8. Fejezet

Sziasztok!

Most viszont nem tévesztettem napot, tudom, hogy vasárnap van. Ez egy szempontból jó, másikból viszont nem biztos... :)

Azért rakom fel ma a frisst, mert holnap megint eltűnök, és nem nagyon tudok majd az internet közelébe kerülni, így logikusan frisselni sem. Úgyhogy egy nappal előbb olvashatjátok a 8. fejezetet, viszont a 9. egy nappal később érkezik majd, két hét múlva, hétfőn... ;)

És akkor pár szó a fejezetről:  Chace-nek nagy szerepe lesz a békítésben, de hogy hogyan hajtja ezt végre??? Destiny két út előtt áll és maga sem tudja, melyik lenne a helyes döntés... És természetesen a vacsora is befejeződik, miután mindenki elfogyasztotta a desszertet. ;)

Jó olvasást!

Csók, puszi: Ivcsi

u.i.: Jaj! Hát a legfontosabbat meg elfelejtettem: nekem - személy szerint - ez a kedvenc részem!!! :D 

8. Fejezet – Robert szemszöge

Vacsora

Destiny, a kijelentése után, miszerint megpofozott, fölényesen kihúzta magát, ezzel pedig az én önbizalmamat rombolta porrá. Egyértelműen győzött, mivel az én vallomásom óta Chace, sőt még Ashley is rosszallóan méregetett.

Ashley hirtelen fordította el rólam a tekintetét, majd Destinyre pillantott:

- Ilyen rosszul csókol? – kérdezte, amivel engem is felettébb meglepett.

Őszintén kíváncsi voltam, mi lesz a válasz, még ha én pontosan tudtam is, hogy nem ezért kaptam azt a pofont.

- Nem… - csóválta meg a fejét Destiny. – Nem erről van szó.

- Akkor? – kapcsolódott be Chace is.

- Nem tudom te, hogy vagy vele, – kereste Ash tekintetét – de én egyáltalán nem vágyom egy olyan csókra, amelyet egy olyan férfitől kapok, akit csak pár órája ismerek.

- Rendben! – szóltam én is közbe. – Meggondolatlan voltam, de már próbáltam tőled bocsánatot kérni.

- Amit egyelőre nem fogadtam el – jelentette ki, de direkt nem nézett rám.

- Miért is? A lakásodnál vártalak egy csokor rózsával. Megértem, hogy dühös vagy, de szerintem éppen eleget kínoztál - emeltem fel kissé a hangomat.

- Hogy én, téged? - nevetett fel gúnyosan.

- Pontosan! Hagyod, hogy szenvedjek, holott már nem is haragszol rám! Fogadjunk, hogy még a csókomat is élvezted…

- Nem! - kiáltott fel, majd hirtelen felállt és az ajtóhoz sietett. - Ez meg miért van zárva? - kérdezte és visszafordult felém. - És hol vannak a bátyámék?

- Nem tudom - válaszoltam, miközben én is megbizonyosodtam arról, hogy tényleg nincsenek a szobában.

Volt egy tippem, hogy miért hagytak minket magunkra…

Destiny leült a padlóra, hátát az ajtónak vetve. Hosszú percek teltek el, de egyikünk sem szólalt meg. Destiny maga elé meredt…

- Destiny? – guggoltam le mellé. – Baj van?

- Szóval szenvedsz? – kérdezte, de tekintete továbbra is a földre szegeződött.

- Fogalmam sincs, mire gondolsz – értetlenkedtem és én is leültem a szőnyegre.

- Azt állítod, hogy én már nem is vagyok rád mérges, csak hagylak egy kicsit szenvedni. Tehát szenvedsz? – nézett végre rám.

- Igen – válaszoltam egyszerűen. Nem kerteltem. Komolyan, őszintén éreztem iránta valamit és eszem ágában sem volt letagadni ezt előtte. – Szenvedek attól, hogy nem vagy hajlandó megbocsájtani nekem, pedig az a csók nem csak egy fellángolás volt.

- Bizonyítsd be! – mondta hirtelen és elmosolyodott. – Akkor megbocsájtok.

Nem haboztam túl sokáig. Ugyanúgy, ahogy akkor a színházban, az álla alá nyúlva húztam közelebb magamhoz. Destiny lehunyta a szemét, én pedig óvatosan birtokba vettem az ajkait. Először csak finoman kóstolgattam, majd mikor Destiny ujjai a hajamba túrtak, egyre szenvedélyesebben és mohóbban csókoltam őt.

Sokáig nyújtottam volna még a pillanatot, ám szüksége volt a tüdőmnek egy kis oxigénre, ezért elszakadtam a karjaimban tartott nőtől, de a tekintetem továbbra is fogva tartotta az övét.

Destiny összekulcsolta a kezeinket, én pedig egy széles mosollyal nyugtáztam a mozdulatot. Hosszan néztük egymást, míg végül én törtem meg a köztünk beállt csendet:

- Javultak az esélyeim?

- Határozottan - felelte, majd az összekulcsolt ujjainkat kezdte elmélyülten tanulmányozni. - Robert! Sajnálom, hogy így viselkedtem. Azt hiszem, túlreagáltam a dolgot. És mellesleg… - nézett újra rám -… nagyon jól csókolsz.

Egy mosollyal válaszoltam, mire az ajtó irányából kulcszörgésre figyeltem fel. Gyorsan felálltam, ezzel Destinyt is felhúzva a földről.

Pillanatokon belül Chace lépett a nappaliba, egy széles vigyorral az arcán. Fogalmam sem volt, minek örül ennyire, de mikor Destiny kiszakította a kezét az enyéim fogságából, azonnal világossá vált minden.

- Látom nem gyilkoltátok meg egymást, úgyhogy akár nekiláthatunk a vacsorának is.

Destiny egy szó nélkül sétált ki a szobából, majd mi is követtük őt.

Az asztalnál, valami furcsa véletlen következtében, egymás mellett kaptunk helyet. Bár én ezt egyáltalán nem bántam, abban már nem voltam biztos, hogy Destiny is így érez.

A vacsora eleinte kínos hallgatásban telt, majd Ash és Destiny kezdtek beszélgetni. Végül is azért találta ki Chace ezt az estét, hogy a szerelme és a testvére megismerhesse egymást.

- Robert! - hallottam meg a nevem, mire azonnal Chace-re néztem.

- Bocsánat. Mondtál valamit?

- A színházról kérdeztelek.

Akaratlanul is Destinyre néztem. Ő csak halványan elmosolyodott, mire én egy kicsit felbátorodva fogtam bele egy beszámolóba:

- Pont ma tudtam meg, hogy Destinyvel együtt lesz egy jelenetünk.

- Biztosak vagytok benne, hogy ez működni fog? – nézett Ashley először rám, majd Destinyre.

- Miért ne működne? – kérdezte a mellettem ülő lány, kissé felháborodva.

- Ami az imént még köztetek zajlott. Én azt hittem nem kedvelitek egymást.

- Azóta sok minden változott… - kacsintottam Destinyre, majd újra a tányéromra fordítottam a figyelmemet.

Sokáig beszélgettünk, de már sokkal oldottabb hangulatban. Kivétel egyetlen embert az asztalnál. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem Destiny még mindig feszélyezve érzi magát a közvetlen közelemben. Nem tudom miért, de mintha egy falat húzott volna kettőnk közé, holott nem is olyan régen még szenvedélyes csókot váltottunk egymással…

Bár már régebb óta ismertem Chace-t, – Ashley révén – arról fogalmam sem volt, hogy van egy testvére. És ahogy csendben figyeltem őket az asztalnál, rá kellett jönnöm, hogy mennyi hasonlóság van kettejük között.

Látszott rajtuk, hogy kötődnek egymáshoz. Mintha ennek a három évnek nyoma sem lenne…

- Dess! – fordultam felé, miközben a desszertet majszoltuk.

Hirtelen nézett rám és őszintén szólva a tekintete kissé megrémített.

- Valami rosszat mondtam?

- Dess… - suttogta. – Soha senki nem szólított így Chace-n kívül.

- Sajnálom, ha megbántottalak…

- Dehogy! Csak egy szép emlék – csillantak fel a szemei és az asztalon lévő kézfejemre simította az övét.

Nagy kő esett le a szívemről. Komolyan azt hittem, hogy sikerült őt megbántanom és felpattanva az asztaltól, megsértődve kirohan. Ehelyett azonban mosolyogva kulcsolta össze a kezünket… ma már másodszorra!

Felsegítettem Destinyre a kabátját, majd elbúcsúzva Ashleyéktől, együtt indultunk haza.

- Akartál valamit kérdezni? – torpant meg, miután kiléptünk a házból és a kocsim felé vettem az irányt.

- Igen. De ez most hosszú lenne… Mit szólnál holnap egy reggelihez? – vetettem fel az ötletet, tudván, hogy csak délután kezdődnek a próbák.

- Sajnos már van programom – felelte, de éreztem egy kis csalódottságot a hangjában. – Mi lenne, ha a próba után találkoznánk?

- Nekem jó. Akkor délután találkozunk.

Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és az arcát a két kezembe fogtam, hogy bele tudjak nézni abba a ragyogó, kék szempárba.

Ahogy egyre közelebb került az arcunk egymáshoz, Destiny hirtelen ellépett az utamból, majd egy gyors puszival elbúcsúzott és mire én észbe kaptam, őt már nem láttam sehol.

Ezek után, már fogalmam sem volt, hányadán is állunk egymással…