24. Fejezet

Sziasztok!

Ti is úgy érzitek, hogy a napok egyre rohamosabb ütemben követik egymást? Én pedig nagyon bezárkóztam mostanában, így jócskán le vagyok maradva. Bevallom őszintén az sem igazán segített, hogy kevés kommentet vagy akármilyen visszajelzést kaptam volna Tőletek. De úgy veszem észre, ez változni látszik, így talán még én is erőre kapok! :)

Na, de elég lesz belőlem, mert már elég késő van... :)) Essen inkább pár szó a fejezetről...

Hol is hagytuk abba az előző fejezetet?? Jah, megvan! Ott, hogy Chace valamit el szeretne mondani a babáról. Rémlik?
Hát kicsit sejtelmesen ugyan, de fény derül több dologra is, és nem csak a baba hogyléte felől. A szálak egyre jobban összekuszálódnak. Belép a képbe egy ismeretlen ismerős, aki mindent felforgathat... vagy mégsem ő a felbujtó?
És vajon ki lesz az, akire Destiny egyáltalán nem számított??

A döntést rátok bízom, de annyit megsúgok, hogy a fejezetet érdemes hozzá elolvasni! ;))

  Kellemes időtöltést itt, a blogon! :D

puszi, Ivcsi

24. Fejezet – Destiny szemszöge

Romba dőlt tervek

- Jó reggelt! – lépett a konyhába Chace.

- Szia – nyeltem le a pirítósom utolsó falatját.

- Hogy vagytok? – jött a szokásos kérdés, én pedig automatikus a pockomra simítottam a kezem. Ám most valami egészen más dolog történt, amire nem számítottam... Kellett pár perc, míg rájöttem, mit is érzek pontosan.

- Chace... – súgtam halkan. – Gyere...

A bátyám tenyerét a hasamra raktam és csak figyeltem az arckifejezését. Először ijedtséget láttam rajta, majd a baba újabb rúgása után, halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Ez... ez, az, amire gondolok? – nézett rám még mindig mosolyogva.

- Igen – bólintottam. – Mocorog odabent.

- Esküszöm, ha nem tudnám, hogy testvérek vagytok, féltékeny lennék – hallottam Ash nevető hangját.

- Nincs mitől tartanod. Soha nem tenném kockára kettőnket! – pattant fel mellőlem Chace és a karjaiba vonta Ashleyt.

- Ezt örömmel hallom. És te, Dess? Jól vagy?

- Ennél jobban nem is lehetnék...

***

- Azt hiszem rosszabbodott az állapotod.

- A baba? – kérdeztem, de még én is hallottam, hogy a hangomból eltűnt a magabiztosság.

- A magzat teljesen egészséges, ellentétben veled.

- Nem számít. Csakis ő a fontos! Neki túl kell élnie...

Dr. Brown le sem vette a tekintetét a monitorról, viszont a hasamon mozgó készülék hirtelen megállt. Ijedten néztem a dokira, de ő csak mosolygott.

- Szeretnéd tudni a baba nemét?

Nem sikerült egyből felfognom a szavait. Csak bambán néztem magam elé.

- Destiny?

- Szeretném. Igen, tudni szeretném – fordultam én is a monitor felé.

***

- És ez? – tett le elém Ashley egy újabb babaruhát.

- Ez nagyon tetszik... – vettem kezembe. –... és az anyaga is jó.

- Nézzük meg a babakocsikat is! – kezdett el húzni az imént említett tárgyak felé.

Élveztem, ahogy a szebbnél szebb babás dolgok között sétálgatok, ahogy megfogom az apró ruhácskákat, a kis játékokat... Az elmélkedésemet egy hirtelen belém csapódó férfi felsőtest szakította félbe.

- Elnézést – mondtam automatikus és csak ezután néztem fel...

- Nincs semmi gond – az ajakai széles vigyorra húzódtak és a tekintetében megmagyarázhatatlan csillogást fedeztem fel.

- Kevin? – kérdeztem bizonytalanul.

- Destiny.

- Mit keresel Te itt? – támadtam le a volt munkatársamat. Átsuhant az agyamon, hogy talán most vesztettem el mindent, amit eddig gondosan építgettem...

- Én itt dolgozom. Tudod, a színház nem minden – mosolygott rám. – Hiányzol onnan. Azt hittem elköltöztél.

Igen... a színházban mindenki úgy tudta, – beleértve Robertet is – hogy azért jövök el, mert hazamegyek. Csakhogy a dolgok egy kicsit másképp alakultak. Azt viszont nem vettem számításba, hogy bármikor összefuthatok egy kedves ismerőssel.

- Csak engem látogatott meg. Szia, Ashley Greene!

- Kevin. Nagyon örülök! - fogtak kezet. - Dess – fordult vissza hozzám – látom nem véletlenül jöttetek ide. Hányadik hónapban jársz?

- Az ötödikben – de, amint kimondtam, abban a pillanatban meg is bántam.

- Akkor... – gondolkodott el – nem azért mentél el, mert New Havenbe költöztél, hanem a baba miatt. Igaz? Ki a szerencsés? – faggatott tovább.

- Nem szeretnék erről beszélni...

***

- Sziasztok! Milyen napotok volt? – kérdezte Chace, miután Ashleyt egy forró csókban, engem pedig egy hosszas ölelésben részesített.

- Hol is kezdjem? – tettem fel a költői kérdést, inkább csak magamnak, miközben kényelembe helyeztem magam a kanapén. - Tudjátok, hónapok óta úgy érzem, hogy csak álmodom és őszintén rettegek attól: egyszer fel kell, majd ébrednem. Ez alatt az idő alatt elvesztettem a szerelmemet, megtudtam, hogy meg fogok halni, ráadásul fel kellett adnom a tanulmányaimat és a színházi szerepemet. Jó lenne, ha ez az egész tényleg csak egy álom lenne!

- Destiny...

- Köszönöm Chace. Tudom, hogy Ti mindig itt lesztek nekem és a lányomnak is, de előbb magamban kéne lerendeznem a dolgaimat.

- Várj csak! Kislány? – kérdezte Ash.

- Igen. Ma mondta meg a doki. Szinte teljesen biztos, hogy lányom lesz.

- Akkor most már kiválaszthatjuk a nevet – guggolt le elém a bátyám, majd a kezét az enyémre simította.

- Nem. Még csak gondolni sem szeretnék erre!

- De hát miért nem? – rökönyödött meg Chace.

Bár Ashley pillantását is magamon éreztem, a tekintetemet továbbra is a földre szegeztem. Nem mertem rájuk nézni... Akkor végleg elgyengülnék és már így is úgy éreztem magam, mint aki egy kötélen táncol.

- Azért... – küzdenem kellett, hogy visszafojtsam a könnyeimet – azért, mert nem akarom, hogy bármilyen emlékem is legyen. Ha nem ismerhetem meg a lányom, akkor nem is akarok tudni róla semmit.

Egyikük sem szólt, pedig éreztem, hogy lenne számomra bőven mondandójuk. Kiszakítottam a csuklom a bátyám fogságából és egyetlen szó nélkül a szobámba indultam. Csendesen csuktam be magam mögött az ajtót...

A szekrényemhez léptem, kivettem egy nagy, szögletes ajándékdobozt. A táskámból előkerestem a mai ultrahang során készült képeket, a boríték minden egyes darabját a dobozba pakoltam, majd a kis időkapszulát újra a szekrény aljára rejtettem.

Mindent meg akartam őrizni a lányom számára, ha már velem nem találkozhat... Leírtam neki mindent egy levélben, ahogyan az apukájának is. Ugyanis arra már képtelen lettem volna, hogy születése után is eltitkoljam. Hiszen, ha én nem leszek, csak az apjára számíthat.

Nem is hallottam, hogy valaki bejött a szobámba. Már csak a közeledő léptekre figyeltem fel... Bezártam a szekrényajtókat és megfordultam. Csakhogy egyáltalán nem rá számítottam!

Hirtelen még levegőt is elfelejtettem venni...

Bármilyen jól terveztem, bármilyen fantasztikusan is játszottam a szerepem, az élet minden egyes alkalommal legyőzött. Most is... De ezt vállalni kell és ugyanúgy előre tekinteni, mert a jövő kiismerhetetlen, és ha az ember egy kicsit bele tud pillantani, akkor meg is változtathatja. Azokkal az apró változásokkal pedig akár az egész sorsunkat is fölülírhatjuk. Akárkit bevonhatsz a sorsod játékába, mindig lesz egy, aki tönkre akarja majd tenni. De nem szabad, nem szabad megijedni, tovább kell próbálkozni és meg találni a módját annak, hogy ismét te irányítsd a játszmát. Nincs mitől félni, ha eljön az ideje, megnyugvással töltenek majd el azok a napok, órák, percek, amikor jól alakult a sorsunk. Még akkor is, ha később minden összeomlik körülöttünk.

Ma délelőtt éreztem először, hogy minden össze fog omlani, amit eddig magabiztosan építgettem. A tervem egy szempillantás alatt vált semmissé. Pontosan ettől tartottam. De arra nem számítottam, hogy ilyen hamar bekövetkezik.

Felébredtem az álomból. Tudtam, hogy ez most már a valóság...

Kevin:

23. Fejezet

Sziasztok! :)

Mostanában nem igazán vagyok a helyzet magaslatán és nem nagyon gyarapodnak a fejezetek számai, úgyhogy még nem tudom mi lesz, de türelmet azt kérek, ahogyan Ti is kértek tőlem...

Mielőtt belevágnánk a mai fejezetbe, egy pár szót hagy ejtsek az elmúlt két hétről...
Sok minden történt velem, amit szerettem volna Veletek, Olvasóimmal közelebbről, akár személyesen is megosztani, de úgy látszik, hogy ez nem igazán fog összejönni, úgyhogy ha Ti is úgy gondoljátok, továbbra is várom a jelentkezéseket a találkozóra, a bertalan.ivett@gamil.com e-mail címre, viszont az idő most nem lesz ilyen kevés és nem ősszel, hanem télen tartanánk. :) Szeretném, ha minél többen lennénk, úgyhogy ha érdekel, írj Nekem egy e-mailt! ;))

 Szóval, ott tartottam, hogy sok minden történt... Sok minden, bizony! :D Például, hogy nemrégiben 18 éves lettem! :D
Aztán kaptam egy nagyon nagy lehetőséget, miszerint beküldtem az írásomat egy Kiadóhoz és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, ám mégsem éltem ezzel a lehetőséggel... Most biztosan hülyének és eszement dolognak tartjátok, de igazam volt nekem is és apukámnak is. A szerződés nem éppen kínálta a legtisztább pontokat, emellett pedig, mivel már egyszer publikáltam a Szerelem a végzetem című művet, így nem sok esély van rá, hogy könyv formátumban is megkapjátok... Úgyhogy itt felhívom minden egyes blogot vezető társam figyelmét arra, hogyha esetleg a későbbiekben úgy döntötök, hogy írásotokat benyújtjátok egy kiadónak, akkor azt előtte semmiképpen NE osszátok meg a világhálón, mert ez egy kikötés lehet (persze biztosan vannak kivételek, de ez a standard...). Szóval erről a lehetőségről én most lecsúsztam, de nagyon remélem, hogy egyszer nem csak a blogon, de a könyvespolcotokon is viszontláttok engem. :)

Na, de a kisregényem után térjünk is rá a lényegre, mégpedig a 23. fejezetre! :)))
Destiny szemszög fog következni, aminek úgy érzem nagyon fogtok örülni, hiszen egy párotoktól már megkaptam, hogy a Robertes fejezetek annyira nem jönnek át. Viszont ez a fejezet egy kicsit katyvasz lesz: ezt nem ijesztésből mondom! :D Sokkal inkább úgy, hogy lesz itt egy kis filozófia az Életről és a Sorsról, valamint belefűződik egy fontos cselekményszál....

Azt hiszem nincs is más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak, és sok-sok kommenttel gyarapítsátok az oldalt! ;))

puszi, Ivcsi

23. fejezet – Destiny szemszöge

Folytatás...

Az élet akkor is megy tovább, ha az ember legbelül összetörik. Az élet nem áll meg, még akkor sem, ha mi nem akarunk róla tudomást venni. Az idő szépen lassan, a megszokott medrében pereg tovább és bármilyen elesettek is vagyunk, fel kell állnunk és folytatni kell!

Én felálltam, hiszen én döntöttem úgy, ahogy döntöttem. Nem volt már visszaút... Egyszerűen elsétáltam és még csak vissza sem néztem.

A fájdalomnak már halvány jelét sem éreztem. Teljesen érzéketlenné váltam! Nem gondoltam Robertre... Nem gondoltam arra, mi lett volna ha...

Hittem abban, hogy életünk minden egyes mozdulatát valaki irányítja. És ez az irányító nem más, mint a Sors. Én hiszek ebben.

Nem kerestem kifogásokat, hiszen nem is voltak. Saját magam választottam ezt az utat és miközben a gondolataim mérföldekkel távolabb jártak a testemtől, lassan megtettem az első lépéseket az új életem felé.

Az ajtó előtt megtorpantam és mielőtt beléptem volna új otthonomba, nagy levegőt vettem majd kissé megemelve a kezem, bekopogtam. Chace és Ashley már tárt karokkal vártak rám...

***

Chace már több mint két órája elment, holott megígérte, hogy fél óra sem fog beletelni és itthon lesz.

A kanapén ültem és vártam őt. A tévé ugyan be volt kapcsolva, de rá sem bírtam nézni, sőt egyáltalán nem is törődtem vele. A gondolataim teljesen másfelé kalandoztak, amelyből a csengő hangja térített ki.

Kissé nehezen, de sikerült feltápászkodnom az ülő helyzetemből, majd lassan az ajtóhoz indultam. Majdnem biztos voltam benne, hogy Chace csöngetett, mert valószínűleg itthon felejtette a kulcsát. Ám amikor kinyitottam az ajtót, meglepettem szemeztem az előttem álló nővel.

Amint feleszméltem a meglepettségemből, megpróbáltam gyorsan bezárni a bejáratot, de Hayley hamar rájött mire készülök és egy egyszerű mozdulattal belépett a lakásba.

- Mit keresel itt? – kérdeztem cseppet sem kedvesen. Fel tudtam volna robbanni az idegtől, de türtőztetnem kellett magam, már csak a baba miatt is. A tenyeremet a hasamra simítottam, mire Hayley tekintete is a nagy pocakomra szegeződött.

- Meg szeretném látogatni az unokatestvéremet. Talán nem örülsz nekem? – mosolygott, ám ez a mosoly egyáltalán nem tűnt őszintének.

Egyetlen percre sem akartam bedőlni neki. Bármennyire is megjátszotta az ártatlant, biztosra vettem, hogy tervez ellenem valamit. Pontosan tudtam, hogy nem véletlenül jött ide!

- Mit akarsz? – tettem fel újra a kérdést, miközben mély levegő vételek közepette visszaültem a helyemre.

- Miért gondolod, hogy akarok valamit? A rokonom vagy és gondoltam meglátogatlak. Tudod, kíváncsi vagyok, milyen lehet most neked...

Nem bírtam Hayleyre nézni. Irritált az arcán felbukkanó önelégült vigyor.

Egy szó nélkül felálltam és a konyhába indultam egy pohár vízért. Ahogy visszaértem a nappaliba és megláttam Hayleyt, mindent megértettem. Összeállt a kép, hogy miért is jött ide. Nem a lakásba, hanem Los Angelesbe…

- Nem mered! Nem teheted meg! – kiáltottam, teljesen kikelve magamból.

- Óh, dehogyisnem! Ugyan úgy, ahogy azt te tetted velem.

- Kérlek… - halkítottam a hangomon. – Ez teljesen más. Itt nem rólam, hanem a gyermekemről van szó.

- Miért mi a különbség? Az én esetemben is a gyerekről volt szó és te mindent elrontottál! Én most miért ne tehetném meg? Robertnek joga van tudni mindenről, és ha te nem, majd én elmondom neki.

- Kérlek, ne! – kértem újra.

- Te sem tartottad tiszteletben az én kérésemet. Egy okot mondj, hogy én most miért tegyem!

Hallgattam. Nem tudtam olyat mondani, amivel meggyőzhetném Hayleyt. Minden reggel én is bűntudattal ébredtem és ez csak minden nappal mélyebbé vált, ahogy a pocakomban növekedett az új élet. Tudtam, hogy hibát követek el, mégsem akartam, hogy Robert tudjon a közös gyermekünkről. Önző dolog, de úgy éreztem ez lesz a legjobb mindhármunknak…

- Rendben. Ha nincs több mondanivalód, akkor én most megyek. Ma délután még egy megbeszélésre is be kell ugranom, a színházba – állt fel és átvágott a nappalin.

- Hogy mi? – rökönyödtem meg. Mit keresne pont Hayley egy színházban?

- Jaj, persze! A jó hírt majdnem el is felejtettem. Én vettem át a helyed a musicalben. A darabban én fogom alakítani Robert partnerét...

- Elég! Nem akarom tudni! – csattantam fel.

- Miért nem? Fáj, hogy elhagytad? – egy ördögi mosoly tűnt fel a szája szegletében én pedig tudtam, hogy mindennek vége...

Ismét hallgattam. Hayley sem szólt, helyette inkább kilépett a lakásból, én pedig csak néztem az egyre távolodó alakját, magatehetetlenül. Lehet, hogy ezzel dőlt el véglegesen is a sorsom, mégsem tettem semmit, amivel esetleg megakadályozhattam volna.

Már nem lett volna értelme visszatartani...

Lassan becsuktam a bejárati ajtót, majd a hátamat a hideg fémhez döntve süllyedtem egyre lejjebb az önsajnálatomban. Ahogy megéreztem magam alatt a kemény padlót, azzal együtt kezdett elsötétedni minden...

***

 Fogalmam sincs mennyi ideig vett körbe a sötétség. Bár már eszméletemnél voltam, mégsem mertem kinyitni a szemem. Sejtelmem sem volt róla, hogy mire számíthatok, arról meg végképp nem, hogy hol lehetek...

Néhány perc múlva léptek zaja törte meg a gyötrő csendet. Figyeltem, amennyire csak tudtam, de a hangok olyan távolinak tűntek, hogy képtelen voltam egyetlen szót is elcsípni.

A cipők kopogása egyre közeledő emberekről biztosított, ám a zajok ezzel együtt teljesen megszűntek. Valami hideg futott végig a testemen, mikor egy hideg bőr végigfutatta ujjait a homlokomtól egészen az államig. Összerándultam az érintéstől...

Hallottam, hogy valaki a nevemet suttogja, de képtelen voltam felismerni a hangot. Nem éreztem semmit a körülöttem zajló dolgokból. Az érintés megszűnt, ahogyan a hangok és a lépések zaja is.
Csak a hideg és a sötétség maradt...

Hirtelen nyitottan ki a szemem. Fáztam. Nem voltam betakarva... A szoba teljesen sötét volt, mintha ki sem nyitottam volna a szemem. Pont, mint álmomban... Semmit sem láttam, csak érzetem a hideget, a fájdalmat, az enyhén klór illatú levegőt.

- Miért történik ez velem? – kérdeztem saját magamtól.

- Destiny? – a hang irányába fordultam, de nem láttam senkit. – Dess! – éreztem meg ugyanazt a hideg érintést, de most a kézfejemen.

- Chace... – suttogtam alig hallhatóan. – Mióta vagyok itt?

- Majdnem két napja. Nagyon megrémisztettél! – éreztem, hogy egy kicsit megkönnyebbült, de a nyugodtságtól még nagyon messze állt...

- Mi történt?

- Elájultál. A nappali padlóján találtunk rád és azonnal behoztunk a kórházba. Az orvos azt mondta, hogy teljesen legyengültél. Dr. Brown szerint életveszélyes az állapotod...

- És a baba?

Chace nem válaszolt, csak megszorította a kezem...

- Chace! – szóltam rá. – Mi van a babával?

22. Fejezet

Sziasztok!

Ismételten kellemes időtöltést kívánok és jó olvasást a fejezethez!
Úgy érzem, most sincs több hozzáfűzni valóm...

puszi, Ivcsi

„Nem emlékszem, hogy mikor változott meg minden, csak éreztem, hogy megtörtént. Egy nap még legyőzhetetlen voltam, érinthetetlen, a következőben a szívem mintha a mellkasomon kívül vert volna, kitéve minden veszélynek.”

22. Fejezet – Robert szemszöge

Semmi nem marad...

Karácsonyeste óta érzem, sőt valahol legbelül biztosan tudom, hogy valami megváltozott, de hogy pontosan mi, arra még nem sikerült választ kapnom...

Egy határozott mozdulattal becsuktam a bejárati ajtót, ezzel elvágva a kettőnk, közös útját: Destiny-ét és az enyémet.

***

Miután hazaértünk New Havenből néhány napra Londonba utaztunk, hogy most az én szüleimet látogassuk meg. Destiny a két nap alatt végig mosolygott és csak úgy ragyogott, ám én ismertem már annyira, hogy észrevegyem: ez csak egy álarc.

- Anya! Te mit keresel itt? – torpantam meg a lépcsőfordulóban.

- Ezt én is kérdezhetném. Mit csinál a fiam az éjszaka kellős közepén? – fonta keresztbe a karját, ami még a házban uralkodó sötétségben is jól látszott.

- Én kérdeztem előbb – makacskodtam.

- Na, nem baj! Ha már egyikünk sem tud aludni... Gyere, beszélgessünk – azzal sarkon fordult és a nappaliba vezetett. - Őszinte leszek hozzád – kezdett bele nagy komolyan. Felnéztem rá, de csak hunyorogni tudtam, ugyanis a szemem még nem szokta meg a hirtelen jött erős fényt. – Azt hiszem Destiny a hozzád való lány! – mosolyodott el, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről.

- Köszönöm, Anya! – öleltem meg, mosolyogva.

- Viszont úgy látom most nagyon nagy szüksége lesz rád! Jobb lesz, ha az elkövetkezendő időkben különösen odafigyelsz rá...

Anyu szavai csengtek a fülembe, miután Destiny kilépett az ajtón. Elment. Igaza volt az anyámnak: jobban kellett volna rá vigyáznom! Szüksége volt rám, ennek ellenére én nem figyeltem oda eléggé.

Azt szerettem volna, ha hozzám jön feleségül, de még csak a lánykérés sem történt meg. Belül teljesen üresnek éreztem magam. Tudtam, pontosan éreztem mekkora kincset veszítettem el, mégsem tettem ellene semmit. Egyetlen reményem maradt csupán. Azt mondta, szeret!

A gyűrűt felkaptam az asztalkáról és a hálószoba egyik fiókjába rejtettem. Ez volt az egyedüli emlék, ami a szerelemből megmaradt...

Felöltöztem, felhívtam egy takarító szolgálatot, hogy a tegnapi buli nyomait eltűntessék, és újra emberivé váljon a lakásom. Undorodva néztem körbe. Mindenhol üres üvegek, ruhák és ételmaradék hevert a padlón. A fogasról leakasztottam a dzsekimet és kiléptem az ajtón. Beszálltam a kocsimba és először csak céltalanul keringtem a Los angelesi utakon, majd egy hirtelen jobb kanyarral eldöntöttem az úti célom...

- Szia, Kellan! – köszöntem, amint kitárult előttem a bejárati ajtó.

- Robert? – kérdezte meglepetten. – Tudod, ez most nem a legalkalmasabb pillanat...

- Igen, azt látom! – mosolyodtam el, ugyanis a barátom ott állt előttem egy szál törülközőben.

- Mit szólnál, ha este beszélnénk. Most tényleg nem jó – fordult hátra idegesen.

- Nő van a dologban, mi?

Ebben a másodpercben az ajtó szélesebbre tárult és egy rövid, vörös hajú nővel találtam szemben magam. Egy gyors puszit nyomott Kellan arcára, majd ellépett mellettem.

- Semmi baj, srácok! Én már úgyis indulni készültem – kacsintott rám, azzal sarkon fordult, de mire feleszméltem, már el is tűnt a folyosó végén.

- Ne is álmodozz! Ő az enyém. – nézett rám határozottan. – Na, gyere! Minek köszönhetem, hogy ennyi idő után meglátogatod az állítólagos legjobb barátodat.

- Most szakítottak velem... – huppantam le a kanapéra.

- Aha. Akkor már értem. Na, mesélj!

Az újév első napja hasonlóan telt, mint maga a Szilveszter. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, ám éjfél tájt, már közel sem józan állapotban...

Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, azzal egy időben hasított éles fájdalom a fejembe. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Fájt a nyakam, a vállam, a hátam... Visszadőltem a párnára és lehunytam a szemem. Hiába agyaltam azon, hogy mi történt tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt... semmi sem rémlett. Összefolytak a napok és őszintén szólva nem is igazán érdekelt. Ehelyett valami egész más emlék kúszott be a tudatomba. Chace és Ashley esküvője.

- Kívánj szerencsét... – suttogta Destiny, de már csak arra eszméltem föl, hogy feláll mellőlem és magabiztos léptekkel indul az Ashley mögött sorokozó lányokhoz.

Nem sokkal később megállt és csak ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mire is készül.

Ash hátat fordított a lányoknak, majd egy határozott mozdulattal elhajította a feje fölött, a mennyasszonyi csokrát.

Ellentétes érzések vívtak bennem harcot. Fogalmam sem volt, mit szeretnék! Örültem volna, ha Destiny kezében landol a csokor, másfelől féltem is ettől.

Nem volt időm tovább gondolkodni. Valaki elkapta a virágot... Destiny.

Kipattantak a szemeim. Elaludtam. Felültem a fekhelyemül szolgáló kanapén és az ujjaimmal végigszántottam égnek meredező hajtincseimen. Nem akartam emlékezni a boldog pillanatokra. Destiny fájdalmat okozott nekem és én is ugyanolyan könnyen el akartam őt felejteni, ahogy azt ő tette velem. Csakhogy nekem már nyolc teljes napja nem sikerül őt kitörölnöm. Még mindig itt él velem, az emlékeimben, az álmaiban... a szívemben, és borzasztóan hiányzik... Valahol még nagyon mélyen reménykedtem abban, hogy viszontláthatom.

Nyolc napja először fogom kitenni a lábam a lakásból, de csakis azért, mert muszáj... Nem tettem semmilyen kerülő utat. Egyenesen a színházba indultam. A bejáratnál valami megmagyarázhatatlan remény fogott el.

„Nem olyan könnyű kilépni csak úgy egy darabból. Talán Destiny is itt lesz a próbán” – töprengtem el.

- Robert! Jó, hogy újra köztünk vagy. Akkor talán kezdjük is el! – hasított a gondolataim közé Andrew férfias, ám annál élesebb hangja.

Egy szó nélkül indultam meg felé.

- Előtte lehetne egy kérdésem... négyszemközt? – súgtam.

- Mond csak! – bólintott.

- Ki fogja átvenni Destiny helyét? – továbbra is nagyon halkan beszéltem, hogy a színpadon lévők ne halljanak semmit.

- Óh! Emiatt ne fájjon a fejed... – veregetett vállon. – Már találtam is valakit a helyére! – mosolygott én pedig éreztem, hogy most omlok össze teljesen.

Ennyi. Nincs tovább. Destiny elment... végleg elment.

Csüggedten indultam meg a színpad felé. Míg oda tartottam, az első sor egyik székébe dobtam a kabátom és a táskám, majd beálltam a helyemre.

Táncpróba... pár nélkül. Sajgott a szívem, mikor a Destinyvel közös táncunkra gondoltam.

Összegzés 10.

Kedves Drága, Egyetlen Olvasóim!

Mostanában úgy tűnik nekem, hogy jobban szeretitek az összegzéseket, mint a fejezeteket, úgyhogy akkor most itt van egy, bár most egy kissé rendhagyó összegzés: ugyanis nem arról lesz szó, hogy mi volt eddig, hanem arról, hogy mi lesz? :)

Remélem felkeltettem az érdeklődéseteket, mert, hogy megvalósul-e a tervem, az főként rajtatok múlik! ;)

És, hogy miről is van szó? Ez is hamarosan kiderül...

A blog már betöltötte a bűvös egy éves kort és még mindig nagyon aktív itt az élet. (Néha nem, de alapjában véve jó kis közösség vagyunk.) És én most ezt a közösséget szeretném még jobbá tenni! :)
Aki úgy érzi, hogy van kedve egy kicsit beszélgetni a blogról, az írásról vagy bármi másról és szeretne velem és a kezdetektől mellettem álló barátnőmmel találkozni, akivel az Igaz szerelem címet viselő alkotásban működtem közre, az ne habozzon és írjon nekem a bertalan.ivett@gmail.com e-mail címre egy visszajelző e-mailt, hogy szívesen részt venne ezen az eseményen. De akár egy komiban is jelezheted részvételi szándékod!

A jelentkezés nem egyenlő a regisztrációval! Egyelőre csak szeretném felmérni, hogy hányan lennénk, további információt pedig a hétvégén hozok! :) A helyszínről és az időpontról később adok tájékoztatást!
Addig is kellemes olvasást és hajrá: legyünk minél többen, legyen a miénk a legjobb közösség! ;))

További információkért keressétek a Facebook oldalt, vagy írjatok e-mailt, amire azonnal válaszolok is! :)

Üdvözlettel, Ivcsi

u.i.: Hozzátok el barátnőtöket, barátotokat, testvéreteket, unokahúgotokat, szüleiteket! Mindenkit szeretettel várunk, aki egy kis elhívatottságot érez a könyvek és az írás irányába! :)

21. Fejezet

Kellemes olvasást!

21. Fejezet – Destiny szemszöge

Szilveszter, kicsit másképp

Nem éreztem semmit. Nem volt fájdalom... nem voltam meglepett... sőt, nagyon is nyugodt voltam. Pontosan tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat.

A halálra gondoltam, mégsem töltött el félelemmel. A legtöbb ember azt gondolja, hogy egy pillanat alatt bekövetkezik, pedig leggyakrabban egy hosszú folyamat...

- Abortuszra lesz szükség, méghozzá most azonnal! – mondta a doki és a telefonkagyló után nyúlt.

- Ne! – pattantam le a vizsgáló asztalról és lefogtam a kezét. – Nem! Nem akarom elvetetni a babát!

- Nyugalom – helyezte kezét a vállaimra és finoman lenyomott a mögöttem lévő székre.

- Meg akarom őt szülni! – simítottam a kézfejem a hasamra.

- De hát, Destiny! Te is tisztában vagy vele, mekkora kockázatot vállalnál ezzel. A daganat már így is túl nagy. Ha most nem távolítjuk el, azzal téged is életveszélybe sodrunk.

- Ehhez viszont a babát meg kell ölni és én ezt nem akarom!

- Inkább a biztos halált választod? – kérdezte Brown, mélyen a szemembe nézve.

- Igen – vágtam rá határozottan.

Tudtam, hogy ez az, amit akarok, nem számít mi lesz a következménye...

Húsz perccel később már az utcán sétáltam, mikor megcsörrent a telefonom. Akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, amikor a kijelzőn megpillantottam Robert nevét.

- Épp hozzád indultam – vettem fel.

- Ennél jobb hírrel nem is indulhatott volna a napom!

- Micsoda? – néztem az órámra. – Te még csak most keltél föl? – nevettem fel.

- Igen... – bizonytalanodott el a hangja. – Mire való egy szabadnap, ha nem arra, hogy sokáig aludjak?

Nem válaszoltam. Helyette inkább bekopogtam az ajtón, majd megszakítottam a vonalat.

- És én? Én, nem kellek a szabadnapodon? – léptem be a lakásba és Robert karjaiba vetettem magam.

Egész nap csak a tévé előtt pihentünk. Őszintén szólva semmi másra nem vágytam, minthogy Robert ölelésében töltsem az utolsó napokat. Lassan a pocakomban növekvő kis élet három hónapos lesz és ezt az időt már semmiképp sem akartam megvárni. Döntést kell hoznom, amilyen gyorsan csak lehet. Az egyetlen bökkenő csupán az, hogy egyre jobban beleszerettem Robertbe...

- Én most megyek. Elég késő van.

- Mit szólnál, ha itt töltenéd az estét? Reggel pedig együtt beszerezhetnénk mindent, ami az esti bulihoz kell! – kacsintott rám.

- Aha, szóval csak ki akarsz használni! – somolyogtam és visszaültem mellé.

- Nem, de szükségem van egy okos nőre.

- Rendben. Holnap együtt bevásárolunk. És a bók elfogadva – néztem még hátra, majd bezártam magam mögött a fürdő ajtaját.

A földre dobtam a ruháimat és a nagytükör elé álltam. Ha valaki jobban megnézett, egész biztosra vehette, hogy állapotos vagyok. Bár a pocakom még épphogy csak gömbölyödött, az alakom egy kissé megváltozott az utóbbi időben.

Reggel első utunk egy bevásárlóközpontba vezetett. Megvettünk mindent, ami csak kellhet egy fiús bulihoz. Rob lakásán aztán átvettem a háziasszony szerepét, majd a többi teendőt Robertre hagytam. Én pedig egy gyors búcsúzkodás után elindultam a saját lakásomra, ahol Ashley már várt rám...

- Szia! Hogy vagy?

- Köszönöm. A látszat ellenére nagyon rosszul – roskadtam le a kanapéra. A tegnapi nap óta először éreztem úgy, hogy nem bírom tovább! Még magamnak is hazudtam... Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mégis képtelen voltam odaállni Robert elé és a szemébe hazudni, hogy már nem szeretem! Pedig holnap pontosan ezt fogom tenni...

A mostani Szilveszter nagyon csendesen telt és igazból nem is vágytam ennél többre. Ashleyvel átbeszélgettük az egész éjszakát, éjfélkor pedig koccintottunk egy-egy pohár gyerekpezsgővel. Ki akartam használni az újév minden pillanatát, már amennyi nekem ebből megmaradt. Azt a hat hónapot...

***

Hiába kopogtattam többször is az ajtón, senki nem nyitotta ki nekem. A kezem bizonytalanul a kilincsre tévedt, majd mikor lenyomtam, az megadóan kitárult előttem.

Halkan becsuktam magam mögött, mielőtt még Robert keresésére indultam volna.

A nappaliban bukkantam rá. A teste elernyedten feküdt a kanapén, a szemét lehunyta, lassan, egyenletesen lélegzett... Aludt.

Mosolyogva figyeltem pár percig, majd a szememet végigjárattam a nappaliban uralkodó káoszon.

A gitárja a fotelben pihent. A kis dohányzóasztalon chips maradék, kóla és üres sörösüvegek sorakoztak. Sötét volt... szokatlanul sötét.

Az egyik ablakhoz léptem, hogy a függönyöket elhúzva egy kis napfényt engedjek a szobába, ám ebben a pillanatban a hátam mögött valami, egy kis koppanással földet ért. Megpördültem és Roberthez siettem, de látszólag semmi sem változott, azon kívül, hogy az imént még mellkasához szorított keze, most hanyagul lelógott a kanapéról. A tekintetemmel követtem a karját, ami most majdnem a földet súrolta. Egy kis, fekete bársonydoboz hevert a parkettán. Leguggoltam, majd a kezembe vettem az apró tárgyat.

Halvány sejtésem volt, hogy mi lehet benne, mégsem nyitottam föl. Csak ültem a fotelban és úgy éreztem, most omlott össze körülöttem minden.

Valami eltört bennem. A szívem. Kettérepedt.

Néztem Robertet, a nyugodt vonásait. Bennem, vele ellentétben, hatalmas érzelmi vihar dúlt. Mielőtt még idejöttem, határozott voltam. Tudtam mit akarok! De most... Most mi lesz?

- Szia – szakította félbe a gondolataimat, egy kissé még álomittas, rekedtes hang. Lassan néztem fel rá.

- Robert, mi ez? – mutattam felé a markomban tartott kis dobozkát.

A szája szegletében egy kis mosoly jelent meg, az én torkomban viszont hatalmas gombócot éreztem.

Robert felállt, majd a dobozt tartó kezemre simította a tenyerét és letérdelt elém...

- Nem így terveztem, – kezdte mosolyogva – de az időpont nem is lehetne alkalmasabb! Az év első napja...

- Robert! Ne! – próbáltam határozott lenni, de a hangom nem volt erősebb a suttogásnál.

- Miért? – kérdezte meglepetten.

Tisztában voltam vele, mekkora fájdalmat fogok neki okozni, ahogy saját magamnak is, de muszáj volt lépnem, hiába vágytam arra, hogy egyszer majd a felesége legyek!

- Mert hazaköltözöm. Visszamegyek New Havenbe...

- Micsoda? De hát, mégis miért?

- Állj fel, kérlek.

Elengedte a kezem, majd leült közvetlenül mellém.

- Ezek a hónapok, csak megerősítettek abban, hogy Los Angeles nem nekem való. Persze sokat köszönhetek ennek a városnak, de hiányzik az otthonom... – hazudtam, szemrebbenés nélkül.

- Költözz ide, hozzám!

- Nem – ráztam meg a fejem a szavai nyomatékosítása képpen. – Haza akarok menni!

Robert arcán a csalódottság jeleit fedeztem fel. Eddig bírtam! Nem tudtam tovább a szemébe hazudni... Szétfeszítettem görcsben tartott ujjait, majd a tenyerébe nyomtam a dobozt.

Felálltam és ezzel mindkettőnk sorsát megpecsételtem. Robert nem nézett rám, én pedig egy szó nélkül indultam el az ajtó felé. Leakasztottam a kabátomat a fogasról. Amint a kilincsre helyeztem a kezem, Rob elkapta a karom és visszarántott. Az arcunk túlságosan közel került egymáshoz…

- Kérlek, ne menj el! – lehelete lágyan simogatta az arcom. – Destiny! Nézz rám! – nyúlt az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek. – Mondd a szemembe, hogy már nem szeretsz!

A lábaim megremegtek. Képtelen voltam tovább hazudni neki... Szeretem őt, szerelmes vagyok belé, de hogy megóvjam azt a kis emberi lényt, akit a szívem alatt hordok, el kell őt hagynom.

- Szeretlek... – fúrtam a tekintetem a ragyogó, kék szempárba.

- Akkor miért mondasz nemet? – a hangja bizonytalanul csengett.

- Robert. Én nem maradok itt! Nem akarom, hogy várj rám... Légy boldog valakivel, akinek majd azt a gyűrűt adod. De ez a nő, nem én leszek.

Mit sem törődve a szavaimmal, az ajkai vészesen közeledtek az enyémekhez, ám még mielőtt megcsókolhatott volna, elléptem előle.

Fájt, hogy hazudnom kell neki, de nem volt más választásom. Számomra most már a gyermekem élete a legfontosabb és elhatároztam, hogy bármi áron megvédem őt. Ha kell, a saját életemet adva az övéért…

- Hagyj elmenni – kértem, mire Robert először lazított a szorításán, majd elengedte a csuklóm és kitárta előttem az ajtót. Ennyi volt. Vége.

Ha kilépek azon az ajtón és elsétálok, kettőnk közé hatalmas szakadékot állítok. Már egyszer határoztam és még most is biztos voltam a döntésemben. Elindultam.

Csak pár lépést tettem, mikor hallottam, hogy az ajtó nagy csattanással záródik mögöttem.

Már nem mi ketten voltunk. Vagyok én, és van ő. Külön, külön. De egy valami mégis mindig össze fog kötni minket: a gyermekünk.