5. Fejezet

Sziasztok!


Komolyan mondom, kicsit nehezen esett le nekem, hogy hétfő van. :) Még szerencse, hogy eszembe jutott, mert lehet, hogy fejezet nélkül maradtatok volna... :P
Oké, nem is szaporítanám itt a szót, inkább jöjjön pár gondolat a fejezetről, ami szám szerint már az 5. :D
Valaki újra a képbe kerül és nem is megy messzire... Destiny pedig megmutatja neketek egy másik oldalát is, amit Robert a későbbiekben ki is használ... Nem tudom,mennyire leszek gonosz nőszemély, ezt döntsétek el Ti! ;))) De tudjátok: minél több komi, annál hamarabb jönnek a fejezetek! ;)


Csók, puszi és jó olvasgatást: Ivcsi

5. Fejezet – Destiny szemszöge

Testvérek

Már egy jó ideje ültem a kávézóban. Vártam. De nem bántam. Legalább volt időm gondolkodni.

Visszaemlékeztem arra a szép, világoskék szempárra, ami azonnal rabul ejtett. Arra a lágy hangra, ami megszólított és azokra a rejtélyes, ki nem mondott gondolatokra, amiket akkor fedeztem fel Robert arcán, mikor megmondtam a nevem. A kissé zavart tekintetre, az összeszedetlen mondatokra…

Úgy érzem, mintha már ismerném, holott pontosan tudom, hogy ma láttam őt először… de nagyon remélem, hogy nem utoljára.

A gondolataimból a mellém lépő pincér zökkentett ki.

- Hozhatok valamit?

- Igen, egy gyümölcsteát kérnék – pillantottam bele az itallapba. – Köszönöm.

Észre sem vettem, hogy milyen gyorsan múlik az idő.

- Csak nem rám vársz? – hallottam, egy nagyon ismerős hangot.

Felnéztem az asztal mellett álló férfira. Egy perc sem telt bele és én már a nyakában csüngtem.

- Hiányoztál… - súgtam a fülébe, még mindig a nyakát szorítva.

- Te is nekem – tolt el finoman, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Én visszaültem a helyemre, Chace pedig velem szemben foglalt helyet. Rögtön belekezdett a faggatásomba, csak annyi szünetet engedett nekem, amíg rendelt magának egy kávét.

- Mesélj! Akkor miért is vagy itt pontosan? – nézett újra rám, miután összecsukta az itallapot.

- Tanulni jöttem – mosolyogtam rá. Kicsit furcsán éreztem magam, de csakis pozitív értelemben, hogy a három évvel ezelőtt nem látott bátyámmal ülök egy asztalnál és beszélgetünk egymással. – A Kaliforniai Állami Egyetem Színház és Tánc karára fogok járni.

- Szóval legyőzted a félelmeidet és aput?

- Aput nem kellett, a lámpalázam pedig még mindig gyötör, de megpróbálom leküzdeni. Viszont most már mesélhetnél Te is valamit! Milyen itt Los Angelesben az élet?

Chace mosolya láthatóan szélesebb lett, amint neki szegeztem a kérdést.

- Ami azt illeti, elképesztően boldog vagyok! Azt hiszem megtaláltam azt a lányt, aki mellett le szeretném élni az egész életemet.

- Huhh… Ez nagyon komolyan hangzik – mosolyodtam el én is.

- Az is. Szeretem őt és az elmúlt egy évben ő is tökéletesen bizonyította, hogy hasonló érzéseket táplál irántam.

A bátyám teljes odaadással beszélt Ashleyről – mint megtudtam, így hívják. Őszintén szólva, még így látatlanban is megkedveltem és már nagyon várom, hogy megismerhessem.

- Sétálunk egyet? – kérdezte, majd megitta az utolsó korty kávéját.

- Miért ne? – mosolyogtam és már nyúltam is a kabátomért.

Kint gyönyörű idő volt. Forró, nyári délután. Ráadásul mindezt a bátyám társaságában élhettem át…

- Dess, min gondolkozol? – fordított maga felé. Én épp a park tavában úszkáló kacsákra fókuszáltam. Kissé váratlanul ért a kérdés és a mozdulat is.

- Semmin – ráztam meg a fejem, nyomatékosítva a kijelentésemet.

- Gyere, beszélgessünk egy kicsit – kezdett el húzni, egy közelben lévő padhoz.

Ami azt illeti, volt egy tippem, hogy mit szeretne kitárgyalni velem, és én ezt egyáltalán nem bánom. Legalább válaszokat kapok…

- Sajnálom, – kezdett bele – sajnálom, hogy egyedül hagytalak. Te jelented számomra a családot, de én 3 évvel ezelőtt megszakítottam veled minden kapcsolatot. Hiba volt, tudom – nézett mélyen a szemembe, nekem pedig kisebb nehézséget okozott, hogy visszanyeljem a könnyeimet.

- Szükségem lett volna rád. Tudtad, mégis elmentél!

Eddig bírtam. Éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Gyorsan a szememhez nyúltam, hogy letöröljem őket, ám Chace elkapta a csuklóm és magához húzott. A sírásom egyre hisztérikusabbá vált. Most adtam ki magamból mindazt, amit eddig mélyen elfojtottam.

Chace nem szólt egy szót sem. Hagyta, hogy magamtól nyugodjak meg.

- Miért? – suttogtam a vállába, még mindig a könnyeimmel küszködve.

- Apu.

- Nem! – kiáltottam. – Nem, Chace! Te is pontosan tudod, hogy ennek semmi köze apuhoz – húzódtam el tőle, ám ő továbbra is fogva tartott a kezeivel.

- Anyu halála után úgy éreztem, nincs ott semmi keresnivalóm. Főleg az apánk miatt. Tudom, hogy nehéz megértened, de mi sosem voltunk jóban. Új életet akartam kezdeni, de téged hatalmas hiba volt ebből kihagyni.

- Sajnálom – kezdtem most én. – Nem akartam ennyire durva lenni – öleltem újra át a nyakát, ő pedig a hátamat simogatta.

- Kezdjük újra, jó? Bepótolunk mindent, ami kimaradt ebből a három évből!

- Szeretlek – mondtam beleegyezésként, majd egy puszit nyomtam az arcára.

Hazafelé végig a bátyám és köztem folyó beszélgetést pörgettem le magamban újra és újra. Olyan jó volt látni és hallani is őt…

Mindketten megszenvedtük a távollétet, de bíztam benne, hogy ez mától teljesen meg fog változni. Szükségem van rá, és nemcsak most, hogy eligazodjak a nagyvárosban, de abban is, hogy megtaláljam az életben kiszabott utamat.

Reggel újult erővel indultam el a színházba. A nap ragyogóan sütött és én is ragyogtam. Nem voltam szerelmes, mégis, mintha mindent egy rózsaszín szemüvegen keresztül láttam volna…

A próbák gyorsan zajlottak le, ám még mielőtt az öltözőbe indultam volna a szememmel végigpásztáztam a nézőteret, hátha ma is ott ül Robert. De ma nem volt ott. Kissé csalódottan indultam a színpadról levezető lépcső felé. Útközben – főként a figyelmetlenségemnek köszönhetően – majdnem belebotlottam a zongorába.

Elmosolyodtam. Ledobtam a földre a kezemben lévő táskát, leültem a hangszer elé, majd az ujjaimat végigfutottam a billentyűkön…

Fogalmam sincs mennyi ideig ültem ott, viszont az pontosan tudtam, hogy miért. Vártam. Legalábbis őszintén reménykedtem benne, hogy Robert még betoppanhat valamikor.

Egy kis idő elteltével már nem csak a zongorából kicsalt hangok törték meg a terem csendjét, hanem az én dúdolásom, majd énekem is.

Azonnal abbahagytam az éneklést, mikor felkapcsolódtak a reflektorok és a hátam mögött léptek zajára figyeltem fel. Megfordultam, mire a függönyök közül Robert lépett elő…

Egyenesen a szemébe néztem, amíg közvetlenül mellém nem ért.

- Mióta vagy itt? – bukott ki belőlem, de a fejemet elfordítottam Robertről.

- Pont elég ideje – somolygott.

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy valószínűleg az egész „előadásomnak” szem és fültanúja is volt. Éreztem, ahogy pirulni kezdek.

Leült ő is a zongoraszékre és lejátszott pár akkordot.

- Csodaszép hangod van – közölte, de közben nem nézett rám.

- Kösz – habogtam.

Még mindig nem tértem magamhoz. Bár az előbb még azt vártam, hogy itt legyen velem, de most hogy itt van a közelemben… megfagyott a levegő.