Sziasztok!
És dobpergés... Ugyanis meghoztam Nektek az 1. fejezetet! :)
Ez a fejezet egy kicsit még hajaz a Szerelem a végzetem 1. részére, de már a végén világossá válik számotokra is, hogy egy teljesen más irányba fogunk elindulni! :D
A koncepció ez után annyiban módosul, hogy ajánlott zenékkel csak néhány fejezetnél jelentkezem.
Csók, puszi: Ivcsi
1. Fejezet - Destiny szemszög
Minden másképp alakul
Robert keze még mindig az enyémen pihent. Éreztem, ahogy a szívverésem egyre erősebb lesz és az adrenalin is csak úgy száguldozott az ereimben. Csupán egyetlen érintésétől…
Az én arcomon már semmi jele nem volt az iménti mosolynak, ám Robert szája szegletében még mindig ott bujkált.
Engem teljesen leblokkolt az, amit mondott.
Anael szerint, Robertnek nem szabadna emlékeznie, arra, ami velünk történt. De a szavaival pont az ellenkezőjét sugallta felém.
Én pontosan tudtam, mi az oka, hogy minden, még egyszer lejátszódik. De Robertnek erről nem kéne tudnia…
Kétségbeesetten néztem, az asztalon összekulcsolt kezünket. Az ujjaim alig láthatóan remegtek… Képtelen voltam megnyugodni. Csakis az járt a fejemben, hogy Robert is pontosan tud mindent. Mindent, ami történt… Hirtelen téptem ki a kezem, az övé fogságából és felálltam.
Futólag pillantottam csak Robertre, akinek az arcáról pillanatok alatt letörlődött a mosoly.
- Destiny! Ha most kilépsz azon az ajtón, Te is pontosan tudod, hogy mi fog történni!
Nem foglalkoztam azzal, amit mondott. Gyorsan a kezembe fogtam a kabátom, a táskám és futólépésben indultam a kijárathoz.
Hallottam, ahogy Robert a nevemet kiálltja többször is, de most nem érdekelt.
Őszintén szólva, fogalmam sem volt, mit is akarok egyáltalán. Csak az volt biztos, hogy Robert mindent tud, holott én ezt nem akartam. Nagyon nem! Sejtésem sincs, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Szabadulni akartam. Csak ez volt biztos…
Észre sem vettem, merre megyek, mikor hirtelen egy hangos dudálásra, egy fülsüketítő fékcsikorgásra lettem figyelmes.
De most hiába vártam, hogy megérezzem a hideg úttestet… a lelkemet most végleg elragadja a végzet és én holtan esem össze…
Egyetlen nap, egyetlen perc, de akár egy pillanat is mindent megváltoztathat! Csakhogy ez a pillanat számomra még nem jött el…
Mert, hogy itt volt velem az én megmentőm, aki nem hagyta, hogy minden újra megismétlődjön. Ehelyett - hála neki - minden másképp alakult!
Egy meleg kéz kulcsolódott a derekamra és rántott hátra. Éreztem, ahogy a hátam a mellkasának csapódik.
Az egész testem remegett, forgott körülöttem a világ… Nem érzékeltem semmit a körülöttem történtekből, csakis azt, ami bennem játszódott le. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mire készültem még az imént. De most már tudtam, mekkora hibát követtem volna el. Szégyelltem magam…
A gondolataimat, egy közeli, halk, ám annál keservesebb sírás zavarta meg. Én még mindig remegtem, az engem fogva tartó kezek között. Aztán, az arcomon végigfutó könnycseppek, világossá tették számomra, hogy nem valaki más, hanem én sírok.
- Shh… Nincs semmi baj. Nyugodj meg, kérlek! - suttogta Robert a fülembe, de erőteljesen kellett rá koncentrálnom, hogy egyáltalán halljam a szavait. Minden más hangot elnyomott, az én már-már hisztérikussá váló zokogásom…
A megmentőm keze, még mindig a derekamon pihent, majd maga felé fordított. Nem néztem rá. A fejem a mellkasának döntöttem és mélyen beszívtam az illatát. Robert még szorosabban fonta körém karjait, hogy meg ne fázzak én pedig készségesen bújtam hozzá. A közelsége valamiért nagyon nyugtató volt számomra. Lassan sikerült megnyugodom… a sírásom hüppögéssé szelídült, majd teljesen elcsendesedett.
A meleg kéz lassan az arcomra siklott és finoman kényszerített, hogy ránézzek. Én makacsul behunytam a szemem.
Megjelent előttem egy emlék. Mikor Roberttel először találkoztunk… Akkor is pontosan ezt csináltam: ő megmentett, én, viszont mint egy makacs kislány becsuktam a szemem és nem is akartam soha többet kinyitni. De most is, mint akkor a mély, rekedt, mégis bársonyos hang kellemes csengése megdöntötte az elhatározásomat…
- Destiny, ne csináld ezt. Gyerünk, nézz rám!
- Nem - nyöszörögtem.
- Jól van? - kérdezte egy ismeretlen hang.
- Nem - ráztam meg finoman fejem, de ezzel a fájdalom, csak még erősebben nyilallt belém.
- Mi a baj? - Robert hangjában aggodalom csendült.
Már nem tudtam válaszolni. A lábaim hirtelen elgyengültek, és ha Robert nem tartott volna olyan szorosan, biztosan a földön kötök ki. Ki akartam nyitni a szemem, rá nézni, talán utoljára… de nem tudtam. Egyszerűen nem ment! Szédültem… Az eszméletemet még nem vesztettem el, így pontosan tudtam, hogy mi is történik velem. Most már sikerült néhány momentumot kivennem a körülöttem zajló dolgokból, de még így is túl homályos volt minden. Robert az ölébe vett, majd éreztem, hogy óvatosan a kocsi ülésére csúsztat. Aztán pár perc múlva, már száguldottunk is. Sejtelmem sem volt, hová visz, mégis valahonnan megéreztem.
- Nem akarok kórházba menni - motyogtam még mindig csukott szemmel.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött Robert, ugyanazzal az aggodalommal, mint az imént, mit sem törődve azzal, amit az előbb mondtam.
- Majd' szétrobban a fejem és… - nyitottam ki óvatosan a szemem - nagyon homályosan látok.
Az autó motorja hamarosan leállt, Robert kiszállt, majd az én ajtómat is kinyitotta.
- Szerinted lábra tudsz állni? - nyúlt a karom alá.
- Nem hiszem - de mire kimondtam, már ismét ölbe kapott és gyors léptekkel indult el a bejárat felé.
Nem sokkal később egy tolószékbe kerültem, aztán mire észbe kaptam, több fehér köpenyes férfi és nő vett körül. Egy ágyban feküdtem és éreztem, hogy valaki fogja a kezem. De aztán semmi több. Már nem fogtam fel semmit az engem körülvevő környezetből. Nem éreztem a fájdalmat, Robert érintését, semmit… Egyszerre elnyelt a sötétség…
Olyan békés, megnyugtató volt, ami ott várt engem. Bár semmit sem láttam, mert minden feketébe burkolódzott, valamiért tudtam, hogy merre kell mennem. A lábaim maguktól vittek előre és most az egyszer ne féltem attól mit fogok találni, ha elérem a célom, melyet a sors tűzött ki elém. Egyszerre megláttam egy halványan pislákoló fényt. Ahogy a felé haladtam, egyre jobban felerősödött. Gyönyörű volt, hívogató…
- Destiny! Állj! - szólt rám egy lágyan csilingelő női hang. Azonnal megtorpantam és a szememmel kutatni kezdtem, a tulajdonosát. Ám mivel senkit nem láttam és az óta nem volt szerencsém hallani őt, újra elindultam az egyre jobban csalogató fény felé.
- Azt mondtam, hogy állj! - termett előttem egy hosszú, fekete selyemruhában lévő nő. Végigfutattam rajta a tekintetemet, míg végül abba a vakítóan ragyogó zöld szembe nem néztem… Abban a pillanatban tudtam ki áll előttem. Anael.
- Mi történik velem?
- Egy önfejű, makacs nőszemély vagy! Kaptál egy új esélyt, és azt is majdnem eljátszottad. Mondd, te teljesen megőrültél, hogy csak úgy eldobnád magadtól az életed? – emelte fel a hangját, amin őszintén szólva igen meglepődtem. Nem volt rá jellemző, hogy valamin ennyire felhúzná magát…
- Nem tudom mi ütött belém… Talán, megijedtem.
- Igen, tudom, hogy kissé máshogy alakultak a dolgok, de ezen már nem segíthetek. Viszont rajtad utoljára még igen. Hatalmas nagy ajándékot kaptál, ne hagyd elveszni…
Anael szavai bűntudatot ébresztettek bennem. Tudtam, hogy igaza van és most már bármire képes lettem volna, hogy újra a normális életemet élhessem és nem utolsó sorban meghódítsam a hőn áhított férfit. Hiszen mindketten pontosan emlékeztünk mindenre, ami kettőnk közt történt. Mindketten ismertük az egymás iránt táplált érzelmeket. Most már bármire képes lettem volna, hogy mellette lehessek… újra. Semmi másra nem vágytam jobban.
- Destiny. Kapsz egy utolsó esélyt! Vissza akarsz térni az életedbe?
- Igen - válaszoltam határozottan. Semmiféle kételyem nem volt a döntésemmel kapcsolatban.
- Mire lennél képes érte? – kérdezte, és megvillantott felém egy huncut mosolyt. De most még ez sem érdekelt. Pontos elhatározásom volt arról mit szeretnék: vissza akartam térni, mindegy milyen áron!
- Bármit megtennék…
Ahogy ezt kimondtam, minden újra elsötétült. Semmit sem láttam, vagy hallottam. Csakis egyetlen dolgot éreztem. Valaki fogja a kezem…
ÁÁÁÁÁ :D:D:D:D:D
VálaszTörlésSzuper lett!!! Folyamatosan frissítettem egész nap, hogy mikor kerül végre fel a feji. De most jöhetnek megint azok a türelmetlen hetek. :S(A Dr. House-t nem várom ennyire. :D)
Nagyon jó lett. Dess képes lett volna megint ugyanazt a hibát elkövetni? Még jó, hogy Rob megmentette. Remélem ez volt az utolsó! (másodszor is elkövetett hiba) Olyan jó, hogy Rob is emlékszik, hogy nem kell mindent a 0-ról kezdeni, hogy nem csak az egyik fél ismeri a másikat. :D:D:D
Nagyon örülök, hogy folytatod!
Nem lehetne komi határ vagy vmi? Egy hét nagyon, de nagyon hosszú idő, ugye tudod??? Ha nem jön össze maradhatna a heti 1 friss, de....
Puszi
A vizsgái miatt egyébként is ideges Vehpotse :$
Szia Drága Vehpotse! :)
VálaszTörlésOlyan jó olvasni, hogy ennyire odáig meg vissza vagy a fejezetért! :) Már ezért az egy komiért megéri feltenni nekem a fejezeteket! Köszönöm szépen! Hihetelenül jó érzés!!! <3
Ami a komihatárt illeti, én azt mondtam, mikor még az első rész fejezetei kerültek fel: február vége felé, hogy nem fogok könyörögni kommentekért. Aki ír az ír és annak nagyon köszönöm! VISZONT (és itt jön a lényeg) a SZAV 2. Prológusánál megemlítettem, hogyha látom az érdeklődést én is hajlandó vagyok alkudozni. Úgyhogy komihatár nincs, de ha számomra meggyőző számú komment érkezik (5 vagy annál több), ha van rá lehetőségem természetesen kaptok tőlem egy friss fejezetet! ;)
Azt a felejtést dolgot még ne könyveljük el annyira biztosra... :P
Puszi, Ivcsi
Szia!
VálaszTörlésEz nagyon szuper fejezet lett! Imádtam!! Nagyon tetszett, hogy ezúttal másképp alakultak a dolgok, hála Robnak( arra viszont kíváncsi lennék, mitől esett össze Dess).
Olyan jó, hogy Rob is emlékszik mindenre, bár a komid utolsó mondata izgalmakat sejtet és kérdéseket vet fel, amire remélhetőleg hamar választ kapunk! :D
Örülök, hogy újra olvashattam a töridet és nagyon várom már, hogy alakulnak a dolgok!
Puszi
Minä
Kedves Minä!
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy Téged is viszont láthatlak! :D (Én is lementettem már a Te utolsó fejezetedet és már nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként fejezted be! :D)
Az a mondat nem véletlenül hangzott el... ;)
De, hogy válaszoljak a komid fel nem tett kérdésere: Dess azért esett össze, mert túl nagy volt az ijedtség és sokkot kapott, de ha jól emlékszem ezt a doki el is mondja! :)
És igazán örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! :D
puszi, Ivcsi
Szia!
VálaszTörlésHát, mit mondjak, sok érzelem volt ebben a fejezetben. Kicsit úgy éreztem, Destiny állandóan csak kapkod, nem gondol át semmit, egyszerűen csak ösztönösen védekezik a dolgok ellen. Még azok ellen is, amik ellen nem kellene. Furcsa volt, bár egy kicsit kusza is volt az egész. Itt volt Anael, Rob, a fura emlékek, a kétértelmű megjegyzések, a kórház, a kérdés, hogy mit tenne meg ezért... minden, és én csak kapkodtam a fejem, hogy akkor most mi is meg hogy is van :)
Várom a folytatást, hogy megtudjam, mi is történt pontosan!
Puszi: Nocy :)
Drága Nocy! :)
VálaszTörlésHát én is csak kapkodtam a fejem, hogy mi is sül ki ebből a kommentből, de mindenesetre köszönöm, hogy véleményezted a fejezetet! :)
Igen, azt hiszem a Szav első része óta kicsit jobban figyelek arra, hogy a karakterek több érzelmet takarjanak. :) A kapkodást eddig még senki nem hozta fel, de lehet, hogy igazad van! ;) Ígérem, hogy Anael ennyi szerepet játszott csak a történetben. A továbbiakban (legalábbis eddig) nem fogunk vele találkozni, hiszen ő nem evilági lény, így semmi keresni valója a mostani részben. :P
És Anaelnek ebben a fejezetben csak annyi szerepe volt, hogy elindítsa a fiatalokat az útjukon... És a kérdés csupán annyi, hogy a két út keresztezi e egymást valaha? ;)
puszi, Ivcsi
Halihó!!! :)
VálaszTörlésNem felejtettem ám el, hogy kommentelni kell, csak nehezen jutottam el addig, hogy felnézzek a blogra... de most itt vagyok :)
Szóóóóóval :) : Robert a nagy megmentő :) még jó, hogy volt annyi esze, hogy utána menjen és megmentse :D bár megnéztem volna, mi van akkor ha későn ér oda és Dess-t elüti a kocsi. Akkor is kitaláltál volna valami ütőset :P az tuti.
Dess miért is tiltakozik annyira a kórház említése hallatán?? -.^
Hamár az előző részben Anael nem feltétlen végig jó angyal volt, most nem hagyta, hogy Dess feladja. Jól búcsúzik :) hogy végleg vagy ideiglenesen azt majd ugye megtudjuk előbb vagy utóbb :)
"Valaki fogja a kezem" de sejtelmesek is vagyunk :P biztos Chace az XD na jó, nem valószínű, hacsak nem abba a fejezetbe csöppenünk bele, amikor a drága bátyó meglátogatta :)
Nekem összességében tetszett!! Ügyi vagy! De ezt már mondtam számtalanszor.
Bocsi, de most ennyit sikerült összehoznom, amit még talán erről a részről anno nem mondtam el. És igazán örülhetsz, mert annál azért jóval hosszabb, mint amit régen szoktam mondani.
puszi
Csillummmmmm! :D
VálaszTörlésHát, de örülök Neked! Hihetelen jó a kedvem, de majd holnap elmesélem, hogy miért! :D
Na! Ami a komidat illeti, ennyivel tudnám honorálni: KÖSZÖNÖÖÖÖM!!!! <3
Bizony, most sokkal hosszabb véleményt alkottál, amiért igazán hálás vagyok! :D Jó olvasni, hogy tetszik és bár az Anaeles részt nem vágom (bár lehet, hogy igazad van, mert ugye van az epilógus előtti ominózus rész... na mindegy ez most nem ide tartozik... xD).
Szóval az a lényeg, hogy most sokadkára is köszönöm, hogy vagy nekem! Ez a gimi, ez az osztály, ez az élet nálad jobb barátnőt nemigen adhatott volna! És bocs a mai reggel miatt, egy kicsit ideges voltam: magyar, meg a korán kelés... :(
Amilyen rosszul indult ez a nap, olyan jó lett a végére! :D
pusz