26. Fejezet

Sziasztok!


Hmmm... Hol is tartottunk? :))


Az előző részt ott hagytuk abba, hogy Robert nehezen ugyan, de bejut a szobába és leleplezi Destiny titkát. A kérdés most már csak az, hogy miként tovább??
Nem lesz most rohagálás. Szépen mindenki végighallgat mindenkit, ám lehet hogy épp ez okozza a legnagyobb bajt. De vajon ezek a beszélgetések őszinték vagy épp ellenkezőleg, hazugságon alapszanak?


A válasz pedig ott van a fejezetben, így hát kellemes olvasást kívánok! :)


puszi, Ivcsi

26. Fejezet – Robert szemszöge

Gyötrelem

Nem szenvedtem tovább. Igazából sohasem volt miért szenvednem.

Eltelt az első négy hónap és azt hittem itt van vége. Nem lesz többé fájdalom, nem is fogok rá emlékezni... De be kellett látnom, hogy tévedtem.

Tévedtem, mikor meglátogattam őt, és megláttam a kigömbölyödő pocakját. Legszívesebben megérintettem volna, ám a szenvedés akkor hágott igazán a tetőfokára, mikor ridegen közölte:

- Ő nem a Te gyermeked...

***

- Robert, várj! – szólt utánam Destiny, amint a kilincsre helyeztem a kezem. – Hazudtam Neked.

Azonnal visszafordultam. Nem láttam az arcát, mert tekintetét rendületlenül a földre szegezte. Lassú léptekkel közelítettem újra felé, miközben azon agyaltam, hogy vajon miben hazudott nekem... Az érzésiben, a terhességével kapcsolatban vagy abban, hogy mégsem költözött haza. Ez alatt a pár másodperc alatt, annyi minden pörgött le bennem. De egyet tudtam. Vissza akarom őt szerezni, mindegy, hogy mit kell hozzá tennem. Szeretem őt és ezen soha senki nem fog tudni változtatni.

Leguggoltam elé és vártam.

- Ülj ide, kérlek – mutatott az ágyra, közvetlenül maga mellett.

Végre rám nézett. Újra elbűvöltek azok a gyönyörű kék szemek... Olyan régen néztem bele, ebbe a mély tekintetbe. Most még jobban éreztem, hogy mennyire hiányzik Destiny.

Pár perc elteltével még mindig csendben ültünk és némán néztük egymást.

- Szeretlek. – Suttogta halkan. – De nem lehetek veled.

- De hát miért nem? – fogtam meg, ölében nyugvó kézfejét, ám ő egy hirtelen mozdulattal kirántotta onnan. Tudomásul vettem és visszaraktam magam mellé a jobb karom.

- Mert szakítottam veled! Mert ott voltál, egy gyűrűvel a kezedben és én azt mondtam, hogy nem akarok a feleséged lenni. Mert itt van ez a gyerek...

Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, én pedig, mint egy fadarab, semmit sem csináltam, csak hallgattam őt. Néztem, ahogy a könnycseppek sorra végigfolynak az arcán. Nem mozdultam, nem mondtam semmit. Csak hallgattam...

Semmi sem törte meg ezt a mély és magányos csendet, csupán csak egyetlen apró hang. Destiny szuszogása. A kimerültség vagy a sok sírás, az okát nem tudtam biztosan, de felülemelkedett rajta és fáradtan dőlt a karjaim közé. Feküdt ott, az én ölembe, én mégis képtelen voltam bármit is csinálni. Az agyamat ellepték az egyre kuszább gondolatok és kérdések tömkelege. Bár vágytam arra, hogy újra a karjaim közt tarthassam Destinyt, most mégis inkább azt kívántam, hogy beszéljük meg mindazt, ami velünk történt. És azt, ami vele történt...

Destiny két órával később is csendesen aludt a karjaim közt, és én nem akartam őt megzavarni. Óvatosan lefektettem az ágyába, majd betakartam és lassan kisétáltam a szobából.

Chace és Ashley a kanapén ültek. Ash, Chace vállra hajtotta a fejét, így feltételeztem, hogy őt is elnyomta az álom. A lehető leghalkabban közelítettem feléjük, nehogy felébresszem a házban lévő két gyönyörű nőt...

- Azt hiszem itt az ideje, hogy én elmenjek – suttogtam Chace-nek.

- Várj! Beszélni szeretnék veled – mondta komolyan, majd Ashleyre nézett. – Inkább odakint.

Ash feje alá egy párna került, Chace vállát felváltva ezzel, mi pedig az ajtón kívül folytattunk kisebb eszmecserét.

- Mit mondott neked? – kérdezte Chace.

Őszintén szólva, sokkal inkább számítottam volna tőle egy számon kérő hangnemre, mint erre a kedves, talán még egy kicsit kíváncsian is csengő mondatra...

- Mindent és semmit... – válaszoltam, ám ez a válasz, csak egy berögzött, reflexből jövő mondat volt. A gondolataim teljesen máshol jártak, mint a Diamond Street valamely magas épületének harmadik emeletén, a 9-es számú ajtó előtt... Próbáltam magamban felidézni, hogy mi is történt, bent, a lakásban, vagy, hogy miket mondott nekem Destiny.

- Ezt, hogy érted? – faggatózott tovább Chace, ezzel kizökkentve a felidézett pillanatok folyamából.

- Mindent láttam, amit tudnom kellett volna, mégis azt kell mondanom, hogy semmit sem tudok, mert nem kaptam választ a kérdéseimre. Azt mondta, nem az én gyerekem, majd egyszerűen közölte, hogy hazudott... De, hogy miben, azt már nem tudtam meg. Nem sokat beszélgettünk.

- Miért hagytad egyedül?

- Teljesen kimerült, ami talán a sok sírásnak tudható be, és a karjaim közt aludt el. Ha jól sejtem, még mindig alszik.

- Miért mész el?

- Chace, őszintén! – emeltem meg a hangom. – Mit vársz tőlem, mit csináljak? Semmi közöm többé ahhoz a nőhöz odabent. Elegem volt! Elhagyott, és még csak vissza sem nézett, én pedig ott maradtam egy gyűrűvel és a saját gyötrelmemmel, amit a hiánya okozott. Semmit nem tehettem... Nem tudtam, hogy hol van. Azt sem tudom, ma minek jöttem ide. Teljesen egyértelmű, hogy engem már rég kitörölt a jövőjéből, sőt az egész életéből.

- Robert! Ne vagdalkozz ilyen komoly szavakkal. Másról van szó. Ez az egész már rég nem rólad szól!

- Igen? Akkor Ő, ezt miért nem közölte velem?! Ennyit igazán megérdemeltem volna én is! Nem csak neki, nekem is szükségem lett volna egy társra...

Chace nem szólt. Újra és újra a kimondott szavak pörögtek le, de egyiket sem bántam meg. Úgy éreztem ez már valóban nem rólam vagy Destinyről szól. Itt már nem voltunk ketten... rég nem.

- Akkor azt hiszem ezt a beszélgetést befejeztük. – közöltem és egy kilencven fokos fordulat után, a lépcsőház felé vettem az irányt.

- Ennyi? – kérdezte Chace.

- Miért, mit kéne még tennem? – vágtam vissza és a hangomból még én is visszahallottam a számonkérést.

- Én nem mondhatok semmit! Csak arra kérlek, hogy gondold át. Hidd el, megéri a küzdelmet.

Tökéletes befejezés. Annyira színpadias... Most Chace fordított hátat, csupán azzal a különbséggel, hogy most nem maradt időm megállítani.
Mielőtt még bármit mondhattam volna, az ajtó egy kattanással bezáródott mögötte, én pedig ott maradtam a kusza gondolataimmal...

Csakhogy nem éreztem semmi egyebet dühön és csalódottságon kívül. Úgy éreztem átvertek, mindannyian.

Az első dolog, amiben megütköztem, hogy bármiben is hazudott nekem Destiny, az tényleg hazugság volt. Nem költözött haza New Havenbe. Itt maradt Los Angelesben és mindegy kinek a gyermekét, de rejtegeti...

Nem tudtam elvonatkoztatni a tényektől, az elmúlt 4 hónap tényeitől és a mai este tényeitől.

Mélyen csalódtam azokban az emberekben, akiket a barátaimnak hittem és fogalmam sem volt, kiben bízhatok meg ezek után, vagy kinek higgyek. Kire hallgassak?

A belső hangra, aki azt mondja, hogy mindent felejtsek el, úgy ahogy van, vagy pedig Chace-re és küzdjek azért az érzésért, amit soha senki nem lesz képes kitörölni a szívemből. Mindig szeretni fogom Destinyt, még ha ekkora fájdalommal is jár a hiánya.

Úgy éreztem, hogy gyűlölnöm kellene őt, hiszen a legnagyobb fájdalmat okozta nekem. De én magam is tudtam, sőt érzetem, hogy egy szerelemnek soha nincsen teljesen vége... Egyszerűen nem tudom őt elengedni, bármekkora fájdalmat is okozott nekem.