18. Fejezet

Sziasztok!

Ha elég szemfülesek vagytok, tudhatjátok, hogy egy komment híján nincs meg a 6, ami számotokra egy friss részt jelentene... De, hogy lássátok, milyen jó szívem van (így Karácsony közeledtével) meghoztam Nektek a 18. fejezetet. 

Az biztos, hogy vasárnap érkezik egy újabb rész, viszont azon a héten az alku kicsit szünetel és csak egy hétre rá kaptok új részt! :) Tudom, hogy nem jó, de talán most épp ezért rakom fel ezt, hogy egy kicsit kárpótoljalak Titeket.

Most pedig pár szóban a mai részt szeretném összefoglalni... Destiny szemszög és garantálom, hogy nem fogtok unatkozni! Hogy miről is beszélek, az három dologban fog megnyilvánulni: Először is Destinytől is megtudhatjátok, mit is gondol ő  Kellanről, ha már Robert olyan elfogultan viselkedett. A második, hogy Destiny látogatást tesz az egyik rokonánál... De, hogy ki az és mi lesz a találkozó vége? Az is ki fog derülni! ;) A harmadik pedig a másodikból következik... xD

Na jó, elég a ködösítésből, inkább tessék olvasni! :D

A fejezethez ajánlott zene, a lejátszóban: The Calling - Wherever you will go

„Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkodnunk kellene, a másik felét pedig azért, mert gondolkodunk, amikor éreznünk kellene...”

18. Fejezet - Destiny szemszöge

Csalódások

Így, hogy már Kellan számára is láthatóvá váltam, ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk.

 

A reggeli közben be nem állt a szánk, és az idő előrehalad tával, ahogy egyre jobban megismertem őt, kezdtem minél jobban megkedvelni.

Kellan egy külön egyéniséget képviselt és őszintén szólva nem is nagyon értettem, hogy lehet ez a két teljesen ellentétes férfi, ennyire jó barát.

 

Bár ebben a pár órában, amit hármasban együtt töltöttünk, éreztem a feszültséget.

Eszembe jutott, hogy Kellan és Robert mostanság egyáltalán nem beszélgettek és nem is találkoztak.

Úgy gondoltam, bőven van mit tisztázniuk…

 

Közelebb hajoltam Roberthez, majd röviden beavattam, az elméletembe és megnyugtattam, ne aggódjon, vissza fogok jönni.

Értette a célzást. Én pedig egy szempillantás alatt eltűntem a konyhából.

 

Pontosan tudtam az úti célom, ennek ellenére először a saját lakásomba képzeltem magam. Levettem a nyakláncot és belehelyeztem a dobozába…

 

A fejemben elképzeltem ugyanazt a nappalit, amit nemrég Robert festett le előttem.

A kis lila párnákkal, a fehér asztallal és a tükörrel.

 

Amint kinyitottam a szemem, az elém táruló látvány ismét lenyűgözött.

A gyönyörű nappali közepén álltam… a folyosóról beszélgetés szűrődött be, majd az ajtó hirtelen kivágódott és a szobán Ashley sétált végig. Az arcáról hihetetlen nagy dühöt olvastam le.

Alig telt el egy perc, Ashleyt követte Chace.

 

- Kérlek, legalább hallgass meg!

- Minek? Hogy egy újabb magyarázatot adj, és én ismét beleessek ebbe a csapdába?

- De hát esküszöm neked, hogy semmi sem történt! - mentegetőzött Chace, amivel az én kíváncsiságomat rögtön felkeltette.

 

Vajon mit csinált, amivel ennyire megbántotta Ashley-t?

A kíváncsiságom egy cseppet sem lankadt és, hogy minél többet megtudjak, leültem az asztalt közrefogó székek egyikére és tovább hallgattam a vitájukat.

 

Ashley egyelőre nemigen engedte szóhoz jutni a bátyámat. Chace pedig, látszólag képtelen volt megvédeni saját magát.

 

- Rendben, tudod mit? Higgy, amit akarsz!

Chace felállt a kanapéról és egyenesen az ajtó felé indult.

Ashley, egyetlen szó nélkül nézte, az egyre távolodó alakját, majd az arcát a kezébe temetve, hangos zokogásba kezdett.

 

Bár fogalmam sincs, min vesztek össze és, hogy igazából kinek van igaza, sajnáltam ezt a lányt.

De mivel, a bátyámat akartam látni - persze nem ilyen körülmények között - ezért villámgyorsan utána indultam.

 

A folyosó végén lévő liftnél értem utol. Az arcáról fájdalom és meggyötörtség sugárzott. Épp olyan sajnálatot éreztem iránta, mint Ashley iránt.

 

Ebben a pillanatban, mindennél jobban szerettem volna, ha támaszt nyújthatnék a testvérem számára.

Fogalmam sincs mi ütött belém, de egészen a lakásáig követtem őt.

Most valahogy, egyáltalán nem kötött le a berendezés. Egyszerűen csak elhelyezkedtem a kanapéján és a zsebemből elővettem a kis dobozt, majd felnyitottam a fedelét…

 

Két ujjam közé vettem, és lassan kiemeltem onnan, aztán szorosan a tenyeremet összeszorítva elrejtettem.

Tudtam, hogy mi lesz ennek a következménye. De most nem gondolkodtam, csak egyszerűen cselekedtem!

 

Chace néhány másodperc múlva felém fordult, és szó szerint, tátott szájjal meredt rám.

Én csak mosolyogtam és vártam, hogy valamiképp felfogja a történteket. Persze tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű, de egyszer "életemben" nem féltem a következményektől…

 

- Destiny? Tényleg Te vagy az? - kérdezte, de az arckifejezése semmit sem változott.

- Igen, de nem úgy, ahogy gondolod!

- Ezt, hogy érted?

- Az igazi Destiny, még mindig kómában fekszik, ugyanott, ahol te nemrég meglátogattad. Én csak a… - minden erőmet össze kellett szednem, hogy ki tudjam mondani: -… a szelleme vagyok.

 

Chace arca, ha ez egyáltalán lehetséges, még több értetlenségről tanúskodott. Szótlanul néztük egymást hosszú… hosszú percekig.

 

A mosoly egy pillanat alatt letörlődött az arcomról. Most már féltem…

 

- Tűnj el! Ez lehetetlen… Lehetetlen! - hangsúlyozta ki egyesével a szavakat.

 

Azt hittem, könnyebben el tudom majd viselni a kiborulását, de úgy látszik tévedtem!

A sírás megállíthatatlanul tört fel belőlem…

Amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem Robert lakásába és a kanapén összekuporodva hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

 

Éreztem, ahogy egy kéz átöleli a vállamat és óvatosan simogatni kezd.

Lassan, de végül sikerült megnyugodnom.

 

Felemeltem a fejem, és egyenesen Robert szemébe néztem.

Elbűvölt az a csodás szempár. Teljesen elvesztem a tekintetében és semmi másra nem gondoltam, csak rá…

 

Egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz. Robert ujjait az állam alá helyezte. Az ajkunk már csak pár centire volt egymástól…

 

Hirtelen feleszméltem! Gyorsan elfordítottam a fejem, és elhúzódtam Roberttől.

- Ezt nem lenne szabad! - motyogtam, miközben felálltam.

- Sajnálom…

- Ez nem történhet meg még egyszer. Sőt soha!

- Mit akarsz ezzel? - állt fel ő is.

 

Robert nagyon jól megérezte, hogy itt nem csak arról van szó, hogy figyelnünk kell egymásra. Mi nem lehetünk együtt. Megpróbáltuk, de nem működött…

 

- Nem maradhatok… és ez most végleges! - jelentettem ki.

- Ne! Kérlek, Destiny!

- Nem Robert! Szerintem éppen elég esélyt adtam magunknak. Mindketten hibáztunk, most az lesz a legjobb, ha elválunk egymástól.

- De, de mi lesz veled? Szükséged van rám! - mondta, és közelebb lépve hozzám, a kezébe fogta a kezemet.

 

Alig bírtam megszólalni… Amit a szemében láttam, belém fojtotta a szót.

Megcsillant egy könnycsepp, mely szomorúsággal keveredett.

 

- Már… Nincs. - hazudtam.

Nagyon is szükségem volt rá, de hogy ő el tudjon engedni, muszáj volt hazudnom.

Nem volt más választásom, ha egyszer újra normális életet akarok élni!

 

- Jól van. De tudd, hogy bennem még most is bízhatsz. Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz…