5. Fejezet

Sziasztok! Nagyon gyorsan eltelt ez a hét! Nincs igazam? :P Rendben, csak vicceltem... Pontosan tudom mennyire vártátok már ezt a részt! Éppen ezért, egy kicsit előbb kerül fel, csak hogy legyen időtök elolvasni, és komentet írni! :D Ígérem, amint lesz egy szusszanásnyi időm, válaszolok az előző fejezethez érkezett komikra! De akkor most egy pár szó a fejezetről: Ismét Robert szemszög, és egy olyan döntés, ami mind Destiny, mind Robert (és Kellan) életében fontos momentum lehet! Minden egy férfi kezében van... Vajon sikerül-e véghezvinni azt az egyetlen kérést? És Robert túl tud-e jutni a meggyőződésein és hinni? A fejezethez ajánlott zene, most nagyon ide fog passzolni, főleg, ami a címet illeti! ;) Mind eddig, most is az ' 'Ajánlott zenék' listában találjátok, a: Paramore - The only exception című számát! Jó olvasást! Csók, puszi: Ivcsi U.i.: Hajrá Hamilton (Szingapúri Nagydíj)!!! ;) Hajrá MKB Veszprém KC!!! ;)

5. Fejezet - Robert szemszöge

Miért pont én? Hirtelen felkaptam a fejem. Körbenéztem, végül a tekintetem Kellan-en akadt meg, aki teljes áhítattal a tévére meredt. Biztosra vettem, hogy nem Kellan hangját hallottam… Akkor csakis a tévé lehetett – könyveltem el magamban, ám amint odafordultam, minden reményem szertefoszlott. Kel épp valami motorversenyt nézett, ráadásul hang nélkül… - Robert, kérlek! Segítened kell… - Hallottad? – csúszott ki a számon. - Micsodát? – értetlenkedett Kellan. - Fogalmam sincs. – de a pillantásom a szobám ajtajára tévedt, ahonnan azt a hangot hallottam. – Mintha valaki segítséget kérne. - Rob! Szerintem túl sokat dolgozol. Csak képzelődsz. - Lehet, hogy igazad van… - hagytam rá. Hosszú percek teltek el, én pedig, még mindig az ajtót figyeltem, hátha történik valami… Kezdtem kissé megnyugodni, és úgy gondoltam, valószínűleg Kellan-nek van igaza: egyszerűen csak sokat dolgozom. - Robert!! Újra a hang. Annyira ismerősnek tűnt, mégsem tudtam, kié lehet. Ám most már biztosra vettem, hogy ez nem csak egy hallucináció. Valaki az én segítségemet kéri… Tökéletesen tisztában voltam vele, Kel miként reagálna, ha most beavatnám az elméletembe. Éppen ezért teljesen mást találtam ki: - Kellan! Én igazán nem akarlak elüldözni, de holnap hosszú napom lesz. Szóval, ha nem bánod, szeretnék lefeküdni. – küldtem felé, enyhe célzásomat. - Oké, menj csak. Jó éjszakát! - Kellan! - néztem rá rosszallóan. - Jó, jó… értettem. Megyek már. – feltápászkodott a kanapéról, majd a bejárathoz érve, visszafordult. - Köszönöm! – intettem. - Semmiség… amúgy meg ez a te lakásod. De azt tudd, hogy ezt a sörözést bepótoljuk! - Mindenképpen. – ez volt a végszó. Kellan kilépett az ajtón, én pedig még ugyanabban a másodpercben felpattantam a kanapéról és a szobámba indultam. Óvatosan benyitottam, ám ott csak a sötétség fogadott. Visszacsuktam az ajtót, és a nappaliban járkáltam fel-alá. Vártam, hogy újra szólítson, de most semmi sem történt. Nekem pedig fogalmam sem volt, mit kéne tennem… Talán, ha kérdeznék tőle valamit! De mégis mit? Ahogy telt az idő, egyre inkább szöget ütött a fejembe, hogy mi van, ha az egészet csak képzeltem? Hosszú volt ez a nap, ráadásul nem is eseménytelen… Ha nehezen is, de el kellett fogadnom, hogy Destiny meghalt, és én most már semmit sem tehetek. Elindultam a fürdő felé, mikor a hang ismét felcsendült és a segítségemet kérte. Megpördültem, de senkit nem láttam. A szoba teljesen üres volt… - Hol vagy? – kérdeztem, bele egyenesen a sötétségbe. - Itt. Abban a pillanatban ott állt Ő. Teljes életnagyságban, előttem és a tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. A meglepettségtől először meg sem bírtam szólalni. Nem akartam hinni a szememnek. Lehunytam és könyörögtem, hogy mire újra kinyitom, tűnjön el… Ám Destiny egy tapodtat sem mozdult és kitartóan engem fürkészett. Én is hasonlóan tettem és végigpásztáztam őt. Ami legelsőként feltűnt, hogy ugyanazt a ruhát viseli, mint amit a vacsorakor, csakhogy az ezüst felsőt vérfoltok díszítették. Hirtelen kérdések milliárdja tódult a nyelvemre… - Te… De hát mégis hogyan? - Erre még én sem kaptam kielégítő választ. - Nem lehetsz itt! – jelentettem ki. – Csak a képzeletem játszik velem… hiszen Te meghaltál. - Ez így pontosan nem igaz… állítólag. Hagyd, hogy megmagyarázzam! - Rendben, de előtte muszáj lesz leülnöm. – valahogy elbotorkáltam a fotelig. Destiny is követett, majd a kanapén foglalt helyet. - Tehát, azt mondod, hogy nem vagy halott, annak ellenére, hogy a tévé bemondta. - Hmm… Ez így bonyolultabb, mint gondoltam. Míg ő azon töprengett, miként avasson be a történtekbe, lehetőleg úgy, hogy ne hozza rám a frászt… Legalábbis őszintén reméltem, hogy ezért hallgat. Mindeközben a tekintetem, ismét a pólójára tévedt és csak most tudatosul bennem igazán… - Hisz te vérzel! Várj, hozok kötszert. – álltam fel. - Nem! Erre semmi szükség. – szólt utánam, de akkora már mindent összeszedtem. Letérdeltem elé, majd a pólója felé közelítettem a kezem… - Ne, Robert! – húzódott el hirtelen. - Nyugalom. Nem fog fájni. Kinyújtottam a karom, az ujjaimmal megmarkoltam az anyagot, mégsem volt semmi a kezemben. Bár láttam, hogy fogom a felsőjét, én csak a levegőt markoltam… - Mi… ez hogy… Mi vagy Te? – kérdeztem minden egyes szót kihangsúlyozva, miközben a szoba legtávolabbi fala felé hátráltam. - Valami szellemféleség. Pontosan én sem tudom. - Akkor ki tudja? – érdeklődtem, kissé ironikusan. - A végzet angyala… - Ó, hogyne! Ez az egész biztos csak egy rossz álom és mikor reggel felébredek, semmire nem fogok emlékezni. - Nem! Engedd, hogy megmagyarázzam. - Tűnj el! – mondtam, majd becsaptam a háló ajtaját. A földre dobtam az összes ruhámat, befeküdtem az ágyba és vártam, hogy utolérjen a nyugalmat adó öntudatlanság… El akartam felejteni, ezt az egész napot. Lehunytam a szemem, ám ahelyett, hogy a testem elernyedt volna a fáradtságtól, egyre éberebb lettem. Folyton Destiny meggyötört, szomorú arca jelent meg előttem és sehogy sem tudtam szabadulni a képtől… a hangja ott motoszkált a fejemben. Kihallottam belőle a félelmet. Szüksége van rám, bármi is ő most… Felültem az ágyban. Tanácstalanul néztem körbe, majd halkan kiejtettem a nevét. - Destiny. Semmi… a szobában, rajtam kívül, egy lélek sem volt! - Nagyon sajnálom. – kezdtem bele egy kisebb monológba. – Szeretném tudni, mi történt veled! Ebben a pillanatban a függöny meglibbent. És bár nem láthattam, biztosan éreztem, hogy Destiny itt van… Lassan az olvasólámpa kapcsolójához nyúltam, s másodpercekkel később a szoba fényárban úszott. - Szóval?! Már nem félsz tőlem? – hallottam meg a hangját, közvetlenül mellőlem. Oldalra fordultam, ő ott feküdt az ágy jobb oldalán. - Csak megijedtem. És mondtam, hogy sajnálom. - Hajlandó vagy végighallgatni? - Igen, de van egy feltételem! – Destiny bólintott, úgyhogy folytattam: - Nem csinálsz ilyet többet. - Mire gondolsz pontosan? - Csak úgy hirtelen felbukkansz. Ezt mellőzük, ha lehet! A szívbajt hoztad rám… - Rendben. – nevetett. - Hé, ez egyáltalán nem vicces! – de hiába is próbáltam volna leplezni, az én ajkaim is mosolyra húzódtak. Destiny nevetése betöltötte az egész helységet. Elkápráztatott a belőle áradó boldogság. A szemei csak úgy ragyogtak… - Jól van. De mielőtt belekezdek, nekem is van egy feltételem. Egy csöppet elidőztem ezen a kérésen, végül igent mondtam rá. - Ígérd meg nekem, hogy bármilyen furcsa dolgot is kérek tőled, teljesíteni fogod! - Megígérem. Destiny lehajtotta a fejét és így kezdett beszélni: - Először is, tartozom egy magyarázattal… Emlékszel, - nézett rám újra – mielőtt kimentem a mosdóba, anyuról beszélgettünk… Bár nem hagyta, hogy valamilyen formában jelezzem: mindenre tisztán emlékszem, magamban végig nyomon követtem az este azon eseményeit, amiről éppen beszélt. -… sírni kezdtem. Ne kérdezd, miért! Egyszerűen csak sírnom kellett. – hadarta gyorsan, amivel sikeresen elérte, hogy nem vágjak közbe egy felesleges kérdéssel. – Nem akartam magyarázkodni, ezért léptem le. Most már tudom, hogy hiba volt. Ez lett a végzetem… Ha tehetném, mindent másképp csinálnék! - Ezt meg hogy érted? Destiny szigorú tekintete, rögtön arra ösztökélt, hogy a legjobb az lesz, ha befogom a számat. Ezután csak csendes megfigyelőként vettem részt, az így, eléggé egyoldalúra sikerült beszélgetésben. Ami első hallásra elég hihetetlennek tűnt: - Nem figyeltem és kiléptem az autó elé. Elvesztettem az eszméletem… Amikor magamhoz tértem egy csomó ember állt körbe. Mind engem néztek, a földön fekvő testemet. Pontosan ugyanúgy, ahogy én is! Láttam saját magamat a földön fekve… Aztán megérkeztek a mentők és kórházba szállítottak, én, vagyis a lelkem pedig ott maradt. Akkor láttál engem, azon a padon ülve. Csodálkoztam, hogy te miért, amikor senki más. Utánad akartam menni, de az utamat állta a… Felidéztem magamban azt a pillanatot… - Állj! Azt akarod mondani, hogy ebben az… állapotodban senki más nem lát, rajtam kívül? - Igen, ez a helyzet. - Huhh! Most, egy kicsit… összezavarodtam. De miért pont én? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. - Hát, ez bonyolult. Engedd meg, hogy befejezzem! Tehát, ott tartottam, hogy az utamat állta a végzet angyala. Ő magyarázta meg, hogy mi vagyok én most. Azt mondta az egész az ő műve. A lényeg, hogy nem nekem kellett volna meghalnom és ezért kiválasztott Téged, hogy láss engem és a segítségemre legyél. Aztán egyszerűen eltűnt… - De miért pont én? - Erről is mondott valamit… Ja, igen! Van köztünk valami szoros kapocs. Úgy fogalmazott, hogy: nagyon erős érzelmeket táplálok irántad. Természetesen én egyből ellenkeztem és közöltem vele, hogy nem hinném, hogy valaha is újra látni akarnál, mivel megbántottalak. Erre, neki hirtelen fontosabb dolga akadt és elment… Szívesen eltöprengtem volna azon az aprócska feltételezésen, miszerint Destiny és én, nem vagyunk közömbösek egymás iránt. De nem tehettem! Valami egész mást fedeztem fel Destiny szavaiban… - Várj. Akkor itt a kulcs! Nem szabadott volna elmenned az étteremből. Máshogy kellet volna lennie. - Hmm, Rob te egy zseni vagy! Csakhogy van itt még valami. - Micsoda? – a mosoly letörlődött az arcomról, amint szembenéztem Destiny meggyötört arckifejezésével. - Az angyal azt mondta, hogy csak egy nagyon mély kómában van a testem. De, biztos valami hiba csúszott a számításaiba, mert a kórházban a gépek jelezték az életfunkcióim leállását és elszállítottak a hullaházba. El kell onnan hozni a testemet! Ha felboncolnak, én végleg eltűnök… Tökéletesen tudtam, hogy mekkora őrültséget követek el, ha belemegyek ebbe a kérésbe. Ám azt is tudtam, hogy ígéretet tettem. És senki másra nem számíthat, csakis rám! - Meglátjuk, mit tehetünk. Bízz bennem. - Köszönöm. - Viszont, te még tartozol egy kérdés megválaszolásával! – kacsintottam rá. - Fogalmam sincs, mire gondolsz. - „Ha tehetném, mindent másképp csinálnék”. – macskakörmöztem a levegőben. – Kíváncsi lennék, hogy is értetted ezt egész pontosan!