12. Fejezet

Sziasztok!
Szerintem hagyjuk is a bevezetőt... (Vagy, ha volt is, akkor az ez volt!)


Jó olvasást kívánok, ami pedig a fejezetben vár rátok:
Robert határozott döntésre szánja rá magát, aminek nem lesz túl jó vége... Vajon csak egy egyszerű félreértésről vagy egy komoly összezördülésről van szó??? Destiny mindenesetre továbbra is bizonytalan, de nem csak a szeretett férfiban, hanem saját magában is, hiszen eljött A nagy nap...


Ja, és két új szereplőt közelebbről is megismerhettek! Ők pedig név szerint: Lea és Naomi. :) Karaktereik a jövő heti fejezetben bontakoznak ki igazán... ;)
 

Csók, puszi: Ivcsi

u.i: Két cikkem jelent meg a 2011 juniusi Zsiráf számában! :) Ha kíváncsiak vagytok más műfajra is tőlem, KATT ide! (Régen és ma - Forma1; Az utca embere)

12. Fejezet – Destiny szemszöge 

A nagy nap

Amint kinyitottam a szemem, a gyomrom abban a pillanatban görcsbe rándult. Még szorosabban szorítottam össze a szemem, hogy egy aprócska fénysugár se zavarjon meg. Legszívesebben az egész napot átaludtam volna, és ki sem kelnék az ágyamból, holott tökéletesen tisztában voltam vele, mekkora késésben vagyok már így is...

A telefonom már vagy ötödszörre kezdett bele a fülsüketítő csörgésbe, ám én egyáltalán nem foglalkoztam vele. Egyszerűen átfordultam a másik oldalamra, a takarót egészen a fejem búbjáig húzva és hagytam, hogy az álommanók újra Álomföldre repítsenek...

Egész éjjel csak forgolódtam és most sem sikerült visszaaludnom. Valaki nagyon viccesnek találta, hogy épp az én csengőmre támaszkodik rá, délelőtt fél tízkor. A hasamban még mindig a tompa nyomással és fáradt – valószínűleg karikás – tekintettel botorkáltam ki az ajtóhoz. Elfordítottam a zárban lévő kulcsot, mire a kívülálló azonnal lenyomta a kilincset és benyitott.

- Jól vagy – inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, de azért bólintottam, miközben becsuktam az ajtót Robert után. – Miért nem vetted fel a telefont?

Rám sem nézve indult el a nappaliba, én pedig csendben követtem őt. A kanapé hátának dőlt és végre felém fordult.

Tudtam mire gondol. Az arckifejezése tökéletesen elárulta őt...

- Muszáj?

Csupán egyetlen szó volt, Robert mégis mindent értett. Kinyújtotta felém a kezét, én pedig készségesen omlottam a karjaiba. Hihetetlen, de az, hogy Robertet magam mellett tudhattam, erőt adott nekem.

Hiába a gyomromban lévő görcs, a remegő lábak, a fáradt tekintet. Semmit sem számított, ha a derekamat egy forró kar ölelte át...

Több mint két hónap telt el azóta, hogy Los Angelesbe jöttem, és bár a színházban és az egyetemen is volt alkalmam felkészülni a mai napra, sehogy sem tudtam túltenni magam a színpadon érzett félelmeimen.

Ha csak arra gondoltam, hogy ma egy hatalmas közönség előtt színpadra kell állnom, legszívesebben elmenekültem volna a kötelezettségem elől...

Máig nem sikerült legyőznöm a lámpalázam és úgy néz ki a közeljövőben nem is nagyon tudok majd megszabadulni ettől az érzéstől.

Fél tizenegy is jócskán elmúlt, mire kikászálódtam a kádból. Robert az ágyamon ült, a kikészített ruháim mellett. Gyorsan felvettem a farmerom és a kedvenc piros felsőm, ami remélhetőleg most is szerencsét fog hozni.

Rob az ölébe vont, majd az ujjait végighúzta a karomon, végül a tenyerét a kezemre helyezte és mélyen a szemembe nézett.

- Nem lesz semmi baj.

- Tudom, de félek – hajtottam le a fejem.

- De hát mégis mitől? – nyúlt az állam alá, hogy újra a szemembe nézhessen. – Csodálatos vagy...

Nem sokkal később már a színház felé tartottunk. Valószínűleg a remek meggyőző képességem is közrejátszott abban, hogy az oda vezető utat gyalog tettük meg. Gyönyörű, ragyogó napsütéses délelőtt volt. De nem csak ez, hanem sokkal inkább az játszott közre, hogy minél később érjünk a színházba. A gyomromban lévő görcs egyre nagyobb lett, ahogy egyre inkább közeledtünk a cél felé...

A bejáraton Robertnek szó szerint be kellett húznia.

Mire észbe kaptam a lányok már karon is ragadtak és az öltöző felé kezdtek vonszolni. Még csak időm sem volt elbúcsúzni Roberttől vagy, hogy sok sikert kívánjak neki is. Egy egyszerű integetésre futotta, majd a lift ajtaja bezárult.

Végignéztem a lányokon. Már mindenkin a fellépő ruhája volt, egyedül én lógtam ki a sorból... Ezért aztán, amint beértünk az öltözőmbe, egyből kezelésbe is vettek. Ruha, smink, haj. Én pedig szomorúan, és leginkább beletörődve a sorsomba ültem végig a kínzásom összes helyszínét...

Ám, ahogy a ruha is rám került, az eddigi érzéseim egy pillanat alatt megváltoztak. A félelem persze nem múlt el, de már közel sem volt akkora mértékű, mint reggel. Furcsa mód vártam, hogy egy színpadra léphessek Roberttel és a szemébe nézve táncoljak neki... Csak neki!

- Ne foglalkozz senkivel! Csak mi ketten vagyunk. Nekem táncolsz... – suttogta egy próba alkalmával a fülembe, mikor a nézőtér a megszokottnál kicsit több látogatóval telt meg.

Elmosolyodtam az emléken, ám még ebben a pillanatban minden elsötétült körülettem. Az előbb még a tükörképemmel szemeztem, most pedig egy kéz takarta el gyengéden a szemem. Pontosan tudtam ki áll mögöttem, hiszen ezt az érintést ezer közül is felismerném. Az ujjaimmal finoman cirógatni kezdtem a fogságban tartó kézfejet, mire az „idegen” lefejtette azokat rólam, én pedig egyből felé fordultam, majd egy hosszú és forró csókot váltottunk egymással.

Tudtam, hogy nincs sok időnk, ugyanis fél órán belül kezdetét veszi az előadás, ennek ellenére senkivel és semmivel nem törődve fészkeltem be magam Robert ölébe. A közelében biztonságban éreztem magam. Nem féltem, nem foglalkoztam azzal mi lesz majd... csak a jelenre koncentráltam és most minden így volt tökéletes.

A percek egyre gyorsabban peregtek, közönség elfoglalta a helyeket, a táncosok pedig felsorakoztak a függöny mögé. Kivéve engem...

Túl sok ellentétes érzés kavarogott bennem, miközben a színpad felé tartottam. Az egyik pillanatban úgy éreztem meg tudom csinálni, a másikban legszívesebben elhánytam volna magam, ha csak arra gondoltam, hogy ki kell állnom a színpadra.

Már rég a helyemen kellett volna állnom, ehelyett én még mindig a színfalak mögött bóklásztam.

- Destiny! – hallottam meg Lea hangját, majd egy kéz nehezedett a vállamra. – Már rég ott lenne a helyed – bökött a fejével a színpad irányába, majd se szó se beszéd maga után kezdett húzni.

Beletörődtem. Igazából nem volt más választásom. Erre a napra készültem két hónapon keresztül és valahol legbelül érzem, hogy meg tudom csinálni, mégis félek...

Lea egészen a helyemig kísért, nehogy útközben megpróbáljak elszökni.

- Kezdhetünk – szólt a rendező, visszafojtott idegességgel a hangjában, majd a függönyök széthúzódtak és kezdetét vette az előadás.

Amint felcsendültek az első ütemek és mozogni kezdtem a zene ritmusára, minden idegesség, feszültség és félelem egy csapásra megszűnt. Felszabadultam a színpadon...

A második felvonásban, miközben Robert énekelt és én táncoltam, egyetlen másodpercre sem engedtük el a másik tekintetét. Végig mindketten mosolyogtunk és ebben a percben úgy éreztem én vagyok a világ legboldogabb nője. Azt csinálom, amit szeretek, egy olyan férfi oldalán, akit szeretek...

Az egész darab alatt, egy teljesen más világba kerültem, ahonnan a nézőtéren kitörő, véget nem érő tapsvihar zökkentett ki.

Ennyi volt. Két óra az illúzióban, aztán minden visszaáll a régi kerékvágásba. Újra vissza kell találnom a valóságba, de tudtam, hogy lesz mellettem valaki, aki majd vezet ezen az úton.

Robert fogja majd a kezem, ahogy ezt most is tette. Először engem, majd pedig Naomit vezette a közönség elé. Meghajoltunk. Egyszerre.

A színpadról leérve Robert azonnal elkapta a derekamat és kétszer megpörgetett a levegőben. Kacagva vettem tudomásul, hogy mennyire boldog. Ahogy én is az voltam.

- Szeretlek! – mondta, amint újra talaj volt a lábam alatt. Mélyen belefúrta a tekintetét az enyémbe, az én kacajom pedig azonnal abbamaradt.

Robert még egyszer sem vallott színt nekem az érzelmeiről, és ez az aprócska szó most nagyon váratlanul ért...

Teljesen lefagytam. Fogalmam sem volt mit kéne most tennem.

Robert lassan elszakította rólam a tekintetét, majd a derekam is elengedte. Hátrált két lépést...

- Sajnálom – motyogtam, majd sarkon fordultam és rohanni kezdtem az öltözőkhöz vezető folyosón. A könnyeim megállíthatatlanul törtek fel belőlem, de most ez volt a legutolsó dolog, amivel foglalkozni akartam.

Csak az járt a fejemben, hogy mindent tönkretettem, mert bár érzem és tudom, hogy Robertet szeretem, mégis képtelen vagyok ezt kimondani.

Lassítottam a lépteimen. Többen elmentek mellettem és elég furcsán méregettek, de most ezzel sem törődtem. Jobbra fordultam, ám nem jutottam messze, ugyanis egy kemény mellkasnak csapódtam. Felnéztem.

Egyetlen szó nélkül bújtam az ölelő karok közé, amik védelmezően záródtak össze a derekamon. Nem volt szükség szavakra, a bátyám így is pontosan tudta, hogy baj van. És azt is, hogy most senki másra nincs szükségem, csak rá...