16. Fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy csak ilyen későn, de mivel "vándorló" életmódot élek nehezen kerülök a net közelébe... De az a lényeg, hogy itt a vasárnap, ami számotokra egy újabb fejeztet jelent.

Destiny szemszögéből megtudhatjátok, hogy mi miatt ment el Robert lakásából, és vajon miért? És arra is választ kaptok, miért tudott Kellan is Destinyhez beszélni... Miért látja ő is ugyan úgy, mint Robert? 

Remélem újabb izgalmakat hoz a rész, amivel talán elérjük, hogy most (bár kicsit redukáltan), de összejöjjön az a kommentszám amit kiszabtam az új alkuban! :D Szóval kommentekre fel: innentől 6 megjegyzést kell összehoznotok! :)

Csók, puszi: Ivcsi

Ajánlott zene: Selena Gomez - I promise you

16. Fejezet - Destiny szemszöge

A nyaklánc

Bárhogy próbáltam elaludni, egyszerűen képtelen voltam rá. Egész éjszaka csak forgolódtam.

Úgy éreztem valamit elfelejtettem, és ez a tudat nem hagyott nyugodni!

 

Folyamatosan járt az agyam, és ahogy a reggeli nap fénye bevilágította a szobát, hirtelen eszembe jutott!

Gondolkodás nélkül a kórtermembe képzeltem magam.

 

Az ágyban fekvő mozdulatlan testhez léptem, és csak néztem, a nyakamban lévő láncot…

Nem tudtam, hogy hogyan, de a lánc dobozát képes voltam megfogni. Annak reményében, hogy ennek a megfogására is képes vagyok, lassan a kezeim közé vettem.

 

Amint megérintettem, ugyanolyan áramütést éreztem, mint mikor azon a reggelen Robertet érintettem meg.

Elrántottam a kezem, és hátráltam egy lépést…

 

Elmerengtem azon, itt vajon mi változhatott meg. Látszólag semmi, legalábbis nekem nem tűnt fel.

Hosszú percekig csak álltam és a gondolataimba merülve mértem fel újra és újra a helyzetet.

 

Aztán, egy hirtelen elhatározásból ismét megérintettem a nyakláncot…

Most nem éreztem! Sem az áramütést, sem semmit.

Egyetlen hang férkőzött a tudatomba, méghozzá egy férfié.

 

Gyorsan a markomba rejtettem a láncot és óvatosan megfordultam. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül… Ráadásul a férfi, aki a szobában állt, látott engem.

 

Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy pontosan az én szemembe nézz, és az arcáról meglepettség tükröződött.

Először rám, aztán az ágyban fekvő énemre szegezte a tekintetét, majd egy heves fejcsóválás közepette újra engem kezdett vizslatni.

 

Én is ugyanekkora értetlenséggel figyeltem őt.

 

Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem.

Vajon ő miért lát engem? És ki ő egyáltalán?

Mert abban teljesen biztos voltam, hogy nem Robert van itt.

 

- Te… Jó ég! Ezek szerint Robert tényleg komolyan beszélt… De hogyan? Én, miért látlak?

- Nem… Nem tudom. - mondtam idegesen.

- Ne félj! - tett egy lépést felém, ám még ugyanabban a másodpercben meg is torpant. - Ha tényleg ott voltál Robertnél, tudnod kell, hogy ki vagyok!

Bólintottam egyet. Amint megszólalt, rögtön világossá vált ki is ő valójában.

- Robert barátja vagy… Kellan?

- Igen. Te pedig Destiny.

- De, hogy kerülsz ide? Robert a lakásán van.

- Ez érdekes. Nekem azt mondta a kórházban lesz. Ezek szerint nincs itt?

- Nincs! - ráztam meg a fejem.

 

Kíváncsi lennék Robert, miért állította azt, hogy a kórházban van?

Talán… - gondolkodtam el. - Talán, mikor reggel felébred és sehol sem talált, egyből a kórházra tippelt.

 

Eközben Kellan leült a szobában lévő kanapéra és faggatózni kezdett velem kapcsolatban.

Egy idő után leültem mellé, és úgy folytattuk tovább a beszélgetést.

 

- Mi az? - kérdezte, és a kezemben szorongatott tárgyra mutatott.

- Egy nyaklánc. Még édesanyámtól kaptam. - nyitottam szét a markom.

- Megnézhetem?

De a válaszomat meg sem várva, kivette a kezemből.

- Nagyon szép… Várj! Hová tűntél? Destiny?!

- Itt vagyok. Még mindig itt ülök melletted.

- Nem, nem látlak! - nézett körbe.

 

A felismerés villámcsapásként hasított belém! A kulcs a nyaklánc…

Ha nálam van, mindenki számára láthatóvá válok.

 

Gyorsan kikaptam a kezéből, és néhány másodperc múlva, már újra teljes valómban mellette ültem.

 

- A nyaklánc… - mondtam ki hangosan is, az előző gondolatmenetemet.

- Mi van vele?

- Ha fogom, mindenki lát engem. Ha nincs rajtam, ismét láthatatlan leszek.

Kellan bólintott egyet, majd mindketten az ajtó irányába fordultunk, ahol épp Robert lépett a szobába.

 

- Tehát, akkor most te is látod őt? - kérdezte, miközben egyre gyorsabban csökkent a köztünk lévő távolság.

- Úgy van. - mondta Kellan, majd felállt, hogy kezet fogjon Roberttel.

 

- Destiny! - fordult felém Robert. - Ne menj el, kérlek. Megígértem, hogy segítek és segíteni is fogok…

 

Először fogalmam sem volt, mit akar ezzel mondani. De aztán felötlött bennem egy lehetőség: valószínűleg a reggeli eltűnésemre céloz.

- Állj! - vágtam közbe. - Én nem terveztem semmi ilyesfélét. Egyszerűen, azért jöttem el, mert eszembe jutott a nyaklánc. Sajnálom, ha megijesztettelek.

 

Miközben beszéltem, a kezemet belekulcsoltam Robertébe és finoman magam mellé húztam a kanapéra.

Hosszú percekig merültünk el egymás tekintetében. Pontosan tudtuk, hogy ennél több nem lehet köztünk.

De ebben a pillanatban úgy éreztem ez most éppen elég. Nem volt másra szükségem, csakis rá! És a tudat, hogy itt van és mellettem áll, ez hatalmas nagy erőt adott nekem.

Küzdeni akartam, harcolni a saját életemért… hogy együtt lehessek, normális, emberi lényként is Roberttel.

 

- Hé, srácok még én is itt vagyok! - köszörülte meg a torkát Kellan, ezzel kizökkentve a gondolataim közül.

 

Robert rám kacsintott, majd Kellanhez fordult.

- Mit szólnátok, ha hazamennénk? Én ma még nem is reggeliztem.

- Remek! Mindig rátapintasz a gyenge pontomra. - húzta széles vigyorra ajkait Kellan.

- Menjünk! - helyeseltem én is, és felálltam.

 

Mindössze egy lépést tettem az ajtó irányába, mikor Robert megszólalt:

- Szerintem jobb lesz, ha azt odaadod nekem! - pillantott a kezemre, ahol még mindig a nyakláncot szorongattam. - Képzeld csak el, mekkora meglepetést okoznál, ha most végigsétálnál a folyosón.

- Igazad van. Tessék! - nyújtottam felé, ám mielőtt a tenyerébe helyeztem volna, Kellanhez fordultam: - Örülök, hogy találkoztunk!

 

A láncot kiejtettem a kezemből, és pillanatokon belül újra egy sima szellem lettem.

Senki nem látott, kivéve Robertet, aki még mindig a kezünket összekulcsolva sétált keresztül velem a kórházon.