23. Fejezet

Sziasztok! Íme a következő fejezet, ráadásul a héten ez már a második. Ha most is szorgalmasak lesztek, akkor elképzelhető, hogy Ivett frissel egyet nektek szerdán, de tudjátok, hogy ez nem csak rajta múlik! Ahogy a visszajelzéseket olvastam, mindenki fantáziáját megmozgatta ki is egész pontosan Hayley és milyen szerepe lesz a történet tovább alakulásában. Hát ebben a fejezetben fény derül egy fontos részletre. Meli teljesen eltaláltad, mivel most egy kicsit visszamegyünk az időben egy fontos momentumhoz, a két lány kapcsolatát illetően. Gondolom, mondanom sem kell, hogy Dess szemszögéből íródott a rész. Szeretnénk valamire felhívni a figyelmeteket: keveredés történt az ajánlott számoknál, az előző fejezethez Jason Derulo: The sky is the Limit című száma van, és a mostanihoz pedig az ajánlott zene: Christina Aguilera - Hurt A képek közé felkerült Hayleyről is egy :) Kellemes olvasást! Puszi, Csillu 23. Fejezet - Destiny szemszöge Döntő pillanat Reggel a telefonom csörgésére ébredtem meg. Kissé még fáradtam kezdtem keresni az éjjeliszekrényen a mobilomat. - Tessék? - szóltam bele, álomittasan. - Destiny! Ugye nem akarod azt mondani, hogy Te épp most ébredtél fel? - De, igen! Méghozzá neked köszönhetően. - közöltem morcosan, miközben kikászálódtam az ágyból. - Pedig már rég itt kellene lenned! Tudtam, annyira tudtam, hogy el fogod felejteni… - fakadt ki a vonal másik oldalán. - Hayley! Állj. Megtudhatnám, hogy mégis miről beszélsz? - szakítottam félbe. - Megbeszéltük, hogy ma átjössz hozzám. Megígérted! - Igen. De csak délelőttről volt szó. - És szerinted mégis mennyi az idő? - Fogalmam sincs! Mondtam már, hogy csak most keltem. - majd az órára pillantottam. - Látod! Pontosan ez a baj. - Sajnálom. Elaludtam… Máris indulok! Villámgyorsan felkaptam egy farmert és egy piros felsőt, ami, bár nagyon egyszerű volt, nekem mégis az egyik kedvencem. Még anyutól kaptam, ahogyan a nyakláncomat is, amit még ebben a nagy kapkodásban sem felejtettem el feltenni. Minden nap viseltem, mert nagyon sokat jelentett a számomra. Kettesével szeltem a lépcsőfokokat, és miközben a dzsekimet próbáltam magamra ügyeskedni, benéztem a konyhába. Chace a pultnál ült, és nem meglepő módon épp egy szerepet tanult. Anyu a tűzhely körül sürgött-forgott. Egyikük sem vett észre, mindketten nagyon elmerültek abban, amit csináltak. Elvettem egy almát a gyümölcsös tálból, majd a bátyám mögé álltam, és befogtam a szemét. - Jaj, de jó kedve van valakinek! - viccelődött lefejtve magáról a tenyeremet. Majd felém fordult és egy puszit nyomott a homlokomra. Én is viszonoztam a "reggeli" köszöntést, aztán anyuhoz léptem. - Szia! - öleltem meg. - Szia, drágám! Remélem, tudsz róla, mekkora késésben vagy. - Ma már Hayley is felhívta rá a figyelmemet. De te honnan veszed? - Mert először anyát hívta. Csak utána téged. - vihogott Chace. - Óh, köszönöm! Szóval ti intéztétek el, hogy felkeltsen. - szalutáltam, majd hátrálni kezdtem az ajtóig. Chace egy széles mosollyal nyugtázta a megfutamodásom, de úgy éreztem még túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is a fejéhez vágjak. - Ugye elvihetem a kocsit? - néztem vissza a bejáratból anyura, aki egy mosoly kíséretében bólintott. Leakasztottam a fogasról a kulcsot, majd a garázs felé vettem az irányt. Hayley lakásáig vezető úton, azon agyaltam, mégis mi az a nagyon fontos dolog, ami nem várhat, és azonnal kell, hogy találkozzunk. Az unokanővérem, egy évvel volt csak idősebb nálam és én mindig úgy éreztem, mintha testvéri kötelék lenne köztünk. Kiskorunk óta nagyon sok időt töltünk együtt. Mindig mindenben számíthatunk egymásra, bár mióta Hayley szert tett egy komoly kapcsolatba, a miénk egy kissé a háttérbe szorult. A gondolatmenet végéhez érve, leparkoltam a ház elé, majd leállítottam a motort. Épp csak kopogásra emeltem a kezem, az ajtó egyből kinyílt és Hayley behúzott a lakásba. Csak akkor eszméltem föl, mikor már a kanapén ültem, és a "tesóm" nagyban azt ecsetelte, milyen feledékeny vagyok. - Rendben, megértettem. - mondtam, a tűrőképességem határán. - Nem térhetnénk esetleg a lényegre? Sokkal jobban érdekelne, miért kellett idejönnöm. - Oké, bocsi. Egy kicsit elragadtattam magam… - Egy kicsit! - kontráztam, de ezt Hayley nem vette észre. A tekintete elrévedt, és az arckifejezéséből gondterheltségre következtettem. - Hé, baj van? - kérdeztem őszinte aggodalommal. - Ami azt illeti, igen. - válaszolta, de nem nézett rám. - Dave itthon van? - Nincs… még! Ezért kellett sietned. - Hayley! Nagyon kérlek, mondd el, hogy mi van, mert komolyan kezdek megijedni. Pár perc csönd következett. Én le nem vettem a pillantásom róla, ő pedig látszólag nagyon is küzdött a szavakkal. Aztán, hirtelen kezdett beszélni, és nekem erősen kellett koncentrálnom, hogy felfogjam a szavait: - Terhes vagyok… Destiny, én nem akarom ezt a babát. Még nem… vagy talán soha! Nem akarom! - a szemében könnycseppek csillantak és a hangja többször is elcsuklott. Magamhoz öleltem és hagytam, hogy sírjon. Muszáj megnyugodnia. Őszintén reméltem, hogy a felét sem gondolta komolyan annak, amibe beavatott az imént! Hiába nem mondta ki, jól tudtam, hogy mi a terve… - Jobban vagy? - kérdeztem, kis idő múlva. - Talán. - Mit akarsz tenni? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami foglalkoztatott. - Nincs más választásom: elvetetem. - Nem! - kiáltottam. - Kizárt. Ebben én soha nem foglak támogatni. Órák is eltelhettek, ám mi még mindig nem jutottunk semerre sem. Egyikünk sem akart engedni. Én határozottan az abortusz ellen voltam, Hayley pedig nem látott más megoldást. Ráadásul, még azt sem vette figyelembe, hogy az apajelöltnek is joga lenne tudni a babáról, vagy legrosszabb esetben, már csak Hayley döntéséről. - Azt hiszem, reménytelen eset vagy! Én, nem támogatlak egyik elhatározásodban sem. - Rendben. Nem is kértelek rá. Viszont, szeretném, ha senkinek sem szólnál erről az egészről! - Legyen. - sóhajtottam. - Ennek ellenére, a véleményem még mindig az, hogy Dave-nek joga lenne tudni róla. Hayley, újra csak a fejét rázta… Mivel a véleményünk közel sem egyezett, így jobbnak láttam, ha még időben elmegyek. Nem akartam, hogy mindez a kapcsolatunk végleges megromlásához vezessen! Haza indultam, mikor hirtelen elhatározásból, bekanyarodtam a Yale Egyetem útjára. Leállítottam az autót és elindultam a campus felé. Fogalmam sem volt mi ütött belém, egyszerűen úgy éreztem bármi is lesz, ezt meg kell tennem! Az egyetem udvarát, éppen akkor lepték el a diákok, így időm sem volt meggondolni magam. Egyből Dave keresésére indultam. Hihetetlen jó kapcsolat alakult ki köztünk, mióta csak megismerkedett Hayley-vel. Valahogy nagyon könnyen megtaláltuk a közös hangot, és nem voltak titkaink egymás előtt… Talán pont ezért született meg bennem az elhatározás, hogy most ezt sem fogom előle elhallgatni. Célirányosan indultam az egyik osztály felé, ahol rögtön - szó szerint - belebotlottam Dave-be. - Destiny! Micsoda meglepetés! Minek köszönhetem a látogatásod? - Dave, beszélnünk kell! Bármennyire is azt éreztem, elárultam valakit, aki fontos nekem, mégis tudtam, hogy helyesen cselekszem. Dave-nek joga volt tudni, mire készül Hayley… A három évvel ezelőtt történt esemény, félreérthetetlenül adta tudtomra, hogy Hayley nem véletlenül tette meg látogatását a kórházi ágyamnál. Teljesen biztosra vettem, hogy bosszút forral ellenem.