4. Fejezet

Sziasztok! Ezen a néhol borongós néhol napsütéses késő vasárnap délutánon próbálunk egy kis jókedvet csalni az arcotokra ezzel a fejezettel. Mint ahogy azt már Ivett említette két főszereplőnk van, így ez a rész Rob szemszögéből íródott. Nagy öröm a Kellan rajongóknak, hogy ebben a részben ő is színre lép. Már látom is magam előtt Meli fülig érő mosolyát, miközben ezeket a sorokat olvassa :) Ugye emlékeztek még, hogy Destíny otthagyta Robertet az étteremben?! Ebben a fejezetben innetől indulnak meg az események... De hogy mik is ezek pontosan? Kiderül ha elolvasod! Szeretnénk megkérni mindenkit, ha már részénta magát és elolvasta a fejezetet, hogy pár szóban fejtse ki a véleményét. Ha van olyan, aki esetleg nem tud kommentet írni, mert mondjuk az internet nem engedi - lásd én is - az használja nyugodtan a chatet. Nekünk sokat számítana. Jó lenne látni, hogy milyen véleménnyel vagytok az egyes részekről. A rendszeres kommentelőknek pedig köszönjük, továbbra is számítunk rátok! :) A fejezethez ajánlott szám: Leona Lewis - I see you Kellemes olvasást! puszi, Csillu

4. Fejezet – Robert szemszöge Lehetetlen! Feldúltan sétáltam ki az étteremből. Egyszerűen nem értettem mi történhetett! Én bántottam meg, vagy az egész egy nagy átverés volt?! Csupán csak megjátszotta, hogy nem tudja, ki vagyok, vagy igazat mondott? Miért hagyott faképnél? Ezernyi kételyem támad vele kapcsolatban… Pedig Ő annyira másnak tűnt. Felidéztem az első pillanatot, mikor megláttam: megszeppenten ült egy székben, aztán amikor kinyitotta a szemét és gyönyörű kék tekintetét az enyémbe fúrta. Ahogy félszegen kérdéseket tett fel, egyiket a másik után. De most! Mintha egyszeriben minden megváltozott volna… Hirtelen megtorpantam. Oldalra fordultam és megláttam Őt! Egy padon ült és ő is rám nézett… A tekintete értetlenséget sugárzott, én pedig úgy éreztem, nem vagyok képes beszélni vele… Megráztam a fejem, majd tovább sétáltam. Ebben a percben, a haragom, és az összes kételyem megszűnt. Fogalmam sincs mi történt, de most már nem a harag, a düh vagy a bizonytalanság volt az, amit éreztem, hanem valami egészen más. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha is kiverjem a fejemből Destiny-t. Bár nagyon kevés időt töltöttünk együtt, mégis fontos részévé vált az életemnek… Talán, ha a sors is úgy akarja, még találkozni fogunk! És én tudtam, hogyan segíthetnék be a „sors munkájába”. Gyorsan fogtam egy taxit és hazafelé vettem az irányt, miközben a tervem teljesen készen várta, hogy megvalósításra kerüljön. Tőlem kissé szokatlan boldogsággal szálltam ki a liftből és a lakásomhoz indultam. A zárba helyeztem a kulcsot, ám legnagyobb meglepetésemre: az ajtó nyitva volt. Óvatosan beléptem, majd amint a kanapéra tévedt a tekintetem, egyből megkönnyebbültem. - Egyetlen jó okot mondj, hogy nem érezzem úgy, életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, amikor Neked lakáskulcsot adtam! - Egyszerű. Szükséged van valakire, aki nem hagyja, hogy a kajáid megromoljanak. – vigyorgott rám. Leültem vele szemben, majd mindketten hangos nevetésben törtünk ki. - Mihez kezdenék nélküled, Kellan? Ő csak mosolygott és bekapta az utolsó falatot a szendvicséből. - És Te merre jártál? – kérdezte és a hangjában egy kis számonkérést fedeztem fel. - Egész nap a meghallgatáson ültem, ahol megismertem egy… - egy csodálatos lányt, mondtam volna ki gondolkodás nélkül, de még idejében kapcsoltam és máshogy fejezetem be a mondatot: -… nagyon tehetséges lányt. Azt hiszem meg is találtuk az összes táncost. Szándékosan nem szóltam egy szót sem a vacsoráról… - Akkor jól haladtok a musical-el. De nem felejtettél el valamit? Őrült tempóban kezdtem kutatni az emlékeim között, hogy mire akarhat célozni Kellan. Abban biztos voltam, hogy ennek az egésznek semmi köze Destiny-hez, hanem valami teljesen másról van szó. Ekkor hirtelen beugrott, hogy mit terveztünk ma este… és én elszúrtam. - Sajnálom! Kiment a fejemből. Kel egy szó nélkül felállt… és a konyha felé indult. Két ajtócsapódás, majd az alakja ismét feltűnt a nappaliban. - Rendben. Nincs harag. – nyújtotta felém az egyik sört. – De, - húzta el előlem az üveget, mielőtt megfoghattam volna – csak egy feltétellel. - Hallgatlak! - El kell mesélned, mi volt fontosabb annál, hogy a barátoddal sörözz egyet. Mert azt nem hiszem el, hogy mostanáig a színházban ültél. A kezembe nyomta az italt, visszaült a helyére és kíváncsian várta a „mese-délutánt”. Már éppen belekezdtem volna, amikor a másik szobában megszólalt a telefonom. Kellan elfeküdt a kanapén és bekapcsolta a tévét. - Egy pillanat! - szóltam hátra. - Persze, persze… - hallottam még a cseppet sem kedves megjegyzést, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Természetesen én is tisztában voltam vele, hogy nem csak egy pár perces beszélgetés vár rám… Steph hívott, hogy egyeztessük a holnapi napomat. Egy húsz perc után sikeresen leráztam és egyből indultam vissza Kelhez. - Bocsi, hogy ilyen sokáig… - de már nem tudtam befejezni, a tévére meredtem. – Hangosíts! - Halálos gázolás történt Los Angeles egyik híres étterme, a Matteo’s előtt. Bár a balesetben súlyosan megsérült hölgyet kórházba szállítottak és a nála lévő iratok alapján azonosították, de pár órára rá, belehalt a sérüléseibe. Destiny Evans csak pár napja lakott Los Angelesben, 23 éves volt. – olvasta fel a bemondó. Percekig szótlanul meredtem magam elé. Sehogy sem akartam felfogni a hallottakat! - Rob, Rob! Jól vagy? - Ez lehetetlen… - suttogtam. Egyetlen értelmes gondolat sem fogalmazódott meg bennem. Egyszerűen nem tudtam és nem is akartam megérteni. Miért, hogyan, mikor? – ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, és bár mindegyik válaszával tökéletesen tisztában voltam, mégis képtelennek éreztem magam arra, hogy felfogjam és megértsem. Teljesen összezavarodtam… Kellan hangja – melyben őszinte aggodalmat fedeztem fel – térített vissza a valóságba. - Rob! Légy szíves mondj valamit! Komolyan megijesztesz. Úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha most mindent elmondok neki. Csakhogy előtte meg kéne nyugodnom… Jó mélyen beszívtam a levegőt, majd hosszan kifújtam. - Uram Isten, Rob! Ne csináld már, még sosem láttalak ennyire zaklatottnak. - Emlékszel, azt mondtad, nem hiszel nekem, hogy este is a színházban ültem? – kezdtem a legelejéről. - Igen. - Tényleg igazad volt… Egy lánnyal voltam. Vacsorázni vittem a Matteo’s-ba… - megpróbáltam minden fontos információt egybe sűríteni, de Kellan közbevágott: - Várj csak! Ez ugyanaz a lány, akit a válogatáson ismertél meg? - Pontosan – sóhajtottam, mert tudtam, hogy bármennyire fáj, magamnak is be kell, valljam az igazat. – És ugyanaz, aki… meghalt abban a balesetben. Most már tudod, mi a bajom! – azzal felálltam és pillanatok alatt átszeltem a nappali és a konyha közti távolságot. Töltöttem egy pohár vizet, és indultam volna vissza, mikor hirtelen emlékképek tömkelege zúdult rám: Destiny kimegy a mosdóba… Elhagyom az éttermet, ami fél órával Destiny távozása után történt. Majd egy újabb villanás: Destiny a padon ül, és a tekintetünk egy pillanatra találkozik… - Ez lehetetlen! – suttogtam újra. Minden összeállt, de teljesen elképzelhetetlen… A felismerés villámcsapásként hasított belém: Destinynek már a kórházban kellett lennie, mikor én kiléptem az étteremből… De akkor, hogy lehet, hogy láttam azon a padon ülni? Nem, ez egyszerűen lehetetlen! Én nem láthattam Destiny-t és nem is láttam. Csak szeretném azt hinni, hogy ő volt ott… Nehezen, sőt egyáltalán nem tudtam elfogadni, hogy nincs többé. Lehet, hogy még nem ismertem igazán, de már így is nagy hatással volt rám… Lassan visszasétáltam Kellan-hez, bár semmi kedvem sem volt beszélgetni. - Jobban vagy? - Nem, egyáltalán nem vagyok jól. Megmagyarázhatatlan számomra is, de fontos nekem ez a lány. Bármit megtennék, azért, hogy újra az élők sorában lehessen! Hosszú csend következett. Hálás voltam Kellan-nek, amiért nem akart mindenáron jobb kedvedre deríteni. Jól esett ez a hallgatás… - Robert! Segíts, kérlek…