3. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb vasárnap, egy újabb fejezet...

Én személy szerint egy kicsit lehangolt vagyok és nem csak azért, mert egy újabb szomorú fejezetet sikerül összehozni (persze azért ebben lesznek könnyedebb hangvételű részek is...) hanem azért is mert: az én favoritversenyzőm nem szerzett pontot az Olaszországi futamon... Tisztában vagyok vele, hogy Csilla ezért a mondatomért a nyakam szedi holnap, de a kedvem elég rossz és mivel, csak úgy neki álltam írni ezt az előszó-szerűt, csak úgy jött!

De azért őszintén remélem, hogy az én kedvem senkit nem lomboz le és elnyeri majd a tetszéseteket eme rész. Minket pedig minél több kommentel leptek meg! ;)

Én nem akarok senkit megbántani vagy elijeszteni, de az előző fejezethez érkezett három vélemény nem volt túl meggyőző, úgyhogy még az is lehet, hogy elgondolkodunk a jövő heti frissen!

Én nem is szaporítom tovább a szót, jó szórakozást!

Ja, és Csilluval üzenjük, az összes Kommentelőnek, akik írtak az előző fejezethez: Tudjátok, hogy imádtok! :P xoxo

Ajánlott zene: Sarah McLachlan - Angel

3. fejezet - Destiny szemszöge

Egy új esély

Ott feküdtem mozdulatlanul, kihűlt testtel. Nem mozogtam, nem dobogott a szívem, nem lélegeztem… mégis, annyira élőnek éreztem magam. Egy pillanatig minden elsötétedett, az eddigi gyötrő fájdalom megszűnt, a helyét ragyogó fehér fény vette át… kinyitottam a szemem. Minden olyan világos volt. Már-már vakított ez az éles fény. Aztán megéreztem a karomat, a lábamat, testem minden egyes porcikáját. Újra tudtam mozogni… Lassan felültem, majd körbenéztem. Hatalmas embertömeg vett körül és mind földre szegezett tekintettel álltak. Óvatosan felegyenesedtem, leporoltam magam és elindultam. Tettem két lépést, ám a járás most valami egészen más volt, mint eddig. Sokkalta könnyedebben, kecsesebben járkáltam, mintha suhannék… Újabb két lépés, majd szembefordultam egy ismeretlen női arccal. Hosszú percek teltek el, de a nő meg sem mozdult! Hiába álltam előtte, olyan volt, mintha ő ebből semmit nem érzékelne… Integettem, beszéltem, hadonásztam, mégsem történt semmi. Bármit is csináltam, le nem vette a szemét a földről. Odafordultam… Ekkor a felismerés villámcsapásként hasított belém! Én feküdtem ott, az én hideg, élettelen testemet nézték annyian. Meghaltam… Legalábbis fizikailag biztosan! De ugyanakkor, nagyon is éltem. Saját magamat látom holtan és életben… Csak álltam ott rémült arccal és figyeltem az eseményeket: hamarosan megérkeztek a mentők és a lehető leggyorsabban kórházba szállítottak. Amint a mentőautó elhagyta a helyszínt, az embertömeg is szépen lassan feloszlott. Őszintén nem értettem semmit! Mi történt és mi fog történni ezután? Ezernyi kérdés kavargott bennem és tudtam, hogy nincs senki, aki válaszokat adhatna. Ebben a pillanatban, valami nagyon erős és éles hangra lettem figyelmes. Egy ajtócsapódás… majd gyors léptek. Átsétáltam az úttestről – amin eddig ácsorogtam, mivel egyáltalán nem akadályoztam a közlekedésben az úton haladó járműveket… - a járdára. Leültem egy padra és azon töprengtem, vajon miért hallottam olyan tisztán egy távol lévő ember lépteit, holott a mellettem állók beszédét alig. Ekkor ismét a tudatomba hasított annak a cipőnek a kopogása. Felnéztem és megláttam Őt… Ő is rám nézett, egyenesen rám! Biztos voltam benne, hogy lát engem. Egyetlen másodpercre összeakadt a tekintetünk, majd Robert megrázta a fejét és egyszerűen továbbsétált. Az arcán dühöt véltem felfedezni és tudtam is mire, vagyis inkább kire mérges. Rám… Most viszont nem ez volt a legfontosabb, amivel törődnöm kéne, hanem sokkal inkább érdekelne, az, Ő miért lát engem, mikor a többi ember még csak a létezésemről sem tud? Utána kell mennem! – döntöttem el magamban, de amint felálltam az utamat elállta valaki… Valaki, aki ugyancsak látott. - Te ki vagy? - Én a Végzet Angyala vagyok. – mondta csilingelő hangon. Egy negyvenes éveiben járó nő állt előttem. A haja hosszú loknikban omlott le a vállán. Világoszöld szeme, majd hogy nem vakított az éjszaka sötétjében. A testét földig érő, fekete selyemruha fedte. Gyönyörű volt, mégis félelmet keltett bennem a puszta jelenléte. - Mi… mi történt velem? - Pontosan azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem. - És mire jutottál? - Eddig?! Semmire… - Remek! Nem elég, hogy meghaltam, még egy ilyen szerencsétlen angyalkával is megáldott a sors. - Óh, álljon meg a menet! Először is ennek az angyalkának van neve, másodszor pedig Te egyáltalán nem haltál meg! - Igen, akkor lennél szíves magyarázatot adni, miért vagyok épp a testemen kívül? - Természetesen. Ezt – mutatott végig rajtam – én csináltam veled. - Mégis miért? – bukott ki belőlem. Most már az égvilágon semmit sem értettem. - Nem neked kellett volna kisétálni az autó elé. Nem neked kellett volna ott feküdnöd holtan. Rendbe kell ezt hoznom, és ez tűnt a legmegfelelőbb módszernek. - Micsoda? - Addig, amíg vissza nem csinálom ezt az egészet, addig a testedet egy nagyon mély kómába tettem. Nem haltál meg, de nem is élsz. Ezért történt meg az, hogy most a testeden kívül tartozkódsz. Hirtelen elvesztetem az egyensúlyom és visszahuppantam a mögöttem lévő padra. Ennyi információt, egyszerre képtelen voltam felfogni. Mindent újra át kellett gondolnom… Tehát nem vagyok halott, mert nem is nekem kellett volna meghalnom. Ám senki nem lát engem, mert lényegében egy szellem vagyok… - Miért nem látnak az emberek? – tettem fel egy kérdést, mikor kissé sikerült összeszednem magam. - Hát ez így pontosan nem igaz! Egy valaki lát téged. – mosolygott az „angyalkám”. Akkor nem csak képzeltem, hanem tényleg igaz, hogy Robert látott engem. Viszont azt nem tudja, hogy a halott énemmel találkozott… Ő nem is tudja, hogy én meghaltam. - Igen, de miért pont Ő? És egyáltalán hogyan? - Ez is könnyű… nagyon erős érzelmeket táplálsz iránta. – vonta meg a vállát, ezzel is megerősítve a válasz egyszerűségét. - Micsoda?! – hitetlenkedtem. – Hogy lehetnék szerelemes egy olyan emberbe, akit csupán csak néhány órája ismerek. Ráadásul még meg is bántottam… - Mit csináltál? – az angyalka arcáról hirtelen letörlődött a mosoly, és számon kérően nézett rám. - Faképnél hagytam… - rándítottam most én egyet a vállamon. Őszintén tetszett, hogy az angyal kétségbeesve méri fel a helyzetet. - Most mennem kell. – jelentette ki pár perc elteltével. - Tessék? Ne, ne várj! Segítened kell! - Éppen azon vagyok… - De, mondjuk, hogy jutok el valahova… Taxiba mégsem szállhatok. - Csak gondolj arra a helyre, ahol lenni akarsz. - Kérlek, segíts!!! – kiáltottam már a sötétségbe. - Ha szükséged van rám, csak hívnod kell. A nevem Anael. – hallottam a hangját, de őt magát nem láttam. Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, Anael távozása óta. Csak ültem azon a padon és próbáltam egy egésszé forrasztani a szavait… de sehogy sem tudtam értelmezni azokat. Hirtelen elhatározásból, arra jutottam, „elmegyek” a kórházba, ahol a testem fekszik. Egyszerű… csak oda kell képzelnem magam. - Destiny… - mondtam, majd lehunytam a szemem. Mire újra kinyitottam, egy kórteremben álltam, szemben saját magammal. Régóta meg sem mozdultam, csak vártam, hogy történjen valami. Vártam egy jelre! Miként tovább, mihez kezdjek most? Ekkor egy sípoló hangra figyeltem fel… - Na, ne! Én nem ilyesfajta jelre gondoltam. – a géphez siettem, ami jelezte a végleges szívleállást. Megpróbáltam valahogy elhallgattatni, hiszen én nem haltam meg. Ám amint hozzá értem volna… Fogalmam sincs mi történt! Mintha kicsusszant volna az ujjaim közül. Elrántottam a kezem, majd lassan újra a monitor egyik gombjához kezdtem közelíteni. Ugyanaz… Egyszerűen nem tudom megfogni a dolgokat, mi több átnyúlok rajtuk. Egyszerre a szoba megtelt orvosokkal. Körbevették az ágyamat és nagyon tudományos eszmecserébe kezdtek. Nem értettem túl sokat a beszédükből, egy valamire mégis felfigyeltem: - Matt Evanst nem érjük el telefonon. Ekkor eszméltem csak rá, hogy apu nem tud rólam semmit. Eközben egy fiatal orvos lekapcsolta már élettelennek tűnő testemet a gépekről. A tekintetemet két ápolóra szegeztem, akik egy hordággyal együtt érkeztek a kórtermembe. Az egyikük mellém lépett, megfogta a takaróm sarkát és egészen a fejem búbjáig betakart vele. Aztán a testemet áthelyezték a hordágyra és elindultak kifelé. Követtem őket, meg kell tudnom hova visznek. Hosszú, hosszú folyosók követték egymást, majd beszálltunk egy liftbe. Mikor kinyílt az ajtó, ledermedve bámultam az előttem lévő szoba feliratát… - Nem hozhatnak ide! – kiáltottam teljes hangerővel az ápolók után. – Én nem vagyok halott. Itt vagyok, élek! De ők meg sem hallottak, csak mentek egyenesen előre… Földbe gyökerezett lábakkal néztem, és semmit sem tehettem. Be kellett látnom, hogy ezzel egyedül nem tudok megbirkózni. Segítségre van szükségem, amit egyetlen embertől kaphatok meg. Lehunytam a szemem és halkan kiejtettem a nevét: - Robert!