28. Fejezet

Sziasztok!

Elérkezett ez a nap is: valaminek a vége, vagy ahogy majd a fejezetben is olvashatjátok, akár valaminek a kezdete is lehet mindez. :) Bizony, bizony... Elérkeztünk a történet végéhez, már ami a fejezetek számozását illeti. Biztosan sokan vagytok, akiket ez most meglep, de számomra ez annál nagyobb örömöt jelent. :)
Higgyétek el, már nem volt hova tovább húzni az idegeiteket, ugyanis elérkezett a 9. hónap...

És azt hiszem nem is mondok most többet a fejezetről. :) Mindenki döntse el a „happy end”-et vagy azt, hogy hogy tetszett neki, az a megoldás, amit egy író saját maga alkot...
Bízom abban, hogy amiért én meglepetést okoztam, ezért Ti is megleptek engem és többen kifejtitek majd véleményeteket! :)))

Nem is húznám tovább az időt, csakhogy volt itt egy elejtett fél mondat, ami azt hiszem magyarázatra szorul. Azt mondtam ugyanis, hogy a történet véget ért, már ami a számozott fejezeteket illeti. Merthogy, én tartogatok nektek még egy Epilógust, amiért higgyétek el, hogy megéri várni! Ez pedig – a még mindig net hiánnyal küszködő világom miatt – e hét végén, azaz vasárnap kerül fel a blogra. :)

Akkor jöjjön, aminek jönnie kell: zsebkendőket készíteni!

Mindenkinek jó olvasást kívánok!

puszi, Ivcsi

28. Fejezet - Robert szemszöge

Kezdet és vég

Reggel. Mindenkinek más jelent. Van, aki örül, hogy egy új napnak nézhet elébe, valakinek valami egészen újat tartogat. Egy reggellel elérkezhet, egy várva várt nap, egy esemény. Esetleg vár ránk egy hosszú beszélgetés vagy egy olyan dolog, amire előző este még nem is számítottunk volna. De jelenthet mindezeknél negatívabb dolgokat is… Főleg akkor, ha a rosszabbik lábunkkal bújunk ki a jó meleg takaró alól. Ám egy reggel jelentheti valami újnak a kezdetét, és ugyanakkor valaminek a végét is…

Ha valaki korán kel, (nem aranyat lel) sokkal inkább fáradt, nyűgös lesz. De vannak olyan reggelek is, amikor egyszerűen csak nincs kedvünk semmihez, éppen ezért semmi pénzért fel nem tápászkodnánk puha kis ágyunkból.

Pontosan így vagyok ezzel én is. Hallottam, hogy csörög a telefonom, de azzal, hogy a másik oldalamra fordultam, már el is felejtkeztem róla. Újra elnyomott az álom. Biztosra vettem, hogy még nem szólhatott az ébresztő… és úgy látszik nem is tévedtem. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, kint még mindig sötét volt. Viszont én túlságosan éber voltam. Felkaptam egy pólót és a konyhát vettem célba.

Töltöttem egy pohár vizet, majd a pulthoz ülve, mélyen a gondolataimba merülve kortyoltam el az italt.

Lassan megjelentek a nap első sugarai az égen, én pedig nekiláttam, hogy egy újabb nap reggele vegye kezdetét…

A frissítő tusolás után, visszamentem a szobába és kiválasztottam az aznapi öltözékemet: sötétkék farmer és egy fekete póló, amire még egy kék, rövid ujjú inget is felvettem. Majd az éjjeli szekrényhez léptem és a mobilomat a zsebembe csúsztattam. A kezemmel végigszántottam az amúgy is kesze-kusza tincseimen, hogy valamelyest emberi formát varázsoljak magamra. Az ágyat kissé megigazgattam, és amint a tükör felé fordultam újból megszólalt a telefonom. (Bár az előzőről már teljesen megfeledkeztem.)

Meglepve láttam, hogy 5 nem fogadott hívásom van. De nem csak ez volt az egyetlen érdekesség… Chace hívott.

- Robert! – szólt bele rögtön. Még csak időm sem volt bármit mondani, ő egyből folytatta: - Destiny kórházban van. Beindult a szülés...

- Állj! Mi van? És miért mondod ezt éppen nekem?

- Nem kéne, hogy tudj róla… - hárított.

- Chace! – ejtettem ki a nevét határozottan. Tudni akartam, hogy mi folyik itt, főleg azt, hogy miért hívott fel Chace egy Destinyt érintő ügyben, mikor pontosan tudta, hogy azon a bizonyos délutánon, hogyan döntöttem.

- Robert! Most tedd félre a büszkeséged, és ha szeretnél elbúcsúzni Destinytől, akkor sürgősen gyere ide.

Bár Chace egyetlen szavát sem értettem igazán, úgy tettem, ahogy mondta.

- Hol vagytok? – kérdeztem gyorsan és már nyúltam is a kocsi kulcsomért. Egyetlen percet sem akartam elvesztegetni.

Szerencsére, a lakásomhoz elég közel lévő – Ronald Reagen – kórházba szállították. Leparkoltam a hatalmas épület előtt, majd, mint akit üldöznek, berontottam az ajtón. A recepcióhoz siettem és megtudakoltam, merre van a szülészet.

Már a folyosó végéről felfedeztem Chace alakját, aki egy ajtó előtt fel-alá járkált. A vállára raktam a kezem, mire megtorpant és felém fordult.

Bár azt mondják egy férfi gyenge, ha sír és nem is igazi férfi. Szerintem viszont igen is vannak olyan helyzetek, amikor egy férfi is utat engedhet a belülről fojtogató könnyeknek.

Ebben a pillanatban megértettem, milyen az igazi testvéri szeretet. Chace hullajtott egy-egy könnycseppet Destinyért…

Leültünk a folyosón elhelyezett székek egyikére. Annyi kérdésem lett volna, de hagytam, hogy Chace egy kicsit megnyugodjon. Pár perc elteltével szólalt meg:

- Meg fog halni…

- Nem! – közöltem határozottan. - Destiny erős, tudom, hogy küzdeni fog.

- Robert, ez nem ezen múlik. Destiny egyelőre eszméletlen. Az orvos azt mondta, ne nagyon reménykedjünk.

- Ez nem lehet – temettem az arcom a kezeim közé. – De hát mégis mi történt?

Chace rám szegezte tekintetét. Hatalmas fájdalmat és szomorúságot olvastam ki belőle. Emellett pedig, mintha Destiny szemeibe néztem volna bele. Mindkettejüknek, gyönyörű kék, igéző szempárjuk van.

- Honnan szeretnéd tudni? Csak a mai nap érdekel vagy az is Destiny mit csinált az elmúlt 9 hónapban?

- Minden – vágtam rá.

Persze, hogy emlékeztem. Minden egyes napra emlékeztem, amit Destinyvel töltöttem.

- Amikor nemrég meglátogattál minket, azt mondtad nem érted Destinyt és nem tudod miben hazudott Neked.

Nem vágtam közbe, csak hallgattam és, bár valahol legbelül, tudtam, mit fog mondani Chace, mégis nagyon kíváncsi voltam.

- A te gyermekedet hordta a szíve alatt és most emiatt fog meghalni. – Vett egy mély levegőt – Dess nem akarta, hogy tudj a babáról. Ő meg akarta tartani, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mit vállal. Viszont úgy gondolta, ha te tudnál róla, el akarnád vetetni a magzatot. Ezért aztán, mikor elkezdett látszódni rajta, hogy állapotos, megszakított veled minden kapcsolatot. Ma pedig… rosszul lett. Ez várható volt, de hogy ennyire súlyos lesz, arra senki nem gondolt.

Szóhoz se jutottam. Fájt, iszonyúan fájt, hogy Destiny kihagyott az életéből. A gyermekem életéből. Tudnia kellett volna, hogy én támogatni fogom, hiszen egyikkőjüket sem tudnám bántani, hiába nem ismertem még, akit a szíve alatt hordott.

- Mióta van bent? – mutattam a műtő ajtajára.

- Körülbelül két órája.

Ám, ahogy ezt Chace kimondta, egy orvos lépett ki onnan. Mindketten felálltunk és vártuk, mit fog közölni velünk.

- Gyönyörű, egészséges kislány született. De, sajnos az anyát nem tudtuk megmenteni. Az állapota a kilenc hónap alatt folyamatosan romlott. Csoda, hogy a baba egészségesen jött a világra. Sajnálom… - azzal, lehajtott fejjel elindult.

Kislány… halott. Kislányom született, de Destiny meghalt. Csak ez járt a fejemben. Kaptam ugyanakkor el is veszítettem valakit…

- Robert. Robert! – szólongatott Chace, ám én le sem bírtam venni a szemem a kezemben tartott csöppségről. Tökéletes, ámbár magatehetetlen. Sír, mindössze egy hajszálon függ a sorsa. Nem remél. Azt sem tudja, hogy van… Csak létezik.

Egyre csak az járt a fejemben, hogy Destiny nem láthatta ezt a csodát. A mi lányunkat.

Még soha nem néztem gyerekszembe. Újszülött gyermek szemébe. Komoly volt, kíváncsi, mély…

A legtöbb gyerek szemének óceán-tekintete van. Végtelen. Nem kölyökszem. Nem naiv. Nem tudatlan. Nem esendő. Néha nem is „kedves”.

Csak tiszta!

Ezekkel a gyönyörű, nagy, kék szemeivel engem nézett, pedig csak pár órája jött világra.

Ki néz rád? Ki az, aki ezek mögül a tág pupillájú szemek mögül néz? Ki lakik mögöttük? Ki az, aki visszanéz rád?

Destiny. Ott volt a lányom tekintetében…

Chace, harmadszor is kiejtette a nevem. Nehezen, de elszakítottam a tekintetem a lányomról.

- Ezt olvasd el – nyújtott felém egy fehér borítékot, melyre csak a nevem volt felírva.

Értetlenül néztem rá. Fogalmam sem volt, mi lehet benne vagy, hogy ki írhatta.

Ám egyik pillanatról a másikra, a kezemben már nem a lányomat, hanem a boríték tartalmát fogtam és Destiny kézírásával szemeztem:

"Drága Robert!

Gondolom az első kérdés, ami felmerült benned, az az, hogy miért ennyi idő után tudod meg mi történt velem… velünk, amíg nem beszéltünk.

A válasz nagyon egyszerű. Chace néhány órával előtted kapott egy ehhez hasonló levelet. Őt kértem meg, hogy mondjon el neked mindent a terhességemről. Miért nem akartam, hogy tudj a babáról és, hogy miért menekültem el. Nagyon sajnálom, hogy titkolóztam előtted. Remélem, hogy egyszer majd megbocsájtasz nekem. Tudtam, hogy te engem védenél és nem a gyerekünket. Éppen ezért jöttem el. Nekem csak az ő élete volt fontos. Meg akartam őt óvni, akár a saját életem árán is. És hála istennek egy egészséges kislánynak adtam életet.

Szeretném, ha te neveznéd el őt, de legfõképp annak örülnék, ha te nevelnéd fel és a nevedre is vennéd! Ha esetleg nem vagy hajlandó a gondját viselni, arra kérlek, ne add árvaházba, hanem bízd őt a keresztszüleire, Chace-re és Ashleyre.

És Robert! Tudnod kell, hogy amikor búcsút vettem tőled, mindenben hazudtam, csakhogy könnyebb legyen az elválás. Soha nem éreztem még így senki iránt, mint irántad. Szeretlek és mindig szeretni foglak, bárhogy döntesz is…

Destiny"

Én is szeretlek – gondoltam magamban. Összehajtottam a levelet, visszaraktam a borítékba, majd felnéztem Chace-re.

Előbb rá, majd a lányomra mosolyogtam. Döntöttem. Pontosan tudtam, hogy mit akarok: felnevelni a gyermekünket. Eszem ágában sem volt árvaházba adni, vagy Destiny testvérének a gondjaira bízni. Én szeretnék róla gondoskodni.

- Mi lesz a neve? – kérdezte Chace és elmosolyodott.

- Sonia Hope Pattinson – válaszoltam könnyedén, mintha csak valaki súgta volna, majd a kezembe vettem a borítékban talált apró arany karkötőt és Sonia csuklóján összekapcsoltam.

Sonia Hope Pattinson: