20.Fejezet

Sziasztok! Remélem a karácsonyi teendők - mely alatt a süti evést a tévé nézést, családdal való beszélgetést értek a leginkább - közben sem hanyagoltok minket. Amint időm engedte hoztam is neketek a következő fejezetet. Cserébe csak annyit kérnék, hogy ha már elolvastátok tényleg nem sokat csak egy pár sort írjatok, hogy mégis tudjuk hányadán állunk. A kritikának legyen az pozítív vagy negatív egyaránt örülünk. A mai részben Dess ráébred Rob hiányára. Igen, ha valamit vagy jelen esetben valakit elveszítünk akkor jövünk csak rá igazán, hogy mit is jelentett a számunkra, mennyire volt fontos az életünkben. Pláne ha ez az egész önnön hibánkból történik... Aztán arra is ráeszmél, hogy a nyaklánc bizony Chacenél maradt, és mondanom se kell jönnek az újabb bonyodalmak. Azt hiszem, nem is részletezem tovább :) Beszéljen helyettem a fejezet! Kellemes olvasást és ne feledjétek a kommenteitekre számítunk! Zárójeles megjegyzés: a tördelés miatt elnézést kérünk ismételten. A fejezet cím és a fejezetet sem tudjuk távolabb vinni. A blogger úgy látszik önállósította magát ilyen szempontból. Úgyhogy nagyon érik egy sablon csere ( amint Ivunak is és nekem is lesz időnk és végre tudunk egyeztetni) s remélhetőleg ez a probléma megoldódik. Addig pedig sajnos így kell elfogadnotok. Kellemes olvasást!

Az ajánlott szám: Leona Lewis - Bleeding love

„Megpróbálni elfelejteni valakit, akit szeretsz, olyan, mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit soha nem ismertél…”

20. Fejezet - Destiny szemszöge

Se vele, se nélküle

Egyetlen pillanat alatt eljöttem. Bár fogalmam sem volt, hogy hogyan, mivel egyáltalán nem képzeltem el a helyet vagy a személyt, egyszerűen ott termettem a lakásomban. Nem tudtam, hogy mi lesz ezután. Tanácstalanul járkáltam fel-alá a szobámba. A lakásban minden annyira csöndes volt, már-már bántotta a fülemet. Hiányzott valami! Hiányzott egy hang, ami nemrég még az én nevemet suttogta, egy hang, ami csak hozzám szólt. De ő most nem volt itt, és nem is lehet soha! Bár én hoztam meg a döntést, mégis fájt, hogy elveszítettem… örökre. Többé nem ébredhetek mellette. Nem engem fog köszönteni reggelente a mosolya. Nem lesznek együtt töltött percek, vagy órák… Nem lesznek rólam szóló gondolatai. Teljesen egyedül leszek. Úgy éreztem eddig bírtam. A könnyeim megállíthatatlanul törtek fel belőlem, és én nem tehettem ellenük semmit… Sírni akartam! Ki akartam mosni az emlékeket, az együtt töltött napok, hetek képeit! De nem ment… Minden boldog pillanat felidézése késként hatolt belém. A fájdalom egyre erősebb lett. Képtelen voltam másra gondolni, rajta kívül. Az emlékeim egytől egyig róla szóltak. Mintha egy film forgott volna le előttem, és én csak ültem… és ültem órákon keresztül, arra várva, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy fájjon! Véget akartam vetni az egésznek. Azt kívántam, bárcsak egy álom lenne mindez és mikor reggel felébredek, újra önmagam lehessek. Ugyanaz a lány, aki karriert csinálni jött Los Angelesbe, és nem azért hogy meghaljon és ráadásul még szerelembe is essen… Merthogy szerelmes lettem! Eddig magamnak sem mertem bevallani, sőt amikor csak felvetődött a téma egyszerűen elhárítottam, vagy letagadtam… De most pontosan tisztában voltam az érzelmeimmel. Szerelmes vagyok… Szeretem, Robertet. Ezzel a gondolattal merültem el az öntudatlanságban. Aludtam, de álmok nélkül… Reggel, a nap sugaraival együtt ébredtem. Mindenre emlékeztem, ami az előző nap történt… Az emlékek ismét nem hagyták, hogy tiszta fejjel átgondolhassak bármit is. Ám egy, eddig ismeretlen képre felfigyeltem… Hirtelen, a nyakamhoz kaptam, de a nyaklánc nem volt ott! Kétségbeesetten kezdtem kutatni az emlékeim között, hogy hol lehet. Azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy mikor Chace lakására mentem, még megvolt, hiszen a nélkül nem láthatott volna… A szavai felidéződtek bennem, és éles késként hasítottak belém! - "Tűnj el! Ez lehetetlen… Lehetetlen!" - vízhangoztak a fejemben a mondatai. Ám ezzel együtt, ráeszméltem a lánc hollétére. Chace lakásán hagytam. Vagyis, csak a volt lakásán, mert bármennyire is hidegen hagyott a szoba berendezése, az feltűnt, hogy minden olyan üres… Alig volt egy pár bútor, és azok is teljesen csupaszul ácsorogtak a szobában. Más lehetőség nem jutott eszembe, csakis arra tudtam gondolni, hogy éppen költözik… méghozzá Ashleyhez. Viszont, ami most minden másnál fontosabb volt, hogy visszaszerezzem a nyakláncot. A nélkül képtelen vagyok eltölteni a napjaimat. Szükségem van valakinek a segítségére, és lehetőleg ne Robert legyen az… Néhány perc múlva, már Chace lakásában álltam. Teljes csönd telepedett az egész szobára… Elindultam a kanapé felé, ahol akkor ültem, mikor felfedtem magam a bátyám előtt. És ahol a nyakláncot elhagytam. De nem volt ott semmi! Sem a lánc, sem a doboz… Kétségbeesetten roskadtam le a földre. A kezemet az arcomba temetve próbáltam magamba fojtani a feltörő érzelmeket. Egyik pillanatról a másikra a lakás megtelt élettel: megszólalt a csengő, majd hangos léptekkel Chace közelített az ajtó felé. Ám mielőtt kinyitotta volna, megkérdezte: - Ki az? - Robert… Abban a másodpercben lenyomódott a kilincs, és nekem gyorsan kellett döntenem! Felálltam, és villámgyorsan a szobát vettem célba, ahonnan az imént Chace jött ki. Úgy éreztem tudnom kell, mit keres itt Robert. Mit akar a testvéremtől? Hiszen már semmi nem köti hozzám! Csak reméltem, hogy nem mondja el neki is a velem kapcsolatos dolgot… - Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte Chace. - Ashley miatt jöttem. - érkezett a válasz, melyhez egy ajtócsukódás is társult. Egy csöppet sikerült megnyugodnom, ám sokkal nagyobb érdeklődéssel figyeltem a beszélgetés további alakulását… - Hagy találjam ki: Ő küldött! - mondta Chace egy - tőle szokatlan - gunyoros hangnemben. - Igen. Csakis miatta vagyok itt, mert a legjobb barátom. - Most mondhatnám, hogy nem hallgatlak meg, ahogyan azt ő is tette… De én nem vagyok ilyen! Helyezd magad kényelembe. - Köszönöm. Először is nagyon hálás lennék, ha a te szemszögedből is megismerhetném a történetet. Ashleyt már hallottam, és egyáltalán nem értek egyet azzal, ahogy viselkedett, szeretném tudni, te miként látod a helyzetet. Nagyon tetszett, ahogy Robert a barátja védelmére kelt. Pont olyan volt, mikor az én szöktetésemet szervezte és senki nem tántoríthatta el a tervétől… - Ha arra vagy kíváncsi, hogy megcsaltam e, akkor a válaszom egy határozott nem! A lány, akivel együtt voltam egy rokonom, és nagyon közel állunk egymáshoz, de már régóta nem találkoztunk. Tegnap végre sikerült, és Ashley az egészet félreértette. Chace szavai nem hagytak nyugodni! Kérdések milliói tódultak egyszerre a nyelvemre, és egy név, vagy egy arc után kezdtem kutatni az elmémben, az után a bizonyos rokon után… Csakhogy senkit sem találtam, aki közel állt volna hozzá. Anyán kívül! Ám tudtam, hogy az lehetetlen. Vele nem találkozhatott! De akkor mégis ki lehetett? A töprengésem nem tartott túl sokáig, mert valami egész más irányba terelődött a beszélgetés fonala, ami az én figyelmemet is odavonzotta. - Köszönöm. Sokat segítettél, és ígérem, át fogom gondolni a dolgokat. De lenne itt még valami! - Mondd csak. - Robert hangjában egy csöppnyi bizonytalanságot éreztem. - Ez a nyaklánc… Pár napja láttam Destinyt. Itt ült a kanapémon, és azt mondta, hogy ő egy… szellem. Chace a "szellem" szót olyan undorral ejtette ki, hogy én azon nyomban tudtam, mekkora hibát követtem el, mikor megjelentem előtte. Ennek ellenére legalább megtudtam, hogy a nyakláncom jó kezekben van.

Összegzés... (5)

Sziasztok!

Újra itt vagyok egy kis összefoglalóval. De még mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretnék minden olvasónknak áldott, békés, boldog Karácsonyt kívánni! :)

• Első pontként szeretnék egy kicsit kitérni a fejezetek tartalmára… a komikat olvasva az jött le nekem, hogy egy kicsit sok az információ, zagyva a sztori. Na, akkor most – főként a 19. fejezetre nézve – tekintsük át mi is a problémátok. De akkor kezdjük az elején. A történet fejben való megszületésekor az volt szem előtt, hogy minden e köré a szellemlét köré alakuljon. Tehát, hogy Destiny mikor ébred fel, ezt nem akarom elmondani, ám abban egészen biztosak lehettek, hogy nem mostanában… A másik, hogy én is tisztában vagyok vele, mennyi elvarratlan szál van a történetben és azt már most elmondom, hogy ezek nem is igazán fognak megoldódni. Majd az epilógusban remélhetőleg mindenki tisztán át fogja látni az egészet… De akkor most térjünk vissza a legutóbbi részhez. Felejtés. Ugye Robert sok mindent elfelejt. Ahogy kivettem a szavaitokból nem egészen tiszta, hogy pontosan miért. A következményekre csak később derül fény, de ne izguljatok, volt jelentősége ennek a fejezetnek is. A másik, ami megütközést váltott ki, az az volt, hogy miért került a történetbe Ashley? Hát természetesen Chace miatt. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű! Igazából viszont erre sem adhatok választ, mert akkor „lelövöm a poént”, amit nagyon nem szeretnék… Tudom, hogy sok a kérdőjel a sztoriban, de legyetek türelmesek, legkésőbb február közepére a ’Szerelem a végzetem’ című fanfic végére érünk, és akkor remélem majd mindenki mindent érteni fog! :)

• Az első pont egy kicsit hosszúra sikeredett, úgyhogy vágjunk is bele a következőbe. Szerintem Ti is pontosan tudjátok, miről szeretnék egy pár szót írni. Igen! Ezek a kommentek. Elsősorban szeretné köszönetet mondani azoknak, akik szánnak rá időt és egy-egy fejezet végén kifejtik véleményüket! De amiről én most igazából szeretnék beszélni, az az, hogy én azt hiszem elég időt adtam nektek. Ígérem, hogy soha – legalábbis amíg a történet végére nem érünk – nem fogok nyavalyogni a komik száma miatt! Aki ír az ír, aki nem az nem. Viszont, (!) amiért én nem könyörgök többet, ezzel együtt jár, hogy nem lesz több alku sem… Ez azt jelenti, hogy heti egy friss, vasárnaponként. Sajnálom, mert tudom, hogy van, aki nagyon várja a következő fejezetet…

• Most már csak egyetlen hozzáfűzni valóm van, ehhez az összegzéshez. Mégpedig, hogy felhívjam a figyelmeteket arra, hogy az oldalsávon van egy menüpont: ’Egy kis ízelítő a következő fejezetből’. Remélem, nem kell magyarázni, hogy ez egy apró kis részlet, ami a következő fejezetet vetíti előre. Ezt csak azért hozom szóba, mert az előző blogunknál mindig voltak hozzáfűznivalók az előzeteshez is, viszont itt ezt nem nagyon vettem észre. Kíváncsi lennék a véleményetekre e téren is!

Most egy kicsit biztos sok voltam. De ezeket úgy érzem, muszáj volt megosztani veletek! ;)

Még egyszer mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok! Legyetek jók és majd Csilla vagy én jelentkezünk vasárnap egy friss résszel! :)

Csók, puszi: Ivcsi

19. Fejezet

Sziasztok!

Először is el kell mondjam, hogy nem igazán jó szívvel rakom fel a mostani részt, mivel csak három komment érkezett (Nekik ettől függetlenül nagyon köszönöm, hogy legalább időt szakítottak ránk!).

Úgyhogy most nem is kezdek el itt nagy írásokba, inkább beszéljen helyettem a fejezet. Mint már említettem, most szerdán biztosan nem lesz friss, hanem csak 26-án, vasárnap érkezik a 20. fejezet. Ennek ellenére azért nagyon remélem, hogy több komment fog érkezni! ;)

Jó olvasást kívánok Nektek és (bár addig még biztos jelentkezem valamilyen formában), minden olvasónknak kellemes ünnepeket, de legfőképp békés, boldog Karácsonyt kívánok! :)

u.i.: Előre bocsánat a "széttöredezésért", főleg Nocy, tőled, de egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni! :(

Ajánlott zene: Demi Lovato - Don't forget

„Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre.”

19. Fejezet - Robert szemszöge

Felejtés

Hosszú percekig csak mozdulatlanul meredtem a szoba annak a pontjára, ahol Destiny állt még az imént.

Képtelen voltam felfogni, hogy elment… végleg!

Semmit sem éreztem!

Nem volt fájdalom, nem gyötörtek a könnyek… Csak az ürességet fogtam fel, azt, hogy nincs itt velem.

Azt akartam, hogy fájjon! Szerettem volna, ha a tudat, hogy már soha többé nem jön vissza, hogy már soha többé nem láthatom, teljesen lebénítsa a gondolataimat… az egész énemet.

De nem ez történt…

A fájdalom messziről elkerült… Minden érzelem eltompult.

Nem tudtam sírni, mert nem voltak könnyek. Nem voltak gondolatok, mert emlékek sem voltak… Úgy éreztem, mintha egy idegen lánytól vettem volna búcsút.

A szobában hihetetlen nagy csönd volt. Mindössze egyetlen hang törte meg a monoton csöndet: az óra kattogása…

A másodpercek, percekké, a percek órákká váltak… És ahogy telt az idő, nekem annál kevesebb emlékem maradt…

Megpróbáltam felidézni, Destiny apró kis csengettyűkhöz hasonlító kacaját, és azt, ahogy beszélt hozzám…

De nem tudtam! Egyszerűen nem voltak meg az emlékeim.

Kétségbeesetten kezdtem kutatni valami kézzelfogható emlékkép után, ám semmit sem tudtam felidézni vele kapcsolatban.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem magam előtt az arcát. A kék szempár, a piros ajkak, a hófehér arc… Mindent tökéletes pontossággal láttam.

Elmosolyodtam, hogy végre sikerült találnom valami kapaszkodót.

Ám még ugyanabban a pillanatban a kép homályosodni kezdett és egyetlen perc múlva szertefoszlott!

Nem voltak többé emlékek! Nem maradt semmi… Egyetlen pillanat alatt megváltozott minden, és én nem tehettem ez ellen.

Teljesen kitörlődött Destiny az emlékezetemből. Már csak a neve csengett tisztán a fülemben.

A találkozások, a beszélgetések, a reggelek, az éjszakák, az a majdnem csók! Mind, mind a semmibe veszett. Az összes kép, az együtt töltött idő…

Semmi sem maradt belőle!

Reggel a kanapén ébredtem. Nem rémlett, mi történt az előző éjszaka.

Felkeltem, és éppen úgy, ahogyan azt a többi reggel, míg elkészült a kávém, elvégeztem a fürdőszobai teendőimet.

Majd átöltöztem, és megnéztem a falra akasztott naptárat, hogy mi van bejegyezve a mai napra.

Semmi…

Még egyszer ránéztem, hogy megbizonyosodjak róla, jó napot néztem-e. De újra csak az üres téglalappal néztem farkasszemet.

Ha kissé nehezen is, de elfogadtam, hogy ma nincs semmilyen programom. Nem kell interjúra, meghallgatásra mennem, nincs találkozóm egy producerrel, vagy még csak a színházban sincs rám szükség.

Tehetetlenül sétálgattam fel s alá a lakásban. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, mintha valamit elfelejtettem volna…

Az egész délelőtt a semmittevéssel telt el. Ám egy gondolat nem hagyott nyugodni! Méghozzá, a lakásban lévő nyomasztó csend. Biztos voltam benne, hogy hiányzik valami…

Magam sem tudom miért, de végül a zongoránál kötöttem ki. Végigsimítottam az ujjaimmal a billentyűkön, majd mintha a kezem saját életre kelt volna, egy dallamot kezdett játszani.

"Arról a napról álmodok,

Amikor felébredsz és rájössz,

Amit kerestél végig itt volt előtted!

Mi ketten… összetartozunk!"

- "Hozzám tartozol!" - kezdtem halkan énekelni.

Emlékeztem rá mikor játszottam ezt a számot, de azt nem tudtam felidézni, ki volt ott velem… mert azt teljesen biztosra vettem, hogy nem voltam egyedül.

Órák teltek el, és én csak játszottam a hangszeren… Semmi mással nem törődtem, pedig a telefonom időnként megszólalt.

Csupán akkor hagytam abba a dallamot, mikor valaki hosszasan megnyomta a csengőt…

Kelletlenül tápászkodtam fel, majd elindultam, hogy kinyissam az ajtót.

Az egyik pillanatban még Ashley arcával találtam szemben magam, a másikban pedig már csak éreztem őt. Kezeit a derekam köré kulcsolva, a fejét a mellkasomra hajtotta.

Óvatosan beljebb húztam, becsuktam az ajtót és bizonytalanul én is átkaroltam.

Percek teltek el, és mi ugyanúgy szótlanul és kissé szerencsétlenül álltunk, fél lábbal a nappaliban.

Aztán Ashley halk pityergésbe kezdett.

A kezeim közé fogtam az arcát, és finoman kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Mi a baj?

Nem válaszolt, csak elsétált mellettem, és leült a kanapéra. Követtem, és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre beavasson, mi az, ami miatt ennyire rossz passzban van.

- Chace… - mondta, ám ahelyett, hogy folytatta volna, újabb könnyek törtek fel belőle.

- Nyugi, Ash! Mondd el, hogy mi történt. Mi van Chace-el? - puhatolóztam.

- Elment! - közölte, miután sikerült egy kissé lecsillapodnia. A kezébe nyomtam egy papír zsebkendőt, majd teljes figyelmemet rá irányítva hallgattam, mi is történt egész pontosan:

- Tegnap, megbeszéltük, hogy délután találkozni fogunk. Nekem is volt délelőtt elintézni valóm, ahogyan neki is. De amikor a kocsiban ültem, láttam őt bemenni az egyik étterembe… méghozzá, egy fiatal és csinos lánnyal. Abban a másodpercben, eldöntöttem, hogy bármi is lesz, a magyarázat nem hiszek neki, hiszen mindent láttam a saját két szememmel! Nem mentem el a találkozónkra, hanem otthon ültem, mikor egyszer csak megjelent nálam… Nem hallgattam meg! Egyáltalán nem figyeltem rá, mit mond. Csökönyös voltam, és ő elment. És egészen mostanáig nem jött haza.

- Várj csak! Ti összeköltöztetek?

- Igen… Úgy egy hete. Éppen most tervezgettük, hogy meglátogatjuk a családjainkat. Bárcsak előbb történt volna mindez!

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem, mert ezt a mondatot, nem tudtam elhelyezni a történetben.

- Ha előbb bemutat a családjának, minthogy eljött volna a tegnapi nap, az egész veszekedés meg sem történik. Merthogy a lány, akivel együtt láttam, az az unokahúga volt…

- Jaj, Ashley!

- Tudom, tudom! Nekem kell, hogy még te is tetézd, így is baromi nagy bűntudatom van.

- Rendben. Bár egyáltalán nem értek egyet, azzal, hogy ennyire hirtelen elhatározásokat teszel, de rám természetesen ezek után is számíthatsz. Szóval segíthetek valamiben?

Ash arckifejezése egy picit felderült, és egy apró mosolyt is felfedeztem a szája szegletében.

- Igazából csak azért jöttem, hogy beszéljek valakivel. De, ha már így megkérdezted, esetleg lenne itt valami.

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy kész vagyok a segítségnyújtásra.

18. Fejezet

Sziasztok!

Ha elég szemfülesek vagytok, tudhatjátok, hogy egy komment híján nincs meg a 6, ami számotokra egy friss részt jelentene... De, hogy lássátok, milyen jó szívem van (így Karácsony közeledtével) meghoztam Nektek a 18. fejezetet. 

Az biztos, hogy vasárnap érkezik egy újabb rész, viszont azon a héten az alku kicsit szünetel és csak egy hétre rá kaptok új részt! :) Tudom, hogy nem jó, de talán most épp ezért rakom fel ezt, hogy egy kicsit kárpótoljalak Titeket.

Most pedig pár szóban a mai részt szeretném összefoglalni... Destiny szemszög és garantálom, hogy nem fogtok unatkozni! Hogy miről is beszélek, az három dologban fog megnyilvánulni: Először is Destinytől is megtudhatjátok, mit is gondol ő  Kellanről, ha már Robert olyan elfogultan viselkedett. A második, hogy Destiny látogatást tesz az egyik rokonánál... De, hogy ki az és mi lesz a találkozó vége? Az is ki fog derülni! ;) A harmadik pedig a másodikból következik... xD

Na jó, elég a ködösítésből, inkább tessék olvasni! :D

A fejezethez ajánlott zene, a lejátszóban: The Calling - Wherever you will go

„Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkodnunk kellene, a másik felét pedig azért, mert gondolkodunk, amikor éreznünk kellene...”

18. Fejezet - Destiny szemszöge

Csalódások

Így, hogy már Kellan számára is láthatóvá váltam, ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

 

A reggeli közben be nem állt a szánk, és az idő előrehalad tával, ahogy egyre jobban megismertem őt, kezdtem minél jobban megkedvelni.

Kellan egy külön egyéniséget képviselt és őszintén szólva nem is nagyon értettem, hogy lehet ez a két teljesen ellentétes férfi, ennyire jó barát.

 

Bár ebben a pár órában, amit hármasban együtt töltöttünk, éreztem a feszültséget.

Eszembe jutott, hogy Kellan és Robert mostanság egyáltalán nem beszélgettek és nem is találkoztak.

Úgy gondoltam, bőven van mit tisztázniuk…

 

Közelebb hajoltam Roberthez, majd röviden beavattam, az elméletembe és megnyugtattam, ne aggódjon, vissza fogok jönni.

Értette a célzást. Én pedig egy szempillantás alatt eltűntem a konyhából.

 

Pontosan tudtam az úti célom, ennek ellenére először a saját lakásomba képzeltem magam. Levettem a nyakláncot és belehelyeztem a dobozába…

 

A fejemben elképzeltem ugyanazt a nappalit, amit nemrég Robert festett le előttem.

A kis lila párnákkal, a fehér asztallal és a tükörrel.

 

Amint kinyitottam a szemem, az elém táruló látvány ismét lenyűgözött.

A gyönyörű nappali közepén álltam… a folyosóról beszélgetés szűrődött be, majd az ajtó hirtelen kivágódott és a szobán Ashley sétált végig. Az arcáról hihetetlen nagy dühöt olvastam le.

Alig telt el egy perc, Ashleyt követte Chace.

 

- Kérlek, legalább hallgass meg!

- Minek? Hogy egy újabb magyarázatot adj, és én ismét beleessek ebbe a csapdába?

- De hát esküszöm neked, hogy semmi sem történt! - mentegetőzött Chace, amivel az én kíváncsiságomat rögtön felkeltette.

 

Vajon mit csinált, amivel ennyire megbántotta Ashley-t?

A kíváncsiságom egy cseppet sem lankadt és, hogy minél többet megtudjak, leültem az asztalt közrefogó székek egyikére és tovább hallgattam a vitájukat.

 

Ashley egyelőre nemigen engedte szóhoz jutni a bátyámat. Chace pedig, látszólag képtelen volt megvédeni saját magát.

 

- Rendben, tudod mit? Higgy, amit akarsz!

Chace felállt a kanapéról és egyenesen az ajtó felé indult.

Ashley, egyetlen szó nélkül nézte, az egyre távolodó alakját, majd az arcát a kezébe temetve, hangos zokogásba kezdett.

 

Bár fogalmam sincs, min vesztek össze és, hogy igazából kinek van igaza, sajnáltam ezt a lányt.

De mivel, a bátyámat akartam látni - persze nem ilyen körülmények között - ezért villámgyorsan utána indultam.

 

A folyosó végén lévő liftnél értem utol. Az arcáról fájdalom és meggyötörtség sugárzott. Épp olyan sajnálatot éreztem iránta, mint Ashley iránt.

 

Ebben a pillanatban, mindennél jobban szerettem volna, ha támaszt nyújthatnék a testvérem számára.

Fogalmam sincs mi ütött belém, de egészen a lakásáig követtem őt.

Most valahogy, egyáltalán nem kötött le a berendezés. Egyszerűen csak elhelyezkedtem a kanapéján és a zsebemből elővettem a kis dobozt, majd felnyitottam a fedelét…

 

Két ujjam közé vettem, és lassan kiemeltem onnan, aztán szorosan a tenyeremet összeszorítva elrejtettem.

Tudtam, hogy mi lesz ennek a következménye. De most nem gondolkodtam, csak egyszerűen cselekedtem!

 

Chace néhány másodperc múlva felém fordult, és szó szerint, tátott szájjal meredt rám.

Én csak mosolyogtam és vártam, hogy valamiképp felfogja a történteket. Persze tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű, de egyszer "életemben" nem féltem a következményektől…

 

- Destiny? Tényleg Te vagy az? - kérdezte, de az arckifejezése semmit sem változott.

- Igen, de nem úgy, ahogy gondolod!

- Ezt, hogy érted?

- Az igazi Destiny, még mindig kómában fekszik, ugyanott, ahol te nemrég meglátogattad. Én csak a… - minden erőmet össze kellett szednem, hogy ki tudjam mondani: -… a szelleme vagyok.

 

Chace arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még több értetlenségről tanúskodott. Szótlanul néztük egymást hosszú… hosszú percekig.

 

A mosoly egy pillanat alatt letörlődött az arcomról. Most már féltem…

 

- Tűnj el! Ez lehetetlen… Lehetetlen! - hangsúlyozta ki egyesével a szavakat.

 

Azt hittem, könnyebben el tudom majd viselni a kiborulását, de úgy látszik tévedtem!

A sírás megállíthatatlanul tört fel belőlem…

Amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem Robert lakásába és a kanapén összekuporodva hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

 

Éreztem, ahogy egy kéz átöleli a vállamat és óvatosan simogatni kezd.

Lassan, de végül sikerült megnyugodnom.

 

Felemeltem a fejem, és egyenesen Robert szemébe néztem.

Elbűvölt az a csodás szempár. Teljesen elvesztem a tekintetében és semmi másra nem gondoltam, csak rá…

 

Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Robert ujjait az állam alá helyezte. Az ajkunk már csak pár centire volt egymástól…

 

Hirtelen feleszméltem! Gyorsan elfordítottam a fejem, és elhúzódtam Roberttől.

- Ezt nem lenne szabad! - motyogtam, miközben felálltam.

- Sajnálom…

- Ez nem történhet meg még egyszer. Sőt soha!

- Mit akarsz ezzel? - állt fel ő is.

 

Robert nagyon jól megérezte, hogy itt nem csak arról van szó, hogy figyelnünk kell egymásra. Mi nem lehetünk együtt. Megpróbáltuk, de nem működött…

 

- Nem maradhatok… és ez most végleges! - jelentettem ki.

- Ne! Kérlek, Destiny!

- Nem Robert! Szerintem éppen elég esélyt adtam magunknak. Mindketten hibáztunk, most az lesz a legjobb, ha elválunk egymástól.

- De, de mi lesz veled? Szükséged van rám! - mondta, és közelebb lépve hozzám, a kezébe fogta a kezemet.

 

Alig bírtam megszólalni… Amit a szemében láttam, belém fojtotta a szót.

Megcsillant egy könnycsepp, mely szomorúsággal keveredett.

 

- Már… Nincs. - hazudtam.

Nagyon is szükségem volt rá, de hogy ő el tudjon engedni, muszáj volt hazudnom.

Nem volt más választásom, ha egyszer újra normális életet akarok élni!

 

- Jól van. De tudd, hogy bennem még most is bízhatsz. Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz…

17. Fejezet

Sziasztok!

Eltelt egy újabb hét, és már itt is van a 17. fejezet!

Robert szemszög következik és igen, Kellannek is jut szerep a részben… :)

Sőt nem is akármilyen, merthogy ennek a fejezetnek a továbbiakban is fontos szerepe lesz! De majd meglátjátok, hogy miről is beszélek! ;)

Most pedig, mielőtt jó olvasást kívánnék a részhez, pótolnom kell egy elmaradást: az előző fejezetnél szó volt arról a bizonyos nyakláncról, ami még a későbbiekben s okoz bonyodalmakat… De a lényeg, hogy elfelejtettem felrakni róla képet, úgyhogy ezt majd a mostani fejezet végén megtekinthetitek!

Ja, és majdnem elfelejtettem: az ajánlatom még egy hétig biztosan él, aztán elkezdek gondolkodni... Ha Ti lustálkodtok én sem leszek túl szorgalmas! Szóval hajrá: 6 komment és szerdán jön a friss! :)

Jó olvasást kívánok! :)

Ajánlott zene: Enrique Iglesias & Ciara: Taking back my love

17. Fejezet - Robert szemszöge

Ő vagy én?

Pár percig az ajtó előtt hallgattam őket. Még csak sejtelmem sem volt Kellan, miért látja Destinyt és még beszélni is tud hozzá, mígnem elhangzott egy mondat:

- A nyaklánc… - közölte Dess.

- Mi van vele? - kérdezett vissza Kellan.

- Ha fogom, mindenki lát engem. Ha nincs rajtam, ismét láthatatlan leszek.

- Tehát, akkor most te is látod őt? - kérdeztem, és nagy léptekben közelítettem feléjük.

- Úgy van. - mondta Kellan, majd felállt, hogy kezet foghassunk.

- Destiny! - fordultam az említett felé. - Ne menj el, kérlek. Megígértem, hogy segítek és segíteni is fogok…

Én tovább beszéltem volna, ha Destiny nem vág a szavamba:

- Állj! Én nem terveztem semmi ilyesfélét. Egyszerűen, azért jöttem el, mert eszembe jutott a nyaklánc. Sajnálom, ha megijesztettelek.

Miközben beszélt, a kezét belekulcsolta az enyémbe és finoman maga mellé húzott a kanapéra.

Csak néztem őt, elveszve az igéző tekintetében. Annyi minden jutott egyszerre az eszembe…

Szerettem volna, ha ennél sokkal több közünk lehetne egymáshoz. Szerettem volna megcsókolni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, ha nem akarom őt elveszíteni.

Ám most elég volt, hogy mellette lehettem, és épp az előbb biztosított róla, hogy nem áll szándékában elhagyni.

Mindössze egyetlen esélyünk volt. Csak abban az esetben lehetek együtt fizikailag is Destinyvel, hogyha rájövünk, miként vethetünk véget a kómájának.

De ha fel is ébred, semmi sem garantálja, hogy emlékezni fog erre az időszakra…

- Hé, srácok még én is itt vagyok! - köszörülte meg a torkát Kellan, ezzel kizökkentve a gondolataim közül.

Mindketten nagyon elmerültünk, és talán egy kicsit meg is feledkeztünk Kellanről.

Rákacsintottam Dessre, akinek ajkai széles mosolyra húzódtak ettől, majd Kellanhez fordultam.

- Mit szólnátok, ha hazamennénk? Én ma még nem is reggeliztem. - álltam elő az ötlettel, és pontosan tudtam, hogy Kel-t, már a "reggeli" szóval meggyőztem.

- Remek! Mindig rátapintasz a gyenge pontomra. - húzódott széles vigyora a szája.

- Menjünk! - bólintott Dess és rögtön elindult kifelé.

Én még mindig a kanapé előtt álltam, amikor eszembe jutott valami:

- Szerintem jobb lesz, ha azt odaadod nekem! - mutattam Destiny összeszorított kézfejére, amiben még mindig a nyakláncot szorongatta. - Képzeld csak el, mekkora meglepetést okoznál, ha most végigsétálnál a folyosón.

- Igazad van. Tessék! - nyújtotta felém, de még mielőtt átadta volna, Kellanhez fordult: - Örülök, hogy találkoztunk!

A láncot kiejtette a kezéből, és újra csak én láttam.

Mellé léptem és most az én kezdeményezésemre, újfent egymásba fontuk az ujjainkat és így sétáltunk végig a kórház folyosóin.

Kellan a saját kocsijával, Destiny és én pedig a BMW-vel szeltük át Los Angeles utcáit, egészen a lakásomnak helyet adó épületig.

Destinynek az egész út során be nem állt a szája. Mióta megismertem, sosem hallottam még őt ennyit beszélni.

Komolyan elkezdtem érte aggódni, mikor egy hosszabb mondatokból álló monológ közben még csak levegőt sem vett.

De őszintén szólva a téma most sokkal jobban lekötött, minthogy arra figyeljek, mikor vesz levegőt…

A kezdetektől nem másról, csakis Kellanről volt szó.

Úgy vettem észre Destiny nagyon megkedvelte őt… Amit még csak-csak megértettem.

Hiszen Kellant nem lehet nem szeretni! Ő, olyan mintha egy hatalmas játék mackó lenne. Nekem igazán jót tett a barátsága.

Most viszont valami egészen mást éreztem az irányába. Ahogy itt Destiny áradozott róla, eddig számomra teljesen ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba…

- Robert? Minden rendben? Szerintem most már leállíthatod a motort.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, legalább öt perce jár az autó, teljesen feleslegesen, hiszen már leparkoltam az épület előtt.

Kihúztam a kulcsot, majd Desshez fordultam:

- Igen, jól vagyok. Mit is mondtál az előbb?

- Azt, hogy mennyire örülök, hogy találkoztam Kellannal. - mosolygott.

Ez a kijelentése, az én arcomra nem csalt vidámságot, inkább még jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés.

- Fent várlak titeket! - jelentette ki, majd már ott sem volt.

Kinéztem a szélvédőn keresztül, mikor megkocogtatta valaki az üveget. Majd Kellan kinyitotta az ajtón, én pedig kiszálltam és szembetaláltam magam, Kellan most kivételesen széles vigyorával.

- Te, nem is mondtad, hogy ez a lány ennyire csinos!

- Miért, talán amikor a hullaházban volt nem láttad? - kérdeztem kelletlenül, miközben bezártam a kocsit és elindultam a bejárat felé.

- Szerinted kíváncsi voltam, egy sápadt, eszméletlen lányra? De ha tudtam volna, hogy ennyire gyönyörű… - áradozott tovább Kellan.

- Ezt most hagyd abba, légy szíves!

- Mi az, csak nem vagy féltékeny? - gúnyolódott, mikor becsukódott mögöttünk a lift ajtaja.

Bármennyire is próbáltam tagadni, egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon…

Be kellett látnom, hogy talán Kellannek van igaza. Féltékeny vagyok…

Amint felértünk a lakásba, visszaadtam Destinynek a nyakláncot, ő pedig azonnal megkérte Kellant, hogy akassza a nyakába…

Fogalmam sincs mi ütött belém, de a jelenet láttán teljesen elbizonytalanodtam. Az érzéseim szilárdak voltak, viszont Destinyéről közel sem voltam ennyire meggyőződve.

Három szó kattogott az agyamban: ő vagy én?

A nyaklánc:

16. Fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy csak ilyen későn, de mivel "vándorló" életmódot élek nehezen kerülök a net közelébe... De az a lényeg, hogy itt a vasárnap, ami számotokra egy újabb fejeztet jelent.

Destiny szemszögéből megtudhatjátok, hogy mi miatt ment el Robert lakásából, és vajon miért? És arra is választ kaptok, miért tudott Kellan is Destinyhez beszélni... Miért látja ő is ugyan úgy, mint Robert? 

Remélem újabb izgalmakat hoz a rész, amivel talán elérjük, hogy most (bár kicsit redukáltan), de összejöjjön az a kommentszám amit kiszabtam az új alkuban! :D Szóval kommentekre fel: innentől 6 megjegyzést kell összehoznotok! :)

Csók, puszi: Ivcsi

Ajánlott zene: Selena Gomez - I promise you

16. Fejezet - Destiny szemszöge

A nyaklánc

Bárhogy próbáltam elaludni, egyszerűen képtelen voltam rá. Egész éjszaka csak forgolódtam.

Úgy éreztem valamit elfelejtettem, és ez a tudat nem hagyott nyugodni!

 

Folyamatosan járt az agyam, és ahogy a reggeli nap fénye bevilágította a szobát, hirtelen eszembe jutott!

Gondolkodás nélkül a kórtermembe képzeltem magam.

 

Az ágyban fekvő mozdulatlan testhez léptem, és csak néztem, a nyakamban lévő láncot…

Nem tudtam, hogy hogyan, de a lánc dobozát képes voltam megfogni. Annak reményében, hogy ennek a megfogására is képes vagyok, lassan a kezeim közé vettem.

 

Amint megérintettem, ugyanolyan áramütést éreztem, mint mikor azon a reggelen Robertet érintettem meg.

Elrántottam a kezem, és hátráltam egy lépést…

 

Elmerengtem azon, itt vajon mi változhatott meg. Látszólag semmi, legalábbis nekem nem tűnt fel.

Hosszú percekig csak álltam és a gondolataimba merülve mértem fel újra és újra a helyzetet.

 

Aztán, egy hirtelen elhatározásból ismét megérintettem a nyakláncot…

Most nem éreztem! Sem az áramütést, sem semmit.

Egyetlen hang férkőzött a tudatomba, méghozzá egy férfié.

 

Gyorsan a markomba rejtettem a láncot és óvatosan megfordultam. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül… Ráadásul a férfi, aki a szobában állt, látott engem.

 

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy pontosan az én szemembe nézz, és az arcáról meglepettség tükröződött.

Először rám, aztán az ágyban fekvő énemre szegezte a tekintetét, majd egy heves fejcsóválás közepette újra engem kezdett vizslatni.

 

Én is ugyanekkora értetlenséggel figyeltem őt.

 

Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem.

Vajon ő miért lát engem? És ki ő egyáltalán?

Mert abban teljesen biztos voltam, hogy nem Robert van itt.

 

- Te… Jó ég! Ezek szerint Robert tényleg komolyan beszélt… De hogyan? Én, miért látlak?

- Nem… Nem tudom. - mondtam idegesen.

- Ne félj! - tett egy lépést felém, ám még ugyanabban a másodpercben meg is torpant. - Ha tényleg ott voltál Robertnél, tudnod kell, hogy ki vagyok!

Bólintottam egyet. Amint megszólalt, rögtön világossá vált ki is ő valójában.

- Robert barátja vagy… Kellan?

- Igen. Te pedig Destiny.

- De, hogy kerülsz ide? Robert a lakásán van.

- Ez érdekes. Nekem azt mondta a kórházban lesz. Ezek szerint nincs itt?

- Nincs! - ráztam meg a fejem.

 

Kíváncsi lennék Robert, miért állította azt, hogy a kórházban van?

Talán… - gondolkodtam el. - Talán, mikor reggel felébred és sehol sem talált, egyből a kórházra tippelt.

 

Eközben Kellan leült a szobában lévő kanapéra és faggatózni kezdett velem kapcsolatban.

Egy idő után leültem mellé, és úgy folytattuk tovább a beszélgetést.

 

- Mi az? - kérdezte, és a kezemben szorongatott tárgyra mutatott.

- Egy nyaklánc. Még édesanyámtól kaptam. - nyitottam szét a markom.

- Megnézhetem?

De a válaszomat meg sem várva, kivette a kezemből.

- Nagyon szép… Várj! Hová tűntél? Destiny?!

- Itt vagyok. Még mindig itt ülök melletted.

- Nem, nem látlak! - nézett körbe.

 

A felismerés villámcsapásként hasított belém! A kulcs a nyaklánc…

Ha nálam van, mindenki számára láthatóvá válok.

 

Gyorsan kikaptam a kezéből, és néhány másodperc múlva, már újra teljes valómban mellette ültem.

 

- A nyaklánc… - mondtam ki hangosan is, az előző gondolatmenetemet.

- Mi van vele?

- Ha fogom, mindenki lát engem. Ha nincs rajtam, ismét láthatatlan leszek.

Kellan bólintott egyet, majd mindketten az ajtó irányába fordultunk, ahol épp Robert lépett a szobába.

 

- Tehát, akkor most te is látod őt? - kérdezte, miközben egyre gyorsabban csökkent a köztünk lévő távolság.

- Úgy van. - mondta Kellan, majd felállt, hogy kezet fogjon Roberttel.

 

- Destiny! - fordult felém Robert. - Ne menj el, kérlek. Megígértem, hogy segítek és segíteni is fogok…

 

Először fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani. De aztán felötlött bennem egy lehetőség: valószínűleg a reggeli eltűnésemre céloz.

- Állj! - vágtam közbe. - Én nem terveztem semmi ilyesfélét. Egyszerűen, azért jöttem el, mert eszembe jutott a nyaklánc. Sajnálom, ha megijesztettelek.

 

Miközben beszéltem, a kezemet belekulcsoltam Robertébe és finoman magam mellé húztam a kanapéra.

Hosszú percekig merültünk el egymás tekintetében. Pontosan tudtuk, hogy ennél több nem lehet köztünk.

De ebben a pillanatban úgy éreztem ez most éppen elég. Nem volt másra szükségem, csakis rá! És a tudat, hogy itt van és mellettem áll, ez hatalmas nagy erőt adott nekem.

Küzdeni akartam, harcolni a saját életemért… hogy együtt lehessek, normális, emberi lényként is Roberttel.

 

- Hé, srácok még én is itt vagyok! - köszörülte meg a torkát Kellan, ezzel kizökkentve a gondolataim közül.

 

Robert rám kacsintott, majd Kellanhez fordult.

- Mit szólnátok, ha hazamennénk? Én ma még nem is reggeliztem.

- Remek! Mindig rátapintasz a gyenge pontomra. - húzta széles vigyorra ajkait Kellan.

- Menjünk! - helyeseltem én is, és felálltam.

 

Mindössze egy lépést tettem az ajtó irányába, mikor Robert megszólalt:

- Szerintem jobb lesz, ha azt odaadod nekem! - pillantott a kezemre, ahol még mindig a nyakláncot szorongattam. - Képzeld csak el, mekkora meglepetést okoznál, ha most végigsétálnál a folyosón.

- Igazad van. Tessék! - nyújtottam felé, ám mielőtt a tenyerébe helyeztem volna, Kellanhez fordultam: - Örülök, hogy találkoztunk!

 

A láncot kiejtettem a kezemből, és pillanatokon belül újra egy sima szellem lettem.

Senki nem látott, kivéve Robertet, aki még mindig a kezünket összekulcsolva sétált keresztül velem a kórházon.

Összegzés (4)

Sziasztok!

Kis késéssel ugyan, de megérkeztem! :)

Nem is húzom az időt, mindjárt a közepébe vágok a múlt hó összegzésének…

 

1)      Első pontként, beszéljünk egy kicsit arról az ajánlatról, amit november közepén tettem nektek!

A helyzet az – és ezt gondolom sokan rajtam kívül még észrevették – hogy nem jött össze. Pedig azt hittem, hogy ha eddig nyafogtatok a heti egy friss miatt, akkor ezt az ajánlatott felhasználhattátok volna…

Na de, ne a múlton rágódjunk, hanem sokkal inkább nézzünk előre! Kaptok egy próba hónapot, így Karácsony előtt. Ha összejön 6 (!!!) komment szerdáig, azonnal rakom fel a friss részt. Ha ez sem lesz meg, akkor természetesen a vasárnapi friss marad, heti egyszer! Szóval hajrá! Ti döntötök!

 

2)      Új zenei lista készült el és most magyar pop/rock zenékkel színesítettük. A lejátszó elé írtam egy kis szöveget, örülnék, ha ezt elolvasnátok, de itt is szeretnék kiemelni egy fontos dolgot.

Nemes cél érdekében gyűjt a Viva tv a Teleton nevezetű segélye keretében. Ennek 2009-es és 2010-es hivatalos dala is helyet kapott a listában. És többek között az ’Összefogás dala’, ami a 2010-es tavaszi árvízkárosultak érdekében készült!

Így Karácsony előtt úgy gondolom, mindenkinek megenyhül a szíve és segít a rászorulókon… :)

 

3)      A harmadik dolog, pedig, hogy most visszatérünk egy régebbi összegzéshez és megragadom az alkalmat, hogy a nemrégiben kapott díjat (Shelbytől) továbbadjam Keshanak!

Bár a története, amihez kapja a díjat, már véget ért, de mivel én csak nemrég fejeztem be, és így csak most láttam, hogy az Alkony fia, hajnal lánya című történet megfelel a követelményeknek.

Köszönöm, hogy elolvastad! És remélem, hogy az ajánlattal így már élni fogtok! :D

 

Csók és Ölelés: Ivcsi

 

u.i.: Úgy néz ki a következő hetekben tőlem várhatjátok az összes frisst! :)

15. Fejezet

Sziasztok! Jelentem itt vagyok és meghoztam a következő - szám szerint tizenötödik - fejezetet. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem egész gyorsan eltelt ez a hét is. Csak a hétvégék ne lennének ilyen rövidek! Péntek este végre/sajnos be is havazott - legalábbis errefelé - és lassacskán Karácsony. Ivu már ugyis ezt várja február óta, ugye? ;) Na de ne szaladjunk ennyire előre! Mint gondolom azt, ti is sejtettétek, hogy ma Robert szemszögéből íródott rész következik. A mai fejezetben kiderül, hogy Fi tényleg látja-e Desst. Valamint már egy hiányolt személy is tiszteletét teszi pár mondat erejéig ( ne mosolyogj Meli, nem biztos, hogy egyre gondolunk :P ). Destiny pedig ismét a frászt hozza Robra, vajon mivel??? Reméljük, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Az ajánlatunk továbbra is áll, ha szerda délutánig megvan a 10 komi, Ivett rakja fel a frisst. Szerény véleményem szerint megérné belehúzni, ha elolvastátok, rájöttök miért. A fejezethez ajánlott zene: Hilary Duff - Fly Kellemes olvasást! xoxo: Csillu 15. Fejezet - Rob szemszöge Tények Hirtelen megtorpantam. Követtem Fiona tekintetét, így egyenesen Destiny szemébe néztem. Értetlenség futott át az arcomon, míg Dess-én meglepettség tükröződött. Leguggoltam a kislány mellé. Meg akartam győződni róla, hogy biztosan mindhárman ugyanarról a személyről beszélünk. - Kire gondolsz? - A lányra, aki a kanapédon ül. - jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. Kérdőn pillantottam Destiny-re, de ő lehunyta a szemét… Pontosan tudtam, hogy mire készül. - Ne menj el, kérlek! Egy végtelennek tűnő percig, még csukva tartotta a szemét, majd kinyitotta, és rajtam hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá. Lassan újra elindultunk. Leültettem Fionát a fotelbe, aki a világ minden kincséért sem vette volna le tekintetét Destiny-ről… Én pedig a kanapén foglaltam helyet. Úgy éreztem, akár ez is fontos információ lehet a számunkra: vajon ez az apró kislány miért látja Destiny-t, ugyanúgy, mint én? - Ő itt az egyik barátom… - De nem is hasonlít Ashleyre! - vágott közbe Fi. - Miért, nekem csak egyetlen lány barátom lehet? - vontam kérdőre, mire ő egyszerűen megrándította a vállát és visszafordult a számára még idegennek tűnő nőhöz. - Mi a neved? Az enyém: Fiona Eve Facinelli. De nyugodtan hívhatsz Fi-nek! - mosolygott. - Rendben, Fi. Engem Destiny Evans-nek hívnak. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - Te tényleg Rob barátja vagy? - Igen… Miért, ez talán furcsa? - nevette el magát Dess és eléggé furcsa pillantást küldött felém. A két lány nagyon hamar és könnyen megtalálta a közös hangot és a témát, ami mindkettőjüket érdekelte: méghozzá a pasik személyében. Vagyis főként én voltam a beszédtéma. Fiona volt Peter lányai közül a legkisebb és egyben a legkíváncsibb is. Gyakran történt ehhez hasonló, mint a délutáni. Peter mostanság igen sűrűn vette igénybe a segítségemet, hogy vigyázzak a kis csöppségre. Természetesen Fionának nem mondtuk el, kicsoda Destiny valójában… Mivel ugyanúgy nézett ki, akárcsak a többi ember, így nem tűnt fel neki semmi. - Fiona, figyelj csak! Meg kell ígérned nekünk valamit. Senkinek nem szabad beszélned Destinyről, rendben? Ez legyen a mi kis titkunk. - Szuperül tudok titkot őrizni, Rob! - somolygott. Bólintottam és ezek után már csak reménykedni tudtunk, hogy nem fog lebuktatni minket. Az idő gyorsan haladt előre, és mi épp egy mese közepén tartottunk, mikor megszólalt a csengő. Fiona hangosan fújt egyet, mintha ezzel akarná jelezni, mennyire nincs ínyére még a hazamenetel. Majd mikor felálltam, hogy ajtót nyissak, kérlelően nézett rám. - Ne nyisd ki! Talán azt hiszi nincs itt senki. - De Fiona, ezt mégis kitől hallottad? - kérdezte a kislánytól Dess. - Apu mindig ezt mondja, ha valaki csönget… - vont vállat. Én csak mosolyogtam és közben kitártam a bejárati ajtót Peter előtt. - Szia. Gyere csak be! - Köszönöm, de sietnünk kéne. Tudod, Jenny-nek nem szóltam ezekről a tőled származó „bébiszitteres” délutánokról, és már így is késésben vagyunk… - Ígérem, hogy még találkozunk, de most menned kell. - halottam Destiny-t. - Szia Fiona! A kislány pár pillanat múlva elszalad mellettem, egyenesen az apja ölelő karjaiba. Nem sokkal később, már kettesben Destinyvel azon agyaltunk, vajon mi lehet az oka, hogy Fiona ugyanúgy látja őt, mint én. A papírt egyre több és több tény, vagy információ lepte el, ám még így sem jutottunk a rejtély végére… És az volt az érzésünk, még csak a közelében sem járunk a megoldásnak! Napok teltek el, lényegében teljes tehetetlenséggel, már ami a Destiny ügyet érinti. Egyszerűen nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Nekem muszáj volt elkezdenem a munkát, ahová Destiny is elkísért minden egyes nap. A több órás próbákat, vagy végigülte, dúdolta az éppen elhangzó dalokat, vagy ő is tanulta a táncokat. Ilyenkor nagyon nehezen tudtam türtőztetni magamat, hiszen én láttam mit csinál, de nem szólhattam hozzá, vagy nem nevethettem rajta. Néha az volt az érzésem, direkt provokálni akar… De amikor táncolt… Teljesen elfeledkezett a színpadról. Lehet, hogy ez az egész, ha másra nem is, arra jó, hogy észrevegye magában a tehetséget és ne féljen ezt megmutatni. Még mindig elevenen élt bennem az az emlék, mikor először láttam őt táncolni. Azelőtt, még csak nem is sejtettem, hogy valakiben lehet ennyi tűz és érzelem, amit a mozgással tud kifejezni. Ott és akkor biztos voltam benne, hogy nem szabad őt elengednem, sem a musicalből sem pedig az életemből… És most itt volt velem! Bár nem úgy, ahogy azt elképzeltem… Kinyújtottam a karom az ágy másik oldalára, ahol Destiny szokott feküdni. Ám most, csak a levegőt fogtam. Ő nem volt ott! Hirtelen felpattant a szemem, de ezzel is csak alátámasztottam, azt, amit már az előbb is megállapítottam: Destiny nincs itt. Villámgyorsan felöltöztem és kimentem a nappaliba, majd a konyhába, az erkélyre… Végigjártam az egész lakást, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten rogytam le a kanapéra és csak reménykedtem benne, hogy nem ment el… Végleg! Megszólalt a telefonom, és még magamat is meglepő gyorsasággal kaptam utána. - Halló? - Szia Rob? Mi az csak nem üldöznek? - röhögött Kellan. - Nem. - válaszoltam kelletlenül, de már sokkalta nyugodtabban. - Mit akarsz? - Ez így nagyon kedves… De jól van, csak azt akarom tudni otthon vagy-e! Meg kéne beszélnünk valamit. Hirtelen beugrott egy lehetséges helyszín, ahová Destiny mehetett… - Nem Kellan! Éppen a kórházban vagyok. Nagyon fontos? - Igen. - rövid volt a válasz, de annál több megvetést hallottam ki belőle. Tisztában voltam vele, hogy Kel nagyon nincs oda azért, ahogy ezt a Destiny-vel való kapcsolatomat kezelem, de mivel a barátomnak tekintettem, azt hittem ennél sokkal több támogatást várhatok tőle. - Rendben, akkor gyere oda! - mondtam, majd megszakítottam a vonalat. Semmivel sem törődve, egyenesen a kórházba indultam. Ám bármennyire is siettem volna - mintha csak pont nekem akarnának keresztbe tenni - minden piros lámpát kifogtam… és a kórháztól öt percre, a forgalom hirtelen megállt. Öt méteres araszolással sikerül csak megtennem, a maradék távot, majdnem fél óra alatt. Ezek után nagyon reméltem, hogy Destiny ott van, és nem hiába vártam ennyit, az idejutásért. Felsiettem az emeletre, de mielőtt beléptem volna a kórterembe, ismerős hangokra lettem figyelmes. A szobában Kellan állt, és beszélt valakihez… És tökéletesen biztos voltam abban, hogy nem egy orvossal, vagy egy nővérrel! Nem lehetett más, csakis… Destiny! Fiona Eve Facinelli

14. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb hét elteltével kapjátok meg a 14. fejezetet. De mindenekelőtt szeretnénk megköszönni, azt a 9 kommentet, ami jött. Ez is valami! :) Persze az ajánlat továbbra is él: ha megvan a 10 komment szerdáig, akkor egy héten két friss résszel boldogítunk Titeket. Szóval hajrá!!!

Csak rajtatok múlik…

Most pedig néhány szót magáról a fejezetről: Destiny szemszög következik. És emellett feltűnik az Evans család még egy tagja… és éppen ezért, már előre látom, mennyi megválaszolatlan kérdést fogok okozni ezzel a fejezettel, de ígérem, hogyha elérkezünk a végéhez, akkor egyetlen lezáratlan esemény sem marad. Szóval türelem! Előbb-utóbb mindenre megkapjátok a választ.

A másik dolog, ami szót érdemel az a cím: nézzétek el nekem, hogy egy kissé faramucira sikeredett, és ennek ellenére szeretném leszögezni, hogy ez nem csak úgy égből pottyant, hanem van jelentéstartalma! ;)

Na, azt hiszem éppen elég lesz, hiszen már most egy kisregényt olvashattok és a fejezet még el sem kezdődött…

Jó olvasást és a véleményeteket ne tartsátok magatokban, inkább osszátok meg velünk! :)

Ajánlott zene: Cecilia Westbrook: New Moon Song

14. Fejezet - Destiny szemszöge

Új fejezet

- Robert! És most mi lesz?

- Mire gondolsz egész pontosan?

- Hát… mit fogunk csinálni? Egyszerűen megvárjuk, míg felébredek?

- Nem azt mondtad, hogy van egy angyalod? Ő nem tud segíteni?

- Már egy ideje nem mutatkozott előttem. Azt hiszem, rá nem számíthatunk…

- Rendben. Akkor nekünk kell kitalálnunk valamit.

Ezen muszáj volt mosolyognom, bár tudtam, hogy ez az egész beszélgetés nem egy kellemes téma.

Mindenképpen tenni akartam valamit. Kizártnak tartottam, hogy tehetetlenül üljek és várjak a csodára…

Szükségünk volt egy megvalósítható ötletre, méghozzá minél előbb.

De mindenekelőtt, szerettem volna véghezvinni egy tervet, amit már majdnem egy hete fontolgatok. Konkrétabban, Chace látogatása óta…

Minden egyes nap, ő járt a fejemben. Újra látni akartam. Újra találkozni vele! És ebben, mindössze egyetlen ember lehetett a segítségemre.

- Szeretnék kérni tőled egy szívességet! - fordultam vissza Roberthez, amint meguntam az ablakból elém táruló városképet.

Épp, valami papírok után kutatott a nappaliban.

- Hmm… Hallgatlak! - mondta, de még csak rám sem nézett. Még mélyebbre merült a szekrény tartalmának feltérképezésében.

- Mit keresel ennyire? - nevettem el magam.

- Ezt! - mutatott föl egy lapot, majd becsukva a szekrény ajtaját, leült és kezébe véve egy tollat rám szegezte a tekintetét.

Teljes bizonyossággal állíthattam, hogy a papíron nem volt semmi. Fogalmam sem volt, mire készül. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni…

Leültem mellé, és a pillantásom először a fehér lapra, majd Robertre szegeztem.

- Szépen összeszedünk mindent, amit eddig az állapotodról tudunk. - válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet. - De akartál kérni valamit!

- Igen. Szeretném újra látni a bátyámat. Hallani a hangját, vele lenni… Hiányzik!

- Oké. És én ebben, hogy segíthetek?

- Mivel te ismered Ashleyt, valószínűleg Chace-t sem lesz nehéz megtalálni.

Valamivel dél után elindultunk Ashley lakására. Robert ma úgynevezett szabadnapot kapott és így az egész nap a rendelkezésünkre állt.

A délelőtt nagy részében, azon agyaltunk mi minden történt velem a kómába kerülésem óta.

De nem jutottunk túl sokra, így úgy döntöttünk kicsit kiszellőztetjük a fejünket. Pontosabban elindultunk Ashleyhez.

Egy nagyon magas épület előtt parkoltunk le. De, ennél jobban nem tudtam szemügyre venni, mert Robert egyből elindult a bejárathoz.

A kilencedik emeleten szálltunk ki a liftből és a 27-es számú ajtó előtt állva vártuk, hogy kinyissák előttünk.

Ám odabentről nem jött válasz. Hosszú percek teltek el, de senki nem nyitott ajtót.

- Sajnálom. Úgy látszik nincs itthon. - nézett rám Robert, bűnbánóan.

Majd egy szó nélkül, megfordult és megnyomta a lifthívó gombját.

- Várj! - szóltam utána. - Azt hiszem, van egy ötletem.

Megvártam, míg visszajön hozzám, majd beavattam az elméletembe:

- Ugye, én képes vagyok egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a helyemet. Esetleg, be tudnék jutni a lakásba, hogy biztosak lehessünk benne, tényleg nincs itthon.

- Úgy látom, ez nagyon fontos neked. Próbáljuk meg!

- Kösz, csakhogy van itt aprócska zökkenő.

- Mégpedig?

- Ha valahova el akarok jutni, teljes pontossággal kell magamban elképzelnem az adott helyszínt. De nekem fogalmam sincs, hogy néz ki Ashley lakása.

- Óh, oké. Szóval, mit szólsz a nappalihoz?

- Tökéletes. - bólintottam, aztán lehunytam a szemem.

- A szobában a halvány bézs és a lila színek uralkodnak. Van egy tört fehér kanapé, kis sötét -, és világos lila díszpárnákkal. A mögötte lévő falat, fehér és lila hullámok díszítik. Egy halvány barna szőnyeg van a jobb oldalon, az ablak felől, amit egy vajszínű függöny rejt el. A szoba másik oldalán pedig egy étkezőasztal áll. Azzal szemben egy tükör…

Pár perc múlva kinyitottam a szemem. A látvány, ami elém tárult egyszerűen lenyűgöző volt. Minden úgy nézett ki, ahogy az Robert elmondása alapján kialakult a fejemben.

A nappaliból nyíló ajtó szerencsére nyitva volt. Így hát, nekiláttam a lakás feltérképezésének.

Először a konyhát találtam meg, majd felfedeztem a folyosó végén lévő fehér ajtót.

Innen nem volt tovább… Az ajtó csukva, tehát nem juthatok be.

Lassan odaléptem és hallgatózni kezdtem.

Biztos voltam benne, hogy női hangot hallok. Majd egy férfi is megszólalt. Méghozzá egy nagyon ismerős férfihang…

Aztán, a hangok egyre közelebbinek tűntek. Másodpercek múlva pedig az ajtó is kinyílt. Egy nő, valószínűleg Ashley lépett ki és ment el mellettem.

A résnyire nyílt ajtón, bár csak egy pillanatra, de láttam az arcát. Biztosan tudtam, hogy Chace az!

Gyorsan "visszamentem" Roberthez…

- Most csengess! - mondtam, mire zavartan tekintett rám, de megnyomta a csengőt.

Nem telt bele öt perc, és Roberttel Ashley nappalijában foglaltunk helyet.

- Szia. - jött be Chace, majd leült velünk szembe. - Miben segíthetek?

Robert, úgy tett, mintha kinézne az ablakon, de ő rám nézett, valami segítségért.

- Kérd meg, hogy meséljen rólam!

Egy aprót bólintott, majd visszafordult a bátyámhoz.

- Igazából Destiny-ről szeretnék beszélni veled. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon hihetetlen… De az a kevés idő, amit együtt töltöttünk, nagy hatással volt rám. Szeretném őt jobban megismerni.

- Ez érdekes! Még soha senki nem mondott ilyet a húgomról… Tudod ő mindig is egy csendes természet volt és a táncon kívül semmi sem érdekelte igazán. – nevette el magát.

Ahogy lefestette a személyiségemet, akaratlanul is felvillant bennem egy-egy emlékkép azokról az időkről. Hiányzott a tánc, nagyon is! De most tudtam, hogy nem ez a legfontosabb. Jelen pillanatban az életemért kell küzdenem…

Robert újra felém fordult és rá kellett jönnöm, hogy valamilyen reakciót vár tőlem. Hirtelen magam sem tudtam, mi lenne az, amit tudni szeretnék. Nekem bőven elég volt az is, hogy ilyen sok idő elteltével, végre ismét láthatom és szemben ülhetek vele, holott tudtam, hogy ő ebből semmit nem érzékel.

Mire feleszméltem a gondolataimból, Robert és Chace már egy újabb kérdés-felelet játékba kezdtek, aminek én kifejezetten örültem. Már nem kalandoztam el. Sokkal inkább figyeltem a bátyám válaszait.

Mintha ez a három év meg sem történt volna. Még ez sem tudta tönkretenni a kettőnk között lévő kapcsolatot. Chace hangjából tökéletesen kihallottam azt, mennyire büszke rám, de emellett a félelem is felcsendült, hogy talán soha többé nem láthat…

Sokáig beszélgettek, aminek én kifejezetten örültem. Rob néha-néha megakadt, ezért muszáj voltam én feltenni egy kérdést. Ilyenkor úgy éreztem, mintha én folytatnék eszmecserét Chace-el. Robert minden egyes kérdésemet belefűzte a mondanivalójába.

Olyan volt, mintha egy új fejezet nyílt volna az életemben, mind a család, mind a szerelem terén…

Roberttel a hazavezető úton nem szóltunk egymáshoz.

A lakásba érve azonban megeredt a nyelvem, és nem győztem meghálálni neki a mai délutánt.

A szóáradatomat a csengő zavarta meg.

Robert gyorsan az ajtóhoz sietett, miközben rám nézve a mutatóujját a szája elé tette, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben.

Bólintottam egyet, majd az ajtó kitárult egy számomra idegen férfi előtt.

- Peter! Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte és kezet fogott a férfivel.

- Szia. Egy szívességet szeretnék kérni tőled! - amint ezt kimondta, mögüle egy szőke hajú kislány bújt elő, de még mindig az apja lábába kapaszkodva.

- Szia Rob! - köszönt udvariasan és kis mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Szia Fiona. Szóval, vigyázzak rá? - nézett újra a férfire.

- Csak ha nem gond… Tudod Jenny-nek a lányok iskolájában van dolga, nekem pedig el kell mennem. Te vagy az utolsó, akire számíthatok.

- Persze, nem gond. Itt maradhat! Vigyázni fogunk… fogok rá.

- Óh, oké. Akkor köszönöm. 8-ig itt vagyok érte. - majd a kislányhoz fordult: - Tessék, szót fogadni Robertnek.

Egy puszit nyomott a feje búbjára, elköszönt Roberttől, majd már itt sem volt.

Hirtelen arra eszméltem fel, hogy Fiona és Robert kézen fogva közelednek felém.

A lány egyenesen az én szemembe nézett… Majd megrángatta Robert pólóját.

- Rob, Rob! Ő kicsoda? - kérdezte és közben rám mutatott.

Ashley nappalija: