17. Fejezet

Sziasztok!

Eltelt egy újabb hét, és már itt is van a 17. fejezet!

Robert szemszög következik és igen, Kellannek is jut szerep a részben… :)

Sőt nem is akármilyen, merthogy ennek a fejezetnek a továbbiakban is fontos szerepe lesz! De majd meglátjátok, hogy miről is beszélek! ;)

Most pedig, mielőtt jó olvasást kívánnék a részhez, pótolnom kell egy elmaradást: az előző fejezetnél szó volt arról a bizonyos nyakláncról, ami még a későbbiekben s okoz bonyodalmakat… De a lényeg, hogy elfelejtettem felrakni róla képet, úgyhogy ezt majd a mostani fejezet végén megtekinthetitek!

Ja, és majdnem elfelejtettem: az ajánlatom még egy hétig biztosan él, aztán elkezdek gondolkodni... Ha Ti lustálkodtok én sem leszek túl szorgalmas! Szóval hajrá: 6 komment és szerdán jön a friss! :)

Jó olvasást kívánok! :)

Ajánlott zene: Enrique Iglesias & Ciara: Taking back my love

17. Fejezet - Robert szemszöge

Ő vagy én?

Pár percig az ajtó előtt hallgattam őket. Még csak sejtelmem sem volt Kellan, miért látja Destinyt és még beszélni is tud hozzá, mígnem elhangzott egy mondat:

- A nyaklánc… - közölte Dess.

- Mi van vele? - kérdezett vissza Kellan.

- Ha fogom, mindenki lát engem. Ha nincs rajtam, ismét láthatatlan leszek.

- Tehát, akkor most te is látod őt? - kérdeztem, és nagy léptekben közelítettem feléjük.

- Úgy van. - mondta Kellan, majd felállt, hogy kezet foghassunk.

- Destiny! - fordultam az említett felé. - Ne menj el, kérlek. Megígértem, hogy segítek és segíteni is fogok…

Én tovább beszéltem volna, ha Destiny nem vág a szavamba:

- Állj! Én nem terveztem semmi ilyesfélét. Egyszerűen, azért jöttem el, mert eszembe jutott a nyaklánc. Sajnálom, ha megijesztettelek.

Miközben beszélt, a kezét belekulcsolta az enyémbe és finoman maga mellé húzott a kanapéra.

Csak néztem őt, elveszve az igéző tekintetében. Annyi minden jutott egyszerre az eszembe…

Szerettem volna, ha ennél sokkal több közünk lehetne egymáshoz. Szerettem volna megcsókolni, de tudtam, hogy ez lehetetlen, ha nem akarom őt elveszíteni.

Ám most elég volt, hogy mellette lehettem, és épp az előbb biztosított róla, hogy nem áll szándékában elhagyni.

Mindössze egyetlen esélyünk volt. Csak abban az esetben lehetek együtt fizikailag is Destinyvel, hogyha rájövünk, miként vethetünk véget a kómájának.

De ha fel is ébred, semmi sem garantálja, hogy emlékezni fog erre az időszakra…

- Hé, srácok még én is itt vagyok! - köszörülte meg a torkát Kellan, ezzel kizökkentve a gondolataim közül.

Mindketten nagyon elmerültünk, és talán egy kicsit meg is feledkeztünk Kellanről.

Rákacsintottam Dessre, akinek ajkai széles mosolyra húzódtak ettől, majd Kellanhez fordultam.

- Mit szólnátok, ha hazamennénk? Én ma még nem is reggeliztem. - álltam elő az ötlettel, és pontosan tudtam, hogy Kel-t, már a "reggeli" szóval meggyőztem.

- Remek! Mindig rátapintasz a gyenge pontomra. - húzódott széles vigyora a szája.

- Menjünk! - bólintott Dess és rögtön elindult kifelé.

Én még mindig a kanapé előtt álltam, amikor eszembe jutott valami:

- Szerintem jobb lesz, ha azt odaadod nekem! - mutattam Destiny összeszorított kézfejére, amiben még mindig a nyakláncot szorongatta. - Képzeld csak el, mekkora meglepetést okoznál, ha most végigsétálnál a folyosón.

- Igazad van. Tessék! - nyújtotta felém, de még mielőtt átadta volna, Kellanhez fordult: - Örülök, hogy találkoztunk!

A láncot kiejtette a kezéből, és újra csak én láttam.

Mellé léptem és most az én kezdeményezésemre, újfent egymásba fontuk az ujjainkat és így sétáltunk végig a kórház folyosóin.

Kellan a saját kocsijával, Destiny és én pedig a BMW-vel szeltük át Los Angeles utcáit, egészen a lakásomnak helyet adó épületig.

Destinynek az egész út során be nem állt a szája. Mióta megismertem, sosem hallottam még őt ennyit beszélni.

Komolyan elkezdtem érte aggódni, mikor egy hosszabb mondatokból álló monológ közben még csak levegőt sem vett.

De őszintén szólva a téma most sokkal jobban lekötött, minthogy arra figyeljek, mikor vesz levegőt…

A kezdetektől nem másról, csakis Kellanről volt szó.

Úgy vettem észre Destiny nagyon megkedvelte őt… Amit még csak-csak megértettem.

Hiszen Kellant nem lehet nem szeretni! Ő, olyan mintha egy hatalmas játék mackó lenne. Nekem igazán jót tett a barátsága.

Most viszont valami egészen mást éreztem az irányába. Ahogy itt Destiny áradozott róla, eddig számomra teljesen ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba…

- Robert? Minden rendben? Szerintem most már leállíthatod a motort.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, legalább öt perce jár az autó, teljesen feleslegesen, hiszen már leparkoltam az épület előtt.

Kihúztam a kulcsot, majd Desshez fordultam:

- Igen, jól vagyok. Mit is mondtál az előbb?

- Azt, hogy mennyire örülök, hogy találkoztam Kellannal. - mosolygott.

Ez a kijelentése, az én arcomra nem csalt vidámságot, inkább még jobban úrrá lett rajtam a kétségbeesés.

- Fent várlak titeket! - jelentette ki, majd már ott sem volt.

Kinéztem a szélvédőn keresztül, mikor megkocogtatta valaki az üveget. Majd Kellan kinyitotta az ajtón, én pedig kiszálltam és szembetaláltam magam, Kellan most kivételesen széles vigyorával.

- Te, nem is mondtad, hogy ez a lány ennyire csinos!

- Miért, talán amikor a hullaházban volt nem láttad? - kérdeztem kelletlenül, miközben bezártam a kocsit és elindultam a bejárat felé.

- Szerinted kíváncsi voltam, egy sápadt, eszméletlen lányra? De ha tudtam volna, hogy ennyire gyönyörű… - áradozott tovább Kellan.

- Ezt most hagyd abba, légy szíves!

- Mi az, csak nem vagy féltékeny? - gúnyolódott, mikor becsukódott mögöttünk a lift ajtaja.

Bármennyire is próbáltam tagadni, egyszerűen egy hang sem jött ki a torkomon…

Be kellett látnom, hogy talán Kellannek van igaza. Féltékeny vagyok…

Amint felértünk a lakásba, visszaadtam Destinynek a nyakláncot, ő pedig azonnal megkérte Kellant, hogy akassza a nyakába…

Fogalmam sincs mi ütött belém, de a jelenet láttán teljesen elbizonytalanodtam. Az érzéseim szilárdak voltak, viszont Destinyéről közel sem voltam ennyire meggyőződve.

Három szó kattogott az agyamban: ő vagy én?

A nyaklánc: