4. Fejezet

Sziasztok!

Igen, megint egy hétfő és ha elovassátok a fejezetet, akkor egy újabb várakozással teli hét következik! :)

A fejezetről most csak ennyit: összefonódnak a szálak... :))) Azt pedig biztosra veszem, hogy a vége miatt egy újabb "gonosz nőszemély" jelzőt könyvelhetek el magamnak. :P

puszi és jó olvasást kívánok: Ivcsi

u.i.: Köszönöm a négy kommetelőnek az aktív vélemény-nyilvánítást! :D

4. Fejezet - Robert szemszöge

Az első találkozás

Kivételesen nem volt kedvem kocsiba ülni. Sétálni akartam, ugyanúgy, mint a többi normális ember. Végigmenni egyszer úgy az utcán, hogy senki nem kezd el sikítozni, ha meglát, hogy nem villannak vakuk percenként a szemembe. Hogy egy csapat lány nem áll körém, ezzel elzárva előlem az utat.

Ahogy ezt így átgondoltam, kissé megrémültem, hogy mennyi minden keresztül húzhatja a számításaimat. De olyan szép idő van ma reggel, egyszerűen nem tudtam ellenállni a simogató napsugaraknak. Felkaptam a fogason lévő pulcsimat, a mobilomat a zsebembe csúsztattam, a pénztárcámmal együtt. Ma még liftezni sem volt kedvem, gyorsan lefutottam a lépcsőn. Meglepődtem azon, hogy még csak el sem fáradtam, hiszen nagyon rég látogattam meg a konditermet.

Felhúztam a csuklyám, majd mosolyogva léptem ki az ajtón. Vettem egy mély levegőt, feltettem a napszemüvegem és egy kisgyerek izgalmával, mint aki most csinál először valamit, elindultam… Nem siettem, így meg tudtam figyelni az embereket.

Legnagyobb meglepetésemre, senkinek sem tűntem fel. Mindenki saját magával volt elfoglalva. Az egyik telefonált, a másik a kávéját iszogatta, a többiek pedig rohantak, hogy elérjék a buszt, vagy a metrót. A reggelizők tömve voltak. Jó, hogy nem verekednek össze az elsőbbségen - gondoltam magamban, megmosolyogva a feltételezésemet. Egyszóval mindenki el volt foglalva a maga kis életével és senki sem tulajdonított nagy figyelmet annak, hogy éppen ki megy el mellette. A legtöbben rohantak valahová vagy morcosan, vagy vidáman.

Tovább sétáltam, mikor hirtelen nekem jött valaki. Azt hittem, mindjárt vége az eddigi idilli pillanatnak, mert a lány tudni fogja, ki vagyok és a többiek figyelmét is rám terelni majd. De nem ez történt…

- Nagyon sajnálom! Fogalmam sincs, mi történt. Nem néztem a lábam elé - kezdett mentegetőzni, majd leguggolt.

Követtem a tekintettemmel, és csak most vettem észre, hogy az összes cucca a földön hever. Én is leguggoltam, majd a járdán heverő papírokat kezdtem egy kupacba pakolni. Akaratlanul is beleolvastam.

- Köszönöm - mondta hálásan, mikor a kezébe adtam.

- Nagyon szívesen. És nehogy hibásnak érezd magad. Előfordul - néztem a szemébe, mire ő gyorsan elvette rólam a tekintetét. - Megkérdezhetem, hogy miért van nálad ez a sok színházi irat? Hová készülsz?

- A Music Center egyik darabjában vagyok táncos. És ezt a sok mindent tegnap át kellett olvasnom, most pedig visszavinnem. De már így is elkéstem… - hadarta.

Gyorsan visszapörgettem az emlékeimet arra a napra, mikor a táncosok válogatója volt, de ez a lány nem volt ismerős. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy láttam már őt valahol.

- Én is a színházba megyek. Esetleg veled tarthatnék?

Muszáj volt valamit megtudnom róla. Hogy ki ő és miért ennyire ismerős? A lány bólintott egyet, de még mielőtt elindultunk volna, átvettem tőle a papírokat. Láttam rajta, hogy kissé megleptem ezzel a mozdulattal, de végül elmosolyodott. Teljesen elfelejtkeztem a külvilágról. Csak ő volt és én. Megfigyeltem minden apró részletet rajta. A hosszú, barna haját, a kék szemeit, a kezeit… Egyszóval le sem tudtam róla venni a tekintetem.

Hihetetlenül hamar értünk a bejárat elé. Olyan volt, mintha csak pár percet töltöttünk volna együtt, pedig jóval hosszabb időt vett igénybe az út, a színházig. Automatikusan nyitottam ki előtte az ajtót, anélkül, hogy tisztába lennék a mozdulatommal. Teljesen elmerültem a gondolataimban: Mit találjak ki, hogy még egy kis időt vele tölthessek? – folyamatosan ezen kattogtam, tökéletesen kizárva a külvilágot…

- Elnézést! – férkőzött a tudatomba a lány hangja. – Most már odaadhatod a papírokat.

- Ja, persze – nyújtottam felé. – Bocsi.

- Amúgy a nevem Destiny. Destiny Evans.

Olyan édesen mosolygott, hogy még a nevemet is elfelejtettem. Egy szó sem jött ki a torkomon.

- És Te? Elárulod, hogy hívnak?

- Robert… Pattinson – válaszoltam, kissé tagoltan.

- Nagyon örülök – vette kezébe az irányítást és kezet rázott velem. – Viszlát… később.

Hosszan néztem utána, egészen addig, míg be nem záródott mögötte a lift ajtaja. Teljesen megbabonázott, elvette az eszem. Destiny. Honnan ilyen ismerős ez a név? – tűnődtem el. A kórház! Ő feküdt abban a kórteremben, ahol néhány napja felébredtem. Ő az a lány… Kellett pár perc, hogy magamhoz térjek, aztán én is elindultam az első szintre, hogy nekikezdjünk a próbának…

Egész nap csak Destinyre tudtam gondolni. Használhatatlan voltam, így az énekpróbák mind fuccsot mondtak. Képtelen voltam koncentrálni nemhogy a dalra, még a duett partneremre sem. A rendező leállított minket, majd egy kis dorgálás után hazaküldött, hogy holnap reggel kipihenve és újult erővel jelenjek meg. Ám nekem eszem ágában sem volt hazamenni!

Gyorsan lesiettem a recepcióra, hogy megtudjam, melyik teremben zajlanak a táncpróbák.

- A harmadik emeleti színházteremben – érkezett a válasz és én egyből megcéloztam a liftet.

Türelmetlenül léptem be a terembe, ahol épp az első felvonásban elsőként felcsendülő zenére gyakorolták a koreográfiát. Destinyt egyből kiszúrtam. Csendben foglaltam helyet az utolsó sorok egyikében, miközben a tekintetem le sem vettem a színpadon táncoló lányról. Fogalmam sincs meddig ültem ott, az idő valami teljesen lényegtelen fogalommá vált számomra…

- Te mit csinálsz itt? – hallottam meg egy ismerős hangot. Felnéztem és Destiny állt előttem.

- Óh… én csak… vége lett a mi próbánknak, és gondoltam megnézlek… téged.

- Értem. És, hogy tetszett? – mosolygott rám, majd leült a mellettem lévő székre.

- Fantasztikus. A zene, a tánc, minden.

- Köszönjük – nevetett fel.

Őszintén irigyeltem, hogy ilyen könnyen és felszabadultan képes beszélgetni, hogy ennyire élvezi azt, amit csinál. Elképzelésem sem volt, én miért vagyok ennyire feszült, ha ő a közelemben van.

- Baj van? – kérdezte és a vállamra helyezte a kezét.

Lassan megráztam a fejem. Ez a kedvesség, ez a törődés… elképesztett. Legutóbb anyu bánt így velem. De mióta Los Angelesbe költöztem, még nem találtam olyan személyt, aki barátnál közelebb került volna hozzám. Persze ott volt Kellan és Ashley, de mivel nekik is megvolt a saját kis életük, nem sokat tudtunk találkozni… főleg nem az utóbbi időben.

Destiny hirtelen felállt mellőlem. Kíváncsian emeltem rá a tekintetem.

- Mennem kell – válaszolt a fel nem tett kérdésre. – Késő van.

- Találkozunk még? – csúszott ki a számon.

- Biztos vagyok benne – somolygott, majd hátat fordított és elsétált a kijárat irányába.