15. Fejezet

Sziasztok! Jelentem itt vagyok és meghoztam a következő - szám szerint tizenötödik - fejezetet. Nem tudom ki hogy van vele, de szerintem egész gyorsan eltelt ez a hét is. Csak a hétvégék ne lennének ilyen rövidek! Péntek este végre/sajnos be is havazott - legalábbis errefelé - és lassacskán Karácsony. Ivu már ugyis ezt várja február óta, ugye? ;) Na de ne szaladjunk ennyire előre! Mint gondolom azt, ti is sejtettétek, hogy ma Robert szemszögéből íródott rész következik. A mai fejezetben kiderül, hogy Fi tényleg látja-e Desst. Valamint már egy hiányolt személy is tiszteletét teszi pár mondat erejéig ( ne mosolyogj Meli, nem biztos, hogy egyre gondolunk :P ). Destiny pedig ismét a frászt hozza Robra, vajon mivel??? Reméljük, hogy ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. Az ajánlatunk továbbra is áll, ha szerda délutánig megvan a 10 komi, Ivett rakja fel a frisst. Szerény véleményem szerint megérné belehúzni, ha elolvastátok, rájöttök miért. A fejezethez ajánlott zene: Hilary Duff - Fly Kellemes olvasást! xoxo: Csillu 15. Fejezet - Rob szemszöge Tények Hirtelen megtorpantam. Követtem Fiona tekintetét, így egyenesen Destiny szemébe néztem. Értetlenség futott át az arcomon, míg Dess-én meglepettség tükröződött. Leguggoltam a kislány mellé. Meg akartam győződni róla, hogy biztosan mindhárman ugyanarról a személyről beszélünk. - Kire gondolsz? - A lányra, aki a kanapédon ül. - jelentette ki, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné. Kérdőn pillantottam Destiny-re, de ő lehunyta a szemét… Pontosan tudtam, hogy mire készül. - Ne menj el, kérlek! Egy végtelennek tűnő percig, még csukva tartotta a szemét, majd kinyitotta, és rajtam hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá. Lassan újra elindultunk. Leültettem Fionát a fotelbe, aki a világ minden kincséért sem vette volna le tekintetét Destiny-ről… Én pedig a kanapén foglaltam helyet. Úgy éreztem, akár ez is fontos információ lehet a számunkra: vajon ez az apró kislány miért látja Destiny-t, ugyanúgy, mint én? - Ő itt az egyik barátom… - De nem is hasonlít Ashleyre! - vágott közbe Fi. - Miért, nekem csak egyetlen lány barátom lehet? - vontam kérdőre, mire ő egyszerűen megrándította a vállát és visszafordult a számára még idegennek tűnő nőhöz. - Mi a neved? Az enyém: Fiona Eve Facinelli. De nyugodtan hívhatsz Fi-nek! - mosolygott. - Rendben, Fi. Engem Destiny Evans-nek hívnak. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! - Te tényleg Rob barátja vagy? - Igen… Miért, ez talán furcsa? - nevette el magát Dess és eléggé furcsa pillantást küldött felém. A két lány nagyon hamar és könnyen megtalálta a közös hangot és a témát, ami mindkettőjüket érdekelte: méghozzá a pasik személyében. Vagyis főként én voltam a beszédtéma. Fiona volt Peter lányai közül a legkisebb és egyben a legkíváncsibb is. Gyakran történt ehhez hasonló, mint a délutáni. Peter mostanság igen sűrűn vette igénybe a segítségemet, hogy vigyázzak a kis csöppségre. Természetesen Fionának nem mondtuk el, kicsoda Destiny valójában… Mivel ugyanúgy nézett ki, akárcsak a többi ember, így nem tűnt fel neki semmi. - Fiona, figyelj csak! Meg kell ígérned nekünk valamit. Senkinek nem szabad beszélned Destinyről, rendben? Ez legyen a mi kis titkunk. - Szuperül tudok titkot őrizni, Rob! - somolygott. Bólintottam és ezek után már csak reménykedni tudtunk, hogy nem fog lebuktatni minket. Az idő gyorsan haladt előre, és mi épp egy mese közepén tartottunk, mikor megszólalt a csengő. Fiona hangosan fújt egyet, mintha ezzel akarná jelezni, mennyire nincs ínyére még a hazamenetel. Majd mikor felálltam, hogy ajtót nyissak, kérlelően nézett rám. - Ne nyisd ki! Talán azt hiszi nincs itt senki. - De Fiona, ezt mégis kitől hallottad? - kérdezte a kislánytól Dess. - Apu mindig ezt mondja, ha valaki csönget… - vont vállat. Én csak mosolyogtam és közben kitártam a bejárati ajtót Peter előtt. - Szia. Gyere csak be! - Köszönöm, de sietnünk kéne. Tudod, Jenny-nek nem szóltam ezekről a tőled származó „bébiszitteres” délutánokról, és már így is késésben vagyunk… - Ígérem, hogy még találkozunk, de most menned kell. - halottam Destiny-t. - Szia Fiona! A kislány pár pillanat múlva elszalad mellettem, egyenesen az apja ölelő karjaiba. Nem sokkal később, már kettesben Destinyvel azon agyaltunk, vajon mi lehet az oka, hogy Fiona ugyanúgy látja őt, mint én. A papírt egyre több és több tény, vagy információ lepte el, ám még így sem jutottunk a rejtély végére… És az volt az érzésünk, még csak a közelében sem járunk a megoldásnak! Napok teltek el, lényegében teljes tehetetlenséggel, már ami a Destiny ügyet érinti. Egyszerűen nem tudtunk egyről a kettőre jutni. Nekem muszáj volt elkezdenem a munkát, ahová Destiny is elkísért minden egyes nap. A több órás próbákat, vagy végigülte, dúdolta az éppen elhangzó dalokat, vagy ő is tanulta a táncokat. Ilyenkor nagyon nehezen tudtam türtőztetni magamat, hiszen én láttam mit csinál, de nem szólhattam hozzá, vagy nem nevethettem rajta. Néha az volt az érzésem, direkt provokálni akar… De amikor táncolt… Teljesen elfeledkezett a színpadról. Lehet, hogy ez az egész, ha másra nem is, arra jó, hogy észrevegye magában a tehetséget és ne féljen ezt megmutatni. Még mindig elevenen élt bennem az az emlék, mikor először láttam őt táncolni. Azelőtt, még csak nem is sejtettem, hogy valakiben lehet ennyi tűz és érzelem, amit a mozgással tud kifejezni. Ott és akkor biztos voltam benne, hogy nem szabad őt elengednem, sem a musicalből sem pedig az életemből… És most itt volt velem! Bár nem úgy, ahogy azt elképzeltem… Kinyújtottam a karom az ágy másik oldalára, ahol Destiny szokott feküdni. Ám most, csak a levegőt fogtam. Ő nem volt ott! Hirtelen felpattant a szemem, de ezzel is csak alátámasztottam, azt, amit már az előbb is megállapítottam: Destiny nincs itt. Villámgyorsan felöltöztem és kimentem a nappaliba, majd a konyhába, az erkélyre… Végigjártam az egész lakást, de sehol sem találtam. Kétségbeesetten rogytam le a kanapéra és csak reménykedtem benne, hogy nem ment el… Végleg! Megszólalt a telefonom, és még magamat is meglepő gyorsasággal kaptam utána. - Halló? - Szia Rob? Mi az csak nem üldöznek? - röhögött Kellan. - Nem. - válaszoltam kelletlenül, de már sokkalta nyugodtabban. - Mit akarsz? - Ez így nagyon kedves… De jól van, csak azt akarom tudni otthon vagy-e! Meg kéne beszélnünk valamit. Hirtelen beugrott egy lehetséges helyszín, ahová Destiny mehetett… - Nem Kellan! Éppen a kórházban vagyok. Nagyon fontos? - Igen. - rövid volt a válasz, de annál több megvetést hallottam ki belőle. Tisztában voltam vele, hogy Kel nagyon nincs oda azért, ahogy ezt a Destiny-vel való kapcsolatomat kezelem, de mivel a barátomnak tekintettem, azt hittem ennél sokkal több támogatást várhatok tőle. - Rendben, akkor gyere oda! - mondtam, majd megszakítottam a vonalat. Semmivel sem törődve, egyenesen a kórházba indultam. Ám bármennyire is siettem volna - mintha csak pont nekem akarnának keresztbe tenni - minden piros lámpát kifogtam… és a kórháztól öt percre, a forgalom hirtelen megállt. Öt méteres araszolással sikerül csak megtennem, a maradék távot, majdnem fél óra alatt. Ezek után nagyon reméltem, hogy Destiny ott van, és nem hiába vártam ennyit, az idejutásért. Felsiettem az emeletre, de mielőtt beléptem volna a kórterembe, ismerős hangokra lettem figyelmes. A szobában Kellan állt, és beszélt valakihez… És tökéletesen biztos voltam abban, hogy nem egy orvossal, vagy egy nővérrel! Nem lehetett más, csakis… Destiny! Fiona Eve Facinelli