12. Fejezet

Sziasztok!
Szerintem hagyjuk is a bevezetőt... (Vagy, ha volt is, akkor az ez volt!)


Jó olvasást kívánok, ami pedig a fejezetben vár rátok:
Robert határozott döntésre szánja rá magát, aminek nem lesz túl jó vége... Vajon csak egy egyszerű félreértésről vagy egy komoly összezördülésről van szó??? Destiny mindenesetre továbbra is bizonytalan, de nem csak a szeretett férfiban, hanem saját magában is, hiszen eljött A nagy nap...


Ja, és két új szereplőt közelebbről is megismerhettek! Ők pedig név szerint: Lea és Naomi. :) Karaktereik a jövő heti fejezetben bontakoznak ki igazán... ;)
 

Csók, puszi: Ivcsi

u.i: Két cikkem jelent meg a 2011 juniusi Zsiráf számában! :) Ha kíváncsiak vagytok más műfajra is tőlem, KATT ide! (Régen és ma - Forma1; Az utca embere)

12. Fejezet – Destiny szemszöge 

A nagy nap

Amint kinyitottam a szemem, a gyomrom abban a pillanatban görcsbe rándult. Még szorosabban szorítottam össze a szemem, hogy egy aprócska fénysugár se zavarjon meg. Legszívesebben az egész napot átaludtam volna, és ki sem kelnék az ágyamból, holott tökéletesen tisztában voltam vele, mekkora késésben vagyok már így is...

A telefonom már vagy ötödszörre kezdett bele a fülsüketítő csörgésbe, ám én egyáltalán nem foglalkoztam vele. Egyszerűen átfordultam a másik oldalamra, a takarót egészen a fejem búbjáig húzva és hagytam, hogy az álommanók újra Álomföldre repítsenek...

Egész éjjel csak forgolódtam és most sem sikerült visszaaludnom. Valaki nagyon viccesnek találta, hogy épp az én csengőmre támaszkodik rá, délelőtt fél tízkor. A hasamban még mindig a tompa nyomással és fáradt – valószínűleg karikás – tekintettel botorkáltam ki az ajtóhoz. Elfordítottam a zárban lévő kulcsot, mire a kívülálló azonnal lenyomta a kilincset és benyitott.

- Jól vagy – inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, de azért bólintottam, miközben becsuktam az ajtót Robert után. – Miért nem vetted fel a telefont?

Rám sem nézve indult el a nappaliba, én pedig csendben követtem őt. A kanapé hátának dőlt és végre felém fordult.

Tudtam mire gondol. Az arckifejezése tökéletesen elárulta őt...

- Muszáj?

Csupán egyetlen szó volt, Robert mégis mindent értett. Kinyújtotta felém a kezét, én pedig készségesen omlottam a karjaiba. Hihetetlen, de az, hogy Robertet magam mellett tudhattam, erőt adott nekem.

Hiába a gyomromban lévő görcs, a remegő lábak, a fáradt tekintet. Semmit sem számított, ha a derekamat egy forró kar ölelte át...

Több mint két hónap telt el azóta, hogy Los Angelesbe jöttem, és bár a színházban és az egyetemen is volt alkalmam felkészülni a mai napra, sehogy sem tudtam túltenni magam a színpadon érzett félelmeimen.

Ha csak arra gondoltam, hogy ma egy hatalmas közönség előtt színpadra kell állnom, legszívesebben elmenekültem volna a kötelezettségem elől...

Máig nem sikerült legyőznöm a lámpalázam és úgy néz ki a közeljövőben nem is nagyon tudok majd megszabadulni ettől az érzéstől.

Fél tizenegy is jócskán elmúlt, mire kikászálódtam a kádból. Robert az ágyamon ült, a kikészített ruháim mellett. Gyorsan felvettem a farmerom és a kedvenc piros felsőm, ami remélhetőleg most is szerencsét fog hozni.

Rob az ölébe vont, majd az ujjait végighúzta a karomon, végül a tenyerét a kezemre helyezte és mélyen a szemembe nézett.

- Nem lesz semmi baj.

- Tudom, de félek – hajtottam le a fejem.

- De hát mégis mitől? – nyúlt az állam alá, hogy újra a szemembe nézhessen. – Csodálatos vagy...

Nem sokkal később már a színház felé tartottunk. Valószínűleg a remek meggyőző képességem is közrejátszott abban, hogy az oda vezető utat gyalog tettük meg. Gyönyörű, ragyogó napsütéses délelőtt volt. De nem csak ez, hanem sokkal inkább az játszott közre, hogy minél később érjünk a színházba. A gyomromban lévő görcs egyre nagyobb lett, ahogy egyre inkább közeledtünk a cél felé...

A bejáraton Robertnek szó szerint be kellett húznia.

Mire észbe kaptam a lányok már karon is ragadtak és az öltöző felé kezdtek vonszolni. Még csak időm sem volt elbúcsúzni Roberttől vagy, hogy sok sikert kívánjak neki is. Egy egyszerű integetésre futotta, majd a lift ajtaja bezárult.

Végignéztem a lányokon. Már mindenkin a fellépő ruhája volt, egyedül én lógtam ki a sorból... Ezért aztán, amint beértünk az öltözőmbe, egyből kezelésbe is vettek. Ruha, smink, haj. Én pedig szomorúan, és leginkább beletörődve a sorsomba ültem végig a kínzásom összes helyszínét...

Ám, ahogy a ruha is rám került, az eddigi érzéseim egy pillanat alatt megváltoztak. A félelem persze nem múlt el, de már közel sem volt akkora mértékű, mint reggel. Furcsa mód vártam, hogy egy színpadra léphessek Roberttel és a szemébe nézve táncoljak neki... Csak neki!

- Ne foglalkozz senkivel! Csak mi ketten vagyunk. Nekem táncolsz... – suttogta egy próba alkalmával a fülembe, mikor a nézőtér a megszokottnál kicsit több látogatóval telt meg.

Elmosolyodtam az emléken, ám még ebben a pillanatban minden elsötétült körülettem. Az előbb még a tükörképemmel szemeztem, most pedig egy kéz takarta el gyengéden a szemem. Pontosan tudtam ki áll mögöttem, hiszen ezt az érintést ezer közül is felismerném. Az ujjaimmal finoman cirógatni kezdtem a fogságban tartó kézfejet, mire az „idegen” lefejtette azokat rólam, én pedig egyből felé fordultam, majd egy hosszú és forró csókot váltottunk egymással.

Tudtam, hogy nincs sok időnk, ugyanis fél órán belül kezdetét veszi az előadás, ennek ellenére senkivel és semmivel nem törődve fészkeltem be magam Robert ölébe. A közelében biztonságban éreztem magam. Nem féltem, nem foglalkoztam azzal mi lesz majd... csak a jelenre koncentráltam és most minden így volt tökéletes.

A percek egyre gyorsabban peregtek, közönség elfoglalta a helyeket, a táncosok pedig felsorakoztak a függöny mögé. Kivéve engem...

Túl sok ellentétes érzés kavarogott bennem, miközben a színpad felé tartottam. Az egyik pillanatban úgy éreztem meg tudom csinálni, a másikban legszívesebben elhánytam volna magam, ha csak arra gondoltam, hogy ki kell állnom a színpadra.

Már rég a helyemen kellett volna állnom, ehelyett én még mindig a színfalak mögött bóklásztam.

- Destiny! – hallottam meg Lea hangját, majd egy kéz nehezedett a vállamra. – Már rég ott lenne a helyed – bökött a fejével a színpad irányába, majd se szó se beszéd maga után kezdett húzni.

Beletörődtem. Igazából nem volt más választásom. Erre a napra készültem két hónapon keresztül és valahol legbelül érzem, hogy meg tudom csinálni, mégis félek...

Lea egészen a helyemig kísért, nehogy útközben megpróbáljak elszökni.

- Kezdhetünk – szólt a rendező, visszafojtott idegességgel a hangjában, majd a függönyök széthúzódtak és kezdetét vette az előadás.

Amint felcsendültek az első ütemek és mozogni kezdtem a zene ritmusára, minden idegesség, feszültség és félelem egy csapásra megszűnt. Felszabadultam a színpadon...

A második felvonásban, miközben Robert énekelt és én táncoltam, egyetlen másodpercre sem engedtük el a másik tekintetét. Végig mindketten mosolyogtunk és ebben a percben úgy éreztem én vagyok a világ legboldogabb nője. Azt csinálom, amit szeretek, egy olyan férfi oldalán, akit szeretek...

Az egész darab alatt, egy teljesen más világba kerültem, ahonnan a nézőtéren kitörő, véget nem érő tapsvihar zökkentett ki.

Ennyi volt. Két óra az illúzióban, aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Újra vissza kell találnom a valóságba, de tudtam, hogy lesz mellettem valaki, aki majd vezet ezen az úton.

Robert fogja majd a kezem, ahogy ezt most is tette. Először engem, majd pedig Naomit vezette a közönség elé. Meghajoltunk. Egyszerre.

A színpadról leérve Robert azonnal elkapta a derekamat és kétszer megpörgetett a levegőben. Kacagva vettem tudomásul, hogy mennyire boldog. Ahogy én is az voltam.

- Szeretlek! – mondta, amint újra talaj volt a lábam alatt. Mélyen belefúrta a tekintetét az enyémbe, az én kacajom pedig azonnal abbamaradt.

Robert még egyszer sem vallott színt nekem az érzelmeiről, és ez az aprócska szó most nagyon váratlanul ért...

Teljesen lefagytam. Fogalmam sem volt mit kéne most tennem.

Robert lassan elszakította rólam a tekintetét, majd a derekam is elengedte. Hátrált két lépést...

- Sajnálom – motyogtam, majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem az öltözőkhöz vezető folyosón. A könnyeim megállíthatatlanul törtek fel belőlem, de most ez volt a legutolsó dolog, amivel foglalkozni akartam.

Csak az járt a fejemben, hogy mindent tönkretettem, mert bár érzem és tudom, hogy Robertet szeretem, mégis képtelen vagyok ezt kimondani.

Lassítottam a lépteimen. Többen elmentek mellettem és elég furcsán méregettek, de most ezzel sem törődtem. Jobbra fordultam, ám nem jutottam messze, ugyanis egy kemény mellkasnak csapódtam. Felnéztem.

Egyetlen szó nélkül bújtam az ölelő karok közé, amik védelmezően záródtak össze a derekamon. Nem volt szükség szavakra, a bátyám így is pontosan tudta, hogy baj van. És azt is, hogy most senki másra nincs szükségem, csak rá...

11. Fejezet

Sziasztok!


El sem hiszem, de végre ide is elértem. Ismételten köszöntöm az éjjeli baglyokat és nekik már előre is kellemes olvasást kívánok! :)
Na, de komolyra fordítva a szót, kicsit bemutatnám az e heti fejezetet: Mire is számíthattok???


Hát... azt kell mondjam, hogy fogalmam sincs. De már tudom is: egy nagyon szép számot ajánlok ehhez a részhez, mégpedig azért, mert Destinyhez is nagyon közel áll. Majd megértitek, hogy miért! ;)
Egész éjjel Roberttel lesz, aki felfedi a leplet a meglepetéséről. :))


Ajánlott zene: Ten Sharp - You

Jó szórakozást!
puszi, Ivcsi


u.i.: Boldog születésnapot Chace Crawfordnak és Sebestyén Balázsnak! :)

11. Fejezet – Destiny szemszöge

Bátorság!

A mi próbánknak meglepő módon hamar vége lett. Nem tudtam Robert mikor végez, ám abban biztos voltam, hogy míg én épp az öltözője felé tartok, ez alatt is a dalokat próbálják. Beosontam a terembe és igazam lett…

Robert épp egy dal közepén tartott, miközben a tekintetét szorosan Naomira szegezte.

Pontosan tudtam, legalábbis valahol mélyen biztosan éreztem, hogy ennek semmi jelentősége, mégis rosszul esett, hogy nem is olyan rég még engem csókolgatott, most pedig egy másik nő kezét fogja és neki énekel…

Nem mondhatnám, hogy féltékenység volt bennem, sokkal inkább csak egyszerűen rossz volt látni, így Robertet.

Sarkon fordultam és futólépésben hagytam el a színházat. Egészen a lakásomig, futva tettem meg az utat. Nem gondoltam semmire, ám azt biztosra vettem, hogy képtelen vagyok ezek után Robert szemébe nézni. Kicsit le kell nyugodnom…

Elmerültem a hatalmas mennyiségű vízben, amit a kádba engedtem. Lehunytam a szemem és megpróbáltam teljesen kizárni a gondolataimat. De e helyett folyamatosan a mai reggel képei kúsztak be az agyamba.

Még soha, senkinek nem meséltem a betegségemről – természetesen apun kívül, de ő amúgy is végignézte, min mentem keresztül akkor… Ma viszont egy olyan valakivel osztottam meg, akit bár nem ismerek régóta, mégis tökéletesen bízom benne. Érzem, hogy van köztünk valami, de még nem tudnék rá magyarázatot adni, hogy mi is pontosan ez a különleges érzés.

Gondolkodás nélkül pattantam ki a még mindig forró vízből, majd egy törölközőbe csavarva magam, a háló felé indultam. Pontos elképzelésem volt arról, mit szeretnék felvenni, bár arról fogalmam sem volt, hova akar vinni Robert. A szekrényből elővettem egy fekete farmert, amelynek az oldalán gyöngyből készült dísz futott végig. Egy hosszú ujjú, egyszerű fehér pólót választottam, amit egy fekete, gyöngynyaklánccal dobtam fel. A sportcipőmet már az előszobában húztam fel, majd magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet és a táskámat levéve a fogasról már nyitottam is az ajtót.

Alig vártam, hogy újra a színházba legyek és őszintén reménykedtem benne, hogy Robertet ott fogom találni…

Benyitottam az öltözőbe és a tekintetem egyből megakadt Robert sporttáskáján, amibe még reggel dobálta a cuccait. Megkönnyebbülten ültem le az egyik padra és vártam…

Néhány perc múlva az ajtó kinyílt és Robert lépett be rajta. Az ajkaim azonnal széles mosolyra húzódtak. Felálltam és a kissé meglepődött férfi elé lépdeltem. A karjaim a nyaka köré kulcsoltam és így kezdeményeztem egy finom csókot.

- Szia – leheltem, mire végre ő is elmosolyodott.

- Már azt hittem elmentél – jelentette ki, majd megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Úgy is volt.

- Ezt most, hogy érted? – fordult vissza, miközben a ruháit dobálta le magáról.

- Majd a kocsiban elmondom – motyogtam, majd az ajtó felé kezdtem hátrálni és amilyen gyorsan csak tudtam a folyosóra siettem.

Elmosolyodtam a saját zavarodottságomon. Igazából nem értettem saját magamat se. Láttam már párszor férfi felsőtestet, most mégsem voltam felkészülve erre a látványra. Persze arról szó sincs, hogy nem lett volna kellemes…

Nem sokkal később már Robert kocsijában ülve száguldotton Los Angeles utcáin, egy számomra még ismeretlen helyszínre.

Robert szerencsére semmit sem kérdezett a színházban eljátszott jelenetemről, viszont annál többet arról a bizonyos mondatomról, hogy miért mentem el.

- Szóval?

- Mit szóval? – néztem rá, elszakítva ezzel eddig a városon tartott tekintetem.

- Azt mondtad elmentél. Hova, és egyáltalán miért?

- Sikeresen felhúztam magam és menekülőre fogtam. Hazamentem és egy darabig úgy voltam vele, hogy látni sem akarlak.

- Miért gondoltad meg magad? – faggatott tovább, ugyanakkor észrevettem a hangjában rejlő meglepettséget.

Gondoltam, hogy ez a nyers őszinteség kissé meghökkentő lesz, ennek ellenére magabiztosan folytattam:

- Azért, mert eszembe jutott a mai reggel. Ahogy viselkedtél velem, ahogy fogadtad azt, amit elmondtam neked. Ez számomra sokat jelent és ezért döntöttem úgy, hogy nem hagylak cserben. És most már igazán kíváncsi vagyok arra is, hová viszel – somolyogtam és ebben a pillanatban, Robert félrehúzódott, majd leállította a motort.

- Karaokézni…

Félve tettem meg a lépéseket a bejáratig. Robert, bár látszólag a derekamat fogta, szó szerint vonszolt maga után. Folyamatosan megtorpantam, miközben újra és újra eljutott a tudatomig az előző mondata. Borzasztóan féltem. Nemcsak a helytől, magától az énekléstől…

Úgy kellett betuszkolnia a szórakozóhelyre, mintha legalábbis a kivégzésemre indulnék épp. Amint sikeresen bejutottunk én egyből sarkon fordultam és megpróbáltam szabadulni. Természetesen erre esélyem sem volt. Robert elkapta a csuklómat és visszahúzott maga mellé.

- Mi van veled? – kérdezte teljesen elképedve. – Én azt hittem szeretsz énekelni.

- Hogy, én? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, te – bólintott, miközben elindult egy szabad asztal felé.

Nem szóltam egy szót sem, csak leültem Roberttel szemben. Még mindig sokkhatás alatt álltam. Eszeveszett gyorsasággal kutattam valami emlékkép után, hogy mégis mikor hallhatott engem énekelni. És igazából nem is kellett sokáig kutatnom…

Alig egy hete, mikor a színházba – akkor azt hittem egyedül – a zongorához ültem és halkan dúdoltam a Ten Sharp You című számát, Robert végig hallott engem.

- Tulajdonképpen miért is jöttünk ide? – érdeklődtem, már sokkalta nyugodtabban.

- Hogy újra hallhassam a hangod…

- Na, azt lesheted! – dőltem a szék hátának és keresztbefontam a mellkasom előtt a két karom.

- Miért? Csodaszépen énekelsz.

- Köszönöm – motyogtam az orrom alatt. – Akkor ennyi legyen is elég.

- Mivel győzhetnélek meg? – kereste a tekintetem, ám én szándékosan nem néztem rá.

- Semmivel! – jelentettem ki határozottan.

Úgy tűnt Robert beletörődött a válaszomba, mert hosszú csend következett. Hamarosan a pincér is megérkezett és felvette a rendelésünket. Kissé megütköztem azon a tényen, hogy mindketten ugyanazt kértük. Biztosra vettem volna, hogy Robert valami töményebbet szeretne, egy egyszerű üdítő helyett, ám ő is egy üveg gyömbért kért.

Míg kihozták az italainkat, a dalokat és a jelentkezőket kezdtem figyelni. Fura figurák voltak mind, mégis mindegyikőjükben volt valami, ami megfogott. Egyik sem volt hamis. Kellemes volt hallgatni a fellépőket.

Hirtelen megéreztem Robert pillantását magamon és áthelyeztem rá a tekintetem.

- Mi az?

- Nem gondoltad meg magad? – kacsintott.

Megráztam a fejem, ezzel nemleges választ adva, ám egyre jobban vonzott a színpad…

- Rendben. Nyertél – fújtam ki a levegőt.

Robert arcára széles vigyor rajzolódott ki, majd felpattant és elintézte a „fellépésemet”.

- De mit kell énekelnem? – estem kétségbe, mikor a színpad előtti lépcsőn a kezembe adott egy mikrofont.

- Ügyes leszel – nyomott egy puszit az arcomra, ahelyett, hogy inkább válaszolt volna.

Néhány perc múlva már a színpad közepén álltam, kezemben egy szál mikrofonnal, és egy kisebb gyomorgörccsel. Fogalmam sem volt, hogy milyen dalt fogok kapni, és hogy egyáltalán el tudom-e majd énekelni…

Ám a félelmeim egy csapásra eltűntek, amikor a hangfalakból felcsendültek a kedvenc számom első ütemei.

Lehunytam a szemem, majd mikor újra kinyitottam Robert után kezdtem kutatni. A tekintetünk összefonódott és egészen a dal végéig le sem vettem róla a szemem.

A legszebb szerelmes dal volt, amit életemben hallottam és ezt most egyedül Robertnek énekeltem…

A pub közönsége felállva tapsolt, amint a zene elhalkult, én pedig mosolyogva hajoltam meg, majd egyből az asztalunkhoz indultam. A tapsvihar egyre csak fokozódott, mikor megcsókoltam Robertet és a fülébe suttogtam a dal szövegének legszebb két sorát.

- Most jól vagyok… egészen addig, amíg mellettem vagy.

Egy kép Destinyről:

10. Fejezet

Sziasztok!
Most egy kicsit én is belazítottam, és csak így a délután fele néztem fel a blogra. Nem sok változást láttam, de gondoltam majd én változtatok, hiszen hétfő lévén egy új fejezettel gazdagodik a blog tartalma...

A mai részben: az este tovább folytatódik, de közel sem úgy, ahogy azt Robert tervezte... Aztán eljön a reggel és ezzel együtt egy ragyogó napsütés, ami teljesen más színt kölcsönöz az elkövetkező napoknak. :)))

Remélem sikerült felcsigáznom Titeket: jó olvasást! :)
puszi, Ivcsi

 

10. Fejezet - Robert szemszöge

Beszélgetések…

Hirtelen felnéztem Destinyre, aki épp egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

- Mi a baj? - nyúltam az álla alá, kényszerítve, hogy rám nézzen. - Én mondtam valamit, amivel megbántottalak?

Erőtlenül megrázta a fejét, és ennyi épp elég volt ahhoz, hogy az a bizonyos láthatatlan cérna elszakadjon. Destiny könnyei megállíthatatlanul törtek fel belőle, én pedig úgy éreztem itt most a szavak semmit sem érnének.

Közelebb húztam magamhoz, mire ő egy percig sem tiltakozott. A derekamat átölelve szorosan bújt hozzám.

- Jól vagy? – ültem vissza mellé egy csomag zsebkendővel a kezemben, amit rögtön el is kobozott tőlem.

- Azt hiszem… - mondta halkan.

Úgy éreztem nincs hozzá jogom, hogy kifaggassam, mitől borult ki ennyire, ennek ellenére, borzasztóan zavart, hogy ilyen állapotban látom. Csak csendben ültem mellette és figyeltem, ahogy percről perce javulni kezd a hangulata, míg végül teljesen meg nem nyugodott.

- Hozzak még valamit? – kérdeztem, mikor elhúzódott tőlem és teljes testével felém fordult. Megpróbáltam felállni, ám Destiny lefogva a kezem, visszahúzott a kanapéra.

- Robert. Nekem nem lehet gyermekem.

Értetlenül néztem Destiny szemébe, ami teli volt kétségbeeséssel. Egy újabb könnycsepp gördült le az arcán, és én, ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, a tenyerem az arcára helyeztem és a hüvelykujjammal letöröltem a könnycseppet.

Tisztában voltam vele, hogy milyen késő van, így nem gondolkodtam sokat. Destinyt az ölembe vettem, majd a hálószobába indultam vele. Egyáltalán nem tiltakozott. Készségesen a nyakam köré fonta a karjait.

Óvatosan leraktam az ágyra és nem telt bele öt perc, már az igazak álmát aludta…

Sokáig néztem Destinyt, ahogy nyugtalanul forgolódik és motyog magában, majd fogtam az ágyneműmet és kiköltöztem a kanapéra.

Bármennyire is fáradtnak éreztem magam, képtelen voltam lehunyni a szemem. Állandóan Destiny mondata kavargott a fejemben…

Vajon miért mondta ezt el nekem? És miért nem szülhet gyermeket?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem, mígnem el nem nyomott az álom.

Reggel, ugyan a megszokottnál kicsit később, de még Destiny előtt sikerült felébrednem. Gyorsan felraktam egy kávét, a kenyérsütőbe pirítóst pakoltam, egy tálcára pedig vajat és lekvárt, majd a rögtönzött reggelimmel indultam a szobába, hogy felkeltsem Destinyt.

- Szia – suttogta, mikor beléptem a hálóba.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá, és leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre.

- Sajnálom, hogy kitúrtalak.

- Ne butáskodj! Örülök, hogy jobb kedved van.

- Na, igen. Azt hiszem, beszélnünk kell!

- De előtte megreggelizünk – feküdtem be Dess mellé az ágyba, magamhoz véve egy bögrét, teli a napi koffein adagommal.

Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg. Destiny kivett a kenyértartóból egy pirítóst, majd lassan, kis darabokat harapva belőle elfogyasztotta. Mosolyogva figyeltem, miközben magamnak egy lekvárosat készítettem.

- Köszönöm.

- Nem vagyok valami profi a reggeli készítésben, de ez egész ehetőnek tűnik…

- Tökéletes volt – somolygott rám Destiny.

- Rendben. Akkor most már beszélgethetünk.

Destiny arcáról hirtelen törlődött le a mosoly és egy sokkal komorabb álarcra váltott. Nem akartam, hogy megismétlődjön a tegnap este, ezért megemeltem az állát, hogy a tekintetünk egy vonalba kerüljön.

- Ha nem akarod elmondani, én azt is megértem – biztosítottam, hogy nincs mitől félnie.

- De, szeretném – erősködött. – Csak fogalmam sincs, hogyan kezdhetném – fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

Türelmesen vártam, mígnem Dess a kezem után nyúlt és azokat a gyönyörű kék szemeket, mélyen az enyémbe fúrta…

- Tudod, még soha senkinek nem meséltem erről… és talán pont ezért ilyen nehéz – az ajkai kissé megremegtek, de a hangjában magabiztosságot véltem felfedezni. – Három éve volt egy súlyos betegségem, aminek a következményeivel sajnos örökre együtt kell élnem. Ezért nem szülhetek. Ha egy kisbaba növekedne a szívem alatt, az az én életemet veszélyeztetné.

- Már értem miért borultál ki annyira az este.

Nem voltam benne biztos, mit is mondhatnék egy ilyen vallomás után. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy kéne viselkednem. Egy csapásra megértettem, mi zajlott le benne tegnap…

Én egyszerűen rázúdítottam a vágyaimat, amelyek között szerepeltek a gyerekek is. De ő nem szülhet… Uram Isten! Mekkora egy barom vagyok.

Most biztos azt hiszi, hogy már nem kell nekem…! Hogy ezek után már nem érdekel…!

- Dess, én nagyon sajnálom.

- Ezt most miért mondod? – nézett rám kicsit értetlenül.

- Azért, amiket tegnap mondtam neked. Felelőtlen voltam. Annyira rosszul érzem magam emiatt.

- De nem kell! Nem tudhattad… - simított végig a jobb arcomon. Destiny felé fordultam, aki mosolygós, ragyogó arccal figyelt engem. Aztán lassan áthidalta a köztünk lévő távolságot és most először ő kezdeményezte a csókot. Nem haboztam viszonozni, majd az ölembe húztam és még hosszú percekig feküdtünk így, az ágyban.

Destiny ezzel a csókkal minden kétségemet eloszlatta és biztosított róla, hogy még nem vesztettem el őt…

Az idilli pillanatoknak a telefonom csörgése vetett véget. Rá kellett jönnünk, hogy hatalmas késésben vagyunk. Mindketten gyorsan összeszedtük a cuccainkat és egyből a színház felé vettük az irányt.

Bármennyire is otthon éreztem magam a színpadon, most az egyszer semmi kedvem nem volt, újra a próbákra és a szerepemre koncentrálni. Bármire képes lettem volna, ha még egy órát Destiny közelében tölthetnék, a lakásomon. De amint átléptük a Music Center bejáratát, az útjaink elváltak…

- Sok sikert – engedte el Destiny a kezem, ám én még idejében észbe kaptam: visszarántottam magamhoz és birtokba vettem az ajkait.

- Hiányozni fogsz – suttogtam, miközben elváltunk egymástól.

- Holnap találkozunk!

- Nem lehetne, hogy inkább még ma este? – próbálkoztam, és Dess arckifejezését látva bátran folytattam: - Mi lenne, ha elmennénk valahová?

- Hová?

- Az legyen meglepetés… - kacsintottam, mire ő bólintott és egy puszit nyomott az arcomra, azzal sarkon fordult és elindult a táncterem felé.

Futólépésben közelítettem meg az énekpróba helyszínét. Csendben foglaltam el a helyem és figyeltem a többieket.

Fogalmam sincs miből, de Andrew megérezhette, hogy a nézőtéren ülök. Anélkül, hogy megfordult volna, felém intett, majd a színpadra mutatott, ezzel jelezve, hogy rég ott lenne a helyem.

Felsiettem a zongora mellé és épphogy csak felértem, rögtön a kezembe nyomták a kottát, a zongorából pedig felcsendültek az első akkordok.

Gyorsan kellett kapcsolnom és amint Naomi befejezte a szóló részét, nekem azonnal be kellett lépnem… és ez így ment egészen este fél nyolcig.

Mikor kiszabadultam a számomra fullasztó és nyomasztó teremből, egyből Destiny keresésére indultam, ám őszintén szólva egyáltalán nem bíztam benne, hogy még ott találom. És jól is sejtettem. Sehol sem találtam őt. Kissé szomorúan, de beletörődve indultam vissza a cuccaimért. Beléptem az öltözőbe és egyből szembetaláltam magam a legnagyobb meglepetéssel.

Destiny ott ült az egyik padon, csinosan felöltözve, rám várva…

9. Fejezet

Jóóó reggelt! :))
Bizony, bizony... Számomra is kicsit korai az időpont, de mivel nekem muszáj volt felkelnem, ezért úgy gondoltam (főként Vehpotse) a kedvetekben járok és még reggel megleplek Titeket egy friss résszel! ;)


Néhány szóban a fejezetről: Ahogy a cím is mutatja, ez a fejezet, tényleg a jövőről fog szólni... Chace komoly elhatározásra jut és ebből Destiny sem maradhat ki. :) Robert pedig egy ismételten hosszúra nyújtott próba után mesél egy kicsit Destinynek. Vajon ő az a nőnek, akivel a jövőjét képzeli Rob??? :))


Kellemes olvasást és nagyon szép hetet kívánok Nektek!
És ezúton szeretném Nektek megköszönni, hogy reagáltok az írásaimra - legyen az egy szösszenet, vagy egy fejezet! :) Hihetetlenül jól esik! Csak így tovább! ;)))


Csók, puszi: Ivcsi

9. Fejezet - Destiny szemszöge

Jövő

Reggel nagyon hamar kipattantak a szemeim. Igazán kíváncsi voltam, hová akar vinni Chace és hogy egyáltalán miért szeretne találkozni velem.

Mosolyogva keltem ki az ágyból, miközben a tegnap este emlékei bekúsztak az elmémbe.

Az ajkaimon éreztem Robert csókját, az érintését, ahogy finoman közelebb von magához…

Még soha nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket egyetlen férfi sem, főleg nem ennyi idő eltelte után.

Tegnap már kétszer csókolóztam, egy majdnem idegen férfivel, ma pedig már alig várom, hogy újra láthassam a táncpróbán.

Az álmodozásomból a csengő hangja térített ki. Gyorsan berohantam az erkélyről és ajtót nyitottam a bátyámnak.

- Hová megyünk? - támadtam le egyből.

- Aki kíváncsi…

- Oké, felfogtam - vágtam be a durcát. - Kérsz valamit? - indultam a konyhába, majd újratöltöttem a bögrémet kávéval.

- Én is kaphatok? - kérdezte Chace. Úgy éreztem most ki tudnám belőle szedni, hová megyünk.

- Persze… de csak, ha beavatsz a tervedbe - somolyogtam.

- Csak ne lennél ennyire makacs! - csóválta meg a fejét mosolyogva. - Ékszerüzletbe megyünk… na, kaphatok kávét?

Szükségem volt pár másodpercre, míg összeraktam magamban Chace mondatait. Volt egy tippem, hogy miért akar odamenni, mégis kissé meglepett a bejelentése.

- Eljegyzed Ashleyt - mosolyodtam el, miközben a kezébe nyomtam egy bögrét. Bármennyire is szerettem volna kérdésként megfogalmazni a mondatom, sokkal inkább tűnt kijelentésnek.

Chace bólintott.

Olyan boldogság tükröződött az arcán, amit még sosem láttam rajta.

Nem sokkal később már az üzletben tanulmányoztuk a szebbnél szebb ékszereket.

- Ez gyönyörű… - mutattam az egyikre, mire a hölgy készségesen átnyújtotta nekem.

Akaratlanul is elképzeltem, ahogy ez a gyűrű az én ujjamra kerül…

- Egyetértek - vette ki a kezemből Chace a dobozkát. - Meseszép. Szabad? - kérdezte az eladótól, miközben kivette az ékszert és megfogta az én bal kezem.

- Természetesen - mosolygott a hölgy. Azzal Chace se szó, se beszéd, az ujjamra húzta a rózsaszín gyémántot. Ledöbbenve figyeltem az gyűrűs ujjamat. Mintha csak rám öntötték volna. De még fel se eszméltem, az ékszer már újra a dobozba került.

Amíg Chace az árról kérdezte a nőt, én tovább tanulmányoztam a pultot. Chace térített ki a merengésemből.

- Indulnunk kéne, ha nem akarsz elkésni a színházból - kacsintott rám, hiszen pontosan tudta, hogy közös táncpróbánk lesz Roberttel.

- Részemről mehetünk.

A kocsiban Chace nagyon csöndes volt. Nem sokkal később leparkolt a Music Center előtt, majd felém fordult amint észrevette, hogy már egy ideje figyelem.

- Mi az? - kérdezte.

- Biztos vagyok benne, hogy nagyon boldogok lesztek.

- Köszönöm - súgta és átölelt.

Ismertem már annyira a bátyámat, hogy tudjam mi áll a hallgatása hátterében. Nem biztos saját magában, de főleg Ash válaszában.

- Majd értesíts, hogy mi történt - somolyogtam, kiszállva az autóból.

Még intettem egyet, aztán a színház felé vettem az irányt.

Épphogy csak sikerült beérnem a próbaterembe. A tekintetemmel végigpásztáztam a nézőteret, majd pedig a színpadon állók között kezdtem keresni Robertet, ám sehol sem láttam. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs itt, mivel a koreográfus utasítására kezdetét vette a próba.

Beálltam a helyemre, a zene pedig azonnal felcsendült.

Amint vége lett az első táncnak, újra Robertet kezdtem kutatni…

- Csak nem engem keresel? - halottam meg a hangját, közvetlenül mögülem, majd éreztem, ahogy a vállamra nehezedik egy kéz.

Rögtön megpördültem és Roberttel találtam szemben magam.

- De, igen - mondtam és éreztem, ahogy pirulni kezdek.

Robert mélyen a szemembe fúrta a tekintetét, melynek hatására én sem tudtam levenni róla a szemem.

- Rendben - kiáltotta a koreográfus. - Akkor most nézzük a párost! - intett felénk.

Robert egyből a színpad közepére indult, ám én még mindig lefagyva ácsorogtam.

- Gyere!- tátogta Robert és magabiztosan rám mosolygott.

Néhány perc múlva már a karjai közt tartott. Robert, legnagyobb meglepetésemre, nagyon gyorsan tanulta meg az egyes elemeket.

Bár a gyakorlás kissé elhúzódott, észre sem vettem, hogy már milyen késő van. Csak akkor tűnt fel, mikor az öltöző ablakából szembesültem a kint lévő sötétséggel.

Gyorsan átöltöztem, majd Robert keresésére indultam. Bekopogtam az öltözője ajtaján, mire az azonnal kitárult előttem.

- Jössz? - kérdezte és kilépett a folyosóra.

- Robert - kezdtem. - Szerintem ezt el kéne halasztanunk. Ma már nagyon késő van.

- Aha, szóval menekülni akarsz?

- Nem! Erről szó sincs - mentegetőztem. - De most semmi kedvem sincs étterembe menni. Fáradt vagyok, izzadt és nyűgös.

- Rendben, akkor menjünk fel hozzám.

Elmosolyodtam az ajánlaton. Beleegyezően bólintottam, ő pedig átvette a cuccomat, majd a kocsija felé indultunk.

Roberttel sokáig beszélgettünk. Elsősorban az érdekelte, miért nem találkoztam a testvéremmel három éven keresztül.

Aztán egy teljesen más témát kezdett feszegetni:

- Van már valami elképzelésed a jövőddel kapcsolatban? - kérdezte teljesen váratlanul, mikor visszaült mellém a kanapéra és a kezembe nyomta a teámat.

- Köszi… Mire gondolsz pontosan?

- Hát, ha elvégezted a sulit, gondolom, szeretnél valami munkát találni…

- Persze. Az biztos, hogy továbbra is a tánc lesz a középpontban, de hogy pontosan mit szeretnék kezdeni az életemmel, arról fogalmam sincs - vontam vállat és belekortyoltam a forró italba. - És neked, van valami konkrét elképzelésed? - sandítottam rá a szemem sarkából.

- Ami azt illeti igen, van! - mondta büszkén.

- És? Meg is osztod velem?

- Tulajdonképpen három dolog van, amit mindenképen el szeretnék érni az életben.

Ez kezdett egyre izgalmasabb lenni, így teljes testemmel Robert felé fordultam, törökülésben elhelyezkedve a kanapén. Ezzel akartam biztosítani, hogy komolyan érdekel a dolog.

- Az első, hogy a karrierem felfelé íveljen. Tökéletesen tisztában vagyok azzal mit jelent a hírnév, hisz ugyanúgy ismerem a csillogást és a sötét oldalát is. Ennek ellenére sok emlékezetes pillanatot köszönhetek az effajta életnek. Persze néha nagyon idegesítő tud lenni, hogy az embernek nincs magánélete és minden lépését paparazzik követik… Ugyanakkor megvan a dolog pozitívuma is, ami szerethetővé teszi számomra ezt a szakmát!

Bólintottam, ezzel jelezve, értem, hogy mire gondol. Tudtam, hogy imádja ezt csinálni.

- A második egy szerető feleség… - félve emelte rám, eddig földre szegezett tekintetét. Akaratlanul is továbbgondoltam ezt a pillantás, holott lehet, hogy az egésszel nem is ezt akarta sugallni. - Tudod, én egy olyan családban nőttem fel, ahol a család a legfontosabb. A szüleim példája nagyban meghatározta az életről való elképzelésemet. És ebből következik a harmadik dolog. Ha már család, akkor nekem abba a gyerekek is beletartoznak. Mi hárman vagyunk testvérek és bár a nővéreim mindig újat húztak velem, elválaszthatatlanok vagyunk mind a mai napig…


az Ashleynek választott gyűrű: 

Összegzés 7.

Sziasztok!

Bizony, bizony újra itt vagyok egy rövid szösszenettel, mint az már megszokhattátok. Viszont most nem is annyira a blogról szeretnék beszélni... :) Igazából nem látom értelmét, hogy újra papolni kezdjek a kommentekről, vagy akár bármi másról.

Már lassan egy éve megnyílt ez a blog és én minden hétén boldogítottalak Titeket fejezettel. És nem kell megijedni, ez a továbbiakban is így marad... ;))

Néhányatokkal már egész kis közösséggé kovácsolódtunk és szeretném remélni, hogy egyszer azok is „bemutatkoznak” nekem, akik eddig még nem adtak magukról semmi jelet, bár ők is a bloghoz tartoznak. :)

Na, de ha már a közösségnél tartunk... :D Úgy érzem, vagyunk mi már olyan jó kapcsolatban, hogy megoszthatok veletek a blogon kívüli dolgokat is. Persze, csak, ha kíváncsiak vagytok rá... ;) (Aki pedig nem, akkor ő most abba is hagyhatja eme kis iromány olvasását.)

Szóval, egy kis „bemutatkozás” a részemről:

A valódi nevemet nem fogom elárulni, az maradjon meg azoknak, akik személyesen is ismernek! :)

Egészen ősztől, kora nyárig a középiskola padját koptatom, majd még egy teljes évig. De, hogy mit is kezdek magammal utána???

Aki rendszeresen figyeli a blogot, ők tudhatják, hogy újságírói ambíciókat dédelgetek. És ezen a nyáron teszek is azért, hogy egyszer majd az lehessek! :)) A Zsiráf Magazin gyakornoki programjában veszek részt és el kell mondanom, hogy egyáltalán nem unatkozom. Folyton történik valami és nagyon – nagyon élvezem a szerkesztőségi életet...

A Zsiráf egy online magazin (11 és 18 év közötti fiatalok számára), melyet vagy a facebook-on vagy a www.zsiraf.hu portálon érhettek el és olvashattok online.

És ha kíváncsiak vagytok az én írásaimra, akkor a június újság linkjét és cikkeimet kilinkelem az oldalra, ha megjelenik, viszont kisebb híreket már a portálon találtok, melyek között bőven akad az én munkáimból. :)

(néhány: http://www.zsiraf.hu/index.php?page=article&id=20187 , http://www.zsiraf.hu/index.php?page=article&id=20169 , http://www.zsiraf.hu/index.php?page=article&id=20191 , http://www.zsiraf.hu/index.php?page=article&id=20179 )

És mint említettem tele vagyok élményekkel: a héten találkoztam Istenes Bencével, akivel egy interjút készítettem a júliusi számba. Legközelebb pedig Magyarország egyetlen A kategóriás rock ’n’ roll párosával beszélgetek! ;) Már alig várom... :D

Huhh! Lehet, hogy ez egy kissé most hosszúra sikeredett, de szerettem volna megosztani veletek egy kis cseppet az életemből, ha már Ti ennyire mellettem álltok és folyton erőt adtok a történet folytatásában! :)

puszi, Ivcsi