32. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon, nagyon NAGY köszönet Nektek, hogy összehoztatok 6 komit! :) Úgy gondolom méltán megérdemlitek, hogy kapjatok egy előbbi frisst. Mivel ez olyan spontán jött (na, jó már tervbe volt), nem nagyon tudok mit írni, de azért a fejezethez lenne egy-két hozzászólásom:

Többek között ismét egy Robert szemszög következik. Választ kaptok sok kérdésre, például, hogy kivel beszélt Hayley és, hogy ki az a lány, akit Kellan ennyire titkolt Robert elől. Ebből pedig egyenesen következik, hogy a mostani részben sok-sok szereplővel találkozhattok. Rob, Chace, Hayley, Kellan... :) Nem is húzom tovább az idegeiteket, nagyon jó olvasást! :D

Ajánlott zene: Jason Derulo - Blind

u.i.: Vehpotse és Nocy! Írtam Nektek kommentbe választ! Remélem így már érthető... ;)

”Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk.”

32. Fejezet - Robert szemszöge

Hiba

Nem akartam kinyitni a szemem. Nem akartam, hogy reggel legyen, és nekem szembe kelljen néznem, egy újabb nappal! Nem akartam szembesülni azzal, amit tettem…

Tudtam, hogy hiba volt lefeküdni Hayley-vel, hiszen, én az égvilág semmit sem érzek iránta.

Én még mindig Destinyt szeretem! Bármennyire is próbáltam elfojtani ezt az érzést, el kell fogadnom, hogy nem harcolhatok ellene. Szeretem őt és szükségem van rá. Nem tudok nélküle élni.

Hatalmas hibát követtem el az éjszaka.

Úgy éreztem, hogy becsaptam saját magamat, de ugyanúgy Hayleyt és Destinyt is. Hayleyt azért mert nem érzek úgy iránta, ahogy ő azt hiszi… Destinyt azért, mert bár az utóbbi időben nem láttam, még mindig őt szeretem… Magamat pedig azzal csaptam be, hogy elhittem, nekem az lesz a legjobb, ha lemondok valakiről, akibe szerelmes vagyok és kihasználok egy másik lányt…

Undorodtam magamtól! Undorodtam attól, amit tettem!

Félve nyitottam ki a szemem… a szoba teljes fényárban úszott. Csak lassan sikerült hozzászoknom ehhez a vakító fényességhez. Óvatosan fordultam át a másik oldalamra, nehogy felébresszem Hayleyt. Ám az ágy másik oldalán nem feküdt senki…

Meg volt ágyazva, mintha nem is aludt volna itt az éjjel. Kétségbeesetten kezdtem kutatni, valami magyarázat után, de képtelen voltam felidézni bármit is az elmúlt éjszakából. Szó szerint semmire nem emlékeztem. Még arra sem, hogy kerültem az ágyamba, és egyetlen momentumra sem voltam képes visszaemlékezni, ami a Hayleyvel töltött időre vonatkozna.

Észrevettem, hogy egy kis cetli van az éjjeliszekrényen… Gyorsan utána kaptam és olvasni kezdtem:

„Robert!

Az éjjel csodálatos volt, de most muszáj elmennem. Sajnálom, hogy nem szóltam: haza kell utaznom New Havenbe. Egy héten belül ismét látjuk egymást.

Csók: Hayley

u.i.: Ne hívj, ne keress!”

A levelet kis golyóvá gyűrtem és elhajítottam a kezemből. Dühös voltam, hogy csak így faképnél hagyott. Egyetlen szó nélkül lelépett és arra kér, hogy ne is érdekeljen, mi van vele, vagy épp mit csinál és, hogy miért utazott vissza New Havenbe. Ráadásul mindezt pont akkor teszi, amikor ennyi idő elteltével más értelemben is megosztottam vele az ágyamat…

Csalódott voltam és hihetetlen nagy dühöt éreztem. Nem csak saját magamat csaptam be, de Hayley is átvert engem! Semmi másra nem kellettem neki, minthogy kipróbálhasson, aztán elhajítson, mit az imént én azt a papírdarabot. Fogalmam sincs, mire volt jó neki ez az egész. Hiszen nem a pénzemre fájt a foga… Akkor meg mi a fenét akarhatott tőlem?

Eltelt egy… kettő… három nap és semmilyen hírem nem volt Hayleyvel kapcsolatban. Még azt sem tudtam, él-e egyáltalán! Ám, ahogy teltek a napok, úgy éreztem: sokkal jobb nekem nélküle…

A negyedik napon még csak nem is gondoltam rá. Bár lehet, hogy ez csak annak volt betudható, hogy az egész délelőtt a színházi próba kötötte le, majd pedig az esti előadásra készültem. Rá kellett jönnöm, hogy már egyáltalán nem érzem a hiányát. Ezzel ellentétben viszont, főleg a színház falai között, sokkal jobban felerősödött egy másik érzés.

Egy érzés, amit sosem törölhetett ki senki! Az emlékek fogva tartottak, de én nem is akartam szabadulni tőlük… Nem szerettem volna elveszíteni Destinyt! Tisztában voltam vele, hogy jelen pillanatban nagyon kevés esélyem van, hogy visszaszerezzem őt, de talán, ha mindent elmagyarázok neki, sikerül meggyőznöm őt.

Miután az előadás lement, bezárkóztam az öltözőmbe. Lassan kezdtem el összekészülődni, mikor kopogtattak az ajtón.

- Nincs itt senki. – vettem oda, és tovább pakoltam.

- Robert kérlek, nyisd ki!

A hang hallatán egyből az ajtóhoz léptem és elfordítottam a kulcsot…

- Chace! Micsoda meglepetés. Minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdeztem, miközben kezet fogtam vele.

- Gratulálok az előadáshoz.

- Köszönöm, de biztos vagyok benne, hogy nem csak ezért jöttél. Foglal helyet. – mutattam a kanapé felé, majd mindketten kényelembe helyeztük magunkat.

- Igazad van. Destinyről szeretnék beszélni veled…

- Hallgatlak. – próbáltam nyugodtságot erőltetni az arcomra.

- Robert. A helyzet az, hogy nagyon rossz előérzetem van vele kapcsolatban. Négy nappal ezelőtt, érdeklődött utánad, és amikor megtudta, hogy mi van közted és Hayley között, egyszerűen eltűnt. Azóta nem láttam… Bár nem is láthattam volna, mert a nyakláncát letépte magáról. – szétnyitotta a tenyerét, amibe tényleg Dess nyaklánca volt. – Reméltem Te talán segíthetnél.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Semmit sem hallottam felőle. Ígérem, ha megtudok, valamit azonnal értesítelek. De mit értesz pontosan azon, hogy rossz előérzeted van vele kapcsolatban?

- Nézd, nagyon aggódom. Szerintem nem gondolkodik józanul. Valami olyasmire célozgatott, hogy most már semmi értelme ennek a létnek és szeretne véget vetni az egésznek.

Bár tökéletesen tisztában voltam vele, mit fontolgat Destiny, ezzel szemben azt is tudtam, az hogy a terve sikerüljön, szüksége van rám! Márpedig én nem fogom teljesíteni a kérését. Harcolnia kell és ezt meg kell értenie! Nem adhatja fel ilyen könnyen…

Hazafelé tartva a kocsiban végig azon járt az eszem, hogyan és legfőképp hol találhatnám meg Destinyt. A gondolataimból a telefonom sms-t jelző hangja térített ki. Ijedtem kaptam utána…

Reggel nagyon korán megébredtem. Gyorsan elkészültem, majd egy bögre kávé kíséretében kiültem az erkélyre. Mikor az óra, nyolcat mutatott, felkaptam a kocsi kulcsom, majd a BMW-el a LAX felé vettem az irányt.

Tegnap, Hayley küldött nekem üzenetet, amiben azt írta a gépe 9-kor landol a Los angelesi reptéren és utána majd feljön hozzám… vagyis hozzánk. Hiszen már két hónapja együtt élünk. De én türelmetlen voltam! Elsősorban válaszokat akartam és nem akartam várni… Úgy döntöttem elé megyek a reptérre.

Kilenc előtt pár perccel léptem be a bejáraton és az információs pult felé indultam, ugyanis fogalmam sem volt, hová landol Hayley gépe.

- Jó reggelt. Szeretném megtudni, melyik terminálnál kell várakozni a New Haven-i járat utasaira.

- Egy pillanat uram. A gép már befutott… 4-es terminál.

- Köszönöm. – azzal hátat fordítottam a hölgynek és futólépésben tettem meg az utat.

Egyből kiszúrtam Hayleyt, csakhogy nem volt egyedül…

Ebben a pillanatban azt kívántam bárcsak sose ismertem meg volna egyiküket sem! Boldog mosollyal az arcukon ölelték meg egymást, majd kézen fogva indultak a kijárathoz. Nem bírtam tovább! Most azonnal válaszokat akartam…

Pillanatokon belül előttük termettem, ezzel elzárva az útjukat.

- Úgy örülök Nektek! Akartatok valamikor szólni, hogy kifejezhessem őszinte gratulációmat? – mondtam gunyorosan.

Az arckifejezésük elárulta őket… így már biztos voltam, hogy komoly a dolog köztük, és abban is, hogy nem számítottak rám.

- Na, mi az, mindketten megnémultatok?

- Robert! Szerintem ezt ne itt beszéljük meg…

- Miért ne, talán szégyelled az érzéseidet? Vagy azt, hogy átvertetek?

Egyikőjük sem szólalt meg, vagy szakított felbe. Hagyták, hogy minden kijöjjön belőlem. Engem egyáltalán nem zavart, hogy ki látja a jelenetet, pedig a körénk gyülekvők száma percről percre gyarapodott…

- Hogy tehettétek? Mindkettőtökben megbíztam. És pont ti! – keltem ki magamból. Már-már üvöltöttem a mondat végére.

- Nyugi! Nyugodj már meg. – éreztem meg egy kezet a vállamon, de azon nyomban lesöpörtem onnan. Nem akartam, hogy ezek után valami is hozzájuk kössön. Undorodtam tőlünk, undorodtam kettőjüktől.

- Hayley! – fordultam az említett felé, mikor kissé lecsillapodtam. – Azt akarom, hogy holnap reggelig tűnj el a lakásból! Kellan, Te pedig… áh! Tudod mit? Azt csinálsz vele, amit csak akarsz. Legyetek boldogok! – majd sarkon fordultam, és mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen kisétáltam az épületből.

- Robert! – kiáltottak utánam, szinte egyszerre, de én mintha meg sem hallottam volna őket mentem tovább.

Semmi sem érdekelt. Mindent elvesztettem… Elvesztettem a szerelmemet, a legjobb barátomat és még azt is, akit a szerelmemnek hittem. Minden kicsúszott a kezem közül. Már semmit nem én irányítottam. Képtelen voltam újraindítani az életemet… ebben a pillanatban úgy éreztem egy merő roncs vagyok, aki nem tehet semmit! Nagyot hibáztam, és ezt már nem tudom jóvátenni...