10. Fejezet

Sziasztok!
Most egy kicsit én is belazítottam, és csak így a délután fele néztem fel a blogra. Nem sok változást láttam, de gondoltam majd én változtatok, hiszen hétfő lévén egy új fejezettel gazdagodik a blog tartalma...

A mai részben: az este tovább folytatódik, de közel sem úgy, ahogy azt Robert tervezte... Aztán eljön a reggel és ezzel együtt egy ragyogó napsütés, ami teljesen más színt kölcsönöz az elkövetkező napoknak. :)))

Remélem sikerült felcsigáznom Titeket: jó olvasást! :)
puszi, Ivcsi

 

10. Fejezet - Robert szemszöge

Beszélgetések…

Hirtelen felnéztem Destinyre, aki épp egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

- Mi a baj? - nyúltam az álla alá, kényszerítve, hogy rám nézzen. - Én mondtam valamit, amivel megbántottalak?

Erőtlenül megrázta a fejét, és ennyi épp elég volt ahhoz, hogy az a bizonyos láthatatlan cérna elszakadjon. Destiny könnyei megállíthatatlanul törtek fel belőle, én pedig úgy éreztem itt most a szavak semmit sem érnének.

Közelebb húztam magamhoz, mire ő egy percig sem tiltakozott. A derekamat átölelve szorosan bújt hozzám.

- Jól vagy? – ültem vissza mellé egy csomag zsebkendővel a kezemben, amit rögtön el is kobozott tőlem.

- Azt hiszem… - mondta halkan.

Úgy éreztem nincs hozzá jogom, hogy kifaggassam, mitől borult ki ennyire, ennek ellenére, borzasztóan zavart, hogy ilyen állapotban látom. Csak csendben ültem mellette és figyeltem, ahogy percről perce javulni kezd a hangulata, míg végül teljesen meg nem nyugodott.

- Hozzak még valamit? – kérdeztem, mikor elhúzódott tőlem és teljes testével felém fordult. Megpróbáltam felállni, ám Destiny lefogva a kezem, visszahúzott a kanapéra.

- Robert. Nekem nem lehet gyermekem.

Értetlenül néztem Destiny szemébe, ami teli volt kétségbeeséssel. Egy újabb könnycsepp gördült le az arcán, és én, ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, a tenyerem az arcára helyeztem és a hüvelykujjammal letöröltem a könnycseppet.

Tisztában voltam vele, hogy milyen késő van, így nem gondolkodtam sokat. Destinyt az ölembe vettem, majd a hálószobába indultam vele. Egyáltalán nem tiltakozott. Készségesen a nyakam köré fonta a karjait.

Óvatosan leraktam az ágyra és nem telt bele öt perc, már az igazak álmát aludta…

Sokáig néztem Destinyt, ahogy nyugtalanul forgolódik és motyog magában, majd fogtam az ágyneműmet és kiköltöztem a kanapéra.

Bármennyire is fáradtnak éreztem magam, képtelen voltam lehunyni a szemem. Állandóan Destiny mondata kavargott a fejemben…

Vajon miért mondta ezt el nekem? És miért nem szülhet gyermeket?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak bennem, mígnem el nem nyomott az álom.

Reggel, ugyan a megszokottnál kicsit később, de még Destiny előtt sikerült felébrednem. Gyorsan felraktam egy kávét, a kenyérsütőbe pirítóst pakoltam, egy tálcára pedig vajat és lekvárt, majd a rögtönzött reggelimmel indultam a szobába, hogy felkeltsem Destinyt.

- Szia – suttogta, mikor beléptem a hálóba.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá, és leraktam a tálcát az éjjeli szekrényre.

- Sajnálom, hogy kitúrtalak.

- Ne butáskodj! Örülök, hogy jobb kedved van.

- Na, igen. Azt hiszem, beszélnünk kell!

- De előtte megreggelizünk – feküdtem be Dess mellé az ágyba, magamhoz véve egy bögrét, teli a napi koffein adagommal.

Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg. Destiny kivett a kenyértartóból egy pirítóst, majd lassan, kis darabokat harapva belőle elfogyasztotta. Mosolyogva figyeltem, miközben magamnak egy lekvárosat készítettem.

- Köszönöm.

- Nem vagyok valami profi a reggeli készítésben, de ez egész ehetőnek tűnik…

- Tökéletes volt – somolygott rám Destiny.

- Rendben. Akkor most már beszélgethetünk.

Destiny arcáról hirtelen törlődött le a mosoly és egy sokkal komorabb álarcra váltott. Nem akartam, hogy megismétlődjön a tegnap este, ezért megemeltem az állát, hogy a tekintetünk egy vonalba kerüljön.

- Ha nem akarod elmondani, én azt is megértem – biztosítottam, hogy nincs mitől félnie.

- De, szeretném – erősködött. – Csak fogalmam sincs, hogyan kezdhetném – fújta ki az eddig bent tartott levegőt.

Türelmesen vártam, mígnem Dess a kezem után nyúlt és azokat a gyönyörű kék szemeket, mélyen az enyémbe fúrta…

- Tudod, még soha senkinek nem meséltem erről… és talán pont ezért ilyen nehéz – az ajkai kissé megremegtek, de a hangjában magabiztosságot véltem felfedezni. – Három éve volt egy súlyos betegségem, aminek a következményeivel sajnos örökre együtt kell élnem. Ezért nem szülhetek. Ha egy kisbaba növekedne a szívem alatt, az az én életemet veszélyeztetné.

- Már értem miért borultál ki annyira az este.

Nem voltam benne biztos, mit is mondhatnék egy ilyen vallomás után. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy kéne viselkednem. Egy csapásra megértettem, mi zajlott le benne tegnap…

Én egyszerűen rázúdítottam a vágyaimat, amelyek között szerepeltek a gyerekek is. De ő nem szülhet… Uram Isten! Mekkora egy barom vagyok.

Most biztos azt hiszi, hogy már nem kell nekem…! Hogy ezek után már nem érdekel…!

- Dess, én nagyon sajnálom.

- Ezt most miért mondod? – nézett rám kicsit értetlenül.

- Azért, amiket tegnap mondtam neked. Felelőtlen voltam. Annyira rosszul érzem magam emiatt.

- De nem kell! Nem tudhattad… - simított végig a jobb arcomon. Destiny felé fordultam, aki mosolygós, ragyogó arccal figyelt engem. Aztán lassan áthidalta a köztünk lévő távolságot és most először ő kezdeményezte a csókot. Nem haboztam viszonozni, majd az ölembe húztam és még hosszú percekig feküdtünk így, az ágyban.

Destiny ezzel a csókkal minden kétségemet eloszlatta és biztosított róla, hogy még nem vesztettem el őt…

Az idilli pillanatoknak a telefonom csörgése vetett véget. Rá kellett jönnünk, hogy hatalmas késésben vagyunk. Mindketten gyorsan összeszedtük a cuccainkat és egyből a színház felé vettük az irányt.

Bármennyire is otthon éreztem magam a színpadon, most az egyszer semmi kedvem nem volt, újra a próbákra és a szerepemre koncentrálni. Bármire képes lettem volna, ha még egy órát Destiny közelében tölthetnék, a lakásomon. De amint átléptük a Music Center bejáratát, az útjaink elváltak…

- Sok sikert – engedte el Destiny a kezem, ám én még idejében észbe kaptam: visszarántottam magamhoz és birtokba vettem az ajkait.

- Hiányozni fogsz – suttogtam, miközben elváltunk egymástól.

- Holnap találkozunk!

- Nem lehetne, hogy inkább még ma este? – próbálkoztam, és Dess arckifejezését látva bátran folytattam: - Mi lenne, ha elmennénk valahová?

- Hová?

- Az legyen meglepetés… - kacsintottam, mire ő bólintott és egy puszit nyomott az arcomra, azzal sarkon fordult és elindult a táncterem felé.

Futólépésben közelítettem meg az énekpróba helyszínét. Csendben foglaltam el a helyem és figyeltem a többieket.

Fogalmam sincs miből, de Andrew megérezhette, hogy a nézőtéren ülök. Anélkül, hogy megfordult volna, felém intett, majd a színpadra mutatott, ezzel jelezve, hogy rég ott lenne a helyem.

Felsiettem a zongora mellé és épphogy csak felértem, rögtön a kezembe nyomták a kottát, a zongorából pedig felcsendültek az első akkordok.

Gyorsan kellett kapcsolnom és amint Naomi befejezte a szóló részét, nekem azonnal be kellett lépnem… és ez így ment egészen este fél nyolcig.

Mikor kiszabadultam a számomra fullasztó és nyomasztó teremből, egyből Destiny keresésére indultam, ám őszintén szólva egyáltalán nem bíztam benne, hogy még ott találom. És jól is sejtettem. Sehol sem találtam őt. Kissé szomorúan, de beletörődve indultam vissza a cuccaimért. Beléptem az öltözőbe és egyből szembetaláltam magam a legnagyobb meglepetéssel.

Destiny ott ült az egyik padon, csinosan felöltözve, rám várva…