2. Fejezet

Sziasztok! Na ugye, hogy nem is volt olyan hosszú ez a hét? Vége lett a nyárnak és most már, mint rendes diákok, az iskolapadot koptatjuk és tanulunk… vagy legalábbis az elvárás ez lenne. Ha pedig nem így cselekszünk, ki vannak ránk akadva, de mégis mire számítanak az első hét után? Mikor még mindenki javában a nyári élményekről, bulikról sztorizgat és örül, hogy viszont láthatja a barátait. Most pedig ismét visszacsöppentünk abba a bizonyos mókuskerékbe és jönnek a szürke hétköznapok… De minket ebben az időben sem kell majd nélkülöznötök! Itt a második fejezet… és ehhez csupán két dolgot szeretnénk hozzáfűzni: szokatlanul hosszú részt olvashattok, valamint talán egy kicsit drámaira sikeredett. Úgyhogy nagyon jó olvasást, nekünk pedig sok kommentet! :) Csók, puszi: Ivett és Csillu

Ajánlott zene a fejezethez: Staind - Everything Changes (ajánlott zenék listában!!!)

2. Fejezet – Destiny szemszöge Minden megváltozik Szükségem volt néhány másodpercre, míg felfogom, mi is történik körülöttem: a srác előttem guggolt és aggódó tekintettel fürkészte az arcomat. Mögötte két lány ácsorgott, de sokkal inkább érdekelte őket a „megmentőm”, mint az én egészségi állapotom. - Nem, azt hiszem minden rendben! Jól vagyok. – válaszoltam, az imént feltett kérdésre, miután ellenőriztem, tényleg minden rendben van e. - Biztosan jól vagy? Ne hívjunk egy orvost? - Igen, biztos… Orvosra pedig semmi szükség! Csak szeretnék hazamenni. – azzal megpróbáltam felállni, de a srác keze visszafogott. - Várj! Te vagy Destiny, ugye? Bólintottam. Őszintén szólva, kíváncsivá tett, ez a nagy érdeklődés és gondoskodás az irányomba. - Te következel… Esetleg, lenne még kedved hozzá? Hevesen megráztam a fejem. Pontosan attól ájultam el, hogy beijedtem. Túlságosan is lámpalázas vagyok ahhoz, hogy kiálljak egy színpadra és táncoljak… - De hát, miért? Biztos vagyok benne, hogy remek lennél! – mosolyodott el. Az arcán megjelenő vidámság, annyira furcsán hatott rám. Boldogság töltött el, és én is megvillantottam felé, egy halvány kis mosolyt. Ezzel egy időben, az eddig a jelenetünket figyelő két lány, egy határozott mozdulattal sarkon fordultak és nagyon sértődötten kisétáltak az előtérből. Hosszan néztem utánuk, mikor egy halk kuncogás visszarántott a jelenbe. A srác közben felállt és felém nyújtotta a kezét, hogy engem is talpra segítsen. - Mi ilyen vicces? – vontam kérdőre, de elfogattam a segítő kezet. - Azt hiszem ez nekem szólt. – intett az ajtó irányába, ahol az imént az a két lány elhagyta a termet. - Tudod, most fogalmam sincs, miről beszélsz, de egy cseppet sem izgat! Én most tényleg hazamegyek. – indultam volna, de a karom után nyúlt. - Kérlek… táncolj. - Miért tenném? – fordultam vissza. - Mondjuk, mert egy nagyon jól fizető állásról van szó. - Jó. – De amint kimondtam, már meg is bántam. Sőt fogalmam sem volt, egyáltalán, hogy mondhattam ilyet! De már nem volt visszaút. A fiú elindult a színházterembe, ezzel engem is maga után húzva… - Várj! Előtte kérdezhetek valamit? - Persze. - Amikor először kijöttél és Te szólítottad a következő jelentkezőt… szóval, akkor, minden lány sikoltozni kezdett és köréd álltak. Miért csinálták? Hirtelen megtorpant. Az arca, most értetlenséget tükrözött. Nem tudtam, mi okozhatta ezt a zavart arckifejezést, és csak remélni tudtam, hogy nem a kérdésem zaklatta fel ennyire… De mivel rajtunk kívül senki nem volt az előtérben, minden reményem elszállt. Rá kellett jönnöm, hogy nekem sikerült így felzaklatnom őt. Aztán, mint egy varázsütésre, a vonásain újra az a vidám kifejezés ült… Most már tényleg semmit nem értettem! Ha ilyen sűrűn változik a hangulata, nem lehet valami megbízható a pasas... - Mit szólnál, ha ezt megbeszélnénk egy vacsora közben? - Benne vagyok, de csak egy feltétellel! - Hallgatlak. – mondta, tettetett unottsággal. - Csak akkor vacsorázom veled, ha több kérdésemre is válaszolsz, és persze minél előbb. - Az elsőt nem garantálhatom, viszont a másodikra, az az ajánlatom, hogy akár ma este is megejthetjük ezt a találkát. - Áll az alku! – azzal, mint két üzletember, mikor megköt egy nagyon fontos üzletet, kezet fogtunk egymással. A következő percben, annyi mindent történt egyszerre, hogy elsőre nem is igazán fogtam fel hol vagyok. A színpad közepén álltam… a nézőtéren mindössze két ember ült. Az egyik a darab rendezője, a másik pedig a „megmentőm” volt. Árgus szemekkel figyelték, mit fogok csinálni. A zene halkan felcsendült a lejátszóból, magamban számolni kezdtem: öt, hat, hét, és… És… elkezdtem! A lábaim maguktól vittek előre. Táncoltam. Senkivel és semmivel nem törődve, táncoltam a színpadon! Hihetetlen érzés volt: felszabadultan, örömmel mozogtam. Csak táncoltam, és táncoltam, és táncoltam… olyan hévvel, mint talán még soha! Egy cseppnyi bizonytalanság sem volt bennem. Sikerült legyőznöm a félelmemet, és tudtam is, hogy mindezt minek… vagyis inkább kinek köszönhetem! A zene halkulni kezdett, és a mozdulatsor is a végéhez közeledett. Az arcom ragyogott a boldogságtól, mikor a nézőtéren a két férfi, hangos tapsolásba kezdett, és ez csak nekem szólt… El kellett ismernem, hogy tényleg nem szerepeltem rosszul… sőt, nagyon is jól! Persze nem akartam elbízni magam, de úgy éreztem, minden esélyem megvan ahhoz, hogy bekerüljek a darabba. Már épp indultam volna, mikor hirtelen előttem termett a srác, ezzel elzárva a kijáratot. - Ugye nem akartál csak ilyen egyszerűen lelépni? - Miért? Azt hittem végeztünk… úgyis telefonon fognak értesíteni. - Nem erre gondoltam. – csóválta a fejét. – Ne mondd, hogy elfelejteted a randinkat! Randi?! Én azt hittem, csak egy egyszerű vacsoráról van szó… Bár, lehet, hogy igaza van. Végül is, Ő hívott el, és ha jobban belegondolok ez erősen randi gyanús! - Nem, természetesen nem felejtkeztem meg róla. – mosolyogtam. – Hol találkozzunk? - Van innen nem messze egy igen hangulatos hely. A neve: Matteo’s… Mit szólnál a 7 órához? - Nekem megfelel, ott találkozunk. Addig is, szia! – egy gyors mozdulattal átbújtam a karja alatt, amit az ajtófélfának támasztott és elindultam a kijárat felé… Hazaérve, szembesülnöm kellett a ténnyel, miszerint: öt óra van! Tehát ha nem akarok elkésni, neki kell kezdenem a készülődésnek. Egy gyors zuhany után, felraktam egy halvány kis sminket, majd a szekrényem előtt állva – eléggé tanácstalanul – vizslattam végig a ruháimat… Nagy nehezen, egy ezüstszínű felső és egy világos farmer mellett tettem le a voksom. Felhúztam a toppomhoz illő magas sarkumat. Végezetül pedig magamra vettem még egy barna kis bőrkabátot. Teljesen menetkész állapotba hoztam magam, már csak annyi volt hátra, hogy hívjak egy taxit. Pontosan hét órakor parkolt le a taxi az étterem előtt. Kifizettem és futólépésben indultam a bejárat felé. Ahogy beléptem, menten elvarázsolt a hely… Egyszerűen tökéletes volt! Ennél találóbb kifejezés, nincs is. A barna és a fehér színek domináltak és az egész helység halvány fényben úszott. Meseszép volt… - Jó estét. Van asztalfoglalása? – lépett elém egy pincér. Hát persze! Egy ilyen elegáns helyre nem lehet csak úgy beállítani. Már megint, mit képzeltem? - Én jöttem valakihez. - Akkor esetleg, ha az Ő nevét szabadna! És ekkor, a felismerés villámcsapásként ért: fogalmam sincs róla, hogy hívják. Ezt a kis részletet – a bemutatkozást – kihagytuk… - Semmi baj, Derek! A hölgy velem van. A hang olyan ismerősen csengett. Tudtam, hogy ki áll mögöttem, és mikor megfordultam, nem is kellett csalódnom… Ő mosolygott rám! - Óh, Mr. Pattinson. Kérem, jöjjenek velem, megmutatom az asztalukat. A srác – akinek egyelőre még csak a vezeték nevét tudom – mellém lépett, majd együtt indultunk a pincér után. Az étterem hátsó részébe, egy kétszemélyes asztalhoz vezetett, majd miután megrendeltük az italokat és megkaptuk az étlapot, magunkra hagyott minket. Én még csak ki sem nyitottam az elém tett étkek listáját, hanem egyből az állítólagos Mr. Pattinsonra néztem mindent eláruló, kérdő tekintettel. - Most még tovább szaporítottam a kérdéseid számát, igazam van? - Ezt eltaláltad! - Rendben, ne kímélj. Mit szeretnél tudni? - Először is, már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hívnak Téged! A velem szemben ülő férfi arcán, újra az a furcsa zavarodottság jelent meg, mint délután… Én pedig sehogy sem tudtam rájönni, mivel váltom ki ezt nála folyton. - Te, komolyan nem tudod, hogy ki vagyok? – a szája szegletében ott bujkált egy aprócska mosoly, amit bár nem tudtam mire vélni, azért válaszoltam. - Nem, tényleg nem! A mosolya még szélesebb lett, és engem most már igazán érdekelt, mit tart ezen ennyire mulatságosnak. De mielőtt ezt szóvá tehettem volna, a pincér megjelent az italainkkal és egy letörölhetetlen vigyorral a képén, megkérdezte sikerült e már választanunk. Gyorsan belenéztem az étlapomba, és kiválasztottam azt az ételt, amin legelőször megakadt a tekintetem: - Egy lasagne-t kérek. - Én pedig egy New York bélszínt. Köszönjük! – egy jelentőségteljes pillantást küldött Derek felé, aki értette a célzást és el is tűnt az asztaltól. Egy végtelennek tűnő percig, még elmerültem az ételek tanulmányozásában, amiből végül egy hang zökkentett ki. - A nevem… - kezdte, majd közelebb hajolt és suttogva folytatta:… - Robert Pattinson. Bólintottam, mire ő értetlenül meredt rám. - Most mi van? – kérdeztem kissé gúnyosan. - Semmi sikongatás, nem veted magad a nyakamba, és autógrammot sem akarsz egyből… - merengett félhangosan. - Miért tenném? – a hangom talán szemrehányóan csengett, de tényleg nem értettem mire akar kilyukadni. - Hát ilyenkor a lányok többsége ezt csinálná. Bocsáss meg, de nem igazán értem a Te reakciódat. Ahogy így végig gondoltam, hogy mi minden történt a találkozásunk óta – a délutáni lánytömeg, az étteremben tanúsított kiváltságos helyzet, az, hogy majdnem hogy nem meri hangosan kimondani a nevét… Kezdett összeállni a kép: ő itt valószínűleg valami hírességféle. Én sosem voltam otthon a hollywoodi sztárvilágban, és őszintén szólva nem is igazán érdekelt! Főleg mióta, anyu meghalt… Teljesen kizártam a külvilágot és ezen legfőképp a tv és net mentességet értem. - Rendben. Én nagyon sajnálom, ha esetleg megbántottalak, de komolyan mondom, hogy fogalmam sincs ki vagy Te! És nekem a neved sem mond túl sokat. - Egyáltalán nem bántottál meg, sőt el sem hiszed, mennyire boldoggá tesz, hogy van még, aki nem ismer. Manapság ezt elég nehéz elképzelni. Kissé megdöbbentett ez a nyers őszinteség. De ezzel egyidejűleg borzasztó kíváncsivá is tett. A következő egy óra, azzal telt, hogy mindenről kifaggattam, ami csak eszembe jutott. Megtudtam róla, hogy Ő egy színész és milyen filmekben játszott. Mindegyikről beszélt egy kicsit, és azt is elmondta, miért állt közel hozzá egy-egy szerep. Engem – személy szerint – legjobban a Remember me című filmje fogott meg. Természetesen a faggatódzás kölcsönös volt… Én sem maradhattam ki a „jóból”, és beavattam eddigi életem néhány érdekesebb momentumába. Mint például, hogy miért jöttem Los Angelesbe. - A Kaliforniai Állami Egyetem Színház és Tánc karán fogok tanulni. - Mióta táncolsz? - Hát, hét évesen kezdtem, és egészen húsz éves koromig… és most újra. - Miért volt a három év kihagyás? - Az édesanyám meghalt, akkor úgy éreztem kell egy kis szünet. Azért jelentkeztem az iskolába, hogy újra visszarázódjak. - Óh, sajnálom… - Semmi baj! Azért vagyok itt, hogy új életet kezdhessek. Ennek első lépéseként magam mögött kell hagynom a múltat. Bocsáss meg egy pillanatra, mindjárt itt vagyok. – azzal felálltam és a mosdó felé vettem az irányt. Bármennyire is próbáltam leplezni, az emlék felidézése nem esett túl jól… Amint az ajtó becsukódott, hangos zokogásban törtem ki. Fogalmam sem volt mi az oka, egyszerűen csak sírnom kellett. Az emlékek elöntötték az agyamat és én nem tehettem ellenük semmit! Nehezen ugyan, de sikerült megnyugodnom. Megmostam az arcom, ám még így is elborzasztott annak a nőnek a képe, aki a tükörből nézett vissza rám: a szemem alatt hatalmas vörös karikák rajzolódtak ki. Tudtam, ha most visszamegyek Robert-hez, abból csak magyarázkodás lenne, amihez a jelen körülmények között, semmi kedvem sem volt. Egyetlen lehetőség maradt csak… Bár nem terveztem, hogy búcsú nélkül lépek le, ezt most mégis meg kellett tennem. Gyorsan a kijárat felé indultam, de még így sem bírtam megállni, hogy egy pillantást vessek az irányába. Maga elé meredve, belekortyolt az italába, majd a mosdó felé fordult… Engem várt! Biztosra vettem, hogy megbántottam, vagy meg fogom bántani. Ám azt nehezen hittem, hogy ez alatt a rövid idő alatt is fontossá válhattam a számára… De, ha jobban belegondolok, én ugyanezt érzem iránta! Ha a sors is úgy akarja, akkor még keresztezzük egymás útjait… Kiléptem az ajtón és elindultam. Egyáltalán nem érdekelt merre, csak mentem. Minden olyan gyorsan történt: egy hangos dudálás, egy fülsüketítően csikorgó fék, egy hirtelen belém nyilalló éles fájdalom, majd a hideg, kőkemény talaj. Egy utolsó szívdobbanás, egy utolsó lélegzetvétel… meghaltam! Egyetlen nap, egyetlen perc, de akár egy pillanat is mindent megváltoztathat! És ez a pillanat számomra most jött el…

Destiny ruhája:

Az étterem: