11. Fejezet

Sziasztok! Igazából egy szavam sem lehet, hiszen teljesítettétek a feltételemet. És nektek sem lehet (de a kommenteket örömmel várom, mert ha lustálkodtok, ilyen kivételes alkalomra soha többé nem kerül sor), mivel én betartottam a szavamat és hoztam nektek + egy fejezetet. Itt kell megemlítenem az ötletgazdát: Vehpotse-t! :) Szóval a fejezetről annyit, hogy ez az én személyes kedvencem. Destiny szemszögéből íródott, és párhuzamosan játszódik azokkal a napokkal, amikor Robert találkozott Chace-el... De lehet, hogy nem csak Robert, hanem valaki más is részese lesz egy új találkozásnak! Hmm... Ki tudja? Ha elolvasod a fejezetet, talán kiderül. Utószóként annyit, hogy a vasárnapi friss természetesen életben van, bár csak estefele kapjátok meg, mivel Csillu fogja felrakni. Remélem már azt is nagyon várjátok, de persze előtte gyarapítani kell a komik számát, hogy meggyőzzetek minket, érdemes volt ez a kis kitérő! ;) Ajánlott zene: Camp Rock 2 - Wouldn't Change A Thing (Nevetni nem ér... higgyétek el, hogy passzol :D) 11. fejezet - Destiny szemszöge Egyedül… Nehezen tudtam csak megbarátkozni a gondolattal, hogy most már senkire sem számíthatok. Teljesen egyedül vagyok, ebben a tehetetlen állapotomban… Senkivel sem beszélhetek, senki nem láthat, senki nincs, aki segíthetne rajtam! Egyetlen emberen kívül… Csakhogy őt soha többé nem láthatom. Vagy ha mégis, akkor az egész biztos az életembe kerülne. Bármekkora fájdalmat is okozott a hiánya, a képzeletbeli listámon, előrébb helyezkedett el az a pont, hogy megmentsem az életemet, minthogy szerelembe essek, és hirtelen vége szakadjon mindennek. Mert most, bármi is voltam - szellem, vagy a lelkem - nem lett még vége a földi életemnek, én még mindig éltem! Ugyanolyan emberi érzéseim voltam, mint bárki másnak. Csupán annyi különbséggel, hogy ennek senki nem lehettet szem-, vagy fültanúja. Minden nappal, egyre jobban gyötört a bűntudat, amiért csak úgy otthagytam, egyetlen szó nélkül. Nem mondtam miért teszem, nem akartam, hogy ő is szenvedjen emiatt… Inkább leléptem, újra. Fájt, igenis fájt, hogy soha többé nem láthatom ebben a helyzetemben. És ki tudja, mi lesz, ha magamhoz térek! Ha egyszer, egyáltalán magamhoz térek… Fogok- e emlékezni erre az időszakra, vagy csak egyszerűen rá? Semmiben sem voltam biztos! Minden annyira gyorsan történt, hogy még időm sem volt ezekre a dolgokra gondolni. Most viszont, az agyamat elöntötték az ilyen, és ehhez hasonló gondolatok… Az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos voltam, ha egy nap felébredek, nem akarom elfelejteni, a Robert-tel töltött időt! Őt soha nem szeretném kitörölni az emlékeim közül. Ő az egyetlen, akibe kapaszkodhatok, az egyetlen, aki hitt nekem, az egyetlen, aki segített nekem… Nélküle talán már rég egy földalatti sírban, nyugodnék békében. És én eltűntem volna… Ha Robert nem lenne, én sem lennék. Tudtam, hogy ez így van. Hinni akartam, hogy ez így van… A napjaimat főként a kórházban töltöttem, saját magam mellett. Minden egyes nap, minden egyes percében a kórtermem egyik székén ültem, az ajtó mellett. Sosem mentem közel az ágyban fekvő testhez. Nem éreztem rá késztetést, és még a kíváncsiság sem gyötört. Csak ültem ott, és néztem, ahogy az orvosok, a nővérkék, az ápolók néha be-bejönnek a szobába. Csavargatnak valamit a gépeken, az egyik megnézi az infúziót, a másik a szív verését vizsgálja egy hosszú percig, a harmadik megigazítja a párnát, az orvosok pedig borzasztó unalmas és egyhangú párbeszédet folytatva egymással, figyelik a beteget. A beteget, aki történetesen én vagyok! Így telt el három nap. Bár egyáltalán nem követtem az idő múlását… a nappalok és az éjszakák teljesen egybeolvadva teltek egymás után. Ez is csak úgy tűnt fel, hogy a negyedik nap reggelén a nővérke fennhangon kijelentve a mai dátumot (szeptember 1.), lépett be a szobámba. Hirtelen felkaptam a fejem. Annyi minden kezdetét vehette volna ezen a napon és én itt fekszem egy kórházi ágyban, teljesen tehetetlenül! Az iskola, a próbák a musicalben, és anyu szülinapja… Megnyílt előttem egy új ajtó, mikor megkaptam a felvételi értesítőt a főiskoláról. Ha lassan is, de egyre jobban hozzászoktam, hogy anyu már nincs velünk, és a táncpróbák, vagy maga a szerep egy lehetőség lett volna az újrakezdésre. De az egészet elpuskáztam, és majdnem az életembe került a figyelmetlenségem. Elmerengtem azon, mi mindent csinálnék máshogy, ha azon a bizonyos estén nem lépek ki az étterem ajtaján… Ebben a pillanatban a gondolataimat összezavarva, hasított a tudatomba egy hang! Közeli volt, túl közeli… Nem tehettem mást, minthogy a szekrénybe rejtőztem és csendben hallgattam, ahogy a szobába lépve, becsukja maga mögött az ajtót, és lassan az ágyam felé közelít. Sokáig csak csendben figyelte a mozdulatlan testet, majd az ablakhoz lépett. Talán egy óra is eltelt, mire újra megmozdult. Csak állt ott, és elmerült a kilátás tanulmányozásában. Napokon keresztül, minden reggel bejött, eltöltött itt egy órát, majd elment. Ám, ahogy teltek a napok, tovább időzött az ágyamnál. Kissé bátortalanul néha megérintette a kezemet, végigsimított az arcomon… Ezekben a percekben, hihetetlenül furcsa érzés járta át egész énem! Hiányzom neki… Amilyen gyorsan férkőzött ez a gondolat a tudatomba, olyan gyorsan tova is tűnt. Egy telefon rezgése zavart meg… Robert kivette a zsebéből a mobilt és egyből a füléhez emelte. Fogalmam sem volt, kivel beszél, egészen a második megszólalásáig: - Ashley! De még mennyire, olyan régen beszéltünk. – mondta, rég nem hallott örömmel a hangjában… A beszélgetés nem tartott tovább, két percnél, ám nekem annál többet jelentett. Robert már túllépett rajtam… Fogalmam sincs mit képzeltem! Egyszerűen csak azért látogat meg a kórházban, hátha összefut velem, és akkor a szemembe mondhatja, hogy soha többet nem akar látni és hagyjam őt végleg békén. Csakhogy én is pontosan ugyanezt szeretném. Teljesen kitörölni őt… Nem láttam, mást lehetőséget, minthogy ezt szemtől szemben közöljem vele. Egyetlen másodperc alatt, a szoba közepére kerültem, az ablak mellé, ahol eddig Robert állt, de már nem volt ott. Megfordultam, végigpásztáztam az egész szobát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy teljesen egyedül vagyok! Elment, méghozzá ahhoz a lányhoz, akivel telefonon beszélt. Talán két hete történt, az a baleset, aminek következtében, most itt fekszem a kórházban. Két hete költöztem ide, Los Angelesbe. Két hete találkoztam először azzal a férfival, aki hiába okozhatná a halálomat, neki köszönhetem az életemet! Két hete nem aludtam… Azonban ma reggel a fotelben kucorogva nyitottam ki a szemem, és mivel semmi sem rémlett, hogy mi történt a délután és a mai reggel között, biztosra vettem, hogy átaludtam az éjszakát. A szoba fényárban úszott. Lassan sikerült csak megszoknom ezt az éles, vakító világosságot. Először az ágyam irányába néztem, majd a tekintetem az ágy végénél csupa feketébe öltözött, alakra tévedt. Ismerősnek tűnt, de mivel nem láttam az arcát nem tudtam, hogy ki lehet az. Sorra vettem azokat a férfiakat, akik esetleg számításba jöhetnek, hogy engem meglátogassanak. Első gondolatom, Robert volt… De ezt rögtön el is vettetem, mert ő már rég észrevett volna. Kizárt! – gondoltam magamban, miközben felálltam és közelebb sétáltam… a bátyámhoz! Ő volt, teljesen biztos voltam benne, hogy nem lehet más, csakis Ő! Chace… A három éve nem látott testvérem, ott volt velem. Semmi sem érdekelt – pedig tömérdek kérdést tettem volna föl neki – csak arra tudtam gondolni, milyen régen láttam és mennyire hiányzott, eddig a pillanatig! Hirtelen emlékek tömkelege öntötte el az elmém, és legszívesebben a karjaiba vettettem volna, magam! De ez ebben az állapotban lehetetlennek tűnt… Csak álltam vele szemben és elidőztem az arca feltérképezésében. Semmit sem változott mióta utoljára láttam… Bár a haja kissé megnőtt, és tény hogy sokkal jobban fésüli, mint annak idején. A szeme sokkalta sötétebbnek tűnt, mint legutóbb, de most valami egészen mást is felfedeztem benne: szomorúságot és egyben örömöt… Az arcomon, mélyről jövő boldogság rajzolódott ki, mely egy egyszerű mosoly kíséretében a külvilág tudtára adta, vagyis adta volna – ha lát valaki – hogy mennyire boldog vagyok! Most éreztem csak igazán, hogy már nem vagyok egyedül. Eddig meg voltam róla győződve, hogy Robert az egyetlen, akire számíthatok, de most már tudom, hogy nem rá kell várnom. Van nekem egy bátyám, aki mellettem áll…