Epilógus

Sziasztok!

Igen, igen! Nyugodtan hihettek a szemeteknek, ugyanis nem csalás nem ámítás, itt a történet befejezése, az epilógus.

Úgy érzem, ebben a sztoriban nem volt több, már ami a szellemlétet illeti. És mivel az egészet arra akartam ráépíteni, nem szerettem volna, ha Destiny felébred mondjuk a 33. Fejezetben, aztán éli tovább az életét boldogan, Roberttel... Nem ilyenre képzeltem és hát nem is ilyen lett. Sokkal különlegesebb befejezést írtam, ami remélem válaszokat ad majd és nagyon bízom benne, hogy tetszeni is fog. Én csak annyit mondhatok: mindenki döntse el magában, hogy "happy end" lett-e! A történet problémájának egyfajta feloldása lesz ez az epilógus és őszintén reménykedem abban, hogy mindannyian érteni fogjátok, mi is lesz ez a megoldás. Mind Robert, mind Destiny kapcsolatait és életét tekintve... :)

Rendben, akkor ennyit az utolsó fejezetről. Most pedig szeretnék közzétenni egy köszönetnyilvánítást.

Köszönetnyilvánítás

Egyáltalán nem terveztem, hogy egy ilyet írok és nem is érzem, magam jogosultnak, hogy ilyet írjak, hisz még nagyon messze vagyok az írói pályától… Úgyhogy nem is köszönetnyilvánításnak, hanem egy összefoglalónak kéne nevezni, ami a történet végén az olvasók elé kerül, hogy egy kicsit beleláthassanak az író fejébe.

Mindezek ellenére (amit bevezetőként írtam) pár embernek köszönettel tartozom.

Elsősorban és a legnagyobb köszönet Csillát illeti, aki elindított ezen a pályán. Ha o nem kezd el írni és nem von be, még most is a babérjaimon ülök. Ma pedig már egy saját történettel büszkélkedhetek…

Tudom, hogy nem ismerlek Titeket (egyetlen kivétel Melinda, akinek ez ugyanúgy szól), de hatalmas köszönettel tartozom azoknak, akik fejezetről fejezetre vették a fáradságot és véleményt alkottak egy-egy részhez.

És, – talán furcsa – de mindössze ennyi, akit meg tudok említeni…

Hiányozni fog, de szép volt, amíg az a négy hónap tartott!

És nem utolsó sorban, de szeretném megköszönni nektek azt a sok pozitív választ, amit a közvélemény-kutatás eredményeképp kaptam! Ígérem, hogy nem tűnök el és jelentkezni fogok, de nekem is kell egy kis szünet… Bízom benne, aki eddig kitartott mellettünk, az ezután is ki fog! ;)

A mostani fejezethez nemcsak a zenét ajánlom, hanem az egész klippet! Kellemes szórakozást és jó olvasást kívánok!

Íme, a Szerelem a végzetem 1. (A kívülálló) címet viselő történet epilógusa:

„Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben és újra átélni minden együtt töltött pillanatot. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést. Még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit megtalálni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túlkésőn jött az életembe és most túl korán megy el.”

Epilógus - Destiny szemszöge

Mi lett volna, ha…

Csak álltam ott, teljesen ledermedve és vártam, hogy oda érjen hozzám az egyre közeledő alak. Az idő nem mozdul. Teljesen megfagyott… Csakis én és ő mozogtunk. Megállt előttem, majd beszélni kezdett:

- Tudom a megoldást.

Ettől a pillanattól kezdve úgy éreztem, minden összeomlott. Tönkretettem mindent, amikor Aneal képes lenne megoldani helyettem a problémát. Nem tudtam, miért ekkora időzített. Hiszen én már meghoztam egy döntést…

- Miért most? – fakadtam ki. - Miért pont akkor, amikor már semmi sem számít?

- Tévedsz. Éppen ez kellett ahhoz, hogy Te újra normális életet élhess, és én rendbe hozzam a hibámat.

- Mire célzol ezzel? – kérdezte kétkedve, miközben futólag rápillantottam Robertre.

- Szükség volt erre a csókra, csak nem úgy, ahogy Te azt gondolod. Kellett valami, ami elbizonytalanít téged, és hogy változtathass be kellett, hogy csapjalak. Az volt a kulcs, hogy rájöjj Robert mellett a helyed, mindegy, hogy milyen áron. És neked sikerült legyőznöd a félelmedet! Azt kellett elhitetnem veled, hogy a halálodat okozod, ha Robert megcsókol, holott pont erre volt a legnagyobb szükséged. Felismerted, hogy Ti nem élhettek egymás nélkül. Ő lett a megmentőd…

Nagyon kellett figyelnem Anael minden egyes szavára. Nehezen értettem csak meg, hol talált rá a kiskapura, ami újra az életbe vezethet… De pillanatok alatt világossá vált minden, ahogy pontról pontra lepörgettem magamba a köztünk folyó beszélgetéseket. Anael végig a rossz irányba terelt… Most először láttam a szemében megbánást és sajnálatot, amiért nem figyelt oda rám eléggé.

- Destiny! Egyetlen lehetőséged van. – szólalt meg pár perc elteltével. – Döntened kell!

Kíváncsian fürkésztem az arcát. Látszott rajta, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Fogalmam sem volt mi lehet az, ami ennyire felzaklatta, de engem is egyre jobban kezdett érdekelni.

- Vissza tudom forgatni az időt…

Először fel sem fogtam, hova akar kilyukadni.

- Ezt nem értem. – csóváltam a fejem, majd elléptem Robert mellől és a kanapéra ületem.

Aneal is követett, és velem szembefordulva beszélt tovább.

- Visszaforgathatom az időt, a baleset előttre, és Te kapsz egy új lehetőséget, hogy megváltoztasd a sorsodat. Ha elég erős vagy, képes leszel ellenállni a kísértésnek és másképp vethetsz véget az estének…

- Mi van, ha nem vagyok elég erős? – kérdeztem óvatosan.

- Akkor már nem segíthetek. Ha minden újra megismétlődik, már nem lehetek a segítségedre!

- És Robert?

- Ő semmire sem fog emlékezni. Olyan lesz, mintha ez a szűk négy hónap meg sem történt volna.

- Én? Én emlékezni fogok?

- Igen. – bólintott. – Ám nagyon erős lesz benned a hang, aki azt sugallja, hogy újra a rossz utat válaszd… Nem fogja hagyni, hogy változtass. Le kell győznöd! Csak akkor nyerhetsz, ha te vagy az erősebb!

Elkaptam a tekintetem Anaelről és Robertre néztem. Csak arra tudtam gondolni, hogy esetleg másképp is alakulhat a végzetem. Talán pont vele… De emellett tudtam, mekkora áldozatot kell, hozzak, azért, hogy mi ketten valamikor együtt legyünk. Nem tudtam dönteni. Képtelen voltam!

Nagyon féltem. Féltem attól, hogy mi lesz, ha minden megismétlődik. Nem akartam újra átélni azt a bizonyos estét! Csakhogy nincs más választásom…

- Rendben. Forgasd vissza az időt! – jelentettem ki és felálltam.

Aneal bólintott.

A következő percben semmit nem érzékeltem. Sötétség vett körül… Az időnek nem volt többé jelentősége. Behunytam a szemem és vártam, hogy véget érjen, bármi is történik most velem.

Mikor újra kinyitottam, minden ugyanolyan volt, mint azon az estén…

Futva tettem meg az utat az étterem bejárata és a taxi között. Beléptem az ajtón és a pincér most is megkérdezte, van e foglalt asztalom. Majd Robert kezébe vette az irányítást én pedig – bár most már tudtam, hogy ki ő – mégis ugyanazokkal a kérdésekkel bombáztam.

Ott ültem az étterembe, Roberttel szemben. Hihetetlen nagy boldogság járt át, és bár én mindennel, ami történni fog tökéletesen tisztában voltam, az a hang – amit Aneal említett – nem hagyott épp ésszel gondolkodni.

Ebben a pillanatban a pincér lépett az asztalunkhoz. Lerakta a rendelt italokat, majd egy letörölhetetlen vigyorral a képén megkérdezte, sikerült e már választanunk. Gyorsan belenéztem az étlapomba, és kiválasztottam azt az ételt, amin legelőször megakadt a tekintetem:

- Egy lasagne-t kérek.

- Én pedig egy New York bélszínt. Köszönjük! – egy jelentőségteljes pillantást küldött Derek felé, aki értette a célzást és el is tűnt az asztaltól.

Egy végtelennek tűnő percig, még elmerültem az ételek tanulmányozásában, amiből végül egy hang zökkentett ki.

- A nevem… - kezdte, majd közelebb hajolt és suttogva folytatta:… - Robert Pattinson.

Bólintottam, mire ő értetlenül meredt rám.

- Most mi van? – kérdeztem kissé gúnyosan.

Bármennyire is próbáltam ellenállni, a belső hang folyamatosan feltette helyettem a kérdéseket. Mindegyikre tudtam a választ és mégis érdeklődve hallgattam Robertet. Pontosan ugyanúgy zajlott az este további része, mint az első alkalommal.

- Semmi sikongatás, nem veted magad a nyakamba, és autógrammot sem akarsz egyből… - merengett félhangosan.

- Miért tenném? – a hangom talán szemrehányóan csengett, de semmit sem tehettem ellene. Olyan volt, mintha valaki irányítaná a mondataimat.

- Hát ilyenkor a lányok többsége ezt csinálná. Bocsáss meg, de nem igazán értem a Te reakciódat.

Pontosan tudtam róla, ki ő valójában, mégis lepörgettem magam előtt azokat a délutáni momentumokat, amelyek biztosítottak arról, ő itt valamilyen híresség.

Ez alatt a négy hónap alatt, - ami innentől remélhetőleg másképp alakul – míg ebben a furcsa létben kellett „éljek”, sok mindenkit megismertem, főként Roberten keresztül. Így szeretném, ha nemcsak a Roberttel való kapcsolatom realizálódna, hanem visszakaphassam a bátyámat, Ashleyt és Kellant is a közelembe tudhassam…

Robert megköszörülte a torkát, ezzel jelezve, hogy valamit, válaszképp vár tőlem.

- Rendben. Én nagyon sajnálom, ha esetleg megbántottalak, de komolyan mondom, hogy fogalmam sincs ki vagy Te! És nekem a neved sem mond túl sokat.

Dehogyis nem! Tökéletesen tisztában vagyok vele, ki vagy Te! – ordítottam volna, ám e helyett teljesen más szavak jöttek a nyelvemre.

- Egyáltalán nem bántottál meg, sőt el sem hiszed, mennyire boldoggá tesz, hogy van még, aki nem ismer. Manapság ezt elég nehéz elképzelni.

A következő egy óra, azzal telt, hogy mindenről kifaggattam, ami csak eszembe jutott. Megtudtam róla, hogy Ő egy színész és milyen filmekben játszott. Mindegyikről beszélt egy kicsit, és azt is elmondta, miért állt közel hozzá egy-egy szerep. Engem – személy szerint – legjobban a Remember me című filmje fogott meg.

Természetesen a faggatódzás kölcsönös volt… Én sem maradhattam ki a „jóból”, és beavattam eddigi életem néhány érdekesebb momentumába. Mint például, hogy miért jöttem Los Angelesbe.

- A Kaliforniai Állami Egyetem Színház és Tánc karán fogok tanulni.

- Mióta táncolsz?

- Hát, hét évesen kezdtem, és egészen húsz éves koromig… és most újra.

- Miért volt a három év kihagyás?

- Az édesanyám meghalt, akkor úgy éreztem kell egy kis szünet. Azért jelentkeztem az iskolába, hogy újra visszarázódjak.

- Óh, sajnálom…

- Semmi baj! Azért vagyok itt, hogy új életet kezdhessek… - ám hiába tagadtam a szememet szúrták a könnyek és legszívesebben sírva futottam volna ki az étteremből. De tudtam, hogy erősnek kell lennem és elhallgatatni a hangot, ami irányítja a gondolataimat. Mély levegőt vettem és épp kezdtem volna bele, egy bocsánatkérésbe, mikor Robert hirtelen a kezét az enyémre tette, ezzel belém fojtva a szót és az összes gondolatomat

Egy pillanat alatt változott meg minden. Már nem a hang, hanem én irányítottam!

Az arcomra szívből jövő mosoly rajzolódott ki. Robert szája szegletében is megjelent egy halvány kis féloldalas mosoly, majd megszólalt:

- Dess, kérlek, ne menj el! Szükségem van rád…

Vége

33. Fejezet

Sziasztok! Hosszú hétvége van, úgy néz ki végre beköszönt a tavasz és meghoztam a 33. fejezetet, ami a héten már a második! Kell ennél több? Tudom, tudom már megint ilyen későn jövök. Ez egyszer nézzétek el nekem, válogatott kézi meccset kellett néznem! ( Szörnyű elfoglaltság, igaz?! A pláne meg az, hogy röpke 15 km-re tőlem játszottak - Veszprémben - nekem meg itthonról kellett néznem...) Na de nagyon eltértem a tárgytól. Térjünk is rá a lényegre! Az utóbbi két fejezet Rob szemszöge volt, most újra Destiny jön. Ugye emlékeztek még, hogy a harmincadik fejezet végére Dess komoly elhatározásra jutott? Ma innen folytatjuk :) Úgy döntöttem nem részletezem, hogy mik lesznek a mai fejezetben, nem akarok előre kiemelni semmit. A cím úgyis beszédes :) Remélem megleptek minket pár komival! Mondjuk leírhatnátok, hogy a cím elolvasása után amire gondoltatok bekövetkezett-e a végén vagy sem. Mi a gondolataitokra, véleményeitekre vagyunk kíváncsiak ;) Kellemes olvasást! Ajánlott szám: Cheryl Cole - Promise this Ui.: Ivcsi feltehetőleg keddig nem lesz blog közelben, ezért a szám csak akkor kerül fel a lejátszóba. Addig chat-en belinkeltem, hogy aki szokta közben hallgatni, most is tudja. Valamint Chace-ről új kép került fel :) :P Puszi: Csillu

„Néha a sors összehoz két szerelmest, csupán azért, hogy elszakítsa őket egymástól.”

33. fejezet - Destiny szemszöge A csók Az elhatározásom semmit sem változott az elmúlt négy nap során. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan valósítsam meg a tervemet. Merthogy szükségem volt Robertre… nélküle képtelen vagyok véghezvinni, lényegében a halálomat. Kell, hogy legyen valamilyen lehetőség… - hunytam le a szemem. Hagytam, hogy most a gondolatom irányítson. Robert jelent meg előttem és mielőtt még kitörölhettem volna a képet, már előtte álltam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék. Még nem éreztem elég felkészültnek magam ehhez a beszélgetéshez. Ő is ugyanolyan értetlen arccal bámult vissza rám… Megindultam felé, mire ő rögtön hátrálni kezdett. Megtorpantam. - Csókolj meg! – mondtam hirtelen jött határozottsággal a hangomban és még egy lépést tettem felé. - Nem. - közölte határozottan. Rideg volt és én tudtam, hogy ez csakis nekem szól. De hangjában nem volt semmiféle kétely, vagy bizonytalanság. A szavak mégis olyan erővel törtek fel belőle, amivel engem teljesen leblokkolt… - Nem teszem meg! - mondta újra, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva nekem. - Robert! Szeretném, ha megcsókolnál. - kértem, de közben a könnyeimmel kellett küzdenem. Nem válaszolt. Egyetlen hang sem hagyta el a száját… Egy újabb lépéssel csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Még mindig nem szólt egy szót sem, én pedig egyre magabiztosabban lépdeltem közelebb hozzá. Mindössze pár centivel előtte álltam meg. - Miért teszed ezt velem? Csak úgy megjelensz, és azt kéred, csókoljalak meg… amikor én… én becsaptalak. - fakadt ki. Éreztem, hogy egy kicsit sikerült megingatnom. Ezek után már sokkalta határozottabban közeledtem felé. - Shh! - helyeztem a mutatóujjamat az ajkára. - Csak tedd meg! Nem érdekel mi történt közted és Hayley között. - Tudod? – kérdezte meglepetten. Bólintottam, mire a kezébe fogta az ujjam és a testem mellé simította a karom. Nagyon lassan megrázta a fejét, de közben végig a szemembe nézett. - Sajnálom… - Robert! - leheltem, és újfent az arcára helyeztem az ujjam, majd végigsimítottam a szája vonalát. - Miért? - kérdezte ismét, de a hangja már csöppet sem volt olyan kemény. - Mit miért? – értetlenkedtem. - Nem haragszol rám. Nem vetsz meg… Miért? Dess! Én lefeküdtem egy másik nővel, holott még mindig téged szeretlek. Te vagy az, akiért harcolnom kellett volna! Ehelyett én csak úgy feladtam… - Én is szeretlek - válaszoltam egyszerűen és a kezem tovább húztam az állán, majd le egészen a mellkasáig. Még mindig kíváncsian fürkészte az arcom, ezért kénytelen voltam előállni valami magyarázattal. – Te nem tehetsz arról, ami történt. Hayley végig ezt akarta elérni. El akart venni tőlem. És bár ez sikerült neki, tudom, hogy neked ő semmit nem jelent. Robert, én még most is ugyanúgy szeretlek, mint mielőtt elhagytalak. Tedd meg… - kértem újra. Most első alkalommal mondtam ki, vele szemtől szemben állva, az iránta táplált érzelmeimet. Ám ezzel sikerült még inkább porrá zúzni az határozottságát. Lassan kezdett beszélni: - De… de, ha megteszem, Te meghalsz! - küzdött a szavakkal. - Tudom. – feleltem egyszerűen. Hiszen pont ez a célom… - Destiny! Ne kérd ezt tőlem. Mindenkit elveszíttetem, aki valaha fontos volt nekem. Téged már nem akarlak… A szemében és főként a hangjában csillanó fájdalom teljesen letaglózott. Most éreztem csak igazán mennyire fontos vagyok a számára és most pont én fogok neki fájdalmat okozni… De abban is biztos voltam: nincs más választásom. Bármit is érzünk egymást iránt, én mindenképpen véget vetek neki… - Nem értelek! - jelentette ki, majd elhúzódva tőlem, az ablakhoz lépett. – Nem érdekel, hogy megcsaltalak. Csakis az számít, hogy elveszítsd az életedet? Tényleg ezt akarod? A távolság ismét kettőnk közé állt, de én nem adtam fel! Az elhatározásom szilárd volt, és tökéletesen tudtam mi a célom. Utána indultam, majd elé álltam. Nem válaszoltam az iménti kérdéseire, de mindketten pontosan tudtuk mi lenne a válasz. - Robert! Már több hónapja vagyok ebben a tehetetlen állapotban. Semmit sem tehetek, senkitől nem várhatok segítséget… Én ezt nem akarom tovább csinálni! Az én életemnek vége. Tudomásul vettem. Sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom neked, de meg kell értened, hogy ezt én így nem bírom! Szeretném, ha az utolsó emlékem Te lennél. - Nem! - jelentette ki, ismét azzal az eltökélt határozottsággal a hangjában. - Van más esélyed is. - Például? - vágtam vissza, ám a válasz nem érkezett meg… - Pontosan erről beszélek. Nincs már esélyem, hogy felébredjek a kómából. Kérlek! Tedd meg ezt nekem. Most már egyenesen könyörögtem. Szükségem volt a felejtésre, az álmokra, az emlékekre, és erre a csókra. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágytam rá! Robert közelebb lépett hozzám, az arcomat óvatosan a két tenyere közé fogta. Aztán hosszú percek teltek el… Mindketten mélyen elvesztünk egymás tekintetében. Egyikünk sem beszélt, mégis pontosan tudtuk, mit akar a másik. Az egyik keze, az arcomról a hajamra siklott, majd óvatosan közelebb húzott magához. Én készségesen engedtem át neki magam. Semmire sem vágytam jobban, mint erre a csókra… Behunytam a szemem, miközben éreztem a forró leheletét a bőrömön. Egyetlen szót suttogott csupán: - Szeretlek… Majd az ajkai birtokba vették az enyémeket. Megremegtem a karjai közt. Kellemes borzongás járta át a testem minden egyes porcikáját, miközben nagyon gyengéden kóstolgattuk egymást… Robertben benne volt a félelem, én viszont csak élvezni akartam létezésem utolsó másodperceit. Hirtelen kezdett távolodni tőlem… ám én még idejében kapcsoltam, és még szorosabban a testéhez simultam. Biztonságban éreztem magam, mikor az ölelésében tartott. Nem szerettem volna elveszíteni, pont most, amikor végre az enyém lehet! Szenvedélyesen csókoltam tovább… De ebben a pillanatban minden megváltozott. Már nem éreztem úgy őt, ahogy szerettem volna… Kétségbeesetten túrtam a hajába! Semmi. Közelebb vonva magamhoz, újabb csóközönt zúdítottam rá… De most sem történt semmi. Tudtam, hogy ez jelenti a véget. Csakhogy nem akartam megérteni, hogy miért pont most! Miért csak ennyi idő után? Ha nehezen is, de felfogtam… Hátráltam egy lépést, és ekkor vettem észre, hogy körülöttem minden teljes mozdulatlanságra van ítélve. Robert, mintha megfagyott volna. Épp úgy, mint az idő… Semmi sem mozdult, kivéve engem és azt a valakit, aki még a szobában állt. Lassan lépdelt felém, miközben számomra világossá vált: innen nincs menekvés. Mindezek ellenére boldogság járt át, mert tudtam: a végzetem beteljesült… Egy olyan érzés kerített hatalmába, amit eddig még soha nem éreztem. Szerelmes vagyok! Őszintén, tiszta szívvel szeretem Robertet. Már egyáltalán nem érdekelt mi történik ezek után. Ha meg is halok, legalább olyas valakiért teszem, akit szeretek. Márpedig én szeretem Robertet! És a csók, életem első és utolsó csókja volt, de megérte, bármi is lesz mindennek a következménye… A sors két utat szabott ki nekem, és én döntöttem! A kérdés most már csak az, hogy jól vagy rosszul.

32. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon, nagyon NAGY köszönet Nektek, hogy összehoztatok 6 komit! :) Úgy gondolom méltán megérdemlitek, hogy kapjatok egy előbbi frisst. Mivel ez olyan spontán jött (na, jó már tervbe volt), nem nagyon tudok mit írni, de azért a fejezethez lenne egy-két hozzászólásom:

Többek között ismét egy Robert szemszög következik. Választ kaptok sok kérdésre, például, hogy kivel beszélt Hayley és, hogy ki az a lány, akit Kellan ennyire titkolt Robert elől. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a mostani részben sok-sok szereplővel találkozhattok. Rob, Chace, Hayley, Kellan... :) Nem is húzom tovább az idegeiteket, nagyon jó olvasást! :D

Ajánlott zene: Jason Derulo - Blind

u.i.: Vehpotse és Nocy! Írtam Nektek kommentbe választ! Remélem így már érthető... ;)

”Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk.”

32. Fejezet - Robert szemszöge

Hiba

Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam, hogy reggel legyen, és nekem szembe kelljen néznem, egy újabb nappal! Nem akartam szembesülni azzal, amit tettem…

Tudtam, hogy hiba volt lefeküdni Hayley-vel, hiszen, én az égvilág semmit sem érzek iránta.

Én még mindig Destinyt szeretem! Bármennyire is próbáltam elfojtani ezt az érzést, el kell fogadnom, hogy nem harcolhatok ellene. Szeretem őt és szükségem van rá. Nem tudok nélküle élni.

Hatalmas hibát követtem el az éjszaka.

Úgy éreztem, hogy becsaptam saját magamat, de ugyanúgy Hayleyt és Destinyt is. Hayleyt azért mert nem érzek úgy iránta, ahogy ő azt hiszi… Destinyt azért, mert bár az utóbbi időben nem láttam, még mindig őt szeretem… Magamat pedig azzal csaptam be, hogy elhittem, nekem az lesz a legjobb, ha lemondok valakiről, akibe szerelmes vagyok és kihasználok egy másik lányt…

Undorodtam magamtól! Undorodtam attól, amit tettem!

Félve nyitottam ki a szemem… a szoba teljes fényárban úszott. Csak lassan sikerült hozzászoknom ehhez a vakító fényességhez. Óvatosan fordultam át a másik oldalamra, nehogy felébresszem Hayleyt. Ám az ágy másik oldalán nem feküdt senki…

Meg volt ágyazva, mintha nem is aludt volna itt az éjjel. Kétségbeesetten kezdtem kutatni, valami magyarázat után, de képtelen voltam felidézni bármit is az elmúlt éjszakából. Szó szerint semmire nem emlékeztem. Még arra sem, hogy kerültem az ágyamba, és egyetlen momentumra sem voltam képes visszaemlékezni, ami a Hayleyvel töltött időre vonatkozna.

Észrevettem, hogy egy kis cetli van az éjjeliszekrényen… Gyorsan utána kaptam és olvasni kezdtem:

„Robert!

Az éjjel csodálatos volt, de most muszáj elmennem. Sajnálom, hogy nem szóltam: haza kell utaznom New Havenbe. Egy héten belül ismét látjuk egymást.

Csók: Hayley

u.i.: Ne hívj, ne keress!”

A levelet kis golyóvá gyűrtem és elhajítottam a kezemből. Dühös voltam, hogy csak így faképnél hagyott. Egyetlen szó nélkül lelépett és arra kér, hogy ne is érdekeljen, mi van vele, vagy épp mit csinál és, hogy miért utazott vissza New Havenbe. Ráadásul mindezt pont akkor teszi, amikor ennyi idő elteltével más értelemben is megosztottam vele az ágyamat…

Csalódott voltam és hihetetlen nagy dühöt éreztem. Nem csak saját magamat csaptam be, de Hayley is átvert engem! Semmi másra nem kellettem neki, minthogy kipróbálhasson, aztán elhajítson, mit az imént én azt a papírdarabot. Fogalmam sincs, mire volt jó neki ez az egész. Hiszen nem a pénzemre fájt a foga… Akkor meg mi a fenét akarhatott tőlem?

Eltelt egy… kettő… három nap és semmilyen hírem nem volt Hayleyvel kapcsolatban. Még azt sem tudtam, él-e egyáltalán! Ám, ahogy teltek a napok, úgy éreztem: sokkal jobb nekem nélküle…

A negyedik napon még csak nem is gondoltam rá. Bár lehet, hogy ez csak annak volt betudható, hogy az egész délelőtt a színházi próba kötötte le, majd pedig az esti előadásra készültem. Rá kellett jönnöm, hogy már egyáltalán nem érzem a hiányát. Ezzel ellentétben viszont, főleg a színház falai között, sokkal jobban felerősödött egy másik érzés.

Egy érzés, amit sosem törölhetett ki senki! Az emlékek fogva tartottak, de én nem is akartam szabadulni tőlük… Nem szerettem volna elveszíteni Destinyt! Tisztában voltam vele, hogy jelen pillanatban nagyon kevés esélyem van, hogy visszaszerezzem őt, de talán, ha mindent elmagyarázok neki, sikerül meggyőznöm őt.

Miután az előadás lement, bezárkóztam az öltözőmbe. Lassan kezdtem el összekészülődni, mikor kopogtattak az ajtón.

- Nincs itt senki. – vettem oda, és tovább pakoltam.

- Robert kérlek, nyisd ki!

A hang hallatán egyből az ajtóhoz léptem és elfordítottam a kulcsot…

- Chace! Micsoda meglepetés. Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem, miközben kezet fogtam vele.

- Gratulálok az előadáshoz.

- Köszönöm, de biztos vagyok benne, hogy nem csak ezért jöttél. Foglal helyet. – mutattam a kanapé felé, majd mindketten kényelembe helyeztük magunkat.

- Igazad van. Destinyről szeretnék beszélni veled…

- Hallgatlak. – próbáltam nyugodtságot erőltetni az arcomra.

- Robert. A helyzet az, hogy nagyon rossz előérzetem van vele kapcsolatban. Négy nappal ezelőtt, érdeklődött utánad, és amikor megtudta, hogy mi van közted és Hayley között, egyszerűen eltűnt. Azóta nem láttam… Bár nem is láthattam volna, mert a nyakláncát letépte magáról. – szétnyitotta a tenyerét, amibe tényleg Dess nyaklánca volt. – Reméltem Te talán segíthetnél.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Semmit sem hallottam felőle. Ígérem, ha megtudok, valamit azonnal értesítelek. De mit értesz pontosan azon, hogy rossz előérzeted van vele kapcsolatban?

- Nézd, nagyon aggódom. Szerintem nem gondolkodik józanul. Valami olyasmire célozgatott, hogy most már semmi értelme ennek a létnek és szeretne véget vetni az egésznek.

Bár tökéletesen tisztában voltam vele, mit fontolgat Destiny, ezzel szemben azt is tudtam, az hogy a terve sikerüljön, szüksége van rám! Márpedig én nem fogom teljesíteni a kérését. Harcolnia kell és ezt meg kell értenie! Nem adhatja fel ilyen könnyen…

Hazafelé tartva a kocsiban végig azon járt az eszem, hogyan és legfőképp hol találhatnám meg Destinyt. A gondolataimból a telefonom sms-t jelző hangja térített ki. Ijedtem kaptam utána…

Reggel nagyon korán megébredtem. Gyorsan elkészültem, majd egy bögre kávé kíséretében kiültem az erkélyre. Mikor az óra, nyolcat mutatott, felkaptam a kocsi kulcsom, majd a BMW-el a LAX felé vettem az irányt.

Tegnap, Hayley küldött nekem üzenetet, amiben azt írta a gépe 9-kor landol a Los angelesi reptéren és utána majd feljön hozzám… vagyis hozzánk. Hiszen már két hónapja együtt élünk. De én türelmetlen voltam! Elsősorban válaszokat akartam és nem akartam várni… Úgy döntöttem elé megyek a reptérre.

Kilenc előtt pár perccel léptem be a bejáraton és az információs pult felé indultam, ugyanis fogalmam sem volt, hová landol Hayley gépe.

- Jó reggelt. Szeretném megtudni, melyik terminálnál kell várakozni a New Haven-i járat utasaira.

- Egy pillanat uram. A gép már befutott… 4-es terminál.

- Köszönöm. – azzal hátat fordítottam a hölgynek és futólépésben tettem meg az utat.

Egyből kiszúrtam Hayleyt, csakhogy nem volt egyedül…

Ebben a pillanatban azt kívántam bárcsak sose ismertem meg volna egyiküket sem! Boldog mosollyal az arcukon ölelték meg egymást, majd kézen fogva indultak a kijárathoz. Nem bírtam tovább! Most azonnal válaszokat akartam…

Pillanatokon belül előttük termettem, ezzel elzárva az útjukat.

- Úgy örülök Nektek! Akartatok valamikor szólni, hogy kifejezhessem őszinte gratulációmat? – mondtam gunyorosan.

Az arckifejezésük elárulta őket… így már biztos voltam, hogy komoly a dolog köztük, és abban is, hogy nem számítottak rám.

- Na, mi az, mindketten megnémultatok?

- Robert! Szerintem ezt ne itt beszéljük meg…

- Miért ne, talán szégyelled az érzéseidet? Vagy azt, hogy átvertetek?

Egyikőjük sem szólalt meg, vagy szakított felbe. Hagyták, hogy minden kijöjjön belőlem. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ki látja a jelenetet, pedig a körénk gyülekvők száma percről percre gyarapodott…

- Hogy tehettétek? Mindkettőtökben megbíztam. És pont ti! – keltem ki magamból. Már-már üvöltöttem a mondat végére.

- Nyugi! Nyugodj már meg. – éreztem meg egy kezet a vállamon, de azon nyomban lesöpörtem onnan. Nem akartam, hogy ezek után valami is hozzájuk kössön. Undorodtam tőlünk, undorodtam kettőjüktől.

- Hayley! – fordultam az említett felé, mikor kissé lecsillapodtam. – Azt akarom, hogy holnap reggelig tűnj el a lakásból! Kellan, Te pedig… áh! Tudod mit? Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Legyetek boldogok! – majd sarkon fordultam, és mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen kisétáltam az épületből.

- Robert! – kiáltottak utánam, szinte egyszerre, de én mintha meg sem hallottam volna őket mentem tovább.

Semmi sem érdekelt. Mindent elvesztettem… Elvesztettem a szerelmemet, a legjobb barátomat és még azt is, akit a szerelmemnek hittem. Minden kicsúszott a kezem közül. Már semmit nem én irányítottam. Képtelen voltam újraindítani az életemet… ebben a pillanatban úgy éreztem egy merő roncs vagyok, aki nem tehet semmit! Nagyot hibáztam, és ezt már nem tudom jóvátenni...

31. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb vasárnap. Egy újabb fejezet. Március… Feltűnt milyen gyorsan telik az idő? A prológus még augusztusban került fel az oldalra, most pedig már március van. Ha belegondolok, számomra hihetetlen mennyi minden történt azóta…

Na, nem kell megijedni, nem ez lesz az utolsó fejezet, csak így március első hetében tartottam magamnak meg nektek egy nagyon rövidke kis összegzés! De ne felejtsétek el, mert az epilógus előtti köszöntőben folytatni fogom! ;) Már így is sokat írtam, és még csak most kezdek bele, mi is fog történni ebben – szám szerint – már a 31. fejezetben…

Szóval, azt már tudjátok, Destiny miként töltött el három hónapot. De, hogy mit csinált eközben Robert arra csak most derül fény. Vagyis egy kis részére, ugyanis az októberi és novemberi hónapot csak sejthetitek, hogy mivel telt… :) Tudom, – főként a kommentek alapján – hogy sokatokat felzaklatott Robert és Hayley szorosabbra fűzött kapcsolata. A válasz pedig nagyon egyszerű: Robert is csak pasiból van. Majd meglátjuk miként oldódnak meg a dolgok – de ez még a jövő zenéje! :)

Jó olvasást! pusz, Ivcsi

Ajánlott zene: Miley Cyrus – Who owns my heart?

31. Fejezet - Robert szemszöge

Kétségek között

December van.

Itt Los Angelesben ez semmiféle változással nem jár a nyárhoz, a tavaszhoz vagy az őszhöz képest, ám most mégis úgy érzem, mintha ez egy egészen más tél lenne. Valami megváltozott és én pontosan tudtam, hogy micsoda. Az életem az egyik percről a másikra fordult egy hatalmasat…

Bár még csak pár hete vertem ki a fejemből a régóta gyötrő érzést, rögtön követte őt egy másik… Minden annyira zavaros és kusza volt. Szívesen visszaforgattam volna a napokat, hogy legyen időm mindent alaposabban felmérni és megérteni. Mert az egész olyan gyorsan történt…

A nap erősen tűzött be az ablakon keresztül, bár még nem volt túl késő. Mint reggelente általában most is első dolgom volt, hogy a telefonom után nyúltam. Amint az órára pillantottam, egyből felültem az ágyban, majd, mint akit ágyúból lőttek ki felpattantam és a pólóm után kezdtem kutatni. Aztán a nadrágomat keresésére indultam…

- Hmm. Jó reggelt! – mosolygott rám az imént még mély álomban lévő lány.

- Sajnálom, nem akartalak felébreszteni. – magyarázkodtam, és közben egy puszit nyomtam az arcára. – De nekem most mennem kell.

Egyetlen szó nélkül rántott vissza maga mellé, és felém kerekedve, lassú, majd egy hevesebb csókokat váltottunk.

- Most már tényleg mennem kéne… - lihegtem, mikor éreztem, hogy a keze a nadrágom gombjával van elfoglalva.

- Rendben. – adta meg magát, és legördült rólam.

- Tényleg sajnálom! – leheltem egy utolsó csókot az ajkára…

Pár perc múlva már a BMW-el száguldottam Los Angeles utjain, majd leparkoltam Kellan lakása előtt. Felcaplattam a lépcsőn, egészen a negyedik emeletig, és bekopogtattam az ajtón.

- Késtél. – közölte Kel, mikor kinyitotta a bejáratot, majd egyből hátat fordított nekem és a kanapéra vetette magát.

- Tudom. Csak nemrég keltem fel… - kezdtem a magyarázkodást, és én is elhelyezkedtem a kanapén.

- Jól van, oké! Értem én.

Kellan vigyora pontosan tudatta velem, milyen mocskos gondolatok suhantak át az agyán. Persze én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ebből egyetlen szó sem igaz…

- Mondtam már, hogy semmi nem történt! Soha.

- Robert! Nem lehetsz ennyire töketlen. – csóválta a fejét, és még mindig mosolygott.

- Kellan! – utánoztam a hangleejtését. – Miért olyan nehéz megérteni, hogy az égvilágon semmi sincs köztünk, pár ártatlan csókon kívül?

- Lássuk csak! Több mint három hónapja ismered őt. Együtt éltek és látszólag teljesen bele vagy zúgva. Bár azt hozzátenném, hogy egy ilyen csajért ki ne lenne oda! – nevetett fel. – És te azt akarod beadni nekem, hogy még nem volt egy kis…

- Ezt most azonnal fejezd be! Nem és kész. Ha tovább folytatod, esküszöm, itt hagylak. – keltem ki magamból teljesen.

- Jól van, nyugi haver! Ha ezek után egyetlen szóval is megemlíteném Hayleyt, felhatalmazlak, hogy elhagyd a lakásom. Ígérem, nem fogok megsértődni. – mondta, teljesen komoly fejjel.

Most én nem bírtam… muszáj, volt nevetnem rajta.

- Kellan, te tiszta hülye vagy! – löktem oldalba, melynek hatására ő is hangos kacagásba kezdett.

Igazából fogalmam sincs, hogy miért hívott ide, de az egész délelőtt a viccelődéssel telt el. És persze volt egy csomó megbeszélni valónk, mivel már majdnem egy hónapja nem láttam Kellant. New York-ba kellett menni, egy reklám szerep miatt. Erről is részletes kifaggattam, na meg arról, hogy nála mi a helyezet a nők terén. Ha már engem nem hagyott békén, ő sem maradhat ki a jóból…

De nem tudtam meg túl sokat. Kellan hihetetlenül szűkszavúnak bizonyult, ami egyáltalán nem volt rá jellemző. Rögtön gyanítottam, hogy valamit titkol előlem.

- Mi az, Kellan? Ennyire szörnyű? – incselkedtem.

- Nem erről szó sincs! Csak még nagyon friss a dolog, és nem szeretném elkiabálni.

- Rendben. Értem! De ha esetleg komolyabbra fordul, mindenképpen be kell nekem mutatnod!

- Persze, megígérem. – zárta rövidre a témát.

Valami nagyon nem stimmelt vele, de úgy döntöttem hagyom… Ha el akarja mondani, akkor el fogja. Lehet, hogy csak idő kell neki. Legalábbis nagyon bíztam benne, hogy nem valami más van a dologban!

Másnap reggel, ismét, szerencsésen elaludtam. Mostanság ez szokássá vált nálam, pedig az éjszakáimat nagyrészt alvással töltöttem. Átfordultam az oldalamra és meglepve tapasztaltam, hogy Hayley nincs mellettem. Előhalásztam egy tiszta inget a szekrényből, majd a keresésére indultam.

A konyha irányából hangok szűrődtek ki, így hát elindultam felé… A pulton könyökölt, háttal nekem és épp telefonon beszélt valakivel. Nem akartam hallgatózni, ezért csináltam egy hátra arcot és a fürdőt vettem célba. Ám még ugyan abban a pillanatban meg is torpantam. Hayley az én nevemet ejtette ki. Kíváncsian fordultam vissza és az ajtófélfának dőlve hallgattam a beszélgetést.

- Biztos, hogy nem sejt semmit. – válaszolt Hayley, valószínűleg a telefon túloldalán lévőnek. – Nem bízol bennem? – vonta kérdőre az illetőt.

Néhány másodperces hallgatás következett, majd ismét megszólalt:

- Én is szeretlek. – azzal elemelte a mobilt a füle mellől és a konyhapultra rakta.

Annyira elmerengtem az imént hallottakon, hogy észre sem vettem, Hayley gyanakvó tekintetét.

- Szia. - köszönt egyszerűen, és egy bögre kávét nyomott a kezembe, a szokásos reggeli csók kíséretében.

- Mi volt ez? – kérdeztem és még engem is meglepett a hangomban csendülő kételkedés.

-Mire gondolsz? – kérdezte, ártatlanságot tanúsítva.

- A telefon… - mutattam az említett tárgyra.

- Óh, hogy az. Csak anyuval beszéltem.

- Rólam? – értetlenkedtem.

- Rólad is. Talán zavar? Már úgy szeretnének megismerni, személyesen is.

Zavart bólogatásba kezdtem. Nem értettem, hogyan inoghatott meg a bizalmam Hayley irányába. Hiszen ő mindig segített nekem és sosem tenne olyat, amivel fájdalmat okozhatna…

Visszaadtam a kezébe a bögrét, és újfent a fürdőbe indultam. Azt a pár percet, amit bent töltöttem, arra használtam, hogy alaposan átgondoljak mindent…

Már egy jó ideje nem jutott eszembe Destiny. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi lehet most vele. Ha fel is ébredt már a kómából, valószínűleg nem emlékszik rám. És én már nem is akartam, hogy közünk legyen egymáshoz. Ő döntött úgy, hogy nekünk külön utakon kell folytatnunk. A sors nem egymásnak teremtett minket és ebbe mindkettőnknek bele kellett törődnünk… Persze nagyon nehéz volt kiverni őt a fejemből, de ebben sokat segített nekem Hayley. Ugyanis elmondta, mit tett vele Destiny és ezek után, már tabu téma lett köztünk.

Ám ma reggel, miután kihallgattam azt a bizonyos beszélgetést, valami kettétört a kapcsolatunkban. Legalábbis részemről biztosan… De nem értettem, miért hazudott volna nekem. Semmi értelme nem volt a felvetésemnek, éppen ezért arra jutottam, amíg nincs bizonyítékom ezzel kapcsolatban, nem teszek semmit.

Mintha semmi sem történt volna, visszasétáltam Hayleyhez, és jóízűen megreggeliztünk. Majd kényelembe helyeztük magunkat a kanapén és egy romantikus filmet kezdtünk nézni.

Csakhogy engem per pillanat sokkal jobban lekötött a karjaim közt fekvő lány, minthogy a két főszereplő vívódására figyeljek.

Hirtelen határoztam el magam, ennek ellenére biztos voltam a dologban. Az érzéseimmel már nem ennyire…

Óvatosan kisimítottam egy kósza tincset Hayley arcából, majd az álla alá nyúltam és finom magam felé fordítottam az arcát. Ő rám mosolygott, én pedig egyből birtokba vettem az ajkait. Újfent érkezett szenvedéllyel csókoltam őt, miközben egyre több ruhadarabtól szabadultunk meg. Akartam őt, legalábbis ebben a percben úgy éreztem…