19. fejezet

Sziasztok!


Elnézést - ismét - ezért a kései időpontért...
A másik, amiről muszáj Nektek beszélnem, azaz, hogy a most következő fejezet az én írásomban a 20. rész lenne. Valójában a 19. fejezet egy kis kitérő lett volna. És, hogy miért csak lett volna? Az én hibámból... Egyszerűen nem tudtam megírni vagyis inkább befejezni a fejezetet. Így ez a rész, a blog történetéből kimarad, de ígérem, hogyha egyszer kapható lesz könyv formátumban, akkor ez mindenképp egy meglepetésrészként fog szerepelni... ;)))

De akkor most következzen a folytatás: egy nagy ünnephez érkeztünk, ami a családról szól... De, hogy az Evans családnak is minden klappolni fog-e, azt még nem tudhatjuk! :)
Tovább bonyolódik Destiny és Robert kapcsolata, és hogy mi is lesz a vége, arra még egy ici-picit várnotok kell! :))

Jó szórakozást és senki ne tévedjen el az időben! Nálunk még csak szeptember van! :D

puszi, Ivcsi

19. Fejezet – Destiny szemszöge

Apja, lánya

Izgatottan léptem be az étterem ajtaján. Bár még sosem jártam itt, mégis olyan ismerősnek tűnt minden. Követtem a pincért, aki időközben apu asztalához vezetett.

- Szia – ültem le vele szemben.

- Szia. Örülök, hogy itt vagy – mosolygott rám.

Eddig magamnak sem tudtam bevallani, de őszintén hiányzott apu. Több mint négy hónapja nem találkoztunk és ez nekem felettébb szokatlan volt. Sosem töltöttem még távol tőle ennyi időt.

Kikértük az italokat, majd én is – apu példáját követve – az étlapot kezdtem tanulmányozni. A tekintetem egyből megakadt a lasagne-n. Fogalmam sincs, miért, de erős késztetést éreztem, hogy ezt rendeljem meg...

- Kislányom. Ugye hazajöttök Karácsonyra? – kérdezte apu, az arcomat fürkészve.

Gyorsan lenyeltem a számban lévő falatot. Kutatni kezdtem az emlékeim között, hogy hányadika is van ma, de őszintén szólva egyáltalán nem tudtam, milyen dátumot is írunk épp.

Egyetlen egy kapaszkodóm, a baba volt. Most már kicsit több mint nyolc hetes. A felismerés villámcsapásként hasított belém: mindössze egy hónapon maradt, amit még Roberttel tölthetek...

- Destiny! – hallottam meg a nevem, mire azonnal felkaptam a fejem.

- Hmm?

- Azt kérdeztem, otthon töltitek-e a Karácsonyt, velem?

- Igen, vagyis én biztosan.

- És a bátyád? – láttam rajta, hogy csalódást okoztam neki.

- Sajnálom, de én nem dönthetek helyette. Megpróbálok hatni rá...

- Köszönöm.

A vacsora hátralevő részében, inkább apu beszélt. Kíváncsi voltam, mi van otthon, így aztán mindenről – még a legapróbb részletekről – is kifaggattam.

- És Hayley? – tértem át az unokanővéremre. Bár mi gyűlöltük egymást, apu nem tudott a kettőnk közt lévő rossz viszonyról.

- Képzeld, végre talált magának egy rendes barátot! Nekem az a Dave soha nem volt szimpatikus.

- Remélem Robert szimpatikus neked! – hárítottam, mivel tökéletesen tisztában voltam vele, hogy Dave miattam hagyta el Hayleyt.

- Egész jó srácnak tűnik. Bár szeretném egy kicsit jobban megismerni.

Pontosan tudtam mire akar ezzel célozni.

- Nem lesz rá szükség – motyogtam, de talán a kelleténél egy kicsit hangosabban. Apu kíváncsian kezdett méregetni.

 - Miért nem?

- Azt hiszem, sem a helyszín, sem az idő nem alkalmas arra, hogy ezt megbeszéljük. Mindent el fogok mondani, de még nem most... – töröltem le egy könnycseppet az arcomról.

- Rendben, Destiny, ahogy érzed. De, akkor gondolom, nem hozod magaddal New Havenbe.

- Még nem tudom.

Alig volt egy hét vissza Karácsonyig és én egyedül kortyolgattam a reggeli kávémat a nappaliban ücsörögve. Robert tegnap elutazott New Yorkba, egy sajtótájékoztatóra, amit az ügynöke – ha jól emlékszem Stephani – szervezett.

Hirtelen felsejlettek bennem a szavai, miközben arról próbált meggyőzni, hogy menjek vele.

- De, hát miért nem? – kérdezte, újra, csalódotton, mikor a válaszom ismét egy határozott nem volt.

- Mert csak hátráltatnálak. Hidd el! Jobb lesz, ha most pár napot külön töltünk. Karácsonyra hazaérsz és még meglepetést is tartogatok a számodra.

Miközben beszéltem, egyre közelebb és közelebb lépdeltem hozzá, majd mikor már teljesen elvesztem abban a gyönyörű kék szempárban, az ajkait vettem birtokba.

- Kérlek – susogta, amint elhúzódtam tőle.

Tagadólag megráztam a fejem, ő pedig sóhajtott egyet. Bíztam benne, hogy megértette: én nem megyek vele New Yorkba...

Elmosolyodtam az emléken. Örültem, hogy így döntöttem. Legalább volt időm gondolkodni.

A fejemben már egy kész terv bontakozott ki, ami csak arra várt, hogy megvalósuljon... Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mennyi embernek fogok fájdalmat okozni, de ezt a lépés meg kell tennem! Hazaköltözöm...

***

- Destiny! Indulhatunk? – hallottam meg Robert mély és rekedtes hangját a hátam mögül.

A háló ajtófélfájának dőlve állt és komolyan meg kellett küzdenem azért, hogy egy értelmes mondatot ki tudjak csikarni magamból. Meglepett az a látvány, ami elém tárult...

- Csak még egy perc – mondtam, azzal visszapördültem a fiókhoz és tovább kutattam a keresett tárgy után, közben mély levegőket véve, hogy lecsillapítsam magam. Ám minden próbálkozásom hiábavaló volt, ugyanis Rob perceken belül hátulról átkarolta a derekamat én pedig úgy éreztem, abban a percben végem van. Eddig a pillanatig úgy éreztem, hogy nem követek el óriási hibát azzal, hogy elhagyom Robertet. De egy csapásra, mintha minden megváltozott volna! Most tudatosult bennem igazán, mekkora hibát készülök elkövetni...

Lassan néztem fel rá, ő viszont nagyon is nyugodtnak látszott...

- Nem ezt keresed? – nyúlt el mellettem és az éjjeliszekrényről leemelt egy apró, fekete dobozt. Felpattintotta a tetejét, majd óvatosan kiemelte belőle az ezüstláncot és a nyakamba akasztotta.

Néhány perccel múlt el nyolc óra, mire kigördültünk a fehér BMW-el a mélygarázsból és a LAX felé vettük az irányt. A gép pontban tíz órakor indul New Havenbe. Tehát kevesebb, mint négy óra múlva újra találkozom az apámmal, a bátyámmal, a sógornőmmel és valószínűleg az unokatestvéremmel...

- Min gondolkodsz? – térített magamhoz Robert, már a gépen ülve.

- A bátyámon. Fogalmam sincs, hogy mivel tudtam végül meggyőzni, hogy velünk legyen Szenteste. Szerintem Ashley nagyon jó hatással van rá... – méláztam, amire Robert csak egy széles mosollyal válaszolt.

- És apukád? Vajon elég szimpatikusnak fog tartani? – faggatott tovább Robert.

- Csak nem fél valaki?

- Nem! – vágta rá azonnal.

- Te félsz! – nevettem el magam.

- Rendben. Talán egy kicsit.

- Rob! Nyugi. Ha nem kedvelne, nem kért volna meg, hogy hozzalak magammal.

Az arcán lévő mosoly, már közel sem volt olyan őszinte, mint az imént.

- Gyere – ragadtam meg a csuklóját. – Ő csak az apám, nem valamiféle szörnyeteg.

Húzni kezdtem magam után, miközben én is alaposan szemügyre vettem a nagy házat, amiben felnőttem. Régen jártam itt, és amint átléptük a bejárati ajtót éreztem igazán, hogy itthon vagyok! Hiányzott...

A nappaliból ismerős hangok szűrődtek ki, így egyenesen elindultam a szoba felé. Ám az ajtóban kicsit megtorpantam. Nem számítottam arra, ami majd odabent fogad, de be kell, valljam kellemes érzések töltöttek el. Mindannyian háttal voltak nekünk, és mivel nem csaptunk nagy zajt, így nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket...

A testvérem és az apám a kanapén ültek, egymás mellett. Ash pedig a fotelben. Mind a hárman az asztal fölé hajoltak és szinte biztosra vettem, hogy egy fényképalbumot lapozgatnak. Önfeledt kacaj tört föl szinte egyszerre belőlük.

Hihetetlen boldogság járt át, hogy Chace újra beszél az apánkkal...

- Sziasztok – törtük meg az idilli pillanatot, mire mindenki felénk fordult.