi volt hátra, hogy hívjak egy taxit. Pontosan hét órakor parkolt le a taxi az étterem előtt. Kifizettem és futólépésben indultam a bejárat felé. Ahogy beléptem, menten elvarázsolt a hely… Egyszerűen tökéletes volt! Ennél találóbb kifejezés, nincs is. A barna és a fehér színek domináltak és az egész helység halvány fényben úszott. Meseszép volt… - Jó estét. Van asztalfoglalása? – lépett elém egy pincér. Hát persze! Egy ilyen elegáns helyre nem lehet csak úgy beállítani. Már megint, mit képzeltem? - Én jöttem valakihez. - Akkor esetleg, ha az Ő nevét szabadna! És ekkor, a felismerés villámcsapásként ért: fogalmam sincs róla, hogy hívják. Ezt a kis részletet – a bemutatkozást – kihagytuk… - Semmi baj, Derek! A hölgy velem van. A hang olyan ismerősen csengett. Tudtam, hogy ki áll mögöttem, és mikor megfordultam, nem is kellett csalódnom… Ő mosolygott rám! - Óh, Mr. Pattinson. Kérem, jöjjenek velem, megmutatom az asztalukat. A srác – akinek egyelőre még csak a vezeték nevét tudom – mellém lépett, majd együtt indultunk a pincér után. Az étterem hátsó részébe, egy kétszemélyes asztalhoz vezetett, majd miután megrendeltük az italokat és megkaptuk az étlapot, magunkra hagyott minket. Én még csak ki sem nyitottam az elém tett étkek listáját, hanem egyből az állítólagos Mr. Pattinsonra néztem mindent eláruló, kérdő tekintettel. - Most még tovább szaporítottam a kérdéseid számát, igazam van? - Ezt eltaláltad! - Rendben, ne kímélj. Mit szeretnél tudni? - Először is, már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hívnak Téged! A velem szemben ülő férfi arcán, újra az a furcsa zavarodottság jelent meg, mint délután… Én pedig sehogy sem tudtam rájönni, mivel váltom ki ezt nála folyton. - Te, komolyan nem tudod, hogy ki vagyok? – a szája szegletében ott bujkált egy aprócska mosoly, amit bár nem tudtam mire vélni, azért válaszoltam. - Nem, tényleg nem! A mosolya még szélesebb lett, és engem most már igazán érdekelt, mit tart ezen ennyire mulatságosnak. De mielőtt ezt szóvá tehettem volna, a pincér megjelent az italainkkal és egy letörölhetetlen vigyorral a képén, megkérdezte sikerült e már választanunk. Gyorsan belenéztem az étlapomba, és kiválasztottam azt az ételt, amin legelőször megakadt a tekintetem: - Egy lasagne-t kérek. - Én pedig egy New York bélszínt. Köszönjük! – egy jelentőségteljes pillantást küldött Derek felé, aki értette a célzást és el is tűnt az asztaltól. Egy végtelennek tűnő percig, még elmerültem az ételek tanulmányozásában, amiből végül egy hang zökkentett ki. - A nevem… - kezdte, majd közelebb hajolt és suttogva folytatta:… - Robert Pattinson. Bólintottam, mire ő értetlenül meredt rám. - Most mi van? – kérdeztem kissé gúnyosan. - Semmi sikongatás, nem veted magad a nyakamba, és autógrammot sem akarsz egyből… - merengett félhangosan. - Miért tenném? – a hangom talán szemrehányóan csengett, de tényleg nem értettem mire akar kilyukadni. - Hát ilyenkor a lányok többsége ezt csinálná. Bocsáss meg, de nem igazán értem a Te reakciódat. Ahogy így végig gondoltam, hogy mi minden történt a találkozásunk óta – a délutáni lánytömeg, az étteremben tanúsított kiváltságos helyzet, az, hogy majdnem hogy nem meri hangosan kimondani a nevét… Kezdett összeállni a kép: ő itt valószínűleg valami hírességféle. Én sosem voltam otthon a hollywoodi sztárvilágban, és őszintén szólva nem is igazán érdekelt! Főleg mióta, anyu meghalt… Teljesen kizártam a külvilágot és ezen legfőképp a tv és net mentességet értem. - Rendben. Én nagyon sajnálom, ha esetleg megbántottalak, de komolyan mondom, hogy fogalmam sincs ki vagy Te! És nekem a neved sem mond túl sokat. - Egyáltalán nem bántottál meg, sőt el sem hiszed, mennyire boldoggá tesz, hogy van még, aki nem ismer. Manapság ezt elég nehéz elképzelni. Kissé megdöbbentett ez a nyers őszinteség. De ezzel egyidejűleg borzasztó kíváncsivá is tett. A következő egy óra, azzal telt, hogy mindenről kifaggattam, ami csak eszembe jutott. Megtudtam róla, hogy Ő egy színész és milyen filmekben játszott. Mindegyikről beszélt egy kicsit, és azt is elmondta, miért állt közel hozzá egy-egy szerep. Engem – személy szerint – legjobban a Remember me című filmje fogott meg. Természetesen a faggatódzás kölcsönös volt… Én sem maradhattam ki a „jóból”, és beavattam eddigi életem néhány érdekesebb momentumába. Mint például, hogy miért jöttem Los Angelesbe. - A Kaliforniai Állami Egyetem Színház és Tánc karán fogok tanulni. - Mióta táncolsz? - Hát, hét évesen kezdtem, és egészen húsz éves koromig… és most újra. - Miért volt a három év kihagyás? - Az édesanyám meghalt, akkor úgy éreztem kell egy kis szünet. Azért jelentkeztem az iskolába, hogy újra visszarázódjak. - Óh, sajnálom… - Semmi baj! Azért vagyok itt, hogy új életet kezdhessek. Ennek első lépéseként magam mögött kell hagynom a múltat. Bocsáss meg egy pillanatra, mindjárt itt vagyok. – azzal felálltam és a mosdó felé vettem az irányt. Bármennyire is próbáltam leplezni, az emlék felidézése nem esett túl jól… Amint az ajtó becsukódott, hangos zokogásban törtem ki. Fogalmam sem volt mi az oka, egyszerűen csak sírnom kellett. Az emlékek elöntötték az agyamat és én nem tehettem ellenük semmit! Nehezen ugyan, de sikerült megnyugodnom. Megmostam az arcom, ám még így is elborzasztott annak a nőnek a képe, aki a tükörből nézett vissza rám: a szemem alatt hatalmas vörös karikák rajzolódtak ki. Tudtam, ha most visszamegyek Robert-hez, abból csak magyarázkodás lenne, amihez a jelen körülmények között, semmi kedvem sem volt. Egyetlen lehetőség maradt csak… Bár nem terveztem, hogy búcsú nélkül lépek le, ezt most mégis meg kellett tennem. Gyorsan a kijárat felé indultam, de még így sem bírtam megállni, hogy egy pillantást vessek az irányába. Maga elé meredve, belekortyolt az italába, majd a mosdó felé fordult… Engem várt! Biztosra vettem, hogy megbántottam, vagy meg fogom bántani. Ám azt nehezen hittem, hogy ez alatt a rövid idő alatt is fontossá válhattam a számára… De, ha jobban belegondolok, én ugyanezt érzem iránta! Ha a sors is úgy akarja, akkor még keresztezzük egymás útjait… Kiléptem az ajtón és elindultam. Egyáltalán nem érdekelt merre, csak mentem. Minden olyan gyorsan történt: egy hangos dudálás, egy fülsüketítően csikorgó fék, egy hirtelen belém nyilalló éles fájdalom, majd a hideg, kőkemény talaj. Egy utolsó szívdobbanás, egy utolsó lélegzetvétel… meghaltam! Egyetlen nap, egyetlen perc, de akár egy pillanat is mindent megváltoztathat! És ez a pillanat számomra most jött el…

Destiny ruhája:

Az étterem: