7. Fejezet

Sziasztok!
Most ilyen korán érkeztem hozzátok, mivel délután elutazom és majdnem egész héten gép nélkül leszek. Úgyhogy most csak annyit tudok ígérni, hogy szombaton válaszolok az összes kommentre az előző fejezetet is beleértve.

És akkor egy kicsit lessünk be a kulisszák mögé: :D
Destiny dühe nem csillapodik, Robertnek pedig van mit megmagyaráznia. Dehogy enged-e Dess??? :)
Aztán eljön a várva várt vacsora és a szálak összefutnak... ;))

Jó olvasást!
Sok puszi, a hétfői viszontlátásig. ;))

7. Fejezet – Destiny szemszöge

Meglepetések

Dühös voltam. Iszonyatosan dühös!

A bejárati ajtón majdhogynem áttörtem, azt már meg sem várva, hogy becsukódjon. Egyenesen a lépcsőt céloztam meg, miközben hallottam, hogy mögöttem hangos puffanással záródik a bejárat.

Kettesével szedtem a fokokat… Semmit nem akartam jobban, csakhogy magamra zárhassam a lakásom és soha többé ki se tegyem onnan a lábam.

A gondolatmenetem végére érve, felértem a negyedik emeletre. Földre szegezett tekintettel lépkedtem a lakásomig, mígnem megláttam egy fekete edzőcipőt, egy fekete farmert, egy kabátot, majd őt magát…

A földön ült, hátát az ajtónak támasztva, így esélyem sem volt átjutni rajta. Miközben mérlegeltem, hogy és miként kerülhetném ki, ő is észrevett és a tekintetével az enyémet kezdte keresni.

Fogalmam sem volt, hogy került ide és, hogy miért van itt. Mára már pont elég volt belőle!

Délelőtt még repdestem az örömtől, hogy az elkövetkezendő időkben több próbán is közösen fogunk részt venni, most viszont még csak rá sem bírtam nézni!

- Szia - köszönt, de a hangja bátortalan volt.

- Honnan tudtad, hogy hol lakom? - tettem fel az első kérdést, ami a leginkább érdekelt.

Nem válaszolt, inkább szépen lassan felállt, miközben végig fogva tartotta a pillantásomat.

- Emlékszel? Ki kellett töltened egy űrlapot…

Pontosan tudtam mire gondol. Átkoztam azt a pillanatot, mikor betettem abba az épületbe a lábam.

- Szeretnék bemenni! - böktem a kulcsommal az ajtó irányába, mire Robert udvariasan félreállt én pedig egyből kinyitottam azt.

Gondoltam, hogy gyorsan besurranok és Robertet kizárom, de amint a kilincsre raktam a kezem, meggondoltam magam…

Biztos voltam benne, hogy nem véletlenül jött ide és valószínűleg meg akarja magyarázni azt, ami a színházban történt. Én pedig megadtam neki ezt az esélyt.

Beléptem a lakásba, majd visszafordultam a még mindig kint ácsorgó férfihoz.

- Bejössz? - kérdeztem kissé türelmetlenül.

- Köszönöm - lépett el mellettem.

- Szóval? Miért is jöttél ide? - ültem le Roberttel szemben, már a nappaliban.

- Ezt Neked hoztam – nyújtott felém egy fehér rózsákból álló csokrot, ahelyett, hogy válaszolt volna.

- Köszönöm – vettem el tőle és leraktam az asztalra. – Válaszolnál?

- Sajnálom. Hülyeséget csináltam és szeretnék tőled bocsánatot kérni.

Nem tudtam, mit is kéne mondanom. Úgy éreztem, az első adandó alkalmat kihasználta és őszintén szólva már nem nagyon tudok többé bízni benne.

- Én is nagyon sajnálom, de fogalmam sincs, mit gondoljak ezek után. Nekem ez rosszul esett, viszont azt a pofont én is sajnálom. Szükségem van egy kis időre, hogy ezt átgondoljam.

- Rendben – bólintott, de láttam a csalódást az arcán. – Akkor, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most megyek… - állt fel, majd én is követtem a példáját.

Elkísértem az ajtóhoz. Mielőtt azonban kilépett volna, visszafordult.

- Tudsz róla, hogy együtt fogunk dolgozni?

- Igen – vágtam rá, cseppet sem kedvesen. Már semmi kedvem nem volt az egészhez… - Szia – köszöntem el és becsuktam az ajtót.

A fürdőbe indultam, hogy egy frissítő fürdőt vegyek, hiszen egész nap a tánckarral próbáltam. Amint végeztem, egy bögre kávé társaságában kiültem az erkélyre és azon agyaltam, most hogyan tovább…

Bár dühös már nem voltam, sokkal inkább kétségbeestem a közös munka gondolatától. Nem volt bennem harag, vagy ilyesmi, ezzel együtt viszont nem akartam vele nap, mint nap találkozni.

A gondolataimból a telefonom csörgése térített ki. Mosolyogva vettem fel.

- Szia Chace!

- Szia. Mit csinálsz este?

- A tévé előtt fogok ülni a hatalmas nagy önsajnálatomban.

- Baj van? – vágott közbe.

- Csak egy kicsi…

- És nem akarod esetleg megbeszélni valakivel, ma este? Ashley és én szeretnénk meghívni, vacsorázni.

- Hát… - vonakodtam.

- Kérlek! Már úgy szeretne megismerni téged Ash – unszolt tovább.

- Rendben – egyeztem bele végül az ötletbe. – Mikorra menjek?

- 7-órára.

- Ott leszek – mondtam, majd megszakítottam a beszélgetést.

Nem volt túl sok időm, hogy elkészüljek, így gyorsan bepakoltam mindent az erkélyről, majd a szobámba mentem, hogy válasszak valami ruhát, az alkalomhoz illően.

Egy világoskék farmerra és egy hosszú, fehér felsőre esett a választásom. A hajamat csak egyszerűen leengedtem és így, lágy hullámokban omlott a vállamra.

Egy utolsó pillantást vetettem magamra az előszobatükörben, majd kiléptem az ajtón és elindultam a bátyámékhoz.

Alig, hogy megnyomtam a csengőt, Chace már nyitotta is az ajtót.

- Gyere be! – mosolygott rám, majd mikor már bent álltam a lakásban, szorosan magához ölelt.

- Sziasztok - bukkant elő egy fiatal lány, feltehetőleg Ashley.

- Szia – köszöntem, majd közelebb lépve hozzá kezet fogtunk. – Örülök, hogy megismerhetlek!

- Ezt én is elmondhatom. Chace sokat mesélt rólad, főleg az utóbbi időben.

- Remélem csakis csupa jót! – fordultam hátra az említett felé, aki erre azonnal közbeszólt:

- Természetesen – adta az ártatlan, mi pedig egy cinkos mosolyt váltottunk Ashleyvel.

Chace lesegítette a kabátomat, majd a nappaliba vezettek. Közben Ashley és én hamar megtaláltuk a közös hangot, így mikor a szobába léptünk észre sem vettem, hogy hármunkon kívül más is van ott…

- Ő meg mit keres itt? – mutattam a kanapén ülő felé.

- Ő a barátom – közölte Ash és az iménti rokonszenve pillanatok alatt semmissé vált. – De ti honnan ismeritek egymást?

- A színházból – válaszolt tömören Robert, és közben felállt. – Az lesz a legjobb, ha én most elmegyek.

- Miattam nem kell. Majd én elmegyek… - indultam el én is, mire sikeresen összeütköztünk az ajtóba.

- Rendben, ebből elég! – állt elénk Chace. – Senki nem megy sehová. Szépen leültök és elmondjátok, hogy mi bajotok van egymással!

Komolyan, mint az óvodában. Békítsd ki a két kis durcást. Ehhez pedig nekem, személy szerint semmi kedvem nem volt.

- Szóval? Mi történt köztetek? – kezdett minket faggatni Chace, hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézve.

- Semmi – vágtam rá egyből, Robert pedig egy szót sem szólt. Rendületlenül fúrta a tekintetét az enyémbe.

- Addig nincs vacsora, amíg ki nem békültetek. Én nem ülök így egy asztalhoz veletek – fenyegetőzött Ashley.

Egyre jobban éreztem úgy, hogy tényleg óvodásként kezelnek, de csak azért sem világosítottam fel őket, miért vagyunk fasírtban Roberttel.

- Megcsókoltam Destinyt – közölte végül Robert.

Szúrós pillantást vettem felé. Most még jobban elásta magát a szememben…

Senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi történt kettőnk között, főleg úgy, hogy alig ismerem a velem szemben helyet foglaló férfit.

- Én pedig megpofoztam – húztam ki magam és egy önelégült mosolyt villantottam felé.