22. Fejezet

Sziasztok!

Ismételten kellemes időtöltést kívánok és jó olvasást a fejezethez!
Úgy érzem, most sincs több hozzáfűzni valóm...

puszi, Ivcsi

„Nem emlékszem, hogy mikor változott meg minden, csak éreztem, hogy megtörtént. Egy nap még legyőzhetetlen voltam, érinthetetlen, a következőben a szívem mintha a mellkasomon kívül vert volna, kitéve minden veszélynek.”

22. Fejezet – Robert szemszöge

Semmi nem marad...

Karácsonyeste óta érzem, sőt valahol legbelül biztosan tudom, hogy valami megváltozott, de hogy pontosan mi, arra még nem sikerült választ kapnom...

Egy határozott mozdulattal becsuktam a bejárati ajtót, ezzel elvágva a kettőnk, közös útját: Destiny-ét és az enyémet.

***

Miután hazaértünk New Havenből néhány napra Londonba utaztunk, hogy most az én szüleimet látogassuk meg. Destiny a két nap alatt végig mosolygott és csak úgy ragyogott, ám én ismertem már annyira, hogy észrevegyem: ez csak egy álarc.

- Anya! Te mit keresel itt? – torpantam meg a lépcsőfordulóban.

- Ezt én is kérdezhetném. Mit csinál a fiam az éjszaka kellős közepén? – fonta keresztbe a karját, ami még a házban uralkodó sötétségben is jól látszott.

- Én kérdeztem előbb – makacskodtam.

- Na, nem baj! Ha már egyikünk sem tud aludni... Gyere, beszélgessünk – azzal sarkon fordult és a nappaliba vezetett. - Őszinte leszek hozzád – kezdett bele nagy komolyan. Felnéztem rá, de csak hunyorogni tudtam, ugyanis a szemem még nem szokta meg a hirtelen jött erős fényt. – Azt hiszem Destiny a hozzád való lány! – mosolyodott el, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről.

- Köszönöm, Anya! – öleltem meg, mosolyogva.

- Viszont úgy látom most nagyon nagy szüksége lesz rád! Jobb lesz, ha az elkövetkezendő időkben különösen odafigyelsz rá...

Anyu szavai csengtek a fülembe, miután Destiny kilépett az ajtón. Elment. Igaza volt az anyámnak: jobban kellett volna rá vigyáznom! Szüksége volt rám, ennek ellenére én nem figyeltem oda eléggé.

Azt szerettem volna, ha hozzám jön feleségül, de még csak a lánykérés sem történt meg. Belül teljesen üresnek éreztem magam. Tudtam, pontosan éreztem mekkora kincset veszítettem el, mégsem tettem ellene semmit. Egyetlen reményem maradt csupán. Azt mondta, szeret!

A gyűrűt felkaptam az asztalkáról és a hálószoba egyik fiókjába rejtettem. Ez volt az egyedüli emlék, ami a szerelemből megmaradt...

Felöltöztem, felhívtam egy takarító szolgálatot, hogy a tegnapi buli nyomait eltűntessék, és újra emberivé váljon a lakásom. Undorodva néztem körbe. Mindenhol üres üvegek, ruhák és ételmaradék hevert a padlón. A fogasról leakasztottam a dzsekimet és kiléptem az ajtón. Beszálltam a kocsimba és először csak céltalanul keringtem a Los angelesi utakon, majd egy hirtelen jobb kanyarral eldöntöttem az úti célom...

- Szia, Kellan! – köszöntem, amint kitárult előttem a bejárati ajtó.

- Robert? – kérdezte meglepetten. – Tudod, ez most nem a legalkalmasabb pillanat...

- Igen, azt látom! – mosolyodtam el, ugyanis a barátom ott állt előttem egy szál törülközőben.

- Mit szólnál, ha este beszélnénk. Most tényleg nem jó – fordult hátra idegesen.

- Nő van a dologban, mi?

Ebben a másodpercben az ajtó szélesebbre tárult és egy rövid, vörös hajú nővel találtam szemben magam. Egy gyors puszit nyomott Kellan arcára, majd ellépett mellettem.

- Semmi baj, srácok! Én már úgyis indulni készültem – kacsintott rám, azzal sarkon fordult, de mire feleszméltem, már el is tűnt a folyosó végén.

- Ne is álmodozz! Ő az enyém. – nézett rám határozottan. – Na, gyere! Minek köszönhetem, hogy ennyi idő után meglátogatod az állítólagos legjobb barátodat.

- Most szakítottak velem... – huppantam le a kanapéra.

- Aha. Akkor már értem. Na, mesélj!

Az újév első napja hasonlóan telt, mint maga a Szilveszter. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, ám éjfél tájt, már közel sem józan állapotban...

Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, azzal egy időben hasított éles fájdalom a fejembe. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Fájt a nyakam, a vállam, a hátam... Visszadőltem a párnára és lehunytam a szemem. Hiába agyaltam azon, hogy mi történt tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt... semmi sem rémlett. Összefolytak a napok és őszintén szólva nem is igazán érdekelt. Ehelyett valami egész más emlék kúszott be a tudatomba. Chace és Ashley esküvője.

- Kívánj szerencsét... – suttogta Destiny, de már csak arra eszméltem föl, hogy feláll mellőlem és magabiztos léptekkel indul az Ashley mögött sorokozó lányokhoz.

Nem sokkal később megállt és csak ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mire is készül.

Ash hátat fordított a lányoknak, majd egy határozott mozdulattal elhajította a feje fölött, a mennyasszonyi csokrát.

Ellentétes érzések vívtak bennem harcot. Fogalmam sem volt, mit szeretnék! Örültem volna, ha Destiny kezében landol a csokor, másfelől féltem is ettől.

Nem volt időm tovább gondolkodni. Valaki elkapta a virágot... Destiny.

Kipattantak a szemeim. Elaludtam. Felültem a fekhelyemül szolgáló kanapén és az ujjaimmal végigszántottam égnek meredező hajtincseimen. Nem akartam emlékezni a boldog pillanatokra. Destiny fájdalmat okozott nekem és én is ugyanolyan könnyen el akartam őt felejteni, ahogy azt ő tette velem. Csakhogy nekem már nyolc teljes napja nem sikerül őt kitörölnöm. Még mindig itt él velem, az emlékeimben, az álmaiban... a szívemben, és borzasztóan hiányzik... Valahol még nagyon mélyen reménykedtem abban, hogy viszontláthatom.

Nyolc napja először fogom kitenni a lábam a lakásból, de csakis azért, mert muszáj... Nem tettem semmilyen kerülő utat. Egyenesen a színházba indultam. A bejáratnál valami megmagyarázhatatlan remény fogott el.

„Nem olyan könnyű kilépni csak úgy egy darabból. Talán Destiny is itt lesz a próbán” – töprengtem el.

- Robert! Jó, hogy újra köztünk vagy. Akkor talán kezdjük is el! – hasított a gondolataim közé Andrew férfias, ám annál élesebb hangja.

Egy szó nélkül indultam meg felé.

- Előtte lehetne egy kérdésem... négyszemközt? – súgtam.

- Mond csak! – bólintott.

- Ki fogja átvenni Destiny helyét? – továbbra is nagyon halkan beszéltem, hogy a színpadon lévők ne halljanak semmit.

- Óh! Emiatt ne fájjon a fejed... – veregetett vállon. – Már találtam is valakit a helyére! – mosolygott én pedig éreztem, hogy most omlok össze teljesen.

Ennyi. Nincs tovább. Destiny elment... végleg elment.

Csüggedten indultam meg a színpad felé. Míg oda tartottam, az első sor egyik székébe dobtam a kabátom és a táskám, majd beálltam a helyemre.

Táncpróba... pár nélkül. Sajgott a szívem, mikor a Destinyvel közös táncunkra gondoltam.