20. Fejezet

Sziasztok!

Nálatok is eltelt egy hét, mert nálam is...

Bár nem igazán szoktam ilyet csinálni, most mégis megköszönöm, sőt, ajánlom a 20. fejezetet Mononak és Vehpotsenak, akik hagytak nyomot maguk után és írtak pár sort az előző fejezetről. Köszönöm Nekik!

Na, de mi is vár ma rátok: egy meghitt, boldog, egy új Karácsony, néhány emlékkel megfűszerezve. Ahogy azt a cím is előrevetíti, azért minden nem lesz idilli. Sőt! Most kezdődnek csak igazán a bonyodalmak. Destinynek nem maradt sok ideje, és döntenie kell! Vajon a helyes utat választja, vagy a saját csapdájába esik bele?

Jó szórakozást, kellemes olvasást kívánok! :))

puszi, Ivcsi

20. fejezet – Destiny szemszöge

Emlékek, rémálmok

Egymás kezét szorítva egyre beljebb sétáltunk a nappaliba, miközben alaposan szemügyre vettem a szoba közepén felállított Karácsonyfát. Csodaszép volt. De most teljesen máshogy festett. Nem úgy, mint gyermekkoromban, mikor még az egész család együtt volt...

- Dess. Mit szeretnél? – kérdezte Chace és leült velem szemben a padlóra.

Nem válaszoltam... Éreztem, ahogy a könnyek lassan végigfolynak az arcomon és én képtelen voltam bármit is tenni ez ellen.

- Csak ne sírj, jó? – kérte a bátyám. – Bármit játszhatunk, amit csak szeretnél! – bíztatott.

- Azt akarom, hogy anyuék ne veszekedjenek! De főleg ne Karácsonykor... – a hangom elcsuklott és ebben a pillanatban nagyon egyedül éreztem magam. Egy fiatal, tíz éves kislány, aki a Karácsony éjjeleket a szobájában gubbasztva töltötte és hallgatta, ahogy a szülei egyre hangosabban kiabálnak egymással, lent, a földszinten. Bár tudtam, hogy mellettem van a bátyám, nekem a szüleimre is szükségem lett volna.

Chace nem próbált tovább győzködni. Ehelyett a karjába húzott és ringatni kezdett, míg el nem nyomott az álom...

Ez a Karácsony most más volt... Valami megváltozott.

- Destiny! – Ashley hangja térített vissza a valóságba, az emlékeim közül. - Kijönnél velem egy percre? – nézett rám, majd rögtön felállt.

Ám ahelyett, hogy időt hagyott volna nekem, amíg átgondolom a választ, megragadta a karom és egyenesen a konyha felé kezdett húzni.

- Mi ennyire sürgős? – mosolyogtam, de Ashley arca nem tükrözött semmi hasonlót.

- Hogy gondoltad, hogy elhozod Robertet? – halkan beszélt, de a szavai élesen csattantak. A mosoly odafagyott az arcomra. Abban a pillanatban fogalmam sem volt róla, mi ütött belé. Rideg volt. Távolságtartó...

- Nem értelek.

- Destiny! Tisztában vagy azzal, hogy maximum két heted van és el kell őt hagynod? Vagy meggondoltad...

- Nem! – vágtam közbe határozottan. Ez volt ez egyetlen, amiben biztos voltam. Ám abban már közel sem, hogy miként is viszem véghez a tervem...

- Akkor? – ült le a konyhapulthoz.

- Nem tudom. Én... félek. Félek, hogy fájdalmat fogok okozni neki.

Ashley nem szólt semmit. Leugrott a székről és szorosan magához ölelt. Nehezen, de vissza tudtam tartani a könnyeimet...

Kevesebb, mint két hét. Kevesebb, mint két hetem maradt és örökre magam mögött kell hagynom a szeretett férfit.

- Rám mindig számíthatsz... – súgta a fülembe Ash. -... de ezt a döntést magadnak kell meghoznod.

Az este további része nagyon csendesen telt. Három éve most volt először igazi Karácsonyom. Már csak egy ember hiányzott: Anyu!

Az egész délután során régi fényképeket nézegettünk, és én egyre inkább meggyőződtem a felől, hogy apu és Chace kibékülése nem csak átmeneti. Tényleg sikerült megbeszélniük a dolgaikat és végre tényleg olyannak láttam őket, amilyennek mindig is kellett volna lenniük: apának és fiúnak.

- Majd én nyitom – pattantam fel Robert mellől, hogy ajtót nyissak a vendégünknek. – Te? Mit keresel te itt?! – szegeztem neki a kérdést, amint szembetaláltam magam Hayleyvel.

- Családi Karácsonyról volt szó és a nagybátyám kért meg, hogy érjek ide a vacsorára. Bemehetnénk? – tett felém egy lépést, de szerencsére én gyorsabban reagáltam...

Kiléptem a verandára és behúztam magam mögött az ajtót.

- Semmi keresni valód nincs az otthonomban! Én nem akarom, hogy velünk ünnepelj. Menj haza és élvezd az újabb szerelmed társaságát! – keltem ki magamból.

- Destiny! Állj le, oké? Még valami kárt teszel a babában.

A meglepettségtől először meg sem bírtam szólalni...  Még jobban kétségbe estem és még inkább biztos lettem abban, hogy az unokanővéremet nem engedhetem Robert közelébe.

- Fogalmam sincs, mire célzol, de az lesz a legjobb, ha most szépen elmész.

- Destiny... – csóválta meg a fejét. – Felesleges tagadnod! Chace mindent elmondott. És ő még csak nem is sejti, milyen jó kezekbe adta az eddig féltve őrzött titkodat... – villantott felém egy magabiztos mosolyt.

Időm sem volt reagálni. Az ajtó hirtelen nyílt ki mögöttem, ezzel pedig minden reményem szertefoszlott.

- Minden rendben? – kérdezte Robert a hátam mögül. – Szia! – nyúlt el mellettem, hogy kezet foghasson az unokatestvéremmel. – Téged még nem ismerlek. Robert Pattinson.

- De nagyon remélem, hogy ez nem marad így sokáig. Hayley Sparks – húzta széles mosolyra az ajkait, miközben elfogadta a felé nyújtott kezet. Én pedig már most vesztesnek éreztem magam.

- Bemegyünk? – nézett rám Rob, ám mindösszesen egy apró bólintásra futotta tőlem.

Hayleyt mindenki kitörő lelkesedéssel fogadta. Úgy éreztem, hogy az asztal körül ülők közül csak én látok az álarc mögé. És az idő múlásával Robert is egyre inkább bedőlt neki. Apun és a bátyámon már meg sem lepődtem, hiszen ők semmit sem tudtak a köztünk lévő gyűlöletről...

Én viszont tökéletesen láttam, hogy mit akar. Tönkretenni engem, mindegy milyen áron! Bosszút akar. És én tálcán kínáltam neki a lehetőséget...

- Azt hiszem megkedvelt a családod – bújt be mellém Rob és egy lágy csókot lehelt az ajkamra.

- Vagy inkább te kedvelted meg őket túlságosan... – morogtam az orrom alá, de biztos voltam benne, hogy Rob minden szavamat tökéletesen halotta.

- Dess! – ragadta meg a vállam és maga felé fordított. Én pedig most az egyszer álltam a pillantását. – Mit akarsz ezzel?

- Talán Hayley egy kicsit közelebb került hozzád a vacsora során – fontam keresztbe a karom, a mellkasom előtt.

Robert, a helyett, hogy magyarázkodásba kezdett volna, széles mosoly kúszott az arcára. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, de ezzel csak azt érte el, hogy még inkább eluralkodjon rajtam a düh. Hosszú percekig egyikőnk sem szólalt meg és Rob arcán levakarhatatlanul ott ült az a magabiztos vigyor.

Úgy döntöttem nem fog érdekelni! Hátat fordítva neki, egészen a fejem búbjáig betakaróztam és megpróbáltam az álmok közé menekülni...

- Dess? – húzta le rólam a fedezékem. – Csak nem vagy féltékeny?- érdeklődött és, bár nem láttam az arcát, biztosra vettem, hogy mosolyog.

- Nem Robert! Nem vagyok féltékeny. Én, csak féltelek Hayleytől – vallottam színt, holott tökéletesen tudtam, az egészből valószínűleg semmit nem ért. És a meglepett arckifejezése pontosan erről árulkodott.

- Nem igazán értelek.

- Robert! Csak egyet ígérj meg nekem. – Néztem mélyen a szemeibe. – Bármi történjen is, soha ne bízz meg Hayleyben!

- Megígérem – bólintott.

Álmomban egy tükör előtt álltam. Az arcom semmit sem változott, ám ahogy egyre lejjebb vittem a tekintetem észrevettem mi változott meg rajtam...

A jobb kezem a már szépen gömbölyödő pocakomra siklott és finom köröket leírva simogattam. Mire a bent lapuló egy apró rúgással reagált a mozdulatra. Elmosolyodtam, majd a pillantásom újra a tükörképemre tévedt...

Az arcom hófehér és sápadt volt. A lábaim remegni kezdtek és képtelen lettem volna akár egyetlen percig még talpon lenni. Leültem a kanapéra és vártam, hogyan tovább...

Néhány perc múlva megszólalt a csengő és én, bát kissé nehezen, de sikeresen feltápászkodtam az ülő helyzetemből, majd lassan az ajtóhoz indultam. Hayleyvel találtam szemben magam és azt is pontosan tudtam, hogy miért van itt.

- Nem mered! Nem teheted meg! – kiáltottam.

- Óh, dehogyisnem! Ugyan úgy, ahogy azt te tetted velem.

- Kérlek… - halkítottam a hangomon. – Ez teljesen más. Itt nem rólam, hanem a lányomról van szó.

- Miért mi a különbség? Az én esetemben is a gyerekről volt szó és te mindent elrontottál! Én most miért ne tehetném meg. Robertnek joga van tudni mindenről, és ha te nem, majd én elmondom neki.

- Kérlek, ne! – kértem újra.

- Te sem tartottad tiszteletben az én kérésemet...

Felriadtam. A szobában még sötét volt. Amint függőleges helyzetbe tornáztam magam az agyon, egyből Robert felé fordultam, de úgy tűnt nem ébresztettem fel.

A könnyek potyogni kezdtek a szememből és csak most vettem észre, hogy egész testemből remeg és verejtékben úszok. A hajam is csurom víz volt...

Halkan kiosontam a fürdőszobába, hogy lemossam az arcom és megnyugodhassak, ugyanis valami furcsa ok miatt Robert mellett képtelen voltam ésszerűen gondolkodni.