19. Fejezet

Sziasztok!

Először is el kell mondjam, hogy nem igazán jó szívvel rakom fel a mostani részt, mivel csak három komment érkezett (Nekik ettől függetlenül nagyon köszönöm, hogy legalább időt szakítottak ránk!).

Úgyhogy most nem is kezdek el itt nagy írásokba, inkább beszéljen helyettem a fejezet. Mint már említettem, most szerdán biztosan nem lesz friss, hanem csak 26-án, vasárnap érkezik a 20. fejezet. Ennek ellenére azért nagyon remélem, hogy több komment fog érkezni! ;)

Jó olvasást kívánok Nektek és (bár addig még biztos jelentkezem valamilyen formában), minden olvasónknak kellemes ünnepeket, de legfőképp békés, boldog Karácsonyt kívánok! :)

u.i.: Előre bocsánat a "széttöredezésért", főleg Nocy, tőled, de egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni! :(

Ajánlott zene: Demi Lovato - Don't forget

„Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre.”

19. Fejezet - Robert szemszöge

Felejtés

Hosszú percekig csak mozdulatlanul meredtem a szoba annak a pontjára, ahol Destiny állt még az imént.

Képtelen voltam felfogni, hogy elment… végleg!

Semmit sem éreztem!

Nem volt fájdalom, nem gyötörtek a könnyek… Csak az ürességet fogtam fel, azt, hogy nincs itt velem.

Azt akartam, hogy fájjon! Szerettem volna, ha a tudat, hogy már soha többé nem jön vissza, hogy már soha többé nem láthatom, teljesen lebénítsa a gondolataimat… az egész énemet.

De nem ez történt…

A fájdalom messziről elkerült… Minden érzelem eltompult.

Nem tudtam sírni, mert nem voltak könnyek. Nem voltak gondolatok, mert emlékek sem voltak… Úgy éreztem, mintha egy idegen lánytól vettem volna búcsút.

A szobában hihetetlen nagy csönd volt. Mindössze egyetlen hang törte meg a monoton csöndet: az óra kattogása…

A másodpercek, percekké, a percek órákká váltak… És ahogy telt az idő, nekem annál kevesebb emlékem maradt…

Megpróbáltam felidézni, Destiny apró kis csengettyűkhöz hasonlító kacaját, és azt, ahogy beszélt hozzám…

De nem tudtam! Egyszerűen nem voltak meg az emlékeim.

Kétségbeesetten kezdtem kutatni valami kézzelfogható emlékkép után, ám semmit sem tudtam felidézni vele kapcsolatban.

Lehunytam a szemem, és elképzeltem magam előtt az arcát. A kék szempár, a piros ajkak, a hófehér arc… Mindent tökéletes pontossággal láttam.

Elmosolyodtam, hogy végre sikerült találnom valami kapaszkodót.

Ám még ugyanabban a pillanatban a kép homályosodni kezdett és egyetlen perc múlva szertefoszlott!

Nem voltak többé emlékek! Nem maradt semmi… Egyetlen pillanat alatt megváltozott minden, és én nem tehettem ez ellen.

Teljesen kitörlődött Destiny az emlékezetemből. Már csak a neve csengett tisztán a fülemben.

A találkozások, a beszélgetések, a reggelek, az éjszakák, az a majdnem csók! Mind, mind a semmibe veszett. Az összes kép, az együtt töltött idő…

Semmi sem maradt belőle!

Reggel a kanapén ébredtem. Nem rémlett, mi történt az előző éjszaka.

Felkeltem, és éppen úgy, ahogyan azt a többi reggel, míg elkészült a kávém, elvégeztem a fürdőszobai teendőimet.

Majd átöltöztem, és megnéztem a falra akasztott naptárat, hogy mi van bejegyezve a mai napra.

Semmi…

Még egyszer ránéztem, hogy megbizonyosodjak róla, jó napot néztem-e. De újra csak az üres téglalappal néztem farkasszemet.

Ha kissé nehezen is, de elfogadtam, hogy ma nincs semmilyen programom. Nem kell interjúra, meghallgatásra mennem, nincs találkozóm egy producerrel, vagy még csak a színházban sincs rám szükség.

Tehetetlenül sétálgattam fel s alá a lakásban. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem, mintha valamit elfelejtettem volna…

Az egész délelőtt a semmittevéssel telt el. Ám egy gondolat nem hagyott nyugodni! Méghozzá, a lakásban lévő nyomasztó csend. Biztos voltam benne, hogy hiányzik valami…

Magam sem tudom miért, de végül a zongoránál kötöttem ki. Végigsimítottam az ujjaimmal a billentyűkön, majd mintha a kezem saját életre kelt volna, egy dallamot kezdett játszani.

"Arról a napról álmodok,

Amikor felébredsz és rájössz,

Amit kerestél végig itt volt előtted!

Mi ketten… összetartozunk!"

- "Hozzám tartozol!" - kezdtem halkan énekelni.

Emlékeztem rá mikor játszottam ezt a számot, de azt nem tudtam felidézni, ki volt ott velem… mert azt teljesen biztosra vettem, hogy nem voltam egyedül.

Órák teltek el, és én csak játszottam a hangszeren… Semmi mással nem törődtem, pedig a telefonom időnként megszólalt.

Csupán akkor hagytam abba a dallamot, mikor valaki hosszasan megnyomta a csengőt…

Kelletlenül tápászkodtam fel, majd elindultam, hogy kinyissam az ajtót.

Az egyik pillanatban még Ashley arcával találtam szemben magam, a másikban pedig már csak éreztem őt. Kezeit a derekam köré kulcsolva, a fejét a mellkasomra hajtotta.

Óvatosan beljebb húztam, becsuktam az ajtót és bizonytalanul én is átkaroltam.

Percek teltek el, és mi ugyanúgy szótlanul és kissé szerencsétlenül álltunk, fél lábbal a nappaliban.

Aztán Ashley halk pityergésbe kezdett.

A kezeim közé fogtam az arcát, és finoman kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Mi a baj?

Nem válaszolt, csak elsétált mellettem, és leült a kanapéra. Követtem, és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre beavasson, mi az, ami miatt ennyire rossz passzban van.

- Chace… - mondta, ám ahelyett, hogy folytatta volna, újabb könnyek törtek fel belőle.

- Nyugi, Ash! Mondd el, hogy mi történt. Mi van Chace-el? - puhatolóztam.

- Elment! - közölte, miután sikerült egy kissé lecsillapodnia. A kezébe nyomtam egy papír zsebkendőt, majd teljes figyelmemet rá irányítva hallgattam, mi is történt egész pontosan:

- Tegnap, megbeszéltük, hogy délután találkozni fogunk. Nekem is volt délelőtt elintézni valóm, ahogyan neki is. De amikor a kocsiban ültem, láttam őt bemenni az egyik étterembe… méghozzá, egy fiatal és csinos lánnyal. Abban a másodpercben, eldöntöttem, hogy bármi is lesz, a magyarázat nem hiszek neki, hiszen mindent láttam a saját két szememmel! Nem mentem el a találkozónkra, hanem otthon ültem, mikor egyszer csak megjelent nálam… Nem hallgattam meg! Egyáltalán nem figyeltem rá, mit mond. Csökönyös voltam, és ő elment. És egészen mostanáig nem jött haza.

- Várj csak! Ti összeköltöztetek?

- Igen… Úgy egy hete. Éppen most tervezgettük, hogy meglátogatjuk a családjainkat. Bárcsak előbb történt volna mindez!

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem, mert ezt a mondatot, nem tudtam elhelyezni a történetben.

- Ha előbb bemutat a családjának, minthogy eljött volna a tegnapi nap, az egész veszekedés meg sem történik. Merthogy a lány, akivel együtt láttam, az az unokahúga volt…

- Jaj, Ashley!

- Tudom, tudom! Nekem kell, hogy még te is tetézd, így is baromi nagy bűntudatom van.

- Rendben. Bár egyáltalán nem értek egyet, azzal, hogy ennyire hirtelen elhatározásokat teszel, de rám természetesen ezek után is számíthatsz. Szóval segíthetek valamiben?

Ash arckifejezése egy picit felderült, és egy apró mosolyt is felfedeztem a szája szegletében.

- Igazából csak azért jöttem, hogy beszéljek valakivel. De, ha már így megkérdezted, esetleg lenne itt valami.

Bólintottam, ezzel jelezve, hogy kész vagyok a segítségnyújtásra.