12. fejezet

Sziasztok! Azt hiszem ez a hét bőven túlszárnyalta a szokásost… Köszönjük a kommenteket, végül is szép számmal gyűlt össze. De ahelyett, hogy itten nagy filozofálgatásokba kezdenék, inkább térjünk át arra, mi vár rátok a mai részben… A cím és úgy maga a fejezet is egy nagyon fontos momentumot tartalmaz, aminek a későbbiekbe (jóval később!), igen nagy szerepe lesz! :) Erre csak felhívtam a figyelmet…: P Újabb Destiny szemszög, de most visszatér mellé valaki, akit szerintem már hiányoltatok. De hogy miként lépnek túl a nehézségeken, amit a sors állított eléjük? Destiny elmondja Robertnek és ezzel együtt ti is fontos információkkal gazdagodhattok! A mai részhez pluszba még egy idézetet is kaptok, ami nagyon passzol ide! A zenéhez pedig csak annyi lenne a hozzáfűznivalóm, hogy főként a refrénre figyeljetek… Ajánlott zene: B.O.B. feat. Hayley Williams – Airplans Kellemes olvasását!

12. Fejezet - Destiny szemszöge Kívánság "Habár a legtöbb ember úgy hiszi, hogy az agyunk irányítja a cselekedeteinket, de gyakran megesik, hogy a szívünk veszi át az irányítást. A legörültebb dolgokra késztet minket. De arra is rávehet, hogy új dolgokat próbáljunk. Mert ha kitárjuk, a szívünket felfedezhetjük a szerelem világát. És kellemesen csalódhatunk azokban, akiket már régóta ismerünk.De sajnos a szívünk nagyon érzékeny. És mikor összetörik, minden összeomlik körülöttünk. Teljesen elhomályosul a szív." Egy újabb hét telt el. Mások talán örültek ennek, nekem viszont minden egyes nappal csökkent az esélyem, hogy újra normális emberi életet élhessek. Három hét… és sem Anael, sem pedig Robert nem keresett az utóbbi időben! Robert-et még csak-csak megértettem, de Anael-re most borzasztó nagy szükségem lett volna. Ám hiába hívtam, ő egyáltalán nem mutatkozott előttem. Egyik délután, hirtelen elhatározásból, elmentem a Los angelesi lakásomra. Semmi sem változott. Minden ugyanúgy állt, mint amikor azon az estén kiléptem a lakásból és eddig a pillanatig, nem is jöttem vissza. Beléptem a szobámba. Elsőként a könyvespolcra tévedt a tekintetem. Mindig is imádtam olvasni! De ebben a helyzetben, erre képtelen vagyok. Tovább sétáltam, majd leültem az ágyra és az éjjeliszekrényemre pillantottam… Egyetlen apró tárgy volt ott. Méghozzá, egy gyönyörű kis ékszerdoboz. Bár tudtam, hogy lehetetlen, mégis erős késztetést éreztem arra, hogy megérintsem. Lassan a kis dobozka felé közelítettem a karom, majd néhány másodperc múlva, már a kezemben tartottam. Meg tudtam fogni… De vajon miért, mégis hogyan, és miért pont ezt a tárgyat? Annyi kérdésem lett volna, ismét… ám senki nem válaszolt rá! Felnyitottam a fedelét… üres volt. Pontosan tudtam, hogy minek kéne benne lennie, mégsem volt ott. Egy nyaklánc, amit még anyukámtól kaptam. Amit az óta soha sem vettem le, mindig a nyakamban hordtam… Tehát, még most is ott kell, hogy legyen, rajtam! Gondolkozás nélkül lehunytam a szemem, és a kórházi szobámba képzeltem magam. Pillanatokon belül, az ágyam mellett álltam, csakhogy nem voltam egyedül… Azt reméltem talán nem vesz észre és gyorsan eltűnhetek. Ám, amint kimondta a nevem, minden reményem elszállt. - Dess, kérlek! Maradj itt. - Robert, nem tehetem… - De hát nem menekülhetsz folyton előlem. Két hete próbállak felkeresni, eddig sikertelenül. És most itt vagy! - De nem szabadna, hogy itt legyek. Nem szabadna, hogy veled legyek! - Mégis miért? Egyetlen szó nélkül, újra itt hagynál? Legalább magyarázd meg! – kérlelt, és közben egyre közelebb jött hozzám. - Állj! Állj meg… Nem érhetsz hozzám! Hirtelen megtorpant, és értetlenül meredt rám. - De hisz, nem is tudlak megérinteni… - csóválta a fejét. - De, és pontosan ez a baj! Ezért tűntem el. - Tudod, még mindig nem egészen értelek. - Szóval… - kezdtem bele. Mindent az elejétől a végéig elmondtam. Hogy mi miatt tud engem megérinteni, mit mondott Anael, és mi történik velem akkor, ha megcsókol… Robert az egész „mesét” a széken ülve hallgatta, majd amikor befejeztem a mondanivalómat, rám emelte a tekintetét. - Ígérem, hogy nem foglak megcsókolni… Csak kérlek, maradj velem. Destiny! Hiányzol! - De mi lesz, ha elveszted a fejed, vagy én? Hiszen mindketten pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk közömbösek egymás iránt. - Vagyis szerelmesek? – mosolyodott el. - Robert! Te nem lehetsz együtt egy olyan valakivel, mint én. Szerelmes vagy egy szellembe! Ezt te sem gondolhatod komolyan. - Dehogy is nem! Teljesen komolyan. Én, igenis szeretlek, és azt akarom, hogy ezt te is lásd be. Elmosolyodtam. Az a férfi, akit már az első pillanatban megkedveltem, épp az imént vallott nekem szerelmet. - És biztos vagy benne, hogy működni fog? Már meg tudsz érinteni… Gátat is tudsz majd szabni az érzelmeidnek, hogy ne csókolj meg? - Megígérem, hogy vigyázni fogok rád! – lépett oda hozzám és lassan, óvatosan a karjaiba zárt. Most nem ellenkeztem. Vágytam rá! Biztonságban éreztem magam az ölelésében. Most először hagytam, hogy ne az eszem, hanem a szíven irányítson. Bármennyire is próbáltam magamban elfojtani a Robert iránt érzett érzéseimet, azok újra és újra gyötörtek, és most végre nem kellett ellenállnom nekik. Megint vele lehettem, de csakis egyetlen feltétellel… Ennél több soha - legalábbis, amíg ismét emberi alakot nem öltök - nem lehet köztünk! Robert hirtelen elhúzódott tőlem, és teljes testével az ágyban fekvő énemhez fordult. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, ám amint a szobába lépett egy nővér, minden világossá vált. Valószínűleg bolondnak néznék Robertet, ha valaki meglátná, ahogy a levegőt öleli… Míg a nővérke, el nem hagyta a szobát egyikünk sem szólalt meg, ám mihelyst egyedül maradtunk, visszafordult hozzám. - Menjünk haza! - mondta, és amint észrevette a kétkedő tekintetemet, bíztatásként rám mosolygott. Egyáltalán nem az volt a baj, hogy nem bíztam benne. Nagyon is hittem neki! Sokkal inkább az gondolkodtatott el, hogy értette azt, hogy: "haza"? A töprengésem nem tartott sokáig, mert kérdés nélkül megragadta a kezem és kisétált velem együtt a folyosóra. A kocsiban ülve, sem szólaltam meg, viszont úgy vettem észre Robert nem bírja ezt a hallgatást… Biztosra vettem, hogy többször nézett rám, mint az útra! Fogalmam sem volt, hogy jutottunk át a városon. - Kérdezz! - pillantottam rá. - Csupán arra lennék kíváncsi, hol töltötted az elmúlt két hetet? - A kórházban. - feleltem egyszerűen. - De hát, akkor hogy hogy nem vettelek észre? - merengett, mintha saját magától várná a választ. - Szerintem ezzel a szellemléttel, kaptam egy különleges képességet. Téged sokkal erősebben hallak, mint más embereket. - Ezt, hogy érted? - Például, én végig a kórházban ültem, de azért nem vettél észre, mert amikor meghallottam, hogy a szoba felé tartasz elrejtőztem a szekrényben… Lehajtottam a fejem. Így, hogy hangosan is kimondtam, eléggé elszégyelltem magam, amiért ilyen gyerekesen viselkedtem! Robert halkan kuncogni kezdett, és én úgy tettem, mintha nem hallanám… Elfordultam tőle és a várost kezdtem vizslatni. Rádöbbentem, hogy este még nem is láttam Los Angelest. Aztán, ahogy jobban szemügyre vettem, merre is járunk, feltűnt, hogy ez a környék nagyon is ismerős nekem. A Music Center tere előtt hajtottunk el, majd egy hirtelen jobb kanyar következett és a motor leállt. - Miért jöttünk ide? - kérdeztem, de közben a gyönyörűen kivilágított épületre meredtem. - Van egy kis dolgom, de tíz perc és itt vagyok. Ígérd meg, hogy nem mész sehova! - nyúlt óvatosan az állam alá, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. - Megígérem… Itt foglak várni! Kiszállt az autóból, és a bejárat felé indult… Eltelt öt… tíz… tizenöt perc, de Robert sehol sem volt. Míg várakoztam, magam elé képzeltem a színház termet… a hatalmas nézőteret, a vörös, bársonyhatású székekkel, a színpadot, amin táncoltam, két oldalt a vörös függönyökkel. Amint feleszméltem, rá kellett jönnöm, hogy már nem a kocsiban ülök. A színpad egyik végében álltam, a függöny takarásában. Azt hiszem, meg kell tanulnom használni a teleportálási képességemet… - kórholtam magamat. A terem csendjét egy zongora hangja törte meg. Tettem egy pár lépést, hogy megtudjam, ki az… Robert játszott! A dallam nagyon ismerős volt. Dúdolni kezdtem, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá. Leültem a színpad szélére és énekeltem: "Arról a napról álmodok, Amikor felébredsz és rájössz, Amit kerestél végig itt volt előtted! Mi ketten… összetartozunk!" "Hozzám tartozol!"- vízhangozta Robert, majd levette kezét a billentyűkről és rám nézett. - Csodálatos hangod van! - Köszönöm. - mondtam csendesen. Nagyon régen énekeltem… és egészen eddig a pillanatig nem is éreztem rá késztetést, hogy a tehetségemet ebben a műfajban is megcsillogtassam. Nekem mindig is a tánc volt az első… És talán pont ez volt az oka, hogy apu és köztem nem mindig volt felhőtlen a viszony. Gyermekkoromban megtanított zongorázni és csiszolta a hangom, mégis inkább a tánc felé hajlottam. És pontosan így volt ezzel Chace is. Azzal az apró különbséggel, hogy ő sem aput, sem pedig anyut nem követte a karrier-pályán. Ő kialakított magának egy saját utat, amiben örömét leli, és csinálni is szereti! Ez pedig a színészet. Nem sokkal később, már Robert nappalijából nyíló erkélyen álltam és elmerülten csodáltam az éjszaka fényeit. Leírhatatlanul gyönyörűek voltak a kivilágított épületek. A telihold és az éjfekete égen ragyogó csillagok, majd egyszerre, a semmiből egy vakító fehér fény suhant át az égen… egy hullócsillag. Bárcsak, visszaforgathatnám az időt, a vacsoráig! - Mit kívántál? - kérdezte Robert, közvetlenül mellőlem. - Titok! - mosolyogtam. - Ki telefonált? - Ashley. Az egyik legjobb… Már nem figyeltem arra, mi lesz a mondat befejezése. Sokkal inkább lekötött egy emlék… Amikor ez az Ashley felhívta a kórházban, és Robert majd kiugrott a bőréből. Robert tovább beszélt, annak ellenére, hogy engem, cseppet sem kötött le a mondanivalója… Ám, egyetlen szó megragadta a figyelmemet! - Mi van Chace-el? - Pontosan ezt mondtam az előbb, hova figyelsz? - kérdezte, kissé gunyorosan. - A tesód és Ashley, most együtt vannak. - Úgy érted, hogy járnak? - bukott ki belőlem. - Igen. - bólintott. - Tehát akkor nem lehet a te barátnőd… - motyogtam, leszegett fejjel. - Ezt mégis miből gondoltad? – fordított maga felé. - Egyik nap, amikor a kórházban voltál, megszólalt a telefonod, és annyira örültél, hogy ez az Ashley felhívott és azt hittem több is van köztetek. - Nem, nincs! Szigorúan csak barátok vagyunk, méghozzá a legjobbak. - Igen, most már tudom. Kifaggattam, hogy és miként sikerült összejönniük a bátyáméknak… és ezzel egy időben azt is megtudtam, hogy Robert volt az, aki beavatta Chace-t az állapotomba és ő küldte be hozzám, a kórházba. Amiért nagyon hálás voltam neki!