21. Fejezet

Kellemes olvasást!

21. Fejezet – Destiny szemszöge

Szilveszter, kicsit másképp

Nem éreztem semmit. Nem volt fájdalom... nem voltam meglepett... sőt, nagyon is nyugodt voltam. Pontosan tudtam, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat.

A halálra gondoltam, mégsem töltött el félelemmel. A legtöbb ember azt gondolja, hogy egy pillanat alatt bekövetkezik, pedig leggyakrabban egy hosszú folyamat...

- Abortuszra lesz szükség, méghozzá most azonnal! – mondta a doki és a telefonkagyló után nyúlt.

- Ne! – pattantam le a vizsgáló asztalról és lefogtam a kezét. – Nem! Nem akarom elvetetni a babát!

- Nyugalom – helyezte kezét a vállaimra és finoman lenyomott a mögöttem lévő székre.

- Meg akarom őt szülni! – simítottam a kézfejem a hasamra.

- De hát, Destiny! Te is tisztában vagy vele, mekkora kockázatot vállalnál ezzel. A daganat már így is túl nagy. Ha most nem távolítjuk el, azzal téged is életveszélybe sodrunk.

- Ehhez viszont a babát meg kell ölni és én ezt nem akarom!

- Inkább a biztos halált választod? – kérdezte Brown, mélyen a szemembe nézve.

- Igen – vágtam rá határozottan.

Tudtam, hogy ez az, amit akarok, nem számít mi lesz a következménye...

Húsz perccel később már az utcán sétáltam, mikor megcsörrent a telefonom. Akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra, amikor a kijelzőn megpillantottam Robert nevét.

- Épp hozzád indultam – vettem fel.

- Ennél jobb hírrel nem is indulhatott volna a napom!

- Micsoda? – néztem az órámra. – Te még csak most keltél föl? – nevettem fel.

- Igen... – bizonytalanodott el a hangja. – Mire való egy szabadnap, ha nem arra, hogy sokáig aludjak?

Nem válaszoltam. Helyette inkább bekopogtam az ajtón, majd megszakítottam a vonalat.

- És én? Én, nem kellek a szabadnapodon? – léptem be a lakásba és Robert karjaiba vetettem magam.

Egész nap csak a tévé előtt pihentünk. Őszintén szólva semmi másra nem vágytam, minthogy Robert ölelésében töltsem az utolsó napokat. Lassan a pocakomban növekvő kis élet három hónapos lesz és ezt az időt már semmiképp sem akartam megvárni. Döntést kell hoznom, amilyen gyorsan csak lehet. Az egyetlen bökkenő csupán az, hogy egyre jobban beleszerettem Robertbe...

- Én most megyek. Elég késő van.

- Mit szólnál, ha itt töltenéd az estét? Reggel pedig együtt beszerezhetnénk mindent, ami az esti bulihoz kell! – kacsintott rám.

- Aha, szóval csak ki akarsz használni! – somolyogtam és visszaültem mellé.

- Nem, de szükségem van egy okos nőre.

- Rendben. Holnap együtt bevásárolunk. És a bók elfogadva – néztem még hátra, majd bezártam magam mögött a fürdő ajtaját.

A földre dobtam a ruháimat és a nagytükör elé álltam. Ha valaki jobban megnézett, egész biztosra vehette, hogy állapotos vagyok. Bár a pocakom még épphogy csak gömbölyödött, az alakom egy kissé megváltozott az utóbbi időben.

Reggel első utunk egy bevásárlóközpontba vezetett. Megvettünk mindent, ami csak kellhet egy fiús bulihoz. Rob lakásán aztán átvettem a háziasszony szerepét, majd a többi teendőt Robertre hagytam. Én pedig egy gyors búcsúzkodás után elindultam a saját lakásomra, ahol Ashley már várt rám...

- Szia! Hogy vagy?

- Köszönöm. A látszat ellenére nagyon rosszul – roskadtam le a kanapéra. A tegnapi nap óta először éreztem úgy, hogy nem bírom tovább! Még magamnak is hazudtam... Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, mégis képtelen voltam odaállni Robert elé és a szemébe hazudni, hogy már nem szeretem! Pedig holnap pontosan ezt fogom tenni...

A mostani Szilveszter nagyon csendesen telt és igazból nem is vágytam ennél többre. Ashleyvel átbeszélgettük az egész éjszakát, éjfélkor pedig koccintottunk egy-egy pohár gyerekpezsgővel. Ki akartam használni az újév minden pillanatát, már amennyi nekem ebből megmaradt. Azt a hat hónapot...

***

Hiába kopogtattam többször is az ajtón, senki nem nyitotta ki nekem. A kezem bizonytalanul a kilincsre tévedt, majd mikor lenyomtam, az megadóan kitárult előttem.

Halkan becsuktam magam mögött, mielőtt még Robert keresésére indultam volna.

A nappaliban bukkantam rá. A teste elernyedten feküdt a kanapén, a szemét lehunyta, lassan, egyenletesen lélegzett... Aludt.

Mosolyogva figyeltem pár percig, majd a szememet végigjárattam a nappaliban uralkodó káoszon.

A gitárja a fotelben pihent. A kis dohányzóasztalon chips maradék, kóla és üres sörösüvegek sorakoztak. Sötét volt... szokatlanul sötét.

Az egyik ablakhoz léptem, hogy a függönyöket elhúzva egy kis napfényt engedjek a szobába, ám ebben a pillanatban a hátam mögött valami, egy kis koppanással földet ért. Megpördültem és Roberthez siettem, de látszólag semmi sem változott, azon kívül, hogy az imént még mellkasához szorított keze, most hanyagul lelógott a kanapéról. A tekintetemmel követtem a karját, ami most majdnem a földet súrolta. Egy kis, fekete bársonydoboz hevert a parkettán. Leguggoltam, majd a kezembe vettem az apró tárgyat.

Halvány sejtésem volt, hogy mi lehet benne, mégsem nyitottam föl. Csak ültem a fotelban és úgy éreztem, most omlott össze körülöttem minden.

Valami eltört bennem. A szívem. Kettérepedt.

Néztem Robertet, a nyugodt vonásait. Bennem, vele ellentétben, hatalmas érzelmi vihar dúlt. Mielőtt még idejöttem, határozott voltam. Tudtam mit akarok! De most... Most mi lesz?

- Szia – szakította félbe a gondolataimat, egy kissé még álomittas, rekedtes hang. Lassan néztem fel rá.

- Robert, mi ez? – mutattam felé a markomban tartott kis dobozkát.

A szája szegletében egy kis mosoly jelent meg, az én torkomban viszont hatalmas gombócot éreztem.

Robert felállt, majd a dobozt tartó kezemre simította a tenyerét és letérdelt elém...

- Nem így terveztem, – kezdte mosolyogva – de az időpont nem is lehetne alkalmasabb! Az év első napja...

- Robert! Ne! – próbáltam határozott lenni, de a hangom nem volt erősebb a suttogásnál.

- Miért? – kérdezte meglepetten.

Tisztában voltam vele, mekkora fájdalmat fogok neki okozni, ahogy saját magamnak is, de muszáj volt lépnem, hiába vágytam arra, hogy egyszer majd a felesége legyek!

- Mert hazaköltözöm. Visszamegyek New Havenbe...

- Micsoda? De hát, mégis miért?

- Állj fel, kérlek.

Elengedte a kezem, majd leült közvetlenül mellém.

- Ezek a hónapok, csak megerősítettek abban, hogy Los Angeles nem nekem való. Persze sokat köszönhetek ennek a városnak, de hiányzik az otthonom... – hazudtam, szemrebbenés nélkül.

- Költözz ide, hozzám!

- Nem – ráztam meg a fejem a szavai nyomatékosítása képpen. – Haza akarok menni!

Robert arcán a csalódottság jeleit fedeztem fel. Eddig bírtam! Nem tudtam tovább a szemébe hazudni... Szétfeszítettem görcsben tartott ujjait, majd a tenyerébe nyomtam a dobozt.

Felálltam és ezzel mindkettőnk sorsát megpecsételtem. Robert nem nézett rám, én pedig egy szó nélkül indultam el az ajtó felé. Leakasztottam a kabátomat a fogasról. Amint a kilincsre helyeztem a kezem, Rob elkapta a karom és visszarántott. Az arcunk túlságosan közel került egymáshoz…

- Kérlek, ne menj el! – lehelete lágyan simogatta az arcom. – Destiny! Nézz rám! – nyúlt az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy rá nézzek. – Mondd a szemembe, hogy már nem szeretsz!

A lábaim megremegtek. Képtelen voltam tovább hazudni neki... Szeretem őt, szerelmes vagyok belé, de hogy megóvjam azt a kis emberi lényt, akit a szívem alatt hordok, el kell őt hagynom.

- Szeretlek... – fúrtam a tekintetem a ragyogó, kék szempárba.

- Akkor miért mondasz nemet? – a hangja bizonytalanul csengett.

- Robert. Én nem maradok itt! Nem akarom, hogy várj rám... Légy boldog valakivel, akinek majd azt a gyűrűt adod. De ez a nő, nem én leszek.

Mit sem törődve a szavaimmal, az ajkai vészesen közeledtek az enyémekhez, ám még mielőtt megcsókolhatott volna, elléptem előle.

Fájt, hogy hazudnom kell neki, de nem volt más választásom. Számomra most már a gyermekem élete a legfontosabb és elhatároztam, hogy bármi áron megvédem őt. Ha kell, a saját életemet adva az övéért…

- Hagyj elmenni – kértem, mire Robert először lazított a szorításán, majd elengedte a csuklóm és kitárta előttem az ajtót. Ennyi volt. Vége.

Ha kilépek azon az ajtón és elsétálok, kettőnk közé hatalmas szakadékot állítok. Már egyszer határoztam és még most is biztos voltam a döntésemben. Elindultam.

Csak pár lépést tettem, mikor hallottam, hogy az ajtó nagy csattanással záródik mögöttem.

Már nem mi ketten voltunk. Vagyok én, és van ő. Külön, külön. De egy valami mégis mindig össze fog kötni minket: a gyermekünk.