11. Fejezet

Sziasztok!


El sem hiszem, de végre ide is elértem. Ismételten köszöntöm az éjjeli baglyokat és nekik már előre is kellemes olvasást kívánok! :)
Na, de komolyra fordítva a szót, kicsit bemutatnám az e heti fejezetet: Mire is számíthattok???


Hát... azt kell mondjam, hogy fogalmam sincs. De már tudom is: egy nagyon szép számot ajánlok ehhez a részhez, mégpedig azért, mert Destinyhez is nagyon közel áll. Majd megértitek, hogy miért! ;)
Egész éjjel Roberttel lesz, aki felfedi a leplet a meglepetéséről. :))


Ajánlott zene: Ten Sharp - You

Jó szórakozást!
puszi, Ivcsi


u.i.: Boldog születésnapot Chace Crawfordnak és Sebestyén Balázsnak! :)

11. Fejezet – Destiny szemszöge

Bátorság!

A mi próbánknak meglepő módon hamar vége lett. Nem tudtam Robert mikor végez, ám abban biztos voltam, hogy míg én épp az öltözője felé tartok, ez alatt is a dalokat próbálják. Beosontam a terembe és igazam lett…

Robert épp egy dal közepén tartott, miközben a tekintetét szorosan Naomira szegezte.

Pontosan tudtam, legalábbis valahol mélyen biztosan éreztem, hogy ennek semmi jelentősége, mégis rosszul esett, hogy nem is olyan rég még engem csókolgatott, most pedig egy másik nő kezét fogja és neki énekel…

Nem mondhatnám, hogy féltékenység volt bennem, sokkal inkább csak egyszerűen rossz volt látni, így Robertet.

Sarkon fordultam és futólépésben hagytam el a színházat. Egészen a lakásomig, futva tettem meg az utat. Nem gondoltam semmire, ám azt biztosra vettem, hogy képtelen vagyok ezek után Robert szemébe nézni. Kicsit le kell nyugodnom…

Elmerültem a hatalmas mennyiségű vízben, amit a kádba engedtem. Lehunytam a szemem és megpróbáltam teljesen kizárni a gondolataimat. De e helyett folyamatosan a mai reggel képei kúsztak be az agyamba.

Még soha, senkinek nem meséltem a betegségemről – természetesen apun kívül, de ő amúgy is végignézte, min mentem keresztül akkor… Ma viszont egy olyan valakivel osztottam meg, akit bár nem ismerek régóta, mégis tökéletesen bízom benne. Érzem, hogy van köztünk valami, de még nem tudnék rá magyarázatot adni, hogy mi is pontosan ez a különleges érzés.

Gondolkodás nélkül pattantam ki a még mindig forró vízből, majd egy törölközőbe csavarva magam, a háló felé indultam. Pontos elképzelésem volt arról, mit szeretnék felvenni, bár arról fogalmam sem volt, hova akar vinni Robert. A szekrényből elővettem egy fekete farmert, amelynek az oldalán gyöngyből készült dísz futott végig. Egy hosszú ujjú, egyszerű fehér pólót választottam, amit egy fekete, gyöngynyaklánccal dobtam fel. A sportcipőmet már az előszobában húztam fel, majd magamra kaptam a fekete bőrdzsekimet és a táskámat levéve a fogasról már nyitottam is az ajtót.

Alig vártam, hogy újra a színházba legyek és őszintén reménykedtem benne, hogy Robertet ott fogom találni…

Benyitottam az öltözőbe és a tekintetem egyből megakadt Robert sporttáskáján, amibe még reggel dobálta a cuccait. Megkönnyebbülten ültem le az egyik padra és vártam…

Néhány perc múlva az ajtó kinyílt és Robert lépett be rajta. Az ajkaim azonnal széles mosolyra húzódtak. Felálltam és a kissé meglepődött férfi elé lépdeltem. A karjaim a nyaka köré kulcsoltam és így kezdeményeztem egy finom csókot.

- Szia – leheltem, mire végre ő is elmosolyodott.

- Már azt hittem elmentél – jelentette ki, majd megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Úgy is volt.

- Ezt most, hogy érted? – fordult vissza, miközben a ruháit dobálta le magáról.

- Majd a kocsiban elmondom – motyogtam, majd az ajtó felé kezdtem hátrálni és amilyen gyorsan csak tudtam a folyosóra siettem.

Elmosolyodtam a saját zavarodottságomon. Igazából nem értettem saját magamat se. Láttam már párszor férfi felsőtestet, most mégsem voltam felkészülve erre a látványra. Persze arról szó sincs, hogy nem lett volna kellemes…

Nem sokkal később már Robert kocsijában ülve száguldotton Los Angeles utcáin, egy számomra még ismeretlen helyszínre.

Robert szerencsére semmit sem kérdezett a színházban eljátszott jelenetemről, viszont annál többet arról a bizonyos mondatomról, hogy miért mentem el.

- Szóval?

- Mit szóval? – néztem rá, elszakítva ezzel eddig a városon tartott tekintetem.

- Azt mondtad elmentél. Hova, és egyáltalán miért?

- Sikeresen felhúztam magam és menekülőre fogtam. Hazamentem és egy darabig úgy voltam vele, hogy látni sem akarlak.

- Miért gondoltad meg magad? – faggatott tovább, ugyanakkor észrevettem a hangjában rejlő meglepettséget.

Gondoltam, hogy ez a nyers őszinteség kissé meghökkentő lesz, ennek ellenére magabiztosan folytattam:

- Azért, mert eszembe jutott a mai reggel. Ahogy viselkedtél velem, ahogy fogadtad azt, amit elmondtam neked. Ez számomra sokat jelent és ezért döntöttem úgy, hogy nem hagylak cserben. És most már igazán kíváncsi vagyok arra is, hová viszel – somolyogtam és ebben a pillanatban, Robert félrehúzódott, majd leállította a motort.

- Karaokézni…

Félve tettem meg a lépéseket a bejáratig. Robert, bár látszólag a derekamat fogta, szó szerint vonszolt maga után. Folyamatosan megtorpantam, miközben újra és újra eljutott a tudatomig az előző mondata. Borzasztóan féltem. Nemcsak a helytől, magától az énekléstől…

Úgy kellett betuszkolnia a szórakozóhelyre, mintha legalábbis a kivégzésemre indulnék épp. Amint sikeresen bejutottunk én egyből sarkon fordultam és megpróbáltam szabadulni. Természetesen erre esélyem sem volt. Robert elkapta a csuklómat és visszahúzott maga mellé.

- Mi van veled? – kérdezte teljesen elképedve. – Én azt hittem szeretsz énekelni.

- Hogy, én? – kerekedtek ki a szemeim.

- Igen, te – bólintott, miközben elindult egy szabad asztal felé.

Nem szóltam egy szót sem, csak leültem Roberttel szemben. Még mindig sokkhatás alatt álltam. Eszeveszett gyorsasággal kutattam valami emlékkép után, hogy mégis mikor hallhatott engem énekelni. És igazából nem is kellett sokáig kutatnom…

Alig egy hete, mikor a színházba – akkor azt hittem egyedül – a zongorához ültem és halkan dúdoltam a Ten Sharp You című számát, Robert végig hallott engem.

- Tulajdonképpen miért is jöttünk ide? – érdeklődtem, már sokkalta nyugodtabban.

- Hogy újra hallhassam a hangod…

- Na, azt lesheted! – dőltem a szék hátának és keresztbefontam a mellkasom előtt a két karom.

- Miért? Csodaszépen énekelsz.

- Köszönöm – motyogtam az orrom alatt. – Akkor ennyi legyen is elég.

- Mivel győzhetnélek meg? – kereste a tekintetem, ám én szándékosan nem néztem rá.

- Semmivel! – jelentettem ki határozottan.

Úgy tűnt Robert beletörődött a válaszomba, mert hosszú csend következett. Hamarosan a pincér is megérkezett és felvette a rendelésünket. Kissé megütköztem azon a tényen, hogy mindketten ugyanazt kértük. Biztosra vettem volna, hogy Robert valami töményebbet szeretne, egy egyszerű üdítő helyett, ám ő is egy üveg gyömbért kért.

Míg kihozták az italainkat, a dalokat és a jelentkezőket kezdtem figyelni. Fura figurák voltak mind, mégis mindegyikőjükben volt valami, ami megfogott. Egyik sem volt hamis. Kellemes volt hallgatni a fellépőket.

Hirtelen megéreztem Robert pillantását magamon és áthelyeztem rá a tekintetem.

- Mi az?

- Nem gondoltad meg magad? – kacsintott.

Megráztam a fejem, ezzel nemleges választ adva, ám egyre jobban vonzott a színpad…

- Rendben. Nyertél – fújtam ki a levegőt.

Robert arcára széles vigyor rajzolódott ki, majd felpattant és elintézte a „fellépésemet”.

- De mit kell énekelnem? – estem kétségbe, mikor a színpad előtti lépcsőn a kezembe adott egy mikrofont.

- Ügyes leszel – nyomott egy puszit az arcomra, ahelyett, hogy inkább válaszolt volna.

Néhány perc múlva már a színpad közepén álltam, kezemben egy szál mikrofonnal, és egy kisebb gyomorgörccsel. Fogalmam sem volt, hogy milyen dalt fogok kapni, és hogy egyáltalán el tudom-e majd énekelni…

Ám a félelmeim egy csapásra eltűntek, amikor a hangfalakból felcsendültek a kedvenc számom első ütemei.

Lehunytam a szemem, majd mikor újra kinyitottam Robert után kezdtem kutatni. A tekintetünk összefonódott és egészen a dal végéig le sem vettem róla a szemem.

A legszebb szerelmes dal volt, amit életemben hallottam és ezt most egyedül Robertnek énekeltem…

A pub közönsége felállva tapsolt, amint a zene elhalkult, én pedig mosolyogva hajoltam meg, majd egyből az asztalunkhoz indultam. A tapsvihar egyre csak fokozódott, mikor megcsókoltam Robertet és a fülébe suttogtam a dal szövegének legszebb két sorát.

- Most jól vagyok… egészen addig, amíg mellettem vagy.

Egy kép Destinyről: