33. Fejezet

Sziasztok! Hosszú hétvége van, úgy néz ki végre beköszönt a tavasz és meghoztam a 33. fejezetet, ami a héten már a második! Kell ennél több? Tudom, tudom már megint ilyen későn jövök. Ez egyszer nézzétek el nekem, válogatott kézi meccset kellett néznem! ( Szörnyű elfoglaltság, igaz?! A pláne meg az, hogy röpke 15 km-re tőlem játszottak - Veszprémben - nekem meg itthonról kellett néznem...) Na de nagyon eltértem a tárgytól. Térjünk is rá a lényegre! Az utóbbi két fejezet Rob szemszöge volt, most újra Destiny jön. Ugye emlékeztek még, hogy a harmincadik fejezet végére Dess komoly elhatározásra jutott? Ma innen folytatjuk :) Úgy döntöttem nem részletezem, hogy mik lesznek a mai fejezetben, nem akarok előre kiemelni semmit. A cím úgyis beszédes :) Remélem megleptek minket pár komival! Mondjuk leírhatnátok, hogy a cím elolvasása után amire gondoltatok bekövetkezett-e a végén vagy sem. Mi a gondolataitokra, véleményeitekre vagyunk kíváncsiak ;) Kellemes olvasást! Ajánlott szám: Cheryl Cole - Promise this Ui.: Ivcsi feltehetőleg keddig nem lesz blog közelben, ezért a szám csak akkor kerül fel a lejátszóba. Addig chat-en belinkeltem, hogy aki szokta közben hallgatni, most is tudja. Valamint Chace-ről új kép került fel :) :P Puszi: Csillu

„Néha a sors összehoz két szerelmest, csupán azért, hogy elszakítsa őket egymástól.”

33. fejezet - Destiny szemszöge A csók Az elhatározásom semmit sem változott az elmúlt négy nap során. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan valósítsam meg a tervemet. Merthogy szükségem volt Robertre… nélküle képtelen vagyok véghezvinni, lényegében a halálomat. Kell, hogy legyen valamilyen lehetőség… - hunytam le a szemem. Hagytam, hogy most a gondolatom irányítson. Robert jelent meg előttem és mielőtt még kitörölhettem volna a képet, már előtte álltam. Fogalmam sem volt mit mondhatnék. Még nem éreztem elég felkészültnek magam ehhez a beszélgetéshez. Ő is ugyanolyan értetlen arccal bámult vissza rám… Megindultam felé, mire ő rögtön hátrálni kezdett. Megtorpantam. - Csókolj meg! – mondtam hirtelen jött határozottsággal a hangomban és még egy lépést tettem felé. - Nem. - közölte határozottan. Rideg volt és én tudtam, hogy ez csakis nekem szól. De hangjában nem volt semmiféle kétely, vagy bizonytalanság. A szavak mégis olyan erővel törtek fel belőle, amivel engem teljesen leblokkolt… - Nem teszem meg! - mondta újra, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva nekem. - Robert! Szeretném, ha megcsókolnál. - kértem, de közben a könnyeimmel kellett küzdenem. Nem válaszolt. Egyetlen hang sem hagyta el a száját… Egy újabb lépéssel csökkentettem a köztünk lévő távolságot. Még mindig nem szólt egy szót sem, én pedig egyre magabiztosabban lépdeltem közelebb hozzá. Mindössze pár centivel előtte álltam meg. - Miért teszed ezt velem? Csak úgy megjelensz, és azt kéred, csókoljalak meg… amikor én… én becsaptalak. - fakadt ki. Éreztem, hogy egy kicsit sikerült megingatnom. Ezek után már sokkalta határozottabban közeledtem felé. - Shh! - helyeztem a mutatóujjamat az ajkára. - Csak tedd meg! Nem érdekel mi történt közted és Hayley között. - Tudod? – kérdezte meglepetten. Bólintottam, mire a kezébe fogta az ujjam és a testem mellé simította a karom. Nagyon lassan megrázta a fejét, de közben végig a szemembe nézett. - Sajnálom… - Robert! - leheltem, és újfent az arcára helyeztem az ujjam, majd végigsimítottam a szája vonalát. - Miért? - kérdezte ismét, de a hangja már csöppet sem volt olyan kemény. - Mit miért? – értetlenkedtem. - Nem haragszol rám. Nem vetsz meg… Miért? Dess! Én lefeküdtem egy másik nővel, holott még mindig téged szeretlek. Te vagy az, akiért harcolnom kellett volna! Ehelyett én csak úgy feladtam… - Én is szeretlek - válaszoltam egyszerűen és a kezem tovább húztam az állán, majd le egészen a mellkasáig. Még mindig kíváncsian fürkészte az arcom, ezért kénytelen voltam előállni valami magyarázattal. – Te nem tehetsz arról, ami történt. Hayley végig ezt akarta elérni. El akart venni tőlem. És bár ez sikerült neki, tudom, hogy neked ő semmit nem jelent. Robert, én még most is ugyanúgy szeretlek, mint mielőtt elhagytalak. Tedd meg… - kértem újra. Most első alkalommal mondtam ki, vele szemtől szemben állva, az iránta táplált érzelmeimet. Ám ezzel sikerült még inkább porrá zúzni az határozottságát. Lassan kezdett beszélni: - De… de, ha megteszem, Te meghalsz! - küzdött a szavakkal. - Tudom. – feleltem egyszerűen. Hiszen pont ez a célom… - Destiny! Ne kérd ezt tőlem. Mindenkit elveszíttetem, aki valaha fontos volt nekem. Téged már nem akarlak… A szemében és főként a hangjában csillanó fájdalom teljesen letaglózott. Most éreztem csak igazán mennyire fontos vagyok a számára és most pont én fogok neki fájdalmat okozni… De abban is biztos voltam: nincs más választásom. Bármit is érzünk egymást iránt, én mindenképpen véget vetek neki… - Nem értelek! - jelentette ki, majd elhúzódva tőlem, az ablakhoz lépett. – Nem érdekel, hogy megcsaltalak. Csakis az számít, hogy elveszítsd az életedet? Tényleg ezt akarod? A távolság ismét kettőnk közé állt, de én nem adtam fel! Az elhatározásom szilárd volt, és tökéletesen tudtam mi a célom. Utána indultam, majd elé álltam. Nem válaszoltam az iménti kérdéseire, de mindketten pontosan tudtuk mi lenne a válasz. - Robert! Már több hónapja vagyok ebben a tehetetlen állapotban. Semmit sem tehetek, senkitől nem várhatok segítséget… Én ezt nem akarom tovább csinálni! Az én életemnek vége. Tudomásul vettem. Sajnálom, hogy fájdalmat kell okoznom neked, de meg kell értened, hogy ezt én így nem bírom! Szeretném, ha az utolsó emlékem Te lennél. - Nem! - jelentette ki, ismét azzal az eltökélt határozottsággal a hangjában. - Van más esélyed is. - Például? - vágtam vissza, ám a válasz nem érkezett meg… - Pontosan erről beszélek. Nincs már esélyem, hogy felébredjek a kómából. Kérlek! Tedd meg ezt nekem. Most már egyenesen könyörögtem. Szükségem volt a felejtésre, az álmokra, az emlékekre, és erre a csókra. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágytam rá! Robert közelebb lépett hozzám, az arcomat óvatosan a két tenyere közé fogta. Aztán hosszú percek teltek el… Mindketten mélyen elvesztünk egymás tekintetében. Egyikünk sem beszélt, mégis pontosan tudtuk, mit akar a másik. Az egyik keze, az arcomról a hajamra siklott, majd óvatosan közelebb húzott magához. Én készségesen engedtem át neki magam. Semmire sem vágytam jobban, mint erre a csókra… Behunytam a szemem, miközben éreztem a forró leheletét a bőrömön. Egyetlen szót suttogott csupán: - Szeretlek… Majd az ajkai birtokba vették az enyémeket. Megremegtem a karjai közt. Kellemes borzongás járta át a testem minden egyes porcikáját, miközben nagyon gyengéden kóstolgattuk egymást… Robertben benne volt a félelem, én viszont csak élvezni akartam létezésem utolsó másodperceit. Hirtelen kezdett távolodni tőlem… ám én még idejében kapcsoltam, és még szorosabban a testéhez simultam. Biztonságban éreztem magam, mikor az ölelésében tartott. Nem szerettem volna elveszíteni, pont most, amikor végre az enyém lehet! Szenvedélyesen csókoltam tovább… De ebben a pillanatban minden megváltozott. Már nem éreztem úgy őt, ahogy szerettem volna… Kétségbeesetten túrtam a hajába! Semmi. Közelebb vonva magamhoz, újabb csóközönt zúdítottam rá… De most sem történt semmi. Tudtam, hogy ez jelenti a véget. Csakhogy nem akartam megérteni, hogy miért pont most! Miért csak ennyi idő után? Ha nehezen is, de felfogtam… Hátráltam egy lépést, és ekkor vettem észre, hogy körülöttem minden teljes mozdulatlanságra van ítélve. Robert, mintha megfagyott volna. Épp úgy, mint az idő… Semmi sem mozdult, kivéve engem és azt a valakit, aki még a szobában állt. Lassan lépdelt felém, miközben számomra világossá vált: innen nincs menekvés. Mindezek ellenére boldogság járt át, mert tudtam: a végzetem beteljesült… Egy olyan érzés kerített hatalmába, amit eddig még soha nem éreztem. Szerelmes vagyok! Őszintén, tiszta szívvel szeretem Robertet. Már egyáltalán nem érdekelt mi történik ezek után. Ha meg is halok, legalább olyas valakiért teszem, akit szeretek. Márpedig én szeretem Robertet! És a csók, életem első és utolsó csókja volt, de megérte, bármi is lesz mindennek a következménye… A sors két utat szabott ki nekem, és én döntöttem! A kérdés most már csak az, hogy jól vagy rosszul.