20.Fejezet

Sziasztok! Remélem a karácsonyi teendők - mely alatt a süti evést a tévé nézést, családdal való beszélgetést értek a leginkább - közben sem hanyagoltok minket. Amint időm engedte hoztam is neketek a következő fejezetet. Cserébe csak annyit kérnék, hogy ha már elolvastátok tényleg nem sokat csak egy pár sort írjatok, hogy mégis tudjuk hányadán állunk. A kritikának legyen az pozítív vagy negatív egyaránt örülünk. A mai részben Dess ráébred Rob hiányára. Igen, ha valamit vagy jelen esetben valakit elveszítünk akkor jövünk csak rá igazán, hogy mit is jelentett a számunkra, mennyire volt fontos az életünkben. Pláne ha ez az egész önnön hibánkból történik... Aztán arra is ráeszmél, hogy a nyaklánc bizony Chacenél maradt, és mondanom se kell jönnek az újabb bonyodalmak. Azt hiszem, nem is részletezem tovább :) Beszéljen helyettem a fejezet! Kellemes olvasást és ne feledjétek a kommenteitekre számítunk! Zárójeles megjegyzés: a tördelés miatt elnézést kérünk ismételten. A fejezet cím és a fejezetet sem tudjuk távolabb vinni. A blogger úgy látszik önállósította magát ilyen szempontból. Úgyhogy nagyon érik egy sablon csere ( amint Ivunak is és nekem is lesz időnk és végre tudunk egyeztetni) s remélhetőleg ez a probléma megoldódik. Addig pedig sajnos így kell elfogadnotok. Kellemes olvasást!

Az ajánlott szám: Leona Lewis - Bleeding love

„Megpróbálni elfelejteni valakit, akit szeretsz, olyan, mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit soha nem ismertél…”

20. Fejezet - Destiny szemszöge

Se vele, se nélküle

Egyetlen pillanat alatt eljöttem. Bár fogalmam sem volt, hogy hogyan, mivel egyáltalán nem képzeltem el a helyet vagy a személyt, egyszerűen ott termettem a lakásomban. Nem tudtam, hogy mi lesz ezután. Tanácstalanul járkáltam fel-alá a szobámba. A lakásban minden annyira csöndes volt, már-már bántotta a fülemet. Hiányzott valami! Hiányzott egy hang, ami nemrég még az én nevemet suttogta, egy hang, ami csak hozzám szólt. De ő most nem volt itt, és nem is lehet soha! Bár én hoztam meg a döntést, mégis fájt, hogy elveszítettem… örökre. Többé nem ébredhetek mellette. Nem engem fog köszönteni reggelente a mosolya. Nem lesznek együtt töltött percek, vagy órák… Nem lesznek rólam szóló gondolatai. Teljesen egyedül leszek. Úgy éreztem eddig bírtam. A könnyeim megállíthatatlanul törtek fel belőlem, és én nem tehettem ellenük semmit… Sírni akartam! Ki akartam mosni az emlékeket, az együtt töltött napok, hetek képeit! De nem ment… Minden boldog pillanat felidézése késként hatolt belém. A fájdalom egyre erősebb lett. Képtelen voltam másra gondolni, rajta kívül. Az emlékeim egytől egyig róla szóltak. Mintha egy film forgott volna le előttem, és én csak ültem… és ültem órákon keresztül, arra várva, hogy vége legyen. Nem akartam, hogy fájjon! Véget akartam vetni az egésznek. Azt kívántam, bárcsak egy álom lenne mindez és mikor reggel felébredek, újra önmagam lehessek. Ugyanaz a lány, aki karriert csinálni jött Los Angelesbe, és nem azért hogy meghaljon és ráadásul még szerelembe is essen… Merthogy szerelmes lettem! Eddig magamnak sem mertem bevallani, sőt amikor csak felvetődött a téma egyszerűen elhárítottam, vagy letagadtam… De most pontosan tisztában voltam az érzelmeimmel. Szerelmes vagyok… Szeretem, Robertet. Ezzel a gondolattal merültem el az öntudatlanságban. Aludtam, de álmok nélkül… Reggel, a nap sugaraival együtt ébredtem. Mindenre emlékeztem, ami az előző nap történt… Az emlékek ismét nem hagyták, hogy tiszta fejjel átgondolhassak bármit is. Ám egy, eddig ismeretlen képre felfigyeltem… Hirtelen, a nyakamhoz kaptam, de a nyaklánc nem volt ott! Kétségbeesetten kezdtem kutatni az emlékeim között, hogy hol lehet. Azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy mikor Chace lakására mentem, még megvolt, hiszen a nélkül nem láthatott volna… A szavai felidéződtek bennem, és éles késként hasítottak belém! - "Tűnj el! Ez lehetetlen… Lehetetlen!" - vízhangoztak a fejemben a mondatai. Ám ezzel együtt, ráeszméltem a lánc hollétére. Chace lakásán hagytam. Vagyis, csak a volt lakásán, mert bármennyire is hidegen hagyott a szoba berendezése, az feltűnt, hogy minden olyan üres… Alig volt egy pár bútor, és azok is teljesen csupaszul ácsorogtak a szobában. Más lehetőség nem jutott eszembe, csakis arra tudtam gondolni, hogy éppen költözik… méghozzá Ashleyhez. Viszont, ami most minden másnál fontosabb volt, hogy visszaszerezzem a nyakláncot. A nélkül képtelen vagyok eltölteni a napjaimat. Szükségem van valakinek a segítségére, és lehetőleg ne Robert legyen az… Néhány perc múlva, már Chace lakásában álltam. Teljes csönd telepedett az egész szobára… Elindultam a kanapé felé, ahol akkor ültem, mikor felfedtem magam a bátyám előtt. És ahol a nyakláncot elhagytam. De nem volt ott semmi! Sem a lánc, sem a doboz… Kétségbeesetten roskadtam le a földre. A kezemet az arcomba temetve próbáltam magamba fojtani a feltörő érzelmeket. Egyik pillanatról a másikra a lakás megtelt élettel: megszólalt a csengő, majd hangos léptekkel Chace közelített az ajtó felé. Ám mielőtt kinyitotta volna, megkérdezte: - Ki az? - Robert… Abban a másodpercben lenyomódott a kilincs, és nekem gyorsan kellett döntenem! Felálltam, és villámgyorsan a szobát vettem célba, ahonnan az imént Chace jött ki. Úgy éreztem tudnom kell, mit keres itt Robert. Mit akar a testvéremtől? Hiszen már semmi nem köti hozzám! Csak reméltem, hogy nem mondja el neki is a velem kapcsolatos dolgot… - Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte Chace. - Ashley miatt jöttem. - érkezett a válasz, melyhez egy ajtócsukódás is társult. Egy csöppet sikerült megnyugodnom, ám sokkal nagyobb érdeklődéssel figyeltem a beszélgetés további alakulását… - Hagy találjam ki: Ő küldött! - mondta Chace egy - tőle szokatlan - gunyoros hangnemben. - Igen. Csakis miatta vagyok itt, mert a legjobb barátom. - Most mondhatnám, hogy nem hallgatlak meg, ahogyan azt ő is tette… De én nem vagyok ilyen! Helyezd magad kényelembe. - Köszönöm. Először is nagyon hálás lennék, ha a te szemszögedből is megismerhetném a történetet. Ashleyt már hallottam, és egyáltalán nem értek egyet azzal, ahogy viselkedett, szeretném tudni, te miként látod a helyzetet. Nagyon tetszett, ahogy Robert a barátja védelmére kelt. Pont olyan volt, mikor az én szöktetésemet szervezte és senki nem tántoríthatta el a tervétől… - Ha arra vagy kíváncsi, hogy megcsaltam e, akkor a válaszom egy határozott nem! A lány, akivel együtt voltam egy rokonom, és nagyon közel állunk egymáshoz, de már régóta nem találkoztunk. Tegnap végre sikerült, és Ashley az egészet félreértette. Chace szavai nem hagytak nyugodni! Kérdések milliói tódultak egyszerre a nyelvemre, és egy név, vagy egy arc után kezdtem kutatni az elmémben, az után a bizonyos rokon után… Csakhogy senkit sem találtam, aki közel állt volna hozzá. Anyán kívül! Ám tudtam, hogy az lehetetlen. Vele nem találkozhatott! De akkor mégis ki lehetett? A töprengésem nem tartott túl sokáig, mert valami egész más irányba terelődött a beszélgetés fonala, ami az én figyelmemet is odavonzotta. - Köszönöm. Sokat segítettél, és ígérem, át fogom gondolni a dolgokat. De lenne itt még valami! - Mondd csak. - Robert hangjában egy csöppnyi bizonytalanságot éreztem. - Ez a nyaklánc… Pár napja láttam Destinyt. Itt ült a kanapémon, és azt mondta, hogy ő egy… szellem. Chace a "szellem" szót olyan undorral ejtette ki, hogy én azon nyomban tudtam, mekkora hibát követtem el, mikor megjelentem előtte. Ennek ellenére legalább megtudtam, hogy a nyakláncom jó kezekben van.