2. Fejezet

Halihóóóó! :)

A kommetekből nyilvánvalóvá vált számomra, hogy tényleg nagyon vártatok már felőlem valami életjelet, jó két hét után, de ezt a mai hétfőt talán még a szerdai Dr. House részénél is jobban! (Ezt a kis "inside poént" köszönöm Vehpotsenak!)

Na de akkor csapjunk is mindjárt a közepébe: az első Robert szemszög következik! :) Remélem, hogy ez is akkora öröm, mint amikor Dess mesél Nektek! ;) Most már számotokra is világossá fog válni, hogy miért is lesz más, vagyis pontosabban: milyen más irányba indul el a történet fonala az első részhez képest!

Nem is akarok többet írni, inkább csak jó olvasást kívánok Nektek! :) Kitartás a következő hétfőhöz, Nekem pedig tessék drukkolni! (Azt sajna még nem hozhatom nyilvánosságra, hogy mi miatt, mert nem szeretné elkiabálni, de ha minden jól alakul, akkor veletek is meg fogom osztani!)

puszi, Ivcsi

u.i.: Akinek esetleg van EGY FELESLEGES PERCE, az légy szíves a chatbe írja be a kedvenc zeneszámát, hogy kicsit frissíthessek a lejátszón! Thanks... :)

2. Fejezet - Robert szemszöge

Egy hosszú éjjel

Végig Destiny kezét fogtam, még akkor is mikor édesen aludt. Fogalmam sincs mi ütött belé, mikor kilépett az úttestre! Csak remélni tudtam, hogy nem szánt szándékkal tette. Nem gondolhatja, hogy a világ jobb lenne nélküle, még ha úgy is érzi, neki biztosan könnyebb lenne. El akartam neki mondani, mennyire fontos nekem. De most végre megnyugodott és csendesen aludt. Csak aludt, már több mint négy órája… Aggódni kezdtem.

Találnom kéne egy orvost, hogy végre megtudjam, mi a helyzet Destinyvel. Óvatosan megpróbáltam kihúzni a kezem az övéből, de valószínűleg megérezhette mit szeretnék és még erősebben szorította. Akaratlanul is elmosolyodtam.

- Dess? - simítottam végig a karján, de nem történt semmi.

Pár perc múlva, egy orvos lépett a szobába és egyenesen felém tartott.

- Mi a helyzet? - kérdeztem idegesen.

- Nincs semmi komoly baja - pillantott Destinyre, majd újra rám nézve folytatta: - Sokkot kapott. Most nagy szüksége van a pihenésre. Ma éjszaka benntartjuk megfigyelésre, de holnap akár haza is mehet.

- Köszönjük! - fogtam kezet a doktorral.

Pillanatokon belül újra ketten maradtunk a szobában. Még mindig Dess ágya mellett ültem és fogtam a kezét… Csakhogy most már nem őt néztem. Az ablakon bámultam kifelé. A gondolataim egészen máshol jártak.

Azon agyaltam, vajon miért húzta fel magát Destiny annyira, azon, amit az étteremben mondtam neki. Mindketten tudjuk, hogy mi történt, mikor ő nem éppen hasonlított egy emberi lényhez. Mindent tudtam, mindenre emlékeztem. Arra, hogy Destiny lényegében halott volt és most mégis itt fekszik, mellettem egy ágyban, egy szobában. Bár nem úgy és ott, ahogy azt elképzelném, hiszen mégiscsak egy kórházban van. Arra, hogy eltelt négy hónap, ez viszont tegnap a semmibe veszett… Csak azt nem tudtam, ha ezen, akkor miért húzta fel magát ennyire. Erre mindenképpen választ akartam kapni…

Los Angeles csendes volt, már amennyire egy nagyváros csendes lehet. A város felett már az éjszaka vette át az uralmat, ám a millió fény miatt még ilyenkor is úgy tűnt, mintha a nap el se tűnt volna a láthatáron. Nagyon késő volt, én mégsem voltam álmos.

Újra megpróbáltam kivenni a kezem, most sikeresen. Csendben felálltam, majd az ajtó felé indultam. A folyósóra érve, tanácstalanul néztem körül, aztán egy megérzés alapján balra indultam el. Szerencsém volt. Gyorsan meg is találtam azt, amit kerestem. Méghozzá egy kávéautomatát. Bár tényleg nem éreztem magam álmosnak, mégis szükségem volt a koffeinre. A szerzeményemmel együtt sétáltam vissza a szobába és ismét Dess mellé telepedtem le. Míg lassan elkortyoltam a kávémat, le sem vettem a tekintetem Destinyről. Még mindig ugyanúgy feküdt, mint mielőtt kimentem volna. Nagyon lassan, egyenletesen, ám kissé akadozva vette a levegőt, de ezen kívül meg sem mozdult. Ő aludt, míg én vártam, hogy végre felébredjen…

A nap sugarai már utat törtek maguknak egy-egy apró résen keresztül, ezzel narancssárgára színezve az amúgy lehangolóan fehér szobát, mikor kinyitottam a szemem. Fogalmam sincs mikor aludtam el… Amint hozzászoktam az erős fényhez csak akkor vettem észre, hol is vagyok. Egy kórház? Döbbentem meg. Mit keresek én itt? És egyáltalán, hogy kerültem ide? Egyik kérdésemre sem tudtam a választ…

A pillantásom az ágy szélén nyugvó kézfejemre tévedt. Egy idegen kéz tartotta fogva. Egy idegen női kéz. Félve néztem fel, a számomra teljesen idegen lányra.

A szeme csukva volt és mivel egyenletesen vette a levegőt, így biztos voltam benne, hogy alszik. Észre sem vettem, hogy már milyen régóta nézem őt. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a tekintetem. Gyönyörű. Az ajka, a nyugodt, gondtalan arca. Egyedül azt sajnáltam, hogy nem nézhetek a szemébe. Meg mernék rá esküdni, hogy csodaszép szemei vannak. Képes lettem volna még hosszú órákon át figyelni őt, de nem tehettem.

Egyrészről fogalmam sem volt, ki is ő. Másrészről azt sem tudtam én miért vagyok itt… vele. Kisebb erőfeszítésbe került, hogy felálljak mellőle és elengedjem a kezét. Amint már nem éreztem őt, komolyan azt hittem menten megszakad a szívem. Valósággal fizikai fájdalmat okozott, hogy el kell engednem. Kényszeríteni kellett magamat, hogy elinduljak, és magam mögött hagyjam ezt a szobát. De mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszafordultam és a kórlapra pillantottam. Destiny Evans.

Mélyen elraktároztam magamban a nevét. Destiny. Szép, csakhogy számomra semmit sem jelent… Újra az ajtó felé indultam, majd gyors léptekkel elhagytam a kórház épületét. Egyből hazafelé vettem az irányt. Bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, az előző nap eseményeire, mindössze annyi rémlett, hogy a meghallgatáson ülök. De hogy a ma reggelig mit csináltam, arról semmilyen emlékem nem volt.

Egy fekete öltöny volt rajtam, egy fehér inggel. Azt biztosra vettem, hogy valahol voltam az este, aminek valószínűleg köze van ahhoz, hogy a kórházban ébredtem és nem véletlenül a mellett, a lány mellett. De, hogy pontosan mi történt, arról fogalmam sem volt.

Hazaérve gyorsan vettem egy frissítő zuhanyt, majd rendeltem egy pizzát. Az ebédemmel együtt birtokba vettem a kanapét és elmerültem a tévében… vagyis csak el akartam hitetni saját magammal, hogy az köti le a figyelmemet, holott ez nem így volt. Bármennyire is próbáltam kiűzni a fejemből, a gondolataim egyre csak a kórházban fekvő idegen lány körül járt. Folyton magam előtt láttam az arcát, ahogy ott fekszik. Képtelen voltam őt kitörölni az elmémből és az emlékeim közül… de valahogy nem is akartam. Még soha, senki iránt nem éreztem ennyire erős kötődést, mint iránta. Az első pillanattól kezdve valami furcsát éreztem vele kapcsolatban. Tudom, hogy kissé hülyén hangozhat, de még ez a kis idő is elég volt ahhoz, hogy megértsem: igenis létezik szerelem első látásra. Velem most pontosan ez történt. Képtelen voltam őt elfelejteni, és ha csak rá gondoltam a szívem hevesebben kezdett verni, az ujjaim bizseregtek…

Nem gondolkodtam tovább. Felkaptam a konyhapulton heverő kocsi kulcsot és a mélygarázsba siettem. Bepattantam a BMW-be és amilyen gyorsan csak tudtam, visszamentem a kórházba. Nem törődtem azzal, hogy a recepción sorba állva információt gyűjtsek, hiszen pontosan tudtam merre kell mennem és melyik kórtermet kell keresnem. A szoba előtt állva, hirtelen megtorpantam. Csak most jutott eszembe, hogy valamit mondanom kell majd neki. De hisz én semmit sem tudok róla! Akkor meg mit keresek itt? Az iménti magabiztosságomat, mintha csak elfújták volna. Most már nem tudtam, hogy akarom e egyáltalán ezt az egészet.

Már épp készültem indulni, mikor mögöttem valaki kilépett a szobából. Egy ápolónő volt az. Kapva kaptam az alkalmon…

- Elnézést. A lány… Destiny, aki itt fekszik – mutattam az ajtóra. – Felébredt?

- Destiny Evans, ugye? – gondolkodott el. – Nem sokkal ezelőtt megkapta a zárójelentést és hazamehetett. A szoba most már üres.

- Óh, értem. Köszönöm.

- Nincs mit – azzal a nővérke egy szempillantás alatt eltűnt a folyosón.

Kissé ledöbbenve álltam még mindig a szoba előtt. Elment… Csak ezt kattogott az agyamban. Nem akartam felfogni, hogy soha többé nem láthatom, hiszen a nevén kívül semmit sem tudok róla. Hihetetlen nagy fájdalmat éreztem. Még számomra is furcsa volt, ez az érzés, de sehogy sem tudtam szabadulni tőle. Fontossá vált számomra egy lány, akit egyáltalán nem is ismerek, sőt az égvilágon semmit sem tudok róla. Egy idegen számomra, mégis valamiért úgy érzem még fontos szerepet fog betölteni az életemben. De hogy mikor és miért, azt még én sem tudom…